Nemrég ért véget a járványhelyzet miatt idén online megrendezett Látványtér, a MALÁT (Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészet Társasága) képző-, ipar- és színházművészeti jelentőségű tárlata, amelyen a pályakezdő és jelentős tapasztalattal rendelkező díszlet-, jelmez- és bábtervezők színházi és televíziós, hazai és külföldi munkáikkal mutatkoztak be, míg a Prágai Quadriennálén díjazott Végtelen dűne installáció versenyen kívül volt látható. Ennek apropóján volt a Jó kérdés sorozat 2021. márciusi alkalmának vendége három látványtervező, Antal Csaba, Balázs Juli és Balla Ildikó, aki a kiállítás kurátora is. A NKA és az MMA által támogatott beszélgetést Seres Gerda vezette.
Seres Gerda: Jó napot kívánok! Seres Gerda vagyok, szeretettel köszöntöm Önöket. Bizonyára sokan látták már Látványtér idei online kiállítását. Ez adja az apropót, hogy a jelmeztervezésről, díszlettervezésről beszélgessünk. Bemutatom a résztvevőket. Itt van velünk Balla Ildikó jelmeztervező, a Látványtér kurátora, Balázs Juli díszlet- és jelmeztervező, és szó lesz majd arról, hogy mi is az a Végtelen dűne, és itt van velünk Antal Csaba díszlettervező. Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást. Idén online nyílt meg ez a kiállítás, a megnyitót is a YouTube-on követhettük. Forgách András a megnyitón azt mondta, hogy egy díszlet akkor jó, ha van benne egy hatalmas ötlet. Egyetértetek ezzel?
Balla Ildikó: Én igen. Ez az előadás jellegétől, a rendezőnek az elképzelésétől is függ, de akár a produkció méretétől, attól, hogy zenés színházról beszélünk vagy egy kisebb drámai műről. Általában én, amikor tervezek – legtöbbször színházban –, egy meghatározó ötletből indulok ki. Egy operett-előadáshoz, ahol rengeteg a helyszín, más dolgok is befolyásolják ezt, de például Shakespeare-hez egy hatalmas ötlet kell.
Antal Csaba: András elég jól megfogalmazta, hogy kell egy ötlet, de én azt gondolom, hogy mégiscsak kell egy sokkal összefogóbb filozófiai gondolat, ami végigmegy egy előadáson. Mint ahogy ez a mi szakmánk nevébe is bele van valahogy rejtve. Ha nem azt mondom, hogy díszlettervezés, hanem azt mondom, hogy szcenográfia, az azt jelenti, hogy színpadi írás. Tulajdonképpen mi egy látvánnyal történő írásművet hozunk létre, amit mindenféle vizuális jelek alapján a néző olvasni tud azokkal a vizuális tapasztalatokkal, amikkel mindenki saját maga létezik. Ettől van egy látványnak annyiféle olvasata. De alapvetően egy darabot úgy közelítünk meg, hogy ezzel valami nagyon fontosat szeretnénk mondani arról, hogy mi történik körülöttünk, mi az, ami minket érint, mi az, ami fáj. Tehát a nagy ötlet kell, de a nagy ötlet kevés, mert kell az a tartalom hozzá, amitől ez az ötlet igazából életre kel, és utána megfogalmazódik az a kvázi lázadás, amit egy előadásnak mindenképpen képviselnie kell.
Seres Gerda: Erre majd visszatérünk, mert a Lótnál, ami a Látványtéren látható díszleted is volt, tulajdonképpen van egy nagy ötlet. De előbb még Juli kérlek, te is felelj erre! Te is mindig valami blikkfangosat akarsz kitalálni, valamit, ami meghatározza a teret?
Balázs Juli: Szerintem Csaba és Ildi sem feltétlenül erre gondolt, hogy egy blikkfang, egy nagy csavar kell egy jó díszlethez. Szerintem biztos, hogy kellenek jó ötletek, és biztos, hogy sok olyan előadás van, ami tényleg egy nagy markáns és látható ötletre épül. De nem mindig látható a nagy ötlet, ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy van olyan, hogy egy díszletre ránézünk, és látjuk, hogy ott van az ötlet, amit a díszlettervező egyedül vagy a rendezővel közösen gondolt. De elképzelhető az is, hogy ez egy olyan ötlet, ami nem ennyire könnyen kódolható. Lehet, hogy csak a rendező és a tervező között van valami, amire az egész előadást föl tudják fűzni, de nem biztos, hogy ez első blikkre látható a nézőtérről, hanem a darab során bomlik ki.
Seres Gerda: Csaba, mi az a filozófiai gondolat, amit a Lótnál a konzervdoboz falakat és a leboruló konzervekre épülő díszletet megalapozta?
Antal Csaba: Ez tulajdonképpen maga Térey. Ez az írás, Térey János utolsó műve egy remekmű szerintem, összefoglalása korunk félelmeiről, erkölcstelenségéről, korruptságáról, túlélni akarásáról, életélvezetéről, hedonizmusáról és pusztulásáról. Ez a mű elképesztő sűrítménye a valóságnak, és tobzódik a különböző megnyilvánulásokban, ezért gondoltuk Kovalik Balázzsal azt, hogy valami elementárisan egyszerű felé kell a látványt vinni. Egy olyan dolog felé, ami sokkal inkább egy matéria, de olyan matéria, ami meghatározza az egész látást. Ez a csillogás, ezek az arany konzervdobozok rendkívül jól is szervezik a teret, mert olyan csillogásban vannak, amire tulajdonképpen nagyon vágyunk, hogy minden csillogó lehessen körülöttünk. És ugyanakkor ott ez az állandó változás, az állandó konzumációra való törekvéstől aztán egyszer csak fölrobban, ahogy Szodoma is. Ne is menjünk messzire. Itt vagyunk most ebben a korban, benne a vírusban. Tulajdonképpen ez történik körülöttünk. Elhangzik egy mondat Téreytől, amikor azt mondja, hogy aranyból bárányt, bárányból aranyat készítünk. És azért itt is van egy ilyen, egy kicsit a mitológiára utaló pár motívumból megkreált fal, ahogy gyűrt aranyba csalva ezeket az áldozati bárányokat oda betesszük. Biztos, hogy sokkal gazdagabbak is laknak még abban a Szodomában, de ők azért elég jól jártak – de ez a bizonyos összeomlás, az, hogy ez a métely, ez az erkölcstelenség, ez a hedonizmusra való törekvés tarthatatlan tovább, elég jól meg van írva ebben a darabban. Ez valahogyan így vezette ebbe az irányba a gondolkodást, de nagyon sok felülete van.
Seres Gerda: A példa kedvéért kérdeztem, és ez így jól érzékelteti azt is, amit látványosan kódolhatunk, mint amit Juli mondott, és azt is, ami kevésbé észrevehető a színpadon, mert a díszlet szervezi és meghatározza a teret. András azt is hozzátette, hogyha jól szervezi a teret a díszlet, akkor a rendezőnek lényegében nincs sok dolga. Gondolom, sok rendező felháborodottan reagált erre. Ildi, szerinted ez hogyan működik? Érdemes-e újra elkezdeni gondolkodni, amikor az ember jelmezt vagy díszletet készít, vagy rögtön úgy kell kezdeni, hogy leültök beszélgetni, és nem is érdemes addig skiccelni semmit?
Balla Ildikó: Addig nem is ülünk le beszélgetni, amíg az ember nem olvassa el a darabot és nincs neki valamilyen gondolata. Eleve felkészülünk az első találkozásra is, és már van valamilyen elképzelésünk, amit aztán összecsiszolunk.
Seres Gerda: Juli, van olyan, hogy az első terv a kész terv vagy a megvalósuló terv? Vagy ez igen ritka?
Balázs Juli: Van. Azt nem mondom, hogy volt ilyen velem, de olyan volt, hogy valami olyat tudtunk az első körben megfogalmazni, amit csak ki kellett bontani, és ott volt aztán a színpadon. Van olyan, hogy valami beugrik, és egyszerűen mindent föl lehet fűzni rá, és tökéletesen szolgálja aztán az előadást. De olyat is megéltem már, hogy hosszú hónapokon keresztül gyűrtünk valamit, és nehezen alakult ki, hogy mi legyen a teste a díszletnek, mi legyen a vezérvonal. Az soha nem véletlen, hogyha valami nehezen alakul, akkor ott valami megfejtés még hiányzik, és még kutatni, gondolkodni kell.
Seres Gerda: Beszéljünk egy kicsit az idei Látványtérről. Ildi, mennyiben volt ez más, mint a korábbiak? Kimondottan online térre szerveztétek, és ehhez igazítottátok.
Balla Ildikó: Alkalmazkodnunk kellett ahhoz, hogy az érintkezések számát a minimálisra csökkentsük. Azért nem kerültek a térbe a jelmezek és a makettek sem, ami megszokott, mert tudtuk azt is, hogy a nézők sem tudni eljönni a kiállítótérbe. A másik megoldás az lett volna, hogy teljesen elmarad, de úgy gondoltuk, hogy ez így még mindig jobb. Aztán jött az az ötlet, hogy hogyan lehet ezt végül is úgy megvalósítani, hogy igazságos legyen, hogy mindenkinek egy hasonló méretű felület jusson. Így találtam ki ezt a megoldást, mert végül is ezeket a textileket, amire nyomtattunk, már használtuk régebben is. Csabáék tavalyi kiállítása is egy ilyen textilen jelent meg, régebben pedig a helyszűke miatt volt, hogy belógatott felületeken, fotókon jelentek meg középen, mert már egyszerűen nem tudtuk hova rakni az anyagot. Voltak olyan évek, amikor annyira sok anyag volt, hogy muszáj volt a középső teret mind a két oldalról láthatóvá, körbejárhatóvá tenni. És akkor már a kiírásban megjelenítettem, hogy maximum 5 munkával lehet pályázni.
Seres Gerda: Mesélsz arról, hogy miért hívtad életre? És az is érdekelne, Csaba, Juli, hogy miért fontos a Látványtér az alkotók, résztvevők, kiállítók számára.
Balázs Juli: Nekem ez a második Látványtér kiállítás, amin részt vettem. Fontos egy szélesebb közönség számára is az, hogy láthatóvá váljon a tervezők munkája, de nagyon fontos az is, hogy megmutassuk egymásnak, mit csinálunk. Nekem az fontos, hogy láthatom a kollégáimnak olyan munkáit is, amit nem tudtam személyesen megnézni, a kiállítás pedig ad egy képet arról, hogy mi történt az elmúlt egy, esetünkben most, ha jól emlékszem, két évadban. Azt, amit Ildi mondott, kiegészíteném annyival, hogy amivel lehetett pályázni, az öt kép volt egy munkáról. Ki kellett ebből az elmúlt kétéves időszakból választani mindenkinek azt a munkáját, egy díszletet, egy jelmezt, ami számára a legmeghatározóbb volt. Én azért választottam a Poppea megkoronázását a Katonából, amit Székely Kriszta rendezett, mert ez a Katona egy olyan időszakában készült, amikor a támogatási rendszer körülötte bizonytalanná vált. Úgy készítettük ezt az előadást Tihanyi Ildivel, aki a jelmeztervező volt, hogy nulla forinthoz közeli összeget költöttünk. És elgondolkodtunk azon Krisztával együtt, hogy akkor csináljunk ebből egy ilyen statementet, egy állítást, hogy mindenki feketében van az üres térben, hogy ennek legyen egy látható része, hogy mi is mutassunk valamit ebből – az idézőjelesen – „szegény színházból”, abból, amilyen helyzetbe kényszerültünk. Végül arra jutottunk, hogy megpróbálunk valami olyat összehozni abból, amit a színházban találunk, amiről talán a nézők meg sem tudnának mondani, hogy ez nem egy ugyanolyan hagyományos költségvetéssel készült, mint általában.
Seres Gerda: De elég meglepő volt, hogy a színház mégis kiadott egy közleményt ezzel kapcsolatban, jelezve, hogy ez egy 0 forinthoz közeli díszlet, és a támogatások képlékeny volta miatt nem volt többre lehetőségük. Gyakori egyébként a szakmában, hogy vízzel kell főzni? Csaba, például te jórészt nagy előadásokon dolgozol, és nem hiszem, hogy gyakran szokták azt mondani, hogy beviszünk a raktárba, nézz körül, hogy mit tudsz használni.
Antal Csaba: Szerintem a tervező akkor jó, hogyha a nagy költségvetésből és a nullából is egyaránt tud teremteni. Szerintem nincsen pénzhez kötve az, hogy milyen képzelet kezd el uralkodni. De visszatérve az előző kérdésedhez: egy hihetetlen áldásos tevékenysége Ildinek, hogy a Látványtér kiállítást kézben tartja és csinálja, mert azon túl, hogy tényleg nagyon kevés idő jut arra, hogy évad közben másoknak a munkáit figyelemmel kísérjük, egyszer csak itt mindenkitől valami nagyon fontosat látunk. Ez az egyik dolog, de ez egy természetes ügy. Én három-négy éve veszek részt rajta, de ezalatt is az volt az érzésem, hogy a Látványtér szinte involválja a minőség javulását. Az, amit évről évre látunk, egyre lényegibb, egyre kiforrottabb, egyre szebb, és sok más jelzőt mondhatnék, de mégis az az érzésem, hogy ez valahogy stimulálja az alkotókat. Szerintem egy jó dolog, és nagyon nagy tisztelettel meghajlok Ildi előtt.
Seres Gerda: Ildi, ez egybevág azzal, amiért életre hívtad ezt a látványteret?
Balla Ildikó: Igen, de nem ez volt az első gondolat. amikor eszembe jutott, hogy egy ilyen kiállítást kellene csinálni. Egyetemista koromban, azt hiszem, 84-ben kiállítottam a Műcsarnokban egy hasonló jellegű kiállításon. Ott az volt a cél, hogy láttassuk magunkat mi, tervezők. A nézők általában azzal a tervvel találkoznak, ami megvalósul, de az volt a cél, hogy azt is lássák, a díszlet, jelmez hogyan jön létre, hiszen talán a mi gondolataink is egy kicsit másképp láthatók egy ilyen, saját magunk által készített tervben. S hogy ezt meg a maketteket, a jelmezeket közelről is lássák a nézők. A másik gondolat az volt, hogy a szakmának össze kellene tartani, meg kéne egymást ismerni, és örülök, hogy Juli úgy érzi, hogy ez egy lehetőség, mert ez is benne volt. Fontos, hogy egymást megismerjük, tiszteljük a másik munkáját. Ha az lett a hozadéka, hogy tényleg inspiráljuk egymást, és minden évben egyre jobb anyag jön létre, ez egy nagyon nagy öröm. Mindig, amikor a kiállításnak vége, viccesen azt szoktam mondani, hogy amikor terveztek, úgy tervezzetek, hogy jövőre mit fogtok kiállítani, tehát figyeljék, hogy évadban mi lesz az, ami kiállítható.
Seres Gerda: Mennyire tudja jól megítélni egy tervező a saját munkáit? Ildivel beszéltünk ma délelőtt egy picit telefonon, és megjegyeztem az egyik munkájáról, hogy milyen érdekesnek találtam. Erre azt mondta, hogy az szerinte nem tartozik a legjobbak közé. Ez szubjektív dolog, de egy alkotó hogyan tudja kiválogatni a legértékesebbnek tartott munkáit?
Antal Csaba: Az az igazság, hogy az ember összenő a munkákkal. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy amikor valamiben benne vagyok, akkor az a legfontosabb, és azt fogom favorizálni. De jön egy következő munka, amit szintén nagyon fogok szeretni. Én általában szeretem azt, amibe belekeveredek. Nem a saját munkámat, hanem egyáltalán a színházi működést nagyon szeretem. Én is valamilyen részt vállalok benne, és ezzel együtt megyek. Nincsen bennem rangsorállító habitus.
Seres Gerda: A Látványtérre azt adod be, ami a legutolsó munkád, a leadási határidő előtt?
Antal Csaba: Nem feltétlen, de ha beadhatok többet, akkor ötöt be is fogok adni. Most nem csináltam annyira sokat az elmúlt időszakban, ezért esett erre a választás. De a darabtól is függ, mert nagyon szeretem, ha egy darabnak van súlya. Csináltam egy II. Richárdot is, és az is viszonylag egy fontos mű, és nem is sikerült rosszul, de miután Téreyt különleges módon szerettem, és több darabját is csináltam, a választásom arra esett. Nagyon szeretek Kovalik Balázzsal dolgozni. Merthogy ezek ilyen primátusok.
Balázs Juli: A Látványtér egy dolog, de amikor összerakták a Díszlet-jelmez könyvet, ami tíz évet ölel fel, az kihívást jelentett nekem, hogy mit válasszak. És a válogatásból született egy válogatás, tehát nem én válogattam a véglegeset, hanem a könyv szerkesztői. Az nem is került be például, amit én nagyon szeretek, de utólag arra gondoltam, hogy lehet, hogy egyszerűen a fotón az nem is olyan látványos. A Látványtérre válogatásnál már fontos szempont volt, hogy olyan legyen a fotó, ami jól működik. Persze az előadás megnézésével lehetne csak az egészet megérteni, de mivel nem lehet minden képhez leírást adni, hogy ez milyen körülmények között, és milyen gondolat mentén jött létre, vagy hogy éppen abban a jelenetben ennek milyen jelentősége volt, miért úgy volt világítva, ezért olyan fotót kellett választani, ami megragadja az előadást, és ad egy képet arról, hogy én miket szoktam csinálni. Ez nagyon nehéz feladat volt.
Seres Gerda: Amikor egymásra szavaztok, hogyan lehet eldönteni csupán kép alapján, hogy ez egy jó díszlet? Nem látjuk, hogy megél-e benne az előadás.
Balla Ildikó: Én azt látom, mert én a tíz év szavazását is látom, hogy hozzáadódik sok minden ehhez a szavazathoz. Általában a kollégák látják is az előadást, amire szavaznak, és mi egy kicsit más szemmel nézzük, mint egy néző. Mi tudjuk olvasni is a terveket. Ha nem is látjuk az előadást, de akkor is látjuk azt, hogy mit szeretett volna, miért épp azt csinálta, miért döntött épp úgy, látjuk a gondolkodásmenetet, az újszerűséget, az ötletet. Tehát, hogy nagyon sok minden hozzátevődik. Én azt mondom, hogy a 10 év szavazatait látva általában igazságos döntés születik, vagy van, hogy nagyon szoros a verseny, és egy szavazaton múlik. Azt gondolom, hogy itt a szakmaiság is dönthet, nagyon sok dolgot elmond a fotó, de tervek és makettek is vannak, mi az alapján is meg tudjuk ítélni a munkát.
Antal Csaba: Sok szempont van, ami ezt befolyásolhatja. Persze, ha látod az előadást, és az egy remek előadás, és a díszlet pontosan leköveti és leképezi és hozzáteszi, akkor ez egy meggyőző dolog, de az az igazság, hogy az az elementáris újszerűség, ami egy-egy képen esetlegesen megjelenik, nagyon tud hatni. Én például most bevallom, hogy egy olyan szavazatot adtam le, ami egy még meg nem valósult előadás kiállított terveiről szólt, mert annyira azt gondoltam, hogy ez most dizájnmegvalósulásban egy előremutató dolog. Nincs szabály arra, hogyan lehet szavazni. Egyszer csak odakerül, és azt mondod rá, ez az.
Seres Gerda: Előfordulhat, hogy egy előadás remek, de rossz a díszlet, vagy fordítva, nagyon jó a díszlet, ellenben pocsék az előadás?
Antal Csaba: Ezek a kevésbé szerencsés összeesések. Az igazán szerencsés összeesés az, amikor a kettő együttműködik. Szoktak úgy gratulálni, és ezeket alapvetően nagyon utálom, hogy „jaj, de rossz volt az előadás, de a díszlet szuper volt!”.
Seres Gerda: Te ilyenkor rosszul érzed magad?
Antal Csaba: Tulajdonképpen kellemetlenek az ilyen személyes kritikák, mert ha elveszik a különböző szintek egymáshoz való viszonya egy előadásban, az inkább dráma. De nem az írott értelemben, hanem a produkt értelmében.
Seres Gerda: Juli, neked gratuláltak már így vagy hasonlóképpen?
Balázs Juli: Igen.
Seres Gerda: És ilyenkor azt gondolod, hogy legalább én tisztességesen dolgoztam, vagy benned is kellemetlen érzéseket kelt?
Balázs Juli: Bennem nagyon kellemetlen érzések voltak ilyenkor. Jó, hogy van néha kiállítás, nagyszerű, hogy egy ilyet ki lehet állítani, de az ember alapvetően előadások létrehozásán dolgozik, nem díszletek létrehozásán. Azt én utána nem tudom egy olyan sikerként elkönyvelni, mint amilyen sikerként el tudom azt, ha minden egybecseng és valami nagyszerű dolog jön létre. Ez szerintem más helyre kerül az emberben.
Seres Gerda: Kétségbeestem, hogy mondtam-e ilyet valakinek, de szívből remélem, hogy nem, és nagyon fogok ügyelni rá. Menjük még tovább a Látványtérrel, és nézzük meg azt, hogy van-e valamiféle egységes vizuális nyelv. Butaság lenne egy kalap alá venni a magyar tervezőket, de van-e valami olyasmi, ami mégiscsak egységet mutat egy ilyen tárlaton?
Balla Ildikó: Nagyon remélem, hogy nincs, mert tervezőegyéniségekről beszélünk. Biztos, hogy van a kornak valamilyen hatása az egyéniségekre, de nagyon remélem, hogy igazából inkább mindenkinek az egyénisége követhető nyomon, az a része, ami ebben állandó, és az, ami változik az évek során is a különböző hatások által, de nagyon remélem, hogy ennek nincs nemzeti jellege. Nem tudom, a többiek egyet értenek-e ezzel, de én úgy gondolom, hogy ez talán nem is kell, hogy legyen. Most már egyre nyitottabb a világ, és találkoztunk a többi kolléga munkáival. Régebben talán még inkább volt.
Seres Gerda: Csaba? Te hogy látod most?
Antal Csaba: Nem tudom, nem foglalkoztat annyira az a probléma, hogy van-e egységes nyelvezete mondjuk egy nemzet tervezőinek.
Seres Gerda: Az egyediség foglalkoztat? Az, hogy bizonyos értelemben egyediek legyenek a díszletek – vagy ez nem szándékos törekvés, hanem emberi adottság?
Antal Csaba: Engem az érdekel, hogy a díszlet mennyire tud problémákat megfogalmazni, vagy azt, ami körülvesz a világban. Ha ez sikerül, akkor az érdekel. Ha csak szép háttérről van szó, akkor az nem érdekel. Sokkal inkább figyelek arra, hogy mi az, ami átjön, és mi az, amit elmond nekem a világról, amitől én aztán többet tudok erről a világról, és megértek belőle valamit. Nem maradok vak, mint eddig voltam, mert az előadás megvilágított valamit. Ebben természetesen a díszlet is nagy szerepet játszott. Ha ez létrejön, akkor nekem az egy stílus.
Seres Gerda: Juli, mit gondolsz, fontos az, hogy ránéznek a díszletre, és azt mondják, „nem néztem meg a színlapot, de ezt biztos, hogy Balázs Juli tervezte”?
Balázs Juli: Ez szerintem senkinek sem fontos. Azon gondolkoztam, hogy vannak-e trendek. A színházcsinálásban vannak mégiscsak trendek, változik, hogy milyen előadások jönnek létre. Én sokat dolgoztam az elmúlt pár évben, főleg Németországban meg német nyelvterületen, és azt érzem, hogy rám hat, hogy ott sok előadást láttam. Nagyon szeretnék több előadást látni külföldön, nekem vágyam, hogy valamifajta szerveződésben, de menjünk Londonba, menjünk Csehországba, menjünk Németországba, és nézzünk ott előadásokat, mert szerintem nagyon fontos nem csak azt látni, hogy mi van itthon, hanem azt is, hogy mi van Európában, mi van körülöttünk, milyen színházat csinálnak ott. Németországban sokkal több kísérleti előadás születik, akár kőszínházakban is. Csodás lenne, hogyha erre itthon több lehetőség lenne. Nyilván ennek van anyagi vonzata, kell hozzá pénz, de nem feltétlenül azért, mert maga az előadás sokba kerülne, hanem mert kockázatot kell vállalni. Azt látom, ott erre inkább van hajlandóság, beépítve egy kőszínházi évadtervbe, hogy itt-ott, egy stúdióban kifejezetten kísérleti dolgokat engednek, és aztán abból nőnek ki már nem olyan kísérleti dolgok. Szuper lenne, ha ez itt is valahogy megalapozódna.
Seres Gerda: Vannak bizonyos trendek, és ezt Juli egy kicsit konkretizálta. Amikor bejöttek a videós látványtechnikák, ez trendszerű dolognak látszott. Vagy az elmúlt években ilyen a bábok megjelenése az előadásokban. Volt néhány momentum, ami vissza-visszatért, de van valamiféle divat, ami most egy kicsit valami más irányba tereli a látványt?
Balla Ildikó: Szerintem mindig van, most talán még mindig ezt a vizuális dolgot kísérletezzük. Mert mindig vannak kísérletek, mindig vannak trendek. És közben, amíg beszélgettetek, azon gondolkodtam, hogy más országokban ez esetleg miben különbözik. Abban igaza van Julinak, hogy az előadások, a produktumok, országonként egy kicsit talán mások, de ez azért is van, mert valamilyen tradícióra épül maga az előadás, és mások a színházi nyelvek. Én is tapasztaltam olyat, hogy egész közeli, szomszédos országokban is a nézők más nyelvet értenek, és ugyanazt az előadást, hogy ha elmegy vendégszerepelni például egy magyar előadás, másképp értelmezik, mást látnak benne.
Seres Gerda: Vannak körülhatárolható színházi nyelvek, talán mi a németet szoktuk, hogy az egy más típusú, de ilyen talán az orosz, szláv, ami nagyon erősen játszik a látvánnyal, kevésbé szövegcentrikus…
Balla Ildikó: Az, hogy vannak divatok meg trendek, nem baj, mert ez hozza a változást. Az a lényeg, hogy ezt mindenki jól használja, és jól beépítse a saját eszköztárába.
Antal Csaba: Azért érdekes a beszélgetés, amit folytatunk, mert meg lehet állapítani, hogy mindez, amiről szó van, múlt idő. Nagyjából egy éve nem nagyon beszélhetünk semmiféle vonulatokról, trendekről. A trendek hónapról hónapra szoktak változni, de most már itt csend van, tulajdonképpen fölégett minden. És mégis úgy csinálunk, mint hogyha minden menne tovább. Pedig nem ez történt. Azon az útvonalon, amin eddig haladtunk, nem is lehet már tovább menni. Nem lesz már soha többet annyi nézőnk szerintem, vagy legalábbis nagyon soká, ami kényszerít minket, hogy egészen újfajta nyelvet találjunk, hogy megváltoztassuk az életünket színházi értelemben is, meg egyébként is. Tulajdonképpen olyasmiről beszélünk, ami egyszer volt – de érdemes még erről beszélni? Persze, hogy érdemes. De arról még inkább érdemes lenne, hogy most mit tudunk tenni, hogy ezekben a romokban, amiket a Covid bennünk vagy a társadalmunkban, és nemcsak ebben az országban, hanem világviszonylatban is előidézett, mit kell, mit lehet csinálni, mi az, amihez még lehet nyúlni, és mi az a következő lépés, amiből valami lesz.
Seres Gerda: A színház útjáról beszélsz?
Antal Csaba: Pontosan. Meg kellene találni azt az új kifejezési eszközt, amivel ezekhez a körülményekhez képest ki tudjuk fejezni magunkat.
Seres Gerda: Folyton azt tapasztaltam, bárki színházi emberrel beszéltem – itt, a Jó kérdés sorozatban is volt egy streamekről szóló beszélgetés, ahol a Trafó vezetőjétől kezdve a Vígszínház igazgatójáig mindenki arról beszélt, hogy ez egy átmeneti helyzet – hogy mindenki alig várta, hogy minden visszatérhessen a kerékvágásba. Ha jól értem, te azt mondod, hogy teljes illúzió, hogy majd vissza fog térni valami, ami korábban normális volt.
Antal Csaba: Ez egy rossz várakozás. Azért rossz várakozás, mert egyre súlyosabbak lesznek a dolgok. És nekünk nem az a dolgunk, hogy várjuk, hogy egyszer majd én legyek, és egy különleges helyzetet túléljünk, a várakozásban pedig ne csináljunk semmit, vagy úgy csináljunk, mintha nem történt volna semmi. Ez nem egy pozíció ahhoz képest, hogy mi történik a világban. Az az egyetlen lehetőség, amit Juli mond: kísérletező színházat csinálni.
Seres Gerda: Sík képernyőre?
Antal Csaba: Nem feltétlen. Akár lehet egyszemélyes színházakat is csinálni, bármit lehet, nagyon sokfélét. Erről szívesebben beszélnék. Juli, téged mi érdekel most? Ez engem jobban érdekel, mint az, hogy milyen trendek voltak, amikor még volt élet. Egy kicsit talán túlzásokba estem, amikor így fogalmazok, de tulajdonképpen nincs élet, mert színházi értelemben megszűnt minden. Mindenki vár, vagy fél, vagy beteg, de nem csinál, gyakorlatilag nem lehet kreálni.
Balázs Juli: Először is szerintem ez nem mindenkire igaz, én azt látom, hogy egy csomó mindenkit dolgozik. Én magam éppen csak előkészítek olyan előadásokat, amik majd nyáron – ősszel lesznek, de egy csomó olyan tervezőtársam van, aki jelen pillanatban is próbál, vagy egészen addig próbáltak, amíg nem volt két héttel ezelőtt a lezárás. Készülünk egy installációval a Trafóba néhány kollégával, amit reméljük szintén nyáron be tudunk mutatni.
Antal Csaba: És ez mi? Nem mesélsz róla?
Balázs Juli: Arról most még nem mesélek, mert az még nagyon alakulóban van, az még titok. A Trafó különböző alkotókat hívott be egy téma feldolgozására különböző irányokból, és szerintem ez tök jó. Olyan szempontból is tök jó mondjuk nekem, tervezőként, hogy nem egy színházi díszletet kell csinálni, hanem egy installációt, egy performanszot, tehát idézőjelben „könnyedebb” műfajban.
Seres Gerda: Ez a Beloiannisz-projekt?
Balázs Juli: Igen.
Seres Gerda: Erről, a magyarországi görög kisebbségről szóló projektről szerintem nyilvánosan is volt már szó.
Balázs Juli: Igen, én csak azt nem akartam elmondani, hogy mi mire készülünk ezzel kapcsolatban. Azt nagyon élvezem benne, hogy ez nem egy teljesen színházi közeg, hanem mondjuk így a PQ-hoz hasonlóan ott olyan tervező kollégákkal dolgoztunk együtt, akiket mi magunk választottuk ki, és nem egy rendező keze alatt dolgoztunk. Nagyon élvezem, hogy ez nem egy hagyományos előadás. De készülök hagyományos előadásra is. Tehát én valahogy nem érzem ezt. Azt érzem, hogy valami alapvetően megváltozik, vagy hogy változóban van, és talán nem úgy fogunk visszatérni a normális kerékvágásba, hogy ez megvolt, mehetünk tovább ugyanazon az úton, de remélem, hogy valami változást hoz talán az életünkbe, és tudunk ebből az időszakból tanulni. Talán egyénileg lehet belőle inkább tanulni. Az emberiség szintjén nem mernék ilyen kijelentéseket tenni, de úgy érzem, hogy egy csomó új dolgot tanultam magamról, a környezetemről, mert valószínűleg más, egyszerűen annyira extrém ez a helyzet, amibe kerültünk. Ez mindenkinek egy hatalmas tapasztalás, akár a saját kapcsolatairól, meg akár a munkához való viszonyáról is. Nem sikerült bemutatni egy csomó mindent, tehát eljutottak egy bizonyos fázisba, nyáron próbáltunk, egy kicsit ősszel, szaggatottan, és még mindig ott tartunk. Ez például egy Ördög Tamás rendezte előadást, amin tulajdonképpen már több, mint másfél éve dolgozunk.
Seres Gerda: Csaba, te az elmúlt egy évben min dolgoztál?
Antal Csaba: Az Örkény Színházban dolgoztam, egy előadást elkészítettem, és kompletten működik a díszlet, be van világítva.
Seres Gerda: Kulcsra készen.
Antal Csaba: Kulcsra készen, csak színész még nem volt benne. Arra törekedtünk, hogy kész legyen a díszlet, mire kezdődnek a próbák, és jó, ha öt próba volt benne. És nem lehet megcsinálni ősszel vagy májusban, lehetséges, hogy csak pont egy év múlva. Na de a színház egy elmúló műfaj, érzelmileg is. Amikor te csinálsz valamit, akkor az rövidtávú program, ami igazából intenzív, és téged hajt, és erőt ad, hogy nekiindulsz, majd jön a premier, és aztán megy tovább. Most ez megszűnt. De én nem ezt hiányolom, hanem inkább azt, hogy nem látjátok úgy, hogy ez a tapasztalat vagy ez a történés hozzásegíthetne ahhoz, hogy kompletten leszámoljunk a klisékkel. Klisék történnek tulajdonképpen az előadások javában, és itt van egy lehetőség, hogy legyen ennek vége, és csináljunk valami mást. És hihetetlen, hogy itt van az orrunk előtt ez az ajánlat, tulajdonképpen ez az ölünkbe pottyant ez a gondolkodási lehetőség. Mi erről a véleményetek?
Balla Ildikó: Én azt gondolom, hogy sok újszerű kezdeményezés van, például egyszemélyes színház, szobaszínház, kirakatszínház, nagyon sok minden van. A színház megmarad, létezni fog, lesznek új formái. Az a kérdés, hogy a nézőknek mi lesz a prioritása, mennyire marad meg a színházlátogatás az étlapon, vagy inkább a természetbe mennek a családdal. Az egyének gondolkodása, hozzáállása az élethez, a mindennapokhoz is meg fog változni, az biztos.
Seres Gerda: Juli csóválta a fejét.
Balázs Juli: Szerintem alig fogják várni az emberek, hogy visszajöhessenek a színházba. Én ezt gondolom.
Seres Gerda: Én is így érzem.
Balla Ildikó: A természetet most mindenki felfedezte magának, soha ennyi kirándulóhelyen nem jártunk itt Pest környékén. Szerintem, ha lehetséges és biztonságos lesz, vissza fognak ülni az emberek a színházba. Talán még inkább, legalábbis rövidtávon. Hosszútávon ez így marad-e, azt nem tudom, de én rövidtávon pozitív változásra számítok, tele lesznek a színházak, mert akarni fognak előadásokat látni az emberek.
Seres Gerda: Egyre több baráti diskurzusban kerül az elő, hogy „emlékszel, amikor itt meg itt néztük ezt meg ezt?”. Nem akarok semmit szakmai tunyaságra inteni, mert értem, amit Csaba mond, de szerintem könnyen lehet, hogy itt ez másként fog megtörténni. De ha már a határfeszegetésről beszéltél Csaba, akkor mit jelent ez alkotói szempontból? Emlékszem, hogy amikor 2017-ben a fehérvári Carmenért kaptál díjat, akkor azt mondtad, hogy az a díszlet már határfeszegetés. Az a határán volt nemcsak a megvalósíthatóságnak, hanem a színpadi működtethetőségnek vagy használhatóságnak, tehát ott a művészi vagy alkotói szempont volt meghatározó. Vagy rosszul értettem?
Antal Csaba: Pontosan már nem emlékszem, akkor mit mondtam erről, de úgy emlékszem, hogy az technikailag elég fontos előadás volt, de ez abból adódott, hogy akik benne mozogtak, azok hihetetlenül jól használták a teret, úgy tudtak vele bánni, amit nem várhatunk el minden társulattól. Horváth Csaba társulata, a Fortedanse és a fehérvári színészek, akik ezt az előadást létrehozták, kiválóan működtették ezt a nem nagyon egyszerű teret. Nem is biztos, hogy meg mertem volna tervezni valaki másnak, mert annyira a használatra volt kitalálva. Van egy speciális övezet, amit ők tudnak, és az egy egészen másfajta teret igényel, én pedig nagyon-nagyon boldogan dolgoztam velük. Ha azt kérdezed, hogy ez határ-e valamilyen értelemben, azt tudom mondani, hogy nem tudom, hol a határ.
Seres Gerda: Mit értesz azalatt, hogy bátrabban kísérletezzünk?
Antal Csaba: Nem bátrabban, hanem vissza kell kanyarodni a kísérletekhez. Nem kellene tovább csinálni a megszokott mechanizmusokban létrejövő előadásokat. Ha van szabad kapacitás, idő, energia, képzelet, akkor meg kell csinálni mindenféle kísérletet. Erre egyszerűen adja magát ez az időszak. Az érdekel leginkább vizuálisan, dizájnilag, hogy most ki min gondolkodik, hogy látja a világot. A kifejezési formák. Ha tudnánk találkozni ezekkel a kiállítókkal, akikkel most nem tudunk, és egy platformon jelennénk meg a Fugában… Ezt Nagy Bálintnak nagyon meg kell köszönni, mert ő befogad minket. Megtehetné ezt a Műcsarnok, mert vagyunk annyira fontos művészet, hogy akár a Műcsarnokba is kerülhetne ez a tárlat, de ezt csak így nagyon zárójelben mondom, az elégedetlenségemet kifejezendő. Már elmondtam Szegő Gyurinak is egy évvel ezelőtt, amikor tett is ígéretet, hogy lehetséges, de most úgyis minden be van zárva, úgyhogy ezek a mondatok szinte feleslegesek.
Seres Gerda: Mennyire kell sík kép? Most azért nagyon kevesen voltatok, akik sík képernyőre készítettek vagy gondolkodtatok ilyen történeteket. Ha streamre készül egy előadás, akkor is a színpad az elsődleges, vagy alapvetően azon kell gondolkodni, hogyan jelenik meg a díszlet, a jelmez a különböző kameraállásokban, apró részleteiben, és hogyan mutat majd az online közvetítésen?
Balázs Juli: Azt hiszem, a streamre készült előadások is alapvetően színpadra készülnek. Abban a reményben, hogy egyszer majd a nézők ezt fogják látni élőben, tehát végül is talán az az elsődleges, de új szempont lehet vagy lesz a tervezésben, ha ezek a közvetítések megmaradnak. Az például, hogy hogyan integrálja az ember a tervébe, ha a díszlet bármilyen szögből látható lesz, mert egy hagyományos nézőtéri elrendezésnél megvan az a szög, hiszen az ember végigüli a szélső székeket, megnézi, ki mit, honnan hogyan fog látni. A streamnél ez teljesen felborul. Nem tudom, hogy amikor majd lesznek nézők, megmaradnak-e a közvetítések is. Ez egyébként több szempontból áldásos, mert külföldről is lehet nézni, vagy ha valaki valami miatt nem tud elmenni a színházba, illetve megmarad ezeknek az előadásoknak egy minőségi lenyomata. Szerintem ez nagyon fontos, mert nagyon kevés előadásról van igazán jó minőségű felvétel, és ez egy nagy előnye ennek az egész műfajnak. De visszatérve arra, hogy az ember eleve így gondolkodik-e a tervezésnél: én inkább azt gondolom, hogy külön streamelőadásokra kell filmet csinálni, tehát a streamelt közvetítésekről gyakorlatilag új alkotásokat kell létrehozni. Nem magát az előadást kell megmutatni, mint amilyen egy hagyományos tévés közvetítés volt korábban, hanem valahogy filmszerűen; de az már nem egy színházi előadás nekem.
Seres Gerda: Csaba, látsz ebben perspektívát? Külföldön kicsit bátrabban kísérleteznek ezzel, például a videotechnikával és az arcok egymásra vágásával. Ott jellemzőbbek a kevésbé klasszikus tévéközvetítés jellegű előadás-felvételek.
Antal Csaba: Az az igazság, hogy én nem csináltam és nem is készítettem elő kifejezetten streamelt előadást, de a Lótot fölvettük 7 kamerával. Egyrészt az volt a fantasztikus benne, hogy egy év után tudtuk próbálni az előadást, és újra nagyon jó állapotba került, másrészt pedig az, hogy olyan kameraállásokat lehetett a streamelésbe bevágni, amik váratlanok, és amit soha nem kapsz meg a nézőtérről. Teszem azt, amikor Szodoma összeomlik, a konzervhegyek fölé volt egy kamera elhelyezve, és fölülről láttuk, ahogy szétzuhan ez az egész. Ezt nem látja a néző, amikor lent ül a nézőtéren, mert van ez a bizonyos hagyományos elhelyezkedés. Ez egy játék, és nagyon kellemes játék. Ott ültünk Balázzsal, magán a streamelt előadáson is raktuk össze a képeket, a vágásokat. Ez mind-mind nagyon-nagyon izgalmas, de nem hiszem, hogy ez a kivezető út a színpad és a nézők közötti kapcsolatban. És nem is biztos, hogy ez a célravezető. Valószínűleg sokáig még megmarad, de én ebben nem igazán hiszek.
Seres Gerda: Mi az, amiben te alapvetően másként gondolkodsz az elmúlt egy év után?
Antal Csaba: Azt hiszem, hogy egy csomó mindent meg kell érteni, ami a környezettel kapcsolatos. Nagyon egyszerű dolgok ezek. Ha csak arra gondolsz, hogy egyszerűen megszűnt az a vibráció, amit a civilizáció ad. Lecsökkent a közlekedés, sokkal kevesebb autó megy, nincsen civilizációs remegése a Földnek. Amikor ráállsz a Földre, akkor egyszerűen csak jön az energia belőle. Ezt komolyan lehet érezni, de amikor kimész az erdőbe, hogy felfedezzük a budai hegyeket, ez akkor benne van. Nincs az a stressz, és ez hihetetlen nagy adománya a vírusnak. Megállt a Föld remegése, igaz közben kitörtek vulkánok, de ez annyira fontos, mert nyugalom kezd lenni. Hiába vagyunk idegesek, vagy meghalnak a rokonaink, meg akármilyen baj van, de a Földnek ez jót tesz. Azon kellene gondolkodnunk, mit kéne tenni a Földdel, hogy az neki jó legyen. Ez lenne az egyik legfontosabb történés, amit kellene folytatnunk: a Föld és színház. Ha egy ilyen címet ki lehetne dolgozni, egy csomó mindent tanulnánk belőle, már csak abból is, hogy területenként ki hogy látja, miben tenne valamit azért, hogy ez az állapot, ez a nyugalom fokozódhasson. Karácsony délután négytől éjfélig van ilyen nyugalom, amikor nem megy senki sehová. Most meg egyáltalán mindig.
Seres Gerda: Ez összetett kérdés, és elmentünk társadalmi irányba, de térjünk vissza egy kicsit földhözragadtabb módon a színházi vonatkozásokhoz. Értem, amit mondasz, de most még nem látjuk, hogy ez hova tart. Egyéni megfejtéseink vannak, például olyan, amit te is meséltél, vagy amit Juli említett, hogy a kapcsolataiban, bizonyos dolgokban ráébresztette, felismeréseket hozott, de az hogy ez globálisan vagy a színház, a színházművészet megújulása szempontjából mit jelent, még nem látjuk. Ha azok a törekvések, amiket te említettél, összetalálkoznak, és történik ebből valami, egyelőre teoretikus dolog. Ez volt a 10. Látványtér, mert a tavalyi elmaradt, és terveztetek egy nagyobb, átfogóbb kiállítást, amin bemutattok 10 évet. Ott bizonyára majd látszik az is, amit egyébként Csaba mond, hogy megváltozott a világ. Ha jövőre szerveztek egy ilyet, lehetséges, hogy élesen elkülönül majd a Covid előtti és a Covid utáni időszak. Ildi, hogy miért érdemes ezt a tíz évet egyben megmutatni?
Balla Ildikó: Egy nagyon értékes anyag gyűlt össze. Érdemes lenne a tíz év javát bemutatni, mert idén is mondták, hogy látszik a fejlődés, a változás egy ilyen kiállításon, ha egymás mellé rakjuk a munkákat; és ebben a formában még láthatóbb lenne. Persze, egy része az alkotóknál van, volt, aki hazavitte a maketteket, meg a jelmezek is visszakerültek a színházba, azóta esetleg át is szabták őket, de a fotóanyaga megvan.
Seres Gerda: Juli, ígértem, hogy felfedjük, mi az a Végtelen dűne. Bizonyára sokan olvasták már, ez egy 2019-es történet: a négyévente megrendezett Prágai Quadriennálé kiállításon díjazták a magyar csapatot a Végtelen dűne installációért. Ez mit jelent? Ez egy négyévente megrendezett seregszemle, de mennyire van pozitív hozadéka a magyar tervezői szakmát tekintve? Valami érzékelhető, vagy ez inkább egy egyszerű, szép sikertörténet? Mekkora figyelem irányul rátok, mennyire erősödnek meg a nemzetközi együttműködések?
Balázs Juli: Ha röviden akarok válaszolni: sajnos nem sok. Kálmán Eszterrel volt erről nemrég egy beszélgetésünk. Nagy Fruzsinával, akivel az Oistat Magyar Központ elnökségébe tartozunk, csinálunk egy interjúsorozatot, ahol az Oistat tagjait kérdezzük, és mivel mind a hárman benne voltunk ebben a csapatban, feltette a Fruzsi azt a kérdést Eszternek, hogy mi változott a szakmai életében a díj után. Amit egyébként előkészítettem, hogy megmutassam nektek. Ő a díjunk, nagyon dizájnos, nagyon nehéz. Egy satuba fogott hármasfogat. Nem sokban éreztük azt, hogy változást hozott volna. Sajnos nem tudtuk itthon kiállítani, pedig nagyon szerettük volna. Sokat tettünk azért, hogy ez megvalósuljon, de nem igazán kaptunk erre lehetőséget, amit én nagyon-nagyon sajnálok, már csak azért is, mert egyrészt most már lassan három éve volt, és egy kicsit ez már a múlt.
Seres Gerda: Az előbb kaptunk belőle egy kis ízelítőt.
Balázs Juli: Igen, de azért az nagyon más, mint az installációba magába belépni. És ha valaki megnézte a képeket, látta, hogy egy kis kockába kell az embereknek apró lyukakon bedugdosni a fejüket, tehát nem éppen egy vírusbiztos tervezés. Én nem látok esélyt rá, hogy ezt a következő két évben, következő Prágai Quadriennáléig valamikor installálni tudjuk, amit én nagyon sajnálok, mert szerintem nagyon megérdemelte volna a közönség. Azt gondolom, ez az installáció is megérdemelte volna azt, hogy találkozzon a közönséggel és fordítva is. Igazából nem volt akkora visszhangja, mint amire mi számítottunk volna. Pedig maga az esemény, a Prágai Quadriennálé egy csodálatos és nagyszerű rendezvény. Egy seregszemle, ahova tényleg a világ minden tájáról érkeznek kiállítók, és egy óriási fesztivál kíséri. Talán itthon annak nincs akkora híre vagy kevesen ismerik. Rendezők közül is csak egy-kettőt ismerek, akik elmentek, pedig szerintem ez egy hatalmas töltekezés minden szempontból a színházzal foglalkozó embereknek. Úgyhogy biztatok mindenkit, hogy 2023-ban, amikor legközelebb lesz, látogassanak el Prágába, és nézzék meg. Visszakapcsolódva Csabához, az például nagyon érdekes lesz, hogy 23-ban melyik ország milyen kiállítással fog készülni Prágába, és biztos, hogy lesz ennek az időszaknak egy komoly lenyomata.
Antal Csaba: Én ott voltam a megnyitótokon, és nagyon gratulálok. Egészen elképesztő, szép dolog, amit csináltatok, és nagyon filozofikus és szférikus az egész. Tényleg az, ahogy ezeket a műveket itthon kezeli a kultúrpolitika. Én ugyanígy jártam. Én 2015-ben csináltam a kiállítást, a Donor for Prometheust. Nem nyertünk, de nagyon közel voltunk a díjhoz, és nagyon nagy sikerű kiállítás volt. Nem tudtam elérni sehol sem, hogy fölállíthassuk. Úgy tűnik, ez egy visszatérő probléma. Most ti vagytok itt utolsóként benne, ráadásul egy nagyon komoly minőségben, mert ez a hármas lovacska, ez az első díj bizonyítja, hogy ez tényleg megérdemelt és nagyszerű dolog. Remélem, lesz valami következménye annak, hogy most mi erről beszélünk.
Balázs Juli: Bárcsak lenne ennek következménye! Egyébként az is érthetetlen, mert komoly költségvetése volt ennek az egésznek, tehát még azt is mondanám, hogy adófizetői pénz.
Antal Csaba: Meg micsoda munkátok van benne.
Balázs Juli: Nagy munka van benne, arról nem is beszélve
Antal Csaba: Mennyi energia van benne, ami megérdemelné az odafigyelést. Ez egy színházi kiállítás, de mégiscsak sokkal inkább egy olyan léptékű installáció, amiben nagyon ritkán van része a magyar nézőnek.
Seres Gerda: Akkor legyen ez a záró momentum. Ildi kérlek, arra válaszolj, hogy a MALÁT már évtizedek óta dolgozik ezen, és a Látványtér is arról szól, hogy észrevétessétek, hogy ezek képzőművészeti értékű alkotások. Milyen eszközeitek vannak erre?
Balla Ildikó: Röviden: semmilyen. Igazából van még egy álmom, amihez lehet, hogy az én életem már kevés lesz, úgyhogy majd a fiataloknak is kell ezzel foglalkozni. Csabának már elárultam, ő már hallott erről. Az egyik megoldás az lenne, ha ennek a szakmának lenne egy szcenikai központja. Ami azt jelentené, hogy lenne egy infrastruktúránk is, mert a MALÁT-ot tulajdonképp három tervező társadalmi munkában csinálja.
Seres Gerda: Leegyszerűsítve tehát egy olyan központ, mint a Látványtér kiállítás helye, a Fuga az építészeknek.
Balla Ildikó: Igen, egy hely, ahol az infrastruktúra is adott. Most itt arra gondolok, és tényleg nevetségesen hangzik, de egy titkárnő, néhány állandó alkalmazott, aki mindezzel – köztük a sajtóval – foglalkozik, és lenne költségvetés. Akkor nem lenne kérdés, hogy a négyévente létrehozandó prágai kiállításnak anyagi kerete hogy jön össze. És amikor ez összejön, már senkit nem érdekel, és nincs bemutatva. Szóval valahogy nincs hazánk, nincs otthonunk, nincs egy helyünk, nincs egy kuckónk. És jó lenne, ha lenne.
Seres Gerda: Kívánok nektek egy ilyen kuckót, és köszönöm szépen nektek a beszélgetést, a lehetőséget. Remélem, hogy legközelebb már élőben tudjuk folytatni. Önöknek pedig köszönjük a figyelmet!