Mekkora hatással van egy osztályfőnök a pályakezdésre? Milyen hatása van egy első rendezésnek, és meddig tart ki az első feltűnés érdekessége? Figyelnek-e a színházigazgatók a pályakezdő rendezőkre? Működik-e ezen a területen az önmenedzsment? Lehet-e tudatosan karriert építeni? Milyen perspektívát nyújt ma a rendezői pálya? Mit kínálnak a kőszínházak és a független szcéna társulatai, produkciós házai? Elvárásokról és várakozásokról, lehetőségekről és félelmekről beszélgetett a Magyar Színházi Társaság Csináljunk színházat! beszélgetéssorozatában Csizmadia Tibor három rendezővel, Kovács D. Dániellel, Szokol Judittal és Tárnoki Márkkal, akik bár mindannyian nagyon fiatalok, pályájuk más-más szakaszában tartanak. A beszélgetéssorozat támogatója az NKA.
Csizmadia Tibor: Ebben a beszélgetéssorozatban színházigazgatókat kérdezünk a módszereikről, az elképzeléseikről, a társulatszervezésről, anyagi kérdésekről, egyebekről. De még nem beszéltünk a másik oldalról. Ti mind a hárman frissen, vagy a közelmúltban végzett rendezők vagytok, akiknek különböző élettörténetük van. Daniékkal negyedévben találkoztam, és azt a kérdést tettem fel, hogy hogy képzelik a jövőjüket. Lehet, hogy csak az én mániám, de szerintem nagyon fontos, hogy aki erre a pályára készül, a célegyenesbe kerülve hogyan képzeli el a jövőjét. Mit láttatok negyedévesen, és ahhoz képest mi történt veletek? Erről mondjatok egy pár mondatot. Dani, te öt éve végeztél, Judit és Márk, ti pedig bár a járvány előtt végeztetek, de belefutottatok a pandémiába rendesen. Mi volt az, ami negyedévben elöttetek volt, és aztán ahhoz képest hogyan alakult? Kérdezem ezt azért is, mert az én időmben magától értetődő volt, hogy jöttek a színházigazgatók, nézték az előadásokat, és nekem is ötödévben egy osztálytársammal együtt már szerződésem volt a szolnoki színházhoz, de azóta erőset fordult a világ.
Kovács D. Dániel: Nekem olyan furcsa helyzetem volt, hogy negyedévben szerződtem a Szputnyikhoz, Bodó Viktor független társulatához, úgyhogy nem emlékszem, hogy akkoriban én mit válaszoltam az elvárásokkal kapcsolatos kérdésre. Eléggé egyértelmű volt az irány, a hogyan vagy hova tovább. A Szputnyik 2015 elején oszlott föl, és utána kezdődött ez a valódi útkeresés, ami az első körben a Vígszínházhoz vezetett. Ott voltam két évadon át, szerződött rendezőként, és 2017 óta vagyok teljesen szabadúszó. Valójában eléggé kacskaringósan indult a pályám, elég sok mindenbe belekóstolva, de negyed-ötöd évben nekem valójában nem voltak nagy várakozásaim, elvárásaim azon kívül, hogy szabadon gyakorolhatom vagy nézegethetem azt, ami aktuálisan érdekel.
Csizmadia Tibor: Viktor a tanárod volt, tehát volt egy szoros kapcsolatotok, és ilyen módon egy beszélgetésből alakult ki, hogy a Szputnyik Társulathoz mész. Judit, Márk, a ti osztályfőnökötök Ascher Tamás volt. Ővele volt-e ilyen beszélgetés vagy célzott program? Márk, a te életedben a FAQ Társulat már jelen volt.
Tárnoki Márk: Én most szabadúszó rendezőként létezem. Konkrétan olyan beszélgetésre nem emlékszem Ascherral, ami arról szólt volna, hogy kinek mi a vágyott irány, amit ki-ki magáénak érez. Nekem nem volt arról szilárd elképzelésem, pontosan hol, milyen keretek között szeretnék dolgozni. Inkább egyfajta nyitottság jellemző rám, hogy minél többféle helyzetbe és ügybe szívesen belevetettem volna magam. Ez többé-kevésbé be is jött, és talán az a jó oldala a szabadúszásnak, hogy elég sokféle dolgot ki tud próbálni az ember. A FAQ egy független színházi társulat, amit még a Színmű előtt a barátaimmal alapítottunk, és ez azóta is létezik, oda van egy elköteleződésem. Színházi nevelési irányban is van állandóság a Kerekasztal lévén, tehát van egy-két pillére a szakmai életemnek.
Szokol Judit: Nekem van egy erős emlékem negyedévből. Akkor kezdtük az első önálló rendezéseinket, azokat, amik nem jelenetek vagy hosszabb felvonások voltak, hanem teljes munkák. Én arra emlékszem, hogy benne voltam valamilyen nagyon erős ködben vagy homályban, hogy fogalmam sincs, mi lesz, vagy mit akarok egyáltalán. Nagyon elveszítettem a perspektívát, főleg azt, hogy én mit szeretnék. Én úgy voltam, hogy csinálom a dolgomat alapvetően nyitottsággal, és kíváncsi vagyok, mi lesz ebből az egészből, de elképzelésem sem volt, hogy mi ennek az útja és a módja, hogy hogyan kerülünk majd a pályára. Azt gondoltam, hogy csináljuk ezeket a feladatokat, majd jönnek nézni emberek, és hívnak esetleg egy-két helyre. És tényleg ez is történt, hívtak ötödévre egy pár helyre, és azokat szabadabb kézzel csinálhattam. Az nagyon-nagyon jól esett, hogy szabad kezet kaptam, és attól, hogy nem az egyetemen dolgoztam, új perspektívába helyeződött ez az egész, és elkezdett kialakulni bennem is egy kép arról nagyon-nagyon lassan, hogy mit szeretnék. És azt hiszem, hogy most is ebben vagyok.
Csizmadia Tibor: Még alakul?
Szokol Judit: Abszolút. Még én is gondolkozom rajta, én is keresem, hogy mit is akarok csinálni a színházzal, de végeztünk, és egy fél éven belül jött a Covid.
Csizmadia Tibor: Szerintetek mi kell ahhoz, hogy kíváncsiságot keltsetek, és volt-e érdeklődés irántatok? Mire figyel fel akár a szakma, akár egyes emberek, és annak van-e folytatása? Van-e elemi kíváncsiság a színházvezetők részéről felétek? Hogy éltétek ezt meg ezt a kíváncsiságot vagy „kíváncsiatlanságot”? Ezek a kérdések nagyon foglalkoztatnak engem. Egyszer hallottam egy olyan megnyilvánulást, hogy azok a rendezők, akik végeznek Pesten, nem akarnak vidékre menni. Talán ti is találkoztatok ezzel a megnyilvánulással, talán fél éve, egy éve hangzott el ez a mondat. Tényleg ennyire arisztokratikus ez, vagy ennyire nincs befejezve a képzés, vagy lehetséges az is, hogy nincs elég elemi kíváncsiság felétek? Vagy nincsenek olyan társulatok, ahova az ember szívesen menne el dolgozni? Sokféle kérdés megfogalmazódik, és sokféle válasz is lehet ezekre.
Szokol Judit: Hát én alapvetően azt érzem, hogy vannak bizonyos színházak, vidéki színházak és akár kőszínházak, ahol nyitottabbak az egyetemistákra és a fiatalokra, és vannak, akik meg kevésbé.
Csizmadia Tibor: Ezt te miben tapasztalod? Abban, hogy eljönnek, megnézik a vizsgáitokat?
Szokol Judit: Igen. Jellemzően szerintem ugyanazok az emberek vannak ott a vizsgákon, és ugyanazok nincsenek. Nem mondom, hogy én túl sok színházigazgatót láttam rendezővizsgán, a színészvizsgákon már inkább, de szerintem az van, hogy bizonyos körök érdeklődnek, mások meg egyáltalán nem. Arról, hogy nem akarnak a fiatalok vidékre menni, van egy komplett gondolatmenetem. Amikor ezt olvastam, akkor tulajdonképpen átértékelődött bennem az, hogy felém mint rendezőhallgató vagy frissen végzett rendező felé mi az elvárás, vajon be kéne-e jelentkeznem bizonyos helyekre. Tehát hogy nem feltétlenül az van, hogy meg fognak minket nézni maguktól, automatikusan, hanem úgy tűnt nekem ez alapján az írás alapján, hogy tőlünk elvárnák, hogy mi akarjunk odamenni.
Csizmadia Tibor: Lenne olyan hely, ahova mennél?
Szokol Judit: Persze, elég sok ilyen hely van. És ez után történt az, hogy elkezdtem jelentkezni helyekre, amik érdekelnek, mert azt láttam, hogy tulajdonképpen lehet, hogy ezt tőlünk elvárják, vagy hogy ez így is működhet. Ami számomra furcsa, mert én ezt fordítva gondoltam. És valahogy egy gátat bennem egy kicsit le is vetkőztetett, tehát hogy én keressek meg egy színházigazgatót, és mondjam neki azt, hogy érdekel ez a műhely, amiben ti dolgoztok, és szívesen dolgoznék itt. Azt nem mondom, hogy ennek sok eredménye lett.
Csizmadia Tibor: Mik azok a paraméterek, aminek alapján választasz? A társulat, egy kézzelfogható művészeti irány, a város szépsége? Egy megváltói küldetés, amelyik azt mondja, hogy majd én megmutatom? Vagy olyan technikai paraméterek, hogy nagyszínpadon dolgozhatsz? Vagy azt mondják, hogy tessék, itt van ez a színház, és azt rendezel, amit akarsz? Vagy egyszerűen családi kapcsolatok, személyes ismeretek? Sok minden szóba jöhet itt.
Kovács D. Dániel: Megpróbálok válaszolni, de ez szerintem talán a leghosszabb, legvastagabb témakör. Nem hiszem, hogy vannak nagyon jó válaszok, mert nem annyira egzakt és körülírható ez a szakma, hogy beszélhessünk az archetipikus rendezőhallgatóról, akinek valamilyen útjai vannak a kikerülés pillanatában. A saját osztályunkat nézve, aztán azokat az osztályokat, amiket követtem, illetve azt az ötödéves, de épp passziváltató osztályt nézve, aminél most ott vagyok osztályvezetőként, hogy ilyenkor inkább a megmutatkozás vágya dominál, és az ember nem szelektál különböző paraméterek alapján. Ha sok felkérés van és dömping, akkor az ember válogat a saját ízlése és leginkább talán a társulat alapján, hogy hol látom, hogy meg lehetne próbálni egy történetet, egy munkamódszert. Arra még egy picit visszatérnék, hogy mitől függhet az, hogy valakit hívnak, nem hívnak, hogyan hívnak. Ez talán egy nagy rejtély, amit mi is megpróbálunk innen a másik oldalról fejtegetni. Azt is érzékelem, hogy a színházak túlnyomó többségének egyetemi hallgatót vagy éppen frissen végzett rendezőket hívni presztízskérdés, „kitűző” is, amit el lehet mondani, hogy lám-lám mi érdeklődünk az új generáció iránt, és foglalkozni szeretnénk azzal, hogy mit gondol az aktuális, frissen végzett generáció. Én öt év távlatából azt is gondolom, hogy frissdiplomásként még nagyon sok szempontból egyszerűbb is felkérést vagy munkát találni, hiszen sok színháznál ez az elv nagyon szépen működik. Tehát amellett, hogy emlegettük ezeknek a vidéki színházaknak a nyilatkozatait, amik arról szólnak, hogy a rendezők nem akarnak ott dolgozni, említsük meg azt is, hogy egy csomó színháznak viszont nagyon fontos ez.
Csizmadia Tibor: Vidéken és/vagy Pesten, vagy pedig ez független a földrajztól?
Kovács D. Dániel: Azt hiszem, ez inkább emberfüggő. Inkább egyéni esetekről tudnék gondolkodni, nem mernék belebonyolódni abba, hogy általánosságban mit gondol valamelyik régió egyik igazgatója. A pályakezdőkkel biztosan más a – hogy is mondjam – megbeszélés menete. Másféleképpen lehet rájuk osztani feladatokat. Azzal is sokszor találkozom vagy találkoztam, hogy a pályakezdés pillanatában sokkal behatároltabb felkérések vannak, mint egy pár évvel tapasztaltabb embernél, ahol már nagyobb bizalmat szavaz az igazgató. Egy hallgató vagy egy frissen végzett embernek a darabot érintő döntéseiről is nehezebb is vitatkozni sokszor, de mondom még egyszer, általánosságban nagyon nehéz erről beszélni. Nekem a Szputnyiknál soha nem volt ilyenfajta problémám, nem hiába szerződtem oda szívesen. Nagyon könnyű volt megbeszélni Viktorral, hogy merrefelé keresgéljünk, és hogyha valami olyat találtam, amiről ő is látta, hogy mániásan szeretném, akkor megpróbáltunk dolgozni azért, hogy ez összejöhessen. De az első vidéki meghívásaimnál már sokkal hosszabb pingpongmeccs volt azzal, hogy darabokat, szerzőket és koncepciókat kínálgattunk egymásnak az igazgatóval vagy a fődramaturggal. Egyfajta nehézség ilyen szempontból valóban van, ami talán visszavezethető arra, amiről beszéltetek, hogy ritkábban látnak dolgokat, ritkábban van módjuk vagy indíttatásuk eljönni a vizsgákra. Egy csomószor találkoztam azzal, hogy Wikipédián meg itt-ott tévesen feltüntetett információkra hivatkozva telefonálnak, hogy én már csináltam ezt vagy azt a darabot, és akkor jeleztem, hogy nem, ez egy elgépelés. Így persze egy kicsit nehezebb közel kerülni egymáshoz vagy egymás ízléséhez. Van ebben, azt hiszem, egy szerencsefaktor is, hogy pont elkapd azt a ritmust, amikor egy színháznál van üresedés és lehetőség arra, hogy új rendezőt próbáljon ki az igazgató. Ezek bonyolult képletek.
Tárnoki Márk: Szívesen becsatlakozom itt, több kérdéskör mentén is. Én eddig három alkalommal dolgoztam vidéken. Győrben egy gyerekelőadást csináltam a Vaskakas Bábszínházban, Pécsen az Egyetemi Színpadnál dolgoztam, és Nagyváradon, tehát nem is Magyarország területén volt a harmadik ilyen lehetőség, ami pedig egy operett volt. Tehát igazából az, hogy vidéki kőszínházban megcsináljak egy klasszikus anyagot, nekem eddig kimaradt. Hiányzik, vágyom rá, szép lassan erre jövök rá. Én a magam részéről megcáfolom ezt a nyilatkozatot, mert én tök szívesen dolgoznék vidéken. Önmagában az, hogy vidéken van az adott színház, nem rettent el, semmi módon nem befolyásol engem. Az viszont sokkal inkább, hogy milyen a társulat, vagy hogy mennyire dolgozhat szabadon az ember. Ez két olyan paraméter, ami szerintem fontos.
Csizmadia Tibor: A társulatról kívülről meg tudod állapítani előadásokat nézve, hogy milyen összetételű. De azt, hogy mennyire dolgozhatsz szabadon, már csak akkor, amikor megtörtént a felkérés, vagy pedig a felkérés jellegéből fakadóan tudsz következtetéseket levonni a te személyes szabadságodra vonatkozóan.
Kovács D. Dániel: Azt hiszem, igen.
Szokol Judit: Egyetértek Márkkal, hogy vidéken dolgozni egyáltalán nem derogál, sőt. Nagyon inspiráló és izgalmas odaköltözni egy, másfél, két hónapra egy új helyre, amit adott esetben egyáltalán nem ismersz, vagy még nem is voltál ott. Én Budapesten kívül Celldömölkön dolgoztam a Soltissal, Dunaújvárosban, Szentendrén és Kolozsváron. Mindenhol azt éltem meg, hogy baromi izgalmas a helyzet az új emberek, az új ingerek miatt. Érdekes tapasztalat volt megélni, hogy egy kicsit ott élsz, belekerülsz egy város körforgásába, megérzed az ottani embereket. Egyébként amikor elsősök voltunk, valamiért azt gondoltam, hogy biztos nem akarok vidéken dolgozni. És akkor Novák Eszter nagyon csúnyán leoltott, hogy mit képzelek magamról, hogy én ilyenekkel jövök itt első évben, amikor még azt se tudjuk, hogy alkalmas vagyok-e, most vettek fel. Ezt csak azért mondtam most el, mert az egyetemen abszolút azt tapasztaltam, hogy nekünk nagyon sokan mondják, hogy menjetek vidékre dolgozni, és minél többet, mert ott nagyon sokat lehet tanulni. Tulajdonképp minket erre buzdítottak. Ezt megint csak a nyilatkozat kapcsán mondanám.
Csizmadia Tibor: Arról, amit mondotok, két dolog jut eszembe. Egyrészt az, hogy ha jó a társulat, az azt jelenti, hogy a társulat karban van tartva, tehát vannak rendezők, vagy egy olyan műsorpolitika, ami segíti a színészeket építeni. Másrészt pedig az, hogy rendezők körül alakulnak ki a társulatok. És még egy, amivel maximálisan egyet tudok érteni, hogy az egyetem öt éve után nem vagytok készen, hanem rengeteg munka van még. Ki az, mi az, aki vagy ami ezt a munkát tudja segíteni? Hogyan dolgoztok magatokon? Ti ezt mennyire vettétek komolyan, mennyire próbáltátok alakítani magatok körül a helyzeteket? Judit a beszélgetés elején azt mondta, hogy ő maga is megkeresett színházvezetőket. Márk azt mondja, szívesen dolgozna kőszínházban. Dani megpróbálta a Vígszínház teljes kőszínházi apparátusát. Én abba az irányba szeretném vinni ezt a beszélgetést, ami valamilyen módon felveti a kőszínházi igazgatók felelősségét, illetve segít bizonyos megoldásokban.
Szokol Judit: Nekem hiányzott, hogy nem volt például ötödévben kötelező gyakorlat egy vidéki kőszínházban, tehát hogy nem szervezték meg nekünk. Ez tök jó lenne, én igényeltem volna, vagy örültem volna neki, ha ilyen lett volna.
Csizmadia Tibor: A vizsgamunka például olyan, amit rendszerint vidéken lehet megvalósítani? Vagy mind a hárman független színházban csináltátok meg a diplomamunkáitokat?
Szokol Judit: A vizsgamunka szerintem nálunk az alapján ment, hogy kit hova hívtak, nem? És azok közül azt mondtuk az egyikre, hogy az a vizsgamunkánk, de ez nem szervezett dolog volt.
Kovács D. Dániel: A Szputnyik mellett akkoriban a Katona József Színházban dolgoztam, a Kamrában csináltuk a Cukor Kremlt, ami végül a diplomamunkám lett. A Katona jó példa olyan szempontból, hogy mi az, ami ebben a helyzetben egy kőszínháznak lehet a szempontja vagy felelőssége. A – mondjuk így – felkérés bizalmán túl valójában a folytonosság vagy a munka lehetséges folytatása az, ami nagyon sokban változtat vagy szabadít föl engem máig is. Gondolok itt arra, amit mondtál is, hogy amikor az embert először hívják egy társulathoz, akkor látott vagy megnéz ott egy csomó előadást. Látja azt is, hogy még kiket hívnak rajta kívül, milyen előadások kerülnek ki onnan, és hogy az ismerősök, akik ott dolgoztak, mit mesélnek a munkamorálról, munkamódszerekről. Ezen felül azért egy picit vakon, és főleg az elején nagyon sok bizonyításkényszerrel kerülsz oda, amiben lehet némi feszültség, már csak azért is, hogy fogadjanak el érvényes alkotóként. Én ebből a szempontból első alkalommal elég stresszes vagyok. És amikor mondjuk a Katona vagy bármelyik más színház másodszor vagy harmadszor hív vissza rendezni, a társulattal, az emberekkel is nagyon-nagyon más a viszonyod. Egy próbafolyamat után látod, hogy azzal az alkotótárssal, akár színésszel, akár műszakkal milyen csodákat lehetne még tenni, amit az első felkészülés alatt esélyem nem volt átlátni. Ha egyszer szúrópróbából, „kitűzőből” behívok egy pályakezdőt, utána pedig hívom a következő érdekes embert, bizonyos logika szerint ez tehet jót egy színházban a repertoárnak, a folytonos munkával viszont eléggé nyilvánvaló előrelépések történnek. Nyilván nehéz az embernek előre megszavazni a bizalmat két-három együttműködésre bárkivel, még akkor is, ha nézi, követi a vizsgákat, látja az adott alkotó gondolkodásmódját, de ez mégiscsak egy nagyon fontos szempont. Nemcsak azért történik az, hogy egyes, akár fiatal rendezők elkezdenek rendszeresen dolgozni egy helyen, mert éppen nincs más ötlet, hanem azért, mert a társulat a második, harmadik kör után már elkezd hozzá ragaszkodni, látva, hogy működik az alkotók között a kommunikáció és a nyitottság. Én sokszor álltam föl úgy egy-egy, akár vidéki rendezésből, hogy ha legközelebb nekimegyünk egy új olvasópróbának, biztosan új energiákkal tudjuk csinálni.
Csizmadia Tibor: Nektek van ilyen tapasztalatotok, Judit, Márk?
Szokol Judit: Eddig még mindig csak egyszer dolgoztam egy helyen, még nem jutottunk el idáig.
Csizmadia Tibor: Márk, neked a saját társulattal ez az értelemszerű.
Tárnoki Márk: Persze, az egy másik típusú működés. Lehet, hogy ez nem igaz, de valamitől most azt gondolom, hogy a budapesti független terület mintha jobban látná vagy követné egymást. Nagyjából úgy működnek ezek a felkérések, vagy az, hogy az ember hová kap meghívást, hogy az egyik munka hozza a másikat. Valahogy a szájhagyomány a legerősebben működő dolog, én legalábbis ezt érzékelem. Ebben mintha éreznék azért különbséget: a független területen talán jobban figyelnek egymásra, nézik egymás munkáit. Azt nem tudom, hogy az egyetemen hány színházigazgató látta a vizsgáinkat.
Csizmadia Tibor: Számszerűsíthető?
Tárnoki Márk: Össze lehet szedni, de szerintem kevés. Bizonyos dolgok lehet, hogy nem elvárhatóak vidékről, tehát értem az összes nehézséget.
Szokol Judit: Én ezt nem így gondolom. Én azt gondolom, hogy a színházigazgatóknak felelőssége lenne, hogy nézzék és kövessék a fiatalok munkáit, akár vizsgákról van szó, akár korai rendezésekről. Ha én színházigazgató lennék, elvárnám magamtól, mert ez a dolgom, és mert egy nap majd ők lesznek helyettünk. Ahhoz, hogy a magyar színházi kultúra ne menjen tönkre, az kell, hogy a fiatalok kapjanak lehetőségeket, ez csak viszont akkor lesz, hogyha néznek minket.
Tárnoki Márk: A felelősséget szerettem volna én is valahogy feszegetni.
Csizmadia Tibor: Nem érzitek azt, hogy vidéken, amikor a társulat egyik színész tagja rendez és visszatérően rendez, sokkal kényelmesebb? Mert közel van, mert az megbízható, mert már ismerik. Nagyon sok színész így kezdett el rendezni. A saját társulatában egyszer csak ihletet kapott, akár a kollégáktól, akár a vezetéstől, és aztán úgy maradt. Ez bizonyos értelemben megkérdőjelezi a rendezőképzés jogosultságát is, nem gondoljátok? Induljunk ki abból a feltételezésből – ami talán nem is feltételezés, hanem tény –, hogy ti is megkerestetek kőszínházi vezetőket, akiknek ajánlottátok, hogy nézzék meg a munkátokat, hogy ötleteitek vannak, és ennek alapján gondolják végig a ti foglalkoztatásotokat. Judit bólogat a legjobban, tehát szerintem ő volt, aki ezt leginkább megtette. Mi volt ezzel a tapasztalatotok?
Szokol Judit: Nekem ez a Covid alatt történt, azóta nincs is színház, úgyhogy nem tudom, mi lesz belőle. Az tény, hogy valóban nem csak rendezők rendeznek, hanem még rengeteg más ember, és ezek között vannak jók. Az sem elvárható, hogy minden rendező, aki elvégzi az egyetemet, rendezzen még tíz, húsz év múlva is. Ennek nincs kitaposott útja, nincs lépcső, nincsenek fokozatok, amiken végig kell menni. Teljesen egyéni az, hogy kinek milyen pályája lesz, mindegyik egyedi eset.
Csizmadia Tibor: Persze, de mégiscsak van egy színházi intézményrendszer, aminek vannak bizonyos lehetőségei. A színházvezetőnek folyamatosan kell fejlesztenie a társulatot, a színészeket, a rendezői gárdát, a műsortervet meg kell hirdetni, egy bérleti szisztémában játszó színházban előre kell tervezni. Sőt nemcsak fejleszteni kell a társulatot, hanem meg is kell tartani azokat az embereket, akikre épül egy repertoár. Néha azt érzem, mintha ez generációs probléma is lenne. A színházvezetők nagyon sokan idősek, viszonylag kevés középkorú, fiatal pedig egyáltalán nincs a színházvezetők között. Lehet, hogy egyszerűen egy másik nyelvet beszéltek ti, mint az, aki húsz éve ugyanazt a színházat vezeti. Ti ezt hogy látjátok, van-e ilyen tapasztalatotok? Azért is érdekes ez a beszélgetés, mert a pályátok elején vagytok, és lehet, hogy sok elképzelésetekről kiderül, hogy az nem a valóság. De mégis, ezt a kettőt szinkronba kell hozni ahhoz, hogy a szakmátokat gyakorolni tudjátok. Csodálatos mondatokat hallok színházvezetőktől, hogy mennyire fontos a fiatalok foglalkoztatása. A frissen kinevezett színházvezetőknek is az az egyik első mondata, hogy természetesen hívnak az egyetemről embert rendezni, játszani. De hogy épül fel ez a gyakorlatban?
Szokol Judit: Bennem még abszolút kérdés, hogy van ez a gyakorlatban. Az egyetem után fél évet voltunk a pályán a Covid előtt. Azt gondolom, hogy szerintem legalább így öt év kell ahhoz, hogy megértsem, a gyakorlatban hogy működik, hogy azt mondjam, aktívan a pályán vagyok.
Csizmadia Tibor: Erre az egyetem nem készít fel?
Szokol Judit: Szerintem kevéssé. Biztos sok mindentől függ ez, lehet, hogy valamelyik osztályfőnök jobban felkészít erre, de erre szerintem nem lehet felkészíteni. Lehet arról beszélgetni, mi vár rád a pályán, de arról nem, hogy te ezt hogyan fogod megélni, vagy hogy fog alakulni az életed. És tényleg sokan mondják, hogy majd hívnak fiatalokat, de kevesen hívnak, fiatalok rendezőket. Inkább színészek ezek a fiatalok a társulatokban.
Kovács D. Dániel: Fiatal színészre a szereposztások és a történetek miatt mindig szükség van, ez természetes.
Tárnoki Márk: Igen, ezt akartam mondani, hogy abban, hogy az ember rendezőként fiatal, biztos van valamilyen rizikó is az ő részükről. Abban a választásban ott nincs egy olyan kötés, mint egy történetben, amiben szerepel egy fiatal lány vagy fiú.
Kovács D. Dániel: Emellett ott van ennek a szakmának a szakszervezeti önszerveződési kérdése is. Vajon mennyire kéne érvényesíteni azt, hogy a spotlightot a frissen végzett színházrendezőkre irányítsuk a társulaton belüli színészi ambíciók helyett? Ez néha jól sül el, néha rosszul, ez eseti dolog, inkább azt látom rendszerszintű problémának, hogy ezáltal elzárja magát egy színház, ami helyzetileg egyébként túlnyomórészt vidéki színház. Maga a színházrendezői képzés is egy felnőttképzés, és jó esetben van „utógondozás”, ha az ember nagy gázban van, fel tudja hívni a mestereit, vagy azokat, akikben megbízik, de nehéz generálban arról beszélni, hogyan kéne egy diplomát szerző művészosztályt helyzetbe hozni. Ezek nagyon egyéni esetek, és sokszor minden mindennel összefügg. Inkább a jelenlegi finanszírozási és korszellem miatt van az, hogy nagyon sokszor maguk a végzős vagy végzett rendezők sem kellően motiváltak, vagy nem igazán tudják az irányokat. Amikor bekerültem a Színműre 2011-ben, a POSZT-nak is máshol volt a helyi értéke, és a független társulatokban is nagyon sokféle irányt láttál. Az akkoriban már megszűnőfélben, de még nagyon a köztudatban lévő Krétakörtől a Szputnyikon át úgy tűnt, hogy rengeteg releváns útja van a független színházcsinálásnak, és a kőszínházak is nagyon máshogyan működtek. Most, amikor hallgatókkal beszélgetek, és elhangzik az a kérdés a folyosón vagy a mesterségórán, hogy mi az az irány, az a következő kihívás, ami érdekelne téged, engem, akkor sokkal több nyökögő emberrel találkozom. Rosszabb napjaimon hajlamos vagyok ezt visszavezetni arra, hogy nehezebb perspektívát látni jelenleg a színházrendezésben. Vannak a nagyon archetipikus utak és a nagyon eltérőek. Az egyiken az ember nagyon pontosan és tudatosan készül és vágyakozik egyfajta színház felé, legyen az egy belvárosi nagy művészszínház annak a teljes apparátusával és csodálatos társulatával, a másik meg valami furcsa, független útkeresés, de jelenleg ezek a perspektívák – főleg talán a finanszírozásra visszavezethetően – nagyon-nagyon leszűkülnek. És itt nemcsak a függetlenek pénztelenségéről van szó – bár ez, azt hiszem, nagyon fontos –, de emellett a kőszínházak mozgástere is szűkül folyamatosan, ezáltal a kőszínházak igazgatói is egyre kisebbeket vállalnak. Hirtelen egy pályakezdőnek vagy egy fiatal, és még nem akkora ázsióval rendelkező rendezőnek gyakoribbak lesznek azok a fajta megkeresései, hogy figyelj, itt most XY szerző ZSD darabját kéne megcsinálni, mert az siker szokott lenni, az működni szokott. És ez a „működni szokott” egy fiatal és magát éppen kereső, definiáló alkotónak sokszor tud riasztó lenni. Ezeket az ember nagy kedvvel csinálja az egyetemen, hiszen vizsgamunka. Amikor belekezdtem az első zenés rendezésbe a suliban, azt gondoltam, hogy nekem ehhez közöm nincs, de jó, hát persze, most ezt kell csinálni, és úgy jöttem ki a vizsga után, hogy még több ilyen munkával kéne találkozni. Tehát ez útközben jó, de amiről Márk is beszélt, hogy az első megjelenéseknek futótűzként megy a híre, de olyankor nagyon nehéz egy olyan kőszínházi megkeresést kapni, ami egyfajta megszokotthoz, a jól, biztosan működőhöz próbálja vezetni a pályakezdőt. Azért is furcsa vagy visszás ez a „hívjuk a fiatalokat”, mert remek dolog, ha hívjuk a fiatalokat, de ne azért hívjuk őket, hogy elvégezzenek egy olyan munkát, ami nem feltétlenül az ő érdeklődésük vagy akarásuk diktál. Olyankor pedig furcsa termékek is kerülnek ki.
Csizmadia Tibor: Judit, jött a Facebookról egy kérdés: „Lehet, hogy unja nagyon a kérdést, de amiatt tapasztal-e élénkebb érdeklődést a személye és a munkái iránt, hogy a női rendezők táborát erősíti?”
Szokol Judit: Élénkebb érdeklődést – ezt nem tudom. Az szóba szokott kerülni kritikákban, hogy női szemmel fogta meg vagy valami ilyesmi. Eleinte ezt inkább ilyen iszonyatos tehernek éltem meg. Lehet, hogy most csak azért nem, mert egy éve nem nagyon próbálok, és egy kicsit megszépült ez a dolog. Az egyetem első pár évében nagyon meghatározó probléma volt, hogy azt éreztem, bármit mondok, azt százszor el kell mondani, vagy százszor jobban alá kell támasztanom, mint hogyha a fiú osztálytársaim mondták volna. Azt hiszem, eléggé jellemzően benne van a társadalomban, hogy egy női vezetőtől nehezebben fogadja el a másik fél, amit mond. Nekem még mindig van ezzel dolgom, próbálom tanulni, hogy ezt hogyan kezeljem. Most már sokszor azt érzem, hogy működik, és oda tudok állni határozottan, képviselve, amit gondolok, de azért nehéz, ha ott áll velem szemben egy ötvenes idősebb kolléga, és kérnem kell tőle valamit, amiről ő azt gondolja, hogy hülyeség. Akkor nekem valahogy mégis rá kell vennem, hogy ne gondolja azt, hanem értse meg, hogy ez nekünk jó lesz.
Csizmadia Tibor: De ez nem a nőiséggel vagy a női rendezőséggel függ össze.
Szokol Judit: Dehogynem. Mivel nő vagyok, egy alacsony, hosszú hajú lány, kapásból ezt gondolja.
Csizmadia Tibor: Mennyivel egyszerűbb lenne, ha magasabb lennél!
Szokol Judit: Már ezt is mondták nekem, igen.
Csizmadia Tibor: Mindegyikőtöknek több vizsgáját láttam az egyetemen és az egyetemen kívül is. Judit, a te Tótferi előadásod, amit a celldömölkiekkel csináltál, kifejezetten egy nagyszínházba való biztos siker lehetett volna, ha ezt egy olyan társulattal hozod létre. Ezt azért is mondom, mert én úgy éltem meg, hogy mindnyájatoknak volt olyan munkája, ami miatt felfigyelt rátok a szakma, vagy felfigyelhetett rátok a szakma, vagy felfigyelhetett volna rátok a szakma. Ez három különböző állítás. Az egyes történetek különböznek, de mégiscsak van valamiféle sztenderd. Én a magam példáját tudom mondani. Amikor Egerbe kerültem, már viszonylag sok rendezővizsgát láttam az egyetemen. Másodévben láttam Béres Attila egy rendezését. Egyszer csak a tanulmányi osztályon odajött hozzám, és azt mondta, ő szívesen dolgozna Egerben. És azt mondtam, hogy kérem, jöjjön. Én akkor már második éve voltam ott. Azt mondtam neki, hogy úgy látom, a helyi közösségnek fontos lenne, hogy őket bekapcsoljuk ebbe, akár a gyerekeiken keresztül. És akkor Béres azt mondta, hogy csináljuk meg a Valahol Európában-t. Nagyszerű, csinálja meg, mondtam, és egy nagyon sikeres előadás jött létre belőle, amivel tulajdonképpen jegyet váltott ő a szakmába. De nemcsak a szakmába, hanem Egerben is a társulat tagja lett. Azt akarom ezzel mondani, hogy kell egy minimális figyelem a vezető részéről, és kell egyfajta, szemtelenség, vagy inkább bátorság – mert pozitív jelzőt akarok erre mondani –, egy pozitív akarás. Akkor az egri társulat egy nagyon vegyes összetételű társulat volt, akkor formálódott. Béres azt mondta, ő szívesen részt vesz egy ilyen átalakulásban, az új társulat létrejöttében, és abszolút szövetségessé vált. Erről mit gondoltok? Hogyan foglalkoztat ez benneteket? Milyen megoldási stratégiátok van, ha van? Annak idején még Horvai István mondta azt, hogy az ember vagy beáll egy működő társulathoz, és akkor tudomásul veszi annak az esztétikai és egyéb követelményeit, vagy létrehoz egy saját társulatot. Most minden abba az irányba megy, hogy saját társulatok jöjjenek létre, nagyon nehéz beállni egy-egy közösségbe. Ezt hogy látjátok?
Tárnoki Márk: Én némiképp fordítva, de először a beállni egy közösségbe mondatot akarom kibontani vagy pontosítani. Azt nem tartom nagyon valószínűnek, hogy az ember rendezőként, pályakezdő rendezőként szerződést kapjon egy színházhoz. Ezer oka lehet ennek, de én inkább azt látom, hogy a szabadúszás az, amit a legtöbb ember, vagy választ, vagy amibe belekényszerül, de ennek elég sok előnye is van. Például az, hogy az ember szabadúszóként, meghívott rendezőként találkozik egy társulattal, az kifejezetten jó szerep is lehet, hiszen te látsz valami olyasmit a társulatban, amit adott esetben eddig még nem láttak, vagy kimozdíthatsz embereket, újragondolhatsz szerepeket és lehetőségeket a társulaton belül is, tehát ez egy kifejezetten hálás szerep is lehet. És annál hálátlanabbnak érzem a saját társulat létesítését. Ezek a független színház nehézségei.
Csizmadia Tibor: Azt mondod, hogy a mostani perspektíva az, hogy az ember független marad, de nem hoz létre saját társulatot, hanem megpróbál különböző közösségekben vagy formációkban dolgozni. Ez most a tendencia, ezt így látod, Márk?
Tárnoki Márk: Talán igen, de nagyon egyéni utak vannak, általánosítani ebben nagyon nehéz.
Csizmadia Tibor: Azért is gondoltam, hogy veletek találkozzunk, mert pontosan erről van szó: rengeteg munka van még az egyetem után, míg kialakul az ember saját stílusa. De ezt milyen körülmények között lehet létrehozni? Mik azok a helyzetek, amiben ezek akár a visszatérések által kialakulnak? Kulcsnak látom a visszatérést, amit Dani mondott, hogy másodszor, harmadszor hívnak valahová. Ha egy nagyot buksz, biztos, hogy nem hívnak vissza még egyszer. Vagy ha buksz is, de közben néhány emberrel olyan hangot találsz, ami mégiscsak folytatásra érdemes, akkor kell egyfajta színházvezetői bölcsesség vagy bizalom, hogy újra hívjanak. Van-e ilyen tapasztalatotok? Judit, azt mondja, még nem hívták vissza kétszer ugyanoda, de Szentendrén kétszer is dolgoztál.
Szokol Judit: Bocsánat, ez igaz. Szentendrén most fogok harmadjára dolgozni.
Csizmadia Tibor: Na, hát akkor ott van valamiféle bizalom.
Szokol Judit: Persze, de a szentendreit azért nem mondtam először, mert az nem egy társulat, oda mindig különböző projektekkel megyünk. De igen, Szentendrét nagyon szerencsés dolognak tartom, ők nyitottak, és a saját szakmai fejlődésemen ott tudok dolgozni és segítenek ebben. Amikor egy saját projekten vagy egy független színházi projekten dolgozom, akkor van egy olyan igényem, hogy vissza-visszatérő társakkal dolgozzak. Bár ez nem egy társulat, még korai lenne ezt mondani, és nem is biztos, hogy könnyen összehozható, de ez valami ilyesmi már, azt hiszem. Itt tud nőni a bizalom, és nekem sokat segít, hogy a munkakapcsolatunk épül.
Kovács D. Dániel: Persze, én csak azt mondom, hogy ennek nincs köze ahhoz, hogy ez állami vagy önkormányzati fenntartású, pályázatok, független társulatok vagy független működési pályázatok alapján jön létre. Ilyen szempontból súlyos tévedésnek látom azt, amikor elindul ez a fajta dobozolás, hogy a mostani fiatalok szeretnek zokniban ugrálni furcsa padlástereken. Nagyon sokszor ebből a problémából jön, hogy egy-egy villanásra van meghívva egy fiatal alkotó dolgozni valahová, és a fejlődés hiányzik. Ami, hogyha az ember jól dolgozik, és bizalmat szavaznak neki a kollégái, közösen pályázva egy új produkció bemutatására a független szcénában még a megalázóan gyalázatosan kevés támogatással is tud jól működni. Nyilván független társulatban az ember úgy próbál embereket válogatni maga köré, hogy egyrészt ott legyen az otthonosság, a biztonság, de azért mégiscsak legyen egy „feszülés”. Én mindig megpróbálok úgy függetlenben dolgozni, hogy ne csak a haverok legyenek, mert akkor mindenki mindennel egyetért, és a próbafolyamatból akkor a bizonyítani akarás, a jobbá válni akarás hiányozni fog. Ez viszont nagyon fontos része ennek, és nem nagyon függ azzal, hogy mekkora a társulat, vagy hogyan hívnak. Miközben a kőszínházakban jó esetben az ember le tud ülni az igazgatóval, főrendezővel, dramaturggal, tehát a vezetéssel tisztázni azt, hogy mi is a meghívás az alapja. Amikor a Vígszínház hívott, meg tudtuk beszélni Eszenyi Enikővel, Marton Lászlóval, hogy Schiller Haramiák-ját csinálom, és gyakorlatilag teljesen szabad kezet kaptam ennek a koncepciónak a kidolgozásában. Tudtam és láttam is, hogy ez egy bizonyos szempontból hálátlan faltörő kos szerep, ami neki fog ütközni egy eléggé kemény, merev betonfalnak, ami a nézők vagy a bérletesek elvárásait illeti, másrészt viszont azt hiszem, hogy nekem a funkcióm is volt akkoriban a Vígszínházban valami ilyesmivel próbálkozni, a társulatot is, a nézőket is felrázni. Ilyen szempontból meg tudtuk csinálni. Nem mondanám, hogy totális zakó volt a Haramiák, mert volt egy közönség, akik visszajártak és nagyon szerették, de nyilván sokan el is mentek szünetben. Tehát ha a rendezőnek ez a fajta – csúnya szó – funkciója tisztázva van, és utána van egy következő munka, akkor jól tud működni a munka. Ezeket azért meg lehet általában beszélni az igazgatókkal. Ritka, de van olyan igazgató, aki nagyon megsértődik, ha rákérdezel, hogy akkor most én mit is keresek itt pontosan, miért van ez a meghívás, de általában ezt ki lehet beszélni.
Csizmadia Tibor: Van még egy utolsó kérdésem. Hogy látjátok, a Covid után hogy lesz a munkátok, mi lesz a feladatotok? Nem egészen azt kérdezem, hogy most mire készültök. Az elején azt kérdeztem, hogy láttátok negyedévesen a jövőtöket, most pedig azt kérdezem, hogy a következő másfél-két évben hogy látjátok, milyen irányba tudtok vagy szeretnétek elmozdulni. Márk mondta, hogy milyen jó lenne most már kőszínházban vagy nagyszínházban rendezni. Ez a vágy szintjén egy jó perspektíva, de ennél egy fokkal árnyaltabban kérdezem.
Szokol Judit: Nekem arra hasznos volt a Covid, hogy legyenek elképzeléseim arról, mit szeretnék csinálni és miért. Alapvetően szeretnék kőszínházban, vidéki kőszínházban dolgozni, és megtapasztalni ezt a fajta munkát, hogy egy adott társulattal egy adott darabot megcsinálni. Ezen kívül az is nagyon foglalkoztat, hogy saját projekteket csináljunk, hogy független pályázatokkal összehozzunk egy előadást, vagy adott esetben meg is írni a darabot. Az a módszer, hogy mi írjuk a darabot és én is rendezem, most nagyon érdekel. Nagyon kiszolgáltatottnak érzem magunkat mint pályakezdő rendezők, mert ebből meg is kellene élni. Azt érzem, hogy ez azt várja el tőlünk, hogy évi három kőszínházi rendezést lenyomjunk, mert akkor élünk meg. Független előadásból nyilván nem. Emiatt valójában nem szeretnék csak és kizárólag színházból élni, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy tíz évig rendezzek zsinórban, és ezek érvényes alkotások legyenek. Nekem kell az, hogy legyen időm felkészülni, gondolkodni, hogy tudjam, hogy miről akarok beszélni, miért csinálok meg egy darabot. A Covid miatt nagyon-nagyon sokat változott valami a színház körül, és nem tudom, hogy mennyire lesznek lehetőségeink pályakezdőként. Valamiért fel vagyok iratkozva az Európai Színházi Konvenció hírlevelére, és február 17-én kaptam tőlük egy hírlevelet, ami arra figyelmeztet, hogy a pályakezdő rendezőknek az elkövetkező 3-5 évben mennyivel nehezebb dolguk lesz, sőt adott esetben nem is lesznek lehetőségeik kipróbálni magukat, mert olyan szintű a feltorlódás a színházaknál a Covid és az az elmaradt előadások miatt, hogy az elkövetkező években ezeket fogják pótolni, és sokkal kevesebb idő és hely lesz a fiataloknak. És én emiatt hát azért kicsit kétségbe vagyok esve, hogy ezzel mi lesz. Nemcsak velünk, hanem azokkal, akik mondjuk éppen az egyetemre járnak, és adott esetben az rendezővizsgáikat sem tudták bemutatni.
Tárnoki Márk: Én azt érzem, hogy van mit kiaknáznom ezekből a – nem is tudom – tanulóévekből, tehát ahogy mondtad is Csizi, hogy az egyetem elvégzésével igazából még nem biztos, hogy véget ért teljesen ez a folyamat. Nagyon vágyom arra, hogy különböző típusú munkákban tudjak részt venni. És ez eddig igazából elég jól is zajlott, tehát ilyen módon boldog vagy elégedett vagyok. Tök jó lenne, ha a továbbiakban is valahogy meg tudna történni, hogy nagyon különböző típusú munkáim legyenek, és aztán már egy hosszabb távú projekt lehet az, ahogy valami mentén valahol, vagy valamilyen formák és mondandók mentén megállapodni. De egyelőre én még vágyom erre a sokféleségre. Nagyon tudok kapcsolódni ahhoz, amit Jutka mond, hogy az ember mennyit dolgozik. Fura helyzet valóban, hogy hogyan lehet megélni ebből a szakmából. Valami furcsa határhelyzet ez, elég nehéz, hogy ebben megtalálj valami egészségeset. Velem legalábbis az történik, hogy elég sokat melózom. Az a pörgés, vagy az a rezgésszám, ami az egyetemen jellemző volt, valahogy nálam nem állt le. Ez valójában nem a pénzszükségletek miatt van, hanem egyszerűen adódnak a munkák, és az ember talál bennük olyat, ami miatt nagy kedvvel csinálja. De az valóban érdekes kérdés, hogy mennyit kell az embernek bevállalnia. Nálam ez azért billeg, próbálom jól kitapasztalni, hogy ahhoz, hogy becsülettel, jól meg tudja csinálni az ember, mennyi igent és mennyi nemet kell mondania.
Csizmadia Tibor: Van konkrét munka, ami kivezet téged ebből a Covid-helyzetből?
Tárnoki Márk: Szerencsére van. Kicsit föltorlódás van, ahogy Jutka is mondta, tehát a tavaszi félévem igazából most őszre csúszott, úgyhogy tulajdonképpen én most a jövő évadomat többé-kevésbé látom. Ilyen szempontból nem félek a jövőtől, hál’ Istennek.
Csizmadia Tibor: Dani, te félsz a jövőtől? Vagy mi lesz veled a Covid után?
Kovács D. Dániel: Hát azt majd kitalálom. Próbáltam azon gondolkodni, hogy mi a következő lépés. Egy klasszikust idézve pusztulatnak látom azt a széthúzást, ami most van a kultúránkban. Valami hiányozni fog, és ezt kéne tematizálni, ezzel kéne foglalkozni. Mindegyik generáció szeret magáról úgy nyilatkozni – a miénk is, nagyon vastagon, ha felütöd a riportokat, mindenki elmondja szépen –, hogy mi már egy olyan generáció vagyunk, akiknél ezek az egyet nem értések és széthúzások nincsenek, közben pedig egy olyan helyzetbe, egy olyan erőtérbe kerülünk, ahol a csökkenő vagy inkább úgy mondom, hogy az átrendeződő vagy átsúlyozódó kultúrtámogatási rendszerben egy csomó kortársammal újratermeljük ezeket a helyezkedési és pozíciószerzési szándékból történő nyilatkozatokat. Régen szekértáborok voltak. De hogy az új generáció majd összefog ebben a szorongatottságban, ami a miénk, Covid ide vagy oda… Ebben én azt látom, hogy egyre több kortársam kezdi átörökíteni ezeket a fajta bizonytalan mérgező és sértett helyzeteket azért, mert az átszerveződő kultúrtámogatásban helyezkedik. És ez döbbenetes, félelmetes. Közben ehhez képest meg azt is látom, hogy a színházaknak van egy közös ügye, és a kultúra fenntartása miatt van egy erősödő szolidaritás. Jó lenne azon dolgozni valahogyan közösen, hogy ezek ne csak végvárak legyenek, hanem egy hálózat. Szívesen látnám, hogy a független és máshonnan támogatott rendszerek összekötődnek. Az egy hosszabb vitát igényel, hogy én azon kívül mit tudok tenni, hogy nyomom a munkát, keresem a kontaktokat, igazgatókat stb. Személyesen egyébként nekem is egy picit az van, amit Judit mondott, hogy a Covid után rémisztően hangzik régészként valami halott ember fejében felfedezni a jó gondolatokat, és Büchnerből kibányászni az aranyat. Engem is feszélyez az, hogyha újranyitás van, akkor én, mint néző vajon mennyire vagyok kíváncsi ezekre az akár nagyon aktuális üzenetek miatt előkerülő, de mégiscsak klasszikus szövegekre. Én is most ott vagyok, hogy szeretném megszörfölni a kortárs menetek tematizálását.
Csizmadia Tibor: Ez egy olyan jó végszó volt, hogy nem merem tovább fűzni, mert aztán parttalanná válunk. Köszönöm szépen, fontos és jó volt veletek találkozni.
Szokol Judit: Köszönjük!
Tárnoki Márk: Sziasztok!
Kovács D. Dániel: Minden jót!