Messzire ment emberek – Magyar színházi alkotók külföldön

 

Miért hívnak egy magyar alkotót külföldre? Mi az a „más”, ami inspirálóan hat egy külföldi színházi alkotóra? Milyen hatással van a környezet a munkára? Más munkamódszert igényel-e a külföldi környezet? Hogyan változik a színházi hatásmechanizmus más országokban, színházi kultúrákban? Van-e kultúrsokk az odaérkezéskor, és mennyi idő kell visszaakklimatizálódni a hazatérés után?

  1. november 11-én erről beszélgetett a Katona József Színházban Boross Martin rendező, Kolonits Klára operaénekes és Láng Annamária színművész. A beszélgetést Seres Gerda újságíró vezette.

Seres Gerda: Szeretettel köszöntöm önöket a Jó kérdés beszélgetéssorozat harmadik évadának harmadik beszélgetésén, témánk: Messzire ment emberek – Magyar színházi alkotók külföldön. Bemutatom a vendégeinket: Láng Annamária színművész, Kolonits Klára operaénekes és Boross Martin rendező. Ma, a multikulti korában nem olyan magyar alkotóként megjelenni külföldön, mint a harminc éve volt. Részt vesztek olyan például produkciókban, amelyet észt rendező készít osztrák színházban, és vannak más típusú nemzetközi együttműködések is, de hogyan fogadnak benneteket magyarként egy nemzetközi produkcióban? Számít ez ma?

Kolonits Klára: Az opera világa abszolút nemzetközi, és amikor összetalálkozik egy nemzetközi produkció csapata, nem mindig az az első, hogy megkérdezik, ki honnan érkezett. Eltelik néhány nap, lezajlik egy zenei próba, amikor a „Honnan jöttél?” a kérdés elhangzik. Annak, hogy magyar vagyok, még most is van egyfajta romantikája. Aki a vasfüggöny mögül jön, az opera világában hátránnyal indul – kivéve, ha orosz, mert az oroszok olyan mértékben elözönlötték a nemzetközi porondot, hogy ha valakinek szélesebb az arca, előfordul, hogy megkérdezik, orosz-e –, de nem az a prioritás, hogy ki milyen nemzetiségű.

Seres Gerda: Ez ma már a prózai színházak esetében is így van?

Láng Annamária: Még egyáltalán nincs így. Annyira meghatározó a prózai színházban a nyelv, hogy az mindenképp egy szélsőséges helyzet, ha az ember nem az anyanyelvén játszik. Ennek ellenére bizonyos helyeken egy ideje már tendencia, hogy keresik azokat az együttműködéseket, ahol nemcsak anyanyelvi színészek dolgoznak egy produkcióban. Vagy egyáltalán nincs anyanyelvi színész, és akkor teljesen vegyes a produkció, aminek ez adja a különlegességét.

Vagy amiben most én dolgozom: a legutóbbi bemutatóm esetében mindenki német anyanyelvű, kivéve én. Ez szintén különleges helyzet, de valójában az, hogy magyarként vagyok benne jelen, nem annyira számít. Nyilván ad egyfajta bukét, hogy erős akcentussal beszélem a nyelvet, de alapvetően ennél a produkciónál nem volt érdekes, ki milyen kulturális háttérrel érkezik. Amit ide kerestek, az inkább egyfajta gondolkodásmód vagy energia volt, de nem az volt benne az érdekes, hogy magyar vagyok.

Boross Martin: Engem vagy egyéni alkotóként, tehát rendezőként hívnak, vagy társulatként a Stereo Aktot hívják meg, és ebben az esetben a produkcióban kvázi koproducer szerepkörben vagyunk, de mindkettő privilegizált helyzet. Általában úgy szokott lenni, hogy a partnerek már tudják, hogy mit vesznek: vagy egy már létező előadást, vagy egy koncepciót, amit adaptálunk egy új helyszínre, új társulatra, új városra, vagy ismerve a munkánkat kérnek fel arra, hogy ahhoz hasonlót készítsünk, vagy egy témával kapcsolatban keresnek meg bennünket, hogy ahhoz mi mit tudnánk hozzátenni.

Azt hiszem, én inkább azt tapasztalom, hogy nincsenek a művészi szempontú elvárások a nemzetiség kapcsán. Olyan már volt, például Amerikában, hogy amikor kiderül, hogy egész jól meg tudom magam értetni angolul, és van egy tárgyalási szintű nyelvtudásom, akkor szokott változni a pozíció is. Néha az érezhető, hogy van egyfajta tartás, félsz, előítélet azzal szemben, hogy most jön a fiatal kelet-európai rendező, de van, ahol épp ez a szexepil. Most részt veszünk egy berlini koprodukcióban, amit a Volksbühne szervez, és kifejezetten a Kelet és a Nyugat feszültségéről szóló fesztiválra készítünk előadást. Itt alapvető szempont volt, hogy csak olyan független színházakat hívjanak meg Közép- és Kelet-Európából, amelyek relevánsak a téma szempontjából, tehát valamilyen keleti értéket, hagyományt vagy örökséget is képviselnek.

Seres Gerda: Az operáknál a nyelv soha nem volt ilyen értelemben akadály. Annamariról azt kell tudni, hogy ősztől a Burgtheater társulatának tagja. Gryllus Dorka néhány éve azt mondta Berlinben, hogy állandóan keleti bevándorlókat játszik, mert az akcentusa ezt teszi lehetővé. Lehet, hogy ez ma már nem így van.

Láng Annamária: Dorka épp a Peer Gyntöt próbálja, szintén Bécsben, és szerintem most nem azt fogják használni, hogy magyar akcentussal beszél. Amire ő utalt akkor – évekkel ezelőtt dolgozunk Berlinben egy közös produkcióban, és erről beszélgettünk –, az a filmeket jelenti. Nagyon sok filmet forgatott német nyelvterületen, és az ott érzékenyebb kérdés, hogy ki mit jelent, illetve az akcentus mit jelent. Színházban nem ennyire releváns. Olyan produkció is volt, ahol el volt mosva, ki honnan jön, és egy egyszerű angol nyelven beszéltünk, pontosan azért, hogy ne ez számítson. Az előadás koncepcióját tekintve az volt fontos, hogy idegen színészek állnak egy olyan színpadon, ahol a néző számára a játszó színészek anyanyelve ismeretlen, és ez a bizonyos „kitchen English” tartja össze a produkciót és a kapcsolatot a nézők és a színészek közt, tehát mi sem tudunk többet, mint ők.

A Mester és Margaritában semennyire sem foglalkozik a rendezés azzal, hogy én honnan jövök, hogy akcentussal beszélek. Nyilván másképp játszom, mint a többiek, de nemcsak a nyelv miatt, hanem a színjátszói tradíció miatt is. Ennél a karakternél, ami nagyon-nagyon érzelmes, szerelemről mesélő, poklokat megjáró nőről van szó, ez a fajta emocionálisabb színjátszás érdekelte a rendezőket, de az másodlagos, hogy a szereplő milyen akcentussal beszél.

Seres Gerda: Klári, te érezted valaha ezt a nyelvi gátat? Olvastam, hogy énekeltél Éj királynőjét finnül is.

Kolonits Klára: Az borzasztó volt, mert ahhoz semmilyen kapcsolódásom nem volt, de a szöveg kitörölhetetlenül benne maradt az agyamban. Az én agyam úgy működik, hogy amikor énekelek egy szerepet, mint a hírtévékben a képernyő alján futnak a tőzsdeindexek, úgy mennek a nyelvi sávok. Először megtanultam az Éj királynőjét magyarul, aztán németül, angolul, és egyszer csak megjelenik a finn. Amikor nagyon sűrűn voltak az előadások, adódott abból probléma, hogy ezeket a sávokat nem lehetett elválasztani, és miközben énekeltem és alakítottam a színpadon, közben iszonyú harc folyt a fejemben, hogy mi a következő szó és milyen nyelven. Ennek van egy egészen borzasztó válfaja: amikor az operákat újrafordítják. A Szöktetés a szerájból-t megtanultam magyarul, azt a szöveget elavultnak minősítették, és most egy független produkcióban eléneklem egy új fordításban, de egyidőben ezzel az Opera készíttet egy még újabb fordítást Varró Danival. Ez lesz a legnehezebb, hogy három magyar csík fog futni egymás alatt, ami iszonyatos szellemi megterhelés.

Én minden nyelven tudok valamennyit, de egyiket se beszélem felsőfokon vagy anyanyelvi szinten, de azonnal adaptálódom. Amikor másfél hónapot dolgoztam Horvátországban, konyhaszinten megtanultam horvátul. A finn volt az egyetlen, ami kifogott rajtam.

Láng Annamária: Érdekes módon rajtam is! Egy fél évet töltöttem ott, és azt se tudom mondani, hogy igen vagy nem.

Kolonits Klára: Én a köszönömnél tovább nem jutottam. A nyelvrokonság sem segített. A szellemi rugalmasság nekem előny, mert mindig találkozhatsz egy olyan rendezővel vagy kollégával, aki nem beszél angolul vagy németül. A franciák pedig nem nagyon szeretnek semmilyen más nyelven kommunikálni. Most, hogy a második francia rendezővel dolgoztam, tapasztaltam, hogy csak franciául instruáltak. Aki érti, érti, aki nem, nem. De annyira rá tudsz hangolódni, hogy három-négy hét elteltével gond nélkül megérted – igaz, sokadig nyelvként –, ami nagyon nagy előny. Ha valaki ezzel a rugalmassággal nem rendelkezik, hátrányba kerül ilyen szempontból.

Seres Gerda: Martin, nálatok ez hogy zajlik? Elkészül először magyarul a szöveg, és ha máshová viszitek, például Baltimore-ba, angolra váltotok?

Boross Martin: Attól függ, hol mutatjuk be az előadást. Van olyan, hogy hiába magyar a társulat nagy része – mert a társulaton belül is van nemzetköziség, Julia Jakubowska lengyel színésznő az alapítás óta tag –, de gördülékenyebb a munka, ha mindenki angolra vált. Az új előadásunkat, a European freaks/Üzenjünk Brüsszelnek című részvételi színházi előadást Tübingenben hoztuk létre. Németül nem tudunk, de az volt az egyezség az ottani színházzal, hogy angolul hozzuk létre. Ahogy Annamari is mondta, ez konyhanyelvi angol, mindenki által beszélt, nem irodalmi minőségű szöveg. Mivel tudtuk, hogy a bemutató nyelve angol lesz, eleve így is írtuk. Természetesen ezt lektorálni kellett, a magyar nyelvű bemutatóra pedig, ami két hét múlva lesz a Trafóban, magyar nyelvű szövegkönyvet készítettünk.

Seres Gerda: Miért érdemes külföldre menni? Magától értetődő ma már, hogy ilyen értelemben nincsenek határok, vagy ahhoz, hogy valaki karriert csináljon, ahhoz a nemzetközi színtéren is jelen kell lenni? Azt hiszem, itt egy picit csúszásban van az opera és a próza.

Kolonits Klára: Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert számomra elválaszthatatlan attól a helyzettől, amiben én az egész pályámat töltöttem. Én 1994-ben, főiskolásként énekeltem először operaszínpadon, és már gyakorlatilag nem lehettem társulati tag. Vidéken kezdtem, még talán fél évig voltam Debrecenben társulati tag, de alapvetően akkor léptem a pályára, amikor az opera világában megszűnt a társulati tagság, ez pedig extra kiszolgáltatottságot jelentett, mert nem tudtad biztosítani magadnak a nagyon gyorsan cserélődő igazgatók idejében munkához jussál.

Úgy kerültem először külföldre, hogy az Operettszínházban énekeltem vendégként, és a turnékon vettem részt. Egy-egy hónapot Münchenben töltöttünk, és németül is játszottunk. Aztán igazgatóváltás volt, és nem tartottak rám igényt. Az opera világában talán mindenki tudja, hogy az operaigazgatók Magyarországon egészen fénysebességgel követték egymást, ami azt jelenti, hogy ha az előző gondolkodott benned, nem biztos, hogy a következő is fog.

Seres Gerda: A magánénekesi státusz mit jelent?

Kolonits Klára: Semmit, mert már nincs. Rólam azt mondják, hogy az Operaház magánénekese vagyok, de ez nem igaz. Én egy olyan énekes vagyok, aki rendszeresen fellép az Operaházban, de nem vagyok tag, mert nincs alkalmazotti jogviszonyom. Amikor engem mint ösztöndíjast a főiskola után alkalmaztak, létszámstop volt, nem vehettek fel; sőt, úgy voltam ösztöndíjas, hogy föl sem léphettem, mert egy előző igazgató jelölte ki az ösztöndíjasokat, a következő pedig nem tartott ránk igényt, ezért kaptunk pénzt, de nem léphettünk föl. Az, hogy egy ilyen helyzetben munkát szerezz, hatalmas energiabefektetés, és egyáltalán nem biztos, hogy minden szempontból könnyebb munkát kapni itthon, mint kinn, de mivel én már főiskolás koromban anyuka lettem, ráadásul egyedülálló anyuka, ezért az volt a fő célom, hogy itthon legyen, itthon énekelhessek. Ez nem mindig sikerült, ezért időnként kampányszerűen az ember elküld 150 CD-t külföldre, és várja, hogy valaki rákap. Volt olyan, hogy 150-ből egy jött be, de az a túlélést biztosította.

Talán furcsa ezt kijelenteni, és ezen előre gondolkodtam is, hogy az én közönségem itthon van. Nem tudja azt a kapcsolatot semmilyen külföldi siker pótolni, amikor én azt a személyes kapcsolatot érzem a saját közönségemmel. Nekem ez nagyobb kapocs, mint az anyanyelv.

Seres Gerda: Ez azt jelenti, hogy utána odamennek hozzád?

Kolonits Klára: Nem. Azt, hogy ha kimész a színpadra, a levegőben megérzed, hogy téged szeretnek. Utána a tapsnál hallod, hogy üvöltenek, mert az opera egy ilyen műfaj.

Seres Gerda: Az ismerősség, nem pedig a rácsodálkozás?

Kolonits Klára: Mostanában fordul elő, hogy külföldön is elkap egy ilyen siker, de azt nem érzed, hogy a tiéd. Nagyon furcsa és nagyon meghatározhatatlan. Olvastam egy híres énekesnő, Galina Visnyevszkaja önéletrajzát, aki a brezsnyevi érában azért kényszerült emigrálni a férjével, mert Szolzsenyicin a házukban lakott. Ő a Nagyszínház primadonnája volt, és leírja az önéletrajzában, hogy amikor fölszállt a repülő, pontosan tudta, hogy mit veszít el, hogy soha többet a saját közönségével nem fog találkozni. Tudom, hogy ez patetikus, de közönség és közönség közt van különbség, és ezért nekem továbbra is az a prioritás, hogy a saját közönségemmel itthon kapcsolatot tartsak, de ez nem mindig könnyű.

Seres Gerda: Ti hogy érzitek ezt?

Boross Martin: Én úgy érzem, hogy itthon is van közönségünk, de alapvetően nem kötődünk ide. Számomra a világnézet vagy az ízlés nem geográfiai kérdés, és még csak nem is nemzetiségi, sőt néha épp az ellenkezője igaz. Gyakran tapasztalom azt, hogy annak a típusú kortársszínház-művelésnek, amit én csinálok, nem elsősorban itthon van piaca. A részvételi színházi formák, a politikusabb vagy dokumentum alapú vagy helyspecifikus színház mind olyanok, amelyekről hírből hallunk, de alapvetően inkább megkérdezzük a pénztárnál, hogy ugye, nem interaktív, mert akkor fejvesztve rohanunk el. Én is ismerem a hőfok minőségét, de nekem ez egész mást jelent.

Kolonits Klára: Ez a pályába befektetett időn is múlik. Az ember kapcsolata a saját közönségével hosszú évek alatt alakul ki, és előfordulhat, hogy öt vagy tíz év múlva erről te is esetleg másképp gondolkodsz.

Boross Martin: Előfordulhat, csak azt tudom, hogy nagyon gyakran otthonosabban érzem magamat külföldön, mint itthon. De ez nem egy konkrét hely.

Kolonits Klára: Hanem szellemi otthonosság?

Boross Martin: Igen, ezt mindenféle bűntudat nélkül tudom mondani, és semmiféle hazaáruló felhangot nem érzek benne. Az a saját közegem, ami nyitott, elfogadó, sokszínű közeg, és ezért néha itthon is érezhetjük magunkat idegennek.

Kolonits Klára: Ez abszolút így van.

Seres Gerda: Annamari?

Láng Annamária: Én azt nagyon értem, amit Klára mond, mert én is érzékelem külföldi színpadokon, hogy nincs meg az a bizalom, amit itthon az ember sok-sok éves munkával kivív magának, ugyanígy nincs meg az az ellenérzés, amit szintén sok-sok éves munkával kivívhat, tehát tiszta lap van, annak minden-minden nehézségével. Miután én társulati tag státuszba kerültem, megpróbálom nem személyes kérdésként kezelni, hogy én ismeretlen vagyok az ottani nézők számára, ahogyan ők is ismeretlenek a számomra, és megpróbálok arra gondolni, hogy mi, akik itt állunk este a színpadon, előállítottunk többhetes vagy több hónapos munkával egy műalkotást, amiben a saját személyemet próbálom hátrébb sorolni, indifferensen kezelni, hogy szeretnek-e vagy sem. Azt is tudom, hogy nem először fognak látni, ha járnak színházba, nekik engem kell még nézni, és nekem is meg kell szeretnek az ottani közönséget. Nekem ez oda-vissza működik. Szeretnem kell azt a kultúrát, tisztelnem kell azt a közönséget, és bízom benne, hogy ez elkezd működni, az energia oda-vissza megy.

Seres Gerda: Mit jelent az a különbség, amit az előbb említettél, hogy egy picit másképp játszol, mint a többiek?

Láng Annamária: Másfajta hagyományból jövök. Ha konkrétan a német anyanyelvű területeket nézem, ott jóval inkább egy erőteljesen technikai jellegű színjátszás van jelen, nagyon magas fokon, nagyon-nagyon sok humorral. Minden pillanatot kihasználnak, hogy vicces legyen a karakter vagy a jelenet. Erős gesztusokat használnak, és nem annyira lefelé ásnak, mint mi. Ez egyszerűen egy kulturális különbség is, valószínűleg a nézőknek is sokszor meglepő, ahogyan én fogalmazok a színpadon, vagy ahogy ábrázolok egy-egy karaktert, ettől függetlenül én tartom magam ehhez, mert ezt tudom, azt nem.

Seres Gerda: Klári, nemrég Toulouse-ban énekeltél Normát, és az ottani kritikákban is valami hasonló merült fel. Voltak kritikák, amelyek azt írták, egészen más lett az előadás a te karakteredtől, a te megközelítésedtől, ami egy mély, érzékeny nőt mutatott.

Kolonits Klára: Annyira szerencsém volt, mert a rendező hölgy, aki a francia nemzet nagy Racine-hősnője – aki olyan, mint itthon Törőcsik Mari, csak ő 76 éves –, két különböző előadást rendezett a két szereposztásnak. Az első szereposztás egy héttel korábban kezdett próbálni. Én összesen egy hónapot tartózkodtam kinn, ebből 2,5 hét volt a próba. Amikor megérkeztem, nem kaptam semmiféle instrukciót a színpadon. A rendező meglátta, hogy én ösztönből más vagyok, és ekkor teljesen másféle dolgokat kezdett tőlem kérni. Úgy rendezett, hogy jött mellettem a színpadon, és bár volt egy tolmács, aki angolra fordított, de ő mindig lemaradt az instrukcióval. Úgy instruált, hogy mindig azt mondta, mi a sok: nem menj oda, ne csináld, ne legyél köznapi. Ő minél inkább a Racine-tragédiákhoz akarta közelíteni a Normát, és azzal a kisrealizmussal teljesen ellenkezőre, ami Magyarországon bevett szokás.

Én borzasztó kíváncsi és nyitott vagyok, amit általában szeretnek a rendezők. Ellentétben ez a másik szereposztással, aki pontosan elképzelte, hogy mit szeretne, és azt is csinálta végig, én nagyon hallgattam a rendezőre. A férjem megnézte a főpróbát, és azt mondta, hogy olyan figurát játszottam, olyan eszközöket használtam, amilyeneket még soha. Mozgásban keveset, arc- vagy szemjátékban pedig sokat, ami operánál általában nem jellemző. Úgy éreztem, hogy fantasztikusan inspiráló volt ez a nagyon más közeg. Annyit hozzátennék, hogy én mint operaénekes sosem kaptam színészi képzést, mert én tanárképzőre, nem operatagozatra jártam. Én azt játszom, amit az elmúlt 25 évben magamra szedtem. Kevés rendezővel találkoztam, mert repertoárszínház lévén én be szoktam állni produkciókba, például az 1937-ben rendezett Bohéméletbe…

Seres Gerda: …és beviszel magaddal valamilyen karaktert.

Kolonits Klára: Igen, de azt nem játszhatom, mert a játékmester elmondja, hogy mit mondott Nádasdy Kálmán. Ez biztosan fantasztikus volt, csak épp egy más karakterű énekesnőnek. Ha én nála aktívabb lennék, akkor kényszeresen elkezdek kisreált játszani. Ez az érdeklődő énekesek nagy hibája. Benedek Miklós, kedves színészkollégám néha megnéz, és csak annyit mond, hogy „maradj nyugton, mert nem lehet elviselni, hogy mindig csinálsz valamit”. Azaz nem kaptunk konkrét eszközöket. Egy idő után jöttem rá arra, hogy figyeljek a rendezőre, és ne mindig én akarjam kitalálni, mert egy rendező mégiscsak jobban látja kívülről. Most ebben a stádiumban vagyok. Nagyon szívesen meghallgatom a rendezőt, kipróbálok új eszközöket. Az ilyen élmények az utóbbi időszakban a legtöbbször valóban a külföldi produkciók alatt értek engem.

Seres Gerda: Martin, ti érzitek, ha külföldön vagytok, hogy másképp játszotok, a színészekkel meg kell-e beszélni, hogyan egységesítetek egyfajta játékstílust, vagy erre egyáltalán nincs szükség, mert ez így egy egységet hoz létre?

Boross Martin: Természetesen mindig ki kell alakítani minden saját előadás nyelvét, munkametódusát, dinamikáját. Sokszor nekem is alkalmazkodnom kell más típusú játékszabályokhoz: amikor a rendezőasszisztens mutatja, hogy már csak fél perc van hátra a próbából, és lassan már el kellene zárni a csapot, be kellene fejezni a dolgot. Fel sem merül, hogy hétvégén vagy vasárnap dolgozz valakikkel azért, mert rosszul álltok, vagy mert a jövő héten bemutató van. Ez senkit nem érdekel, ezért nem fog bejönni a műszak. Ez egy német, illetve inkább nyugat-európai példa. Az említett European Freaks produkció kapcsán történt márciusban az, hogy egy moziteremben játszottuk az előadást, aminek négy vészkijárata volt. Nagyon limitált nézőszámú, összesen 60 fős előadást tarthattunk, akik kényelmesen ki tudnának menekülni a vészkijáraton. Az egyik vészkijárat körülbelül 30%-ába a színpadon levő animátor asztala belógott. Először képtelenségnek, lehetetlennek tartották, ami jogos, ha ilyenek a szabályok, de igaz, hogy így is volt még másfél méter terület. A színház igazgatója rájött a megoldásra: ahelyett, hogy az asztalt húzzuk ki a vészkijárat elől, az ajtó előtti függönyt húzzuk be, és akkor nem jön rá senki, hogy ott vészkijárat van. Így nem próbál arra menekülni senki, és megoldódik a kérdés. Akkor ez ott nagyon álszent megoldásnak tűnt, de a szabályok tiszteletének is van értelme.

De gondolom, inkább formai vagy esztétikai értelemben kérdeztél. Egymás megtanulása, tréning és a próbafolyamat az, ami alatt közelebb tudunk kerülni egymáshoz, mert nem az a cél, hogy kompromisszumra kényszerüljünk, hanem az, hogy adjuk össze, amit tudunk, és ebből alakuljon ki egy új minőség. Ez persze vagy sikerül, vagy nem.

Seres Gerda: Felmerült már, hogy a közönség hol vevő, hol nem vevő a bevonódásra. A STEREO Aktnak ez a fajta közösségi színházcsinálás fontos része, de Kláriéknál mondhatnám az Operabeavatót, és Annamari is vett részt ilyen projektekben. Mennyire vevő a magyar közönség, és mennyire más az aktív részvétel külföldön?

Kolonits Klára: Operabeavatót külföldön még csak Szlovákiában csináltunk, de ott is magyar közönségnek, az Ördögkatlan mintájára. Engem megdöbbentett, amikor elkezdtük sok-sok évvel ezelőtt, hogy a közönség mennyire nyitott erre a fajta műfajra, amit nem is igazán tudok meghatározni. Ez egy ismeretterjesztő előadás nagyon humoros formában. Az opera nem szokott megjelenni az ismeretterjesztésben, mert annyira rétegműfaj, hogy nem tud a pop népszerűségére szert tenni, de tévedtem. 9-től 99 éves korig boldogan fogadják.

Azt gondolom, komolyzenészként nagyon előítéletes vagyok azzal kapcsolatban, ki is az én közönségem. Azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy ezt a műfajt valaki élvezni tudja, előtanulmányok szükségesek. Aztán rájöttem, ha megfelelő módon, közvetlenül tálaljuk – az Operabeavatón civilben vagyunk, és akár ilyen állapotban is dalra fakadhatnék –, tehát nem emeljük ki a köznapiságból, elképesztő módon fogadják. Azt hiszem, egy kicsit lebecsültem a közönség nyitottságát. Nekem nagyon jó tapasztalataim vannak, de nemcsak az operáról, hanem akár egy dalról vagy egy zongoraszonátáról is. Ha megfelelő módon találod meg a kapcsolatot, elképesztő módon tudsz kommunikálni a közönséggel, és be tudod vonni őket.

Seres Gerda: Martin, sokan ülnek a vészkijárat közelében ezeken az előadásokon?

Boross Martin: Lehet, hogy kicsit általánosítok, de Magyarországon nagyon sokan tartanak a részvételtől, mert van egy általános félsz. Ezt akár akkor is meg lehet figyelni, ha egy kamerával vagy kinn az utcán, és interjút akarsz csinálni, fejvesztve menekülnek az emberek. Folyamatosan attól félnek, ha megnyilvánulnak, támadási felületet kínálnak, és megalázhatóvá válnak, vagy kellemetlen helyzetbe hozzák magukat. Ezt a közügyekbe való bevonódásnál is érezzük egy társasági beszélgetésnél is akár. Amilyen a társadalom külső beavatkozásra vagy részvételre való igénye, annak van lenyomata a színházban is. Én érzékelek egy ilyen különbséget. A hétvégén játszottunk Londonban. Egy nézői véleményt kérő, noszogatós jelenetnél, ahol néha bátorítani kell az embereket, már az első kérdésnél negyven kéz lendült a magasba.

Seres Gerda: Ami egy brexit-történet, tehát saját magukról meséltetek nekik, és érintettek voltak.

Boross Martin: Igen, ez biztosan számított. De vannak individualistább, magukat hagyományosan jobban vállaló közösségek vagy társadalmak. Magyarországon is nagyon nyitott, bátor és alkotóként hozzáálló színészekkel szoktam dolgozni, de Amerikában, amikor egy olyan feladat van, hogy írj egy személyes történetet, egy verset, bármilyen szöveget, ami a közös kutatás, a próbafolyamat része, vagy hozni kell egy jelenetet, és ezt meg kell osztani, a „Ki szeretné elmondani vagy megmutatni?” kérdésre azonnal felpattannak, hogy megmutassák, elmondják. Amikor ezt először tapasztaltam, elkerekedett a szemem, hogy ez a szégyenérzettelenség csak egy olyan közegben lehetséges, ami hipertoleráns is, és nem lehet igazán nagyot bukni, mert nem a megsemmisítés szándékával fordulnak az ember felé.

Seres Gerda: Mennyire más a közönség Bécsben, Annamari? Említetted, hogy meg kell szokni, meg kell szeretni, de ha a reakcióikat nézed, érzed, hogy mennek-e veled, hogyan reagálnak.

Láng Annamária: A bécsi közönségben olyan nagy különbséget nem érzékelek a magyarhoz képest, inkább a vérmérséklet hasonlóságát látom. Ugyanazt a figyelmet tapasztalom ott is, mint itt. Persze, Ausztria első számú színházáról van szó, vájtfülű és kíváncsi közönségről, de hasonlónak találom a magyarhoz. De annyira más közönségtípusok vannak, és annyira más helyeken veszi észre az ember, hogy milyen szívesen beszélnek a nézők! Júliusban Szahalin szigetén játszottunk, ami Japán fölött van, Oroszországhoz tartozik. Tényleg a világ vége, innen nézni nem lehet elhinni, hogy ott élet van. Egy kísérleti előadást vittünk egy fesztiválra. A közönségtalálkozón mi, alkotók egyetlen egy szót sem szóltunk, a nézők pedig egymás szájából vették ki a szót, hihetetlen nyíltan és bátran nyilvánultak meg. Volt, aki rajongva beszélt, volt, aki elmondta, hogy nem értette, volt, aki az ellenérzéseit fogalmazta meg, de mindezt elképesztő nyíltsággal tették. Ugyanez, de akár az előadás is, Finnországban úgy nézne ki, hogy nem is biztos, hogy ülnek benn nézők, mert semmiféle reakció nincs, teljes a csend. Az is előfordulhatna, hogy húsz percig ülünk egymással szemben, csendben, és nem szólalunk meg. Nagyon más a vérmérséklet, nagyon más a szokás.

Persze, most más a helyzet, mert engem kérdeznek, de elgondolkodtat, hogy ha én ott ülnék, én magam sem szívesen beszélnék. Félnék attól, hogy valami butaságot mondok, és valószínűleg azért félnék, mert az iskolában soha nem erősítették meg azt, hogy amit én mondok, az érdekes, azt szívesen meghallgatják. Azt hiszem, itt a probléma gyökere, és ebben lesz változás, hogy szívesebben beszélünk egymás előtt, mert ma ez még tele van szorongással.

Kolonits Klára: Lehet, hogy ez egy korosztályos probléma. Amikor iskolás voltam, egy olyan közegben nőttem fel – igaz, a Krisztinavárosban, ellenzéki értelmiségi családok között –, ahol iszonyatosan megtanultam beszélni. Azt mindig megmondták, hogy az utcán lehetőleg mit ne mondjunk, de én a mai napig is nagy beszélő vagyok. A lefojtottságot nem érzem, talán azért, mert mi soha nem voltunk társulati tagok, és az emberek individuálisabbak maradtak, nem kellett egy-egy színházhoz társulatilag igazodnunk. Megdöbbenve hallgatlak benneteket, és ez talán abból fakad, hogy más korosztály vagyunk.

Seres Gerda: Vagy talán habitus kérdése is. Annamari, mesélsz egy kicsit arról, hogy kerültél a Burgtheaterbe? Évekig szabadúszó voltál, Miskolcon játszottál sokat…

Láng Annamária: Ez egy nagyon-nagyon hosszú történet. Ez egy állomás, ideiglenesnek gondolom, nem tervezek hosszú távra. Én itt élek, innen nem tervezek elmenni, de nagyon örülök ennek a munkalehetőségnek. Igazából annak örülök, hogy olyan rendezőkkel dolgozhatok ott, akik akár radikálisan más színházat képviselnek. Nekem ez mind tapasztalatszerzés. Hogy mi vezetett ide? Én nagyon sokáig dolgoztam Schilling Árpáddal és a Krétakörrel, ott elég korán elindult, hogy rengeteget utazunk, turnézunk, rengeteg fesztiválon vettünk részt. Nagyon sokféle színházat láttunk, és egy idő után mi is dolgoztunk külföldön, dolgoztunk külföldi rendezőkkel vagy itthon, vagy mi utaztunk.

Seres Gerda: A német nyelvterület magától értetődő terep volt?

Láng Annamária: Nem, akkor főleg Franciaországba jártunk. A német később jött be, és az nem is Árpádhoz kapcsolódik, hanem Bodó Viktorhoz, akivel Berlinben, Kölnben dolgoztunk, majd Mundruczó Kornélhoz. Tehát először magyar rendezőkkel mentem külföldre dolgozni vagy úgy, hogy vittek egy egész társulatot, vagy egy-két embert, vagy csak engem. Ebből adódtak olyan munkakapcsolatok, amik nem hozzájuk kötődtek, például az említett finn munka is. Nyolc évvel ezelőtt dolgoztam a finn rendezővel Münchenben, mert akkor a müncheni színház azt tartotta szem előtt, hogy nemzetközi társulatot szervezzenek. Német anyanyelvű volt a társulat nagy része, de az intendáns nem, és számára evidens volt, hogy külföldről is hív alkotókat. Ott megismerkedtem egy másik rendezőnővel, aki észt volt, és ő rendezett engem a Burgtheaterben, de korábban, még januárban Svájcban dolgoztam vele egy monodrámán, egy Dosztojevszkij-anyagon németül. Az érdekes konstelláció volt: az észt rendező, aki nem beszél németül, és a magyar színésznő, aki németül előadja Dosztojevszkijt a svájci közönségnek. Ez egy interaktív előadás volt, egy vacsorára érkezett a közönség, és én voltam a vendéglátó.

Ez az észt rendezőnő általában a férjével együtt rendez. Kettejüket kérte fel a Burgtheater, ők pedig szerettek volna velem dolgozni, és ajánlottak engem. Mundruczó Kornél is dolgozik most ott, ő is ajánlott, és a hosszú évek során dolgoztam több olyan dramaturggal is, akik odaszerződtek. A Burgtheaterben új, nemzetközi társulat épül, és ők, akiket említettem, mindannyian rátettek a listájukra, de az intendáns is látott többször. Húsz év alatt egyenes útnak tűnik, hogy odakerültem, de valójában sok-sok fura kis útról van szó.

Seres Gerda: Kézről kézre adják az embert, vagy egyik munka hozza a másikat?

Kolonits Klára: Az opera világa másképp működik. Van egy közbülső erőtér: az ügynökrendszer. Ez azért alakult ki, hogy egy igazgatónak ne kelljen elmenni mindenkit meghallgatni, ezért van egy casting director, de mivel ez egy nemzetközi szakma, vannak ügynökségek, amelyek ezt a piacot nagyon erősen kontrollálják. Fölfedezik a fiatalokat, fölfuttatják és megpróbálják jó házakba eladni őket. Ez a pozitív oldala. A negatív oldala viszont az, hogy aki úgy kerül be a piacra, hogy senkinek a senkije, azt megpróbálják kiszorítani. Régen az opera is azon az elven működött, amit Annamari mondott, de ma már azért nem mindig működik így, mert a nemzetközi fluktuáció is felgyorsult, és az intendánsok vagy a művészeti vezetők gyorsabban követik egymást, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Inkább trendek vannak. Bizonyos típusokat, hangfajokat, nemzetiségeket választanak. Ez egy nagyon irányított piac, mert az opera világa sokkal több pénzt mozgat meg, mint a prózai színház, és ebből nagyon sokan szeretnének részesülni. A művészi szempontok ebben nem kizárólagosak.

Az én esetemben a véletlen faktor és az internet is számított. Énekelgettem mindig külföldön, de nálam szerepet játszottak a nemzetközi operarajongók, akik elutaztak ide, felvettek illegálisan előadásrészleteket, amiket feltettek az internetre. Egy amerikai úr Cincinattiből erre a hangfajra specializálódott, épp Európában járt, és megnézte a Hunyadi Lászlót. Azt annyira megszerette, hogy felvette, és azóta minden előadásomra eljön Amerikából. Egy francia zongoraművésznek megtetszett valamelyik klip, írt egy gyerekkori barátjának, aki történetesen a toulouse-i opera igazgatója volt és szereplőt keresett, és így, ügynökségen kívül kerültem oda. Azóta már több munkám is lett ilyen módon, tehát bizonyos szempontból a rajongók át tudják venni az ügynökség szerepét. Ez a non-profit tevékenység természetesen az ügynökségeknek nem tetszik, ezért várhatók még harcok ezen a fronton. Az opera világa egy felfokozott iparág, nagyon sok szegmense van, és nem egyértelmű, hogy valaki visz téged tovább.

Seres Gerda: Martin, ti hogy kaptok külföldi meghívásokat?

Boross Martin: Vagy egy dominóeffekt része, viszonylag különböző csatornákon, de sokszor szerepe van a véletlennek, meg ahogy időt töltesz el nemzetközi együttműködésekben, egyre szélesedik a kapcsolati hálód. Pontosan ugyanúgy, mintha csak Pesten dolgoznál. De a nemzetközi szakma sem annyira tág, mint amennyire gondolnánk, ugyanolyan kicsi ez a világ, ugyanolyan átláthatóvá válik egy idő után. Vannak nemzetközi fesztiválok, létezik Budapesten a dunaPart – Hungarian Showcase platform, ahol most harmadik alkalommal fogunk előadni, és erre eljönnek nemzetközi koproducerek, igazgatók, akik válogatnak az itt látott előadásokból. Történt olyan is, hogy egy közös kolléga, például egy dramaturg, aki német nyelvterületen dolgozik, ajánlott be valahová, és olyan is van, hogy valaki tanulmányúton van Budapesten, lát előadásokat, elkezd velünk ismerkedni. Van, hogy ez egy rövidebb rezidenciával kezdődik, meglátjuk két-három hét alatt, van-e egymáshoz közünk, vagy együtt írunk egy pályázatot, és egyelőre a semmiből tervezünk valamit másfél-két évvel későbbre, ha pedig összejön, akkor létrejön a produkció. És van az a kategória, amikor nem szimpla felebaráti szeretetből jön az érdeklődés, hanem a külföldi partnernek van egy projektre lehetősége, de ehhez kellenek kelet-európai partnerek, mint az említett berlini együttműködésben. Lehet, hogy a kurátor az elmúlt két évben nem járt Budapesten, és tanácsot kér például a Trafótól, ami az egyik legrégebbi partnerünk, ahonnan elirányítják hozzánk. Megnézik a honlapunkat, azon látják, milyen típusú munkáink voltak, és elindul a közeledés. Tehát nem annyira más, mint amikor a saját városodban vagy, és elindul egy véletlen kocsmai beszélgetés.

Láng Annamária: Szeretnék valamit ehhez hozzáfűzni. Nekem erre az évadra négy ilyen típusú felkérésem volt, négy társulathoz hívtak tagnak. Mindezt csak azért mondom, csak azért érdekes, mert elindult a folyamat, és gondolom, hamarosan Magyarország is követni fogja ezt, hiszen nem zárhatjuk be a kapukat. Itt is megtermékenyítően hat, ha külföldi alkotók hoznak be új energiákat, újfajta gondolkodásmódot. Ezt nagyon hasznosnak tartom. És ebben nem az én személyem az érdekes, hanem hogy ilyen szinten váltanak koncepciót színházak, és ilyen szinten elindul, hogy nemzetközi társulatokat hoznak létre. Ez prózai színházban nagyon új, de nagyon-nagyon erős hullám.

Boross Martin: Ebben az évben Kolozsvárra és Kijevbe hívtak el, még nem dolgozni, rendezni, hanem fesztiválra, workshopot tartani, ami az ismerkedés kategória. Mindkét helyen azt mondták, hogy szeretnének bekerülni az európai véráramba, és olyan emberekkel szeretnének dolgozni, akik európai, hozzájuk képest nyugati szemléletet tudnak vinni. Van egy ilyen típusú import vonulat is.

Seres Gerda: Nem jár ez az élet lemondásokkal? Klári mondta a magyar közönséget, de Annamari, neked is el kellett döntened, hogy nem tudod tovább vállalni a miskolci munkákat, a Rosmersholmot nem viszitek tovább Budapesten.

Láng Annamária: De, hogyne. Egy ideig úgy tűnt, ezek egyeztethetőek lesznek – nem Miskolc, mert az annyira más irányban van, hogy el kellett dönteni, jobbra vagy balra megy-e az ember Budapestről –, miután a bázis ittmaradt, de annyira erős akarattal és szabályrendszerrel dolgozik a Burgtheater, akkora társulatot kell összetartani, négy játszóhelyet egyeztetni…

Seres Gerda: Mekkora a társulat? Hány színész van?

Láng Annamária: 72, bár páran szültek-szülnek, néhányan forgatnak vagy nagyon keveset dolgoznak, de így is nagy a társulat. Egyszer csak kiderült, hogy bizonyos magyar előadás azért nem tud menni, mert nem tudják kivárni, míg a Burgtheater kiadja a havi programját. Vagy van egy trafós előadás, és ugyanazon az estén kellene két országban lennem, de ilyenkor az egyikbe be kell ugrani. Ezek kellemetlen dolgok, és ilyen értelemben is lemondással jár. Az életmódról nem is beszélve. Ha bőröndöt látok, rosszul vagyok. Egy ideig ez vicces és szórakoztató, aztán nagyon nehézkessé válik.

Seres Gerda: Te nem érzed ezt, Martin? Te jöttél most bőrönddel.

Boross Martin: Nekem ez összefügg azzal a kérdéseddel, amire végül nem válaszoltam. Az a szerencsés helyzetem, hogy a teljesen személyes és érzelmi érdeklődés és ösztönös vágy a nemzetközi jelenlétre párosul egy stratégiai vagy egzisztenciális szükséglettel is. A társulatot és engem is nagyon motivál, hogy új közegekben dolgozzunk, az életünkben éppen itt tartunk. Olyan városokban dolgozunk, ahova soha az életben nem mennénk, ha nem lenne ott valamilyen munka. Megismerünk más kultúrákat, más típusú metódusokat, munkamorált, szóval ez egy nagyon erős emberi élmény is. Egy másfél hónapos munka egy egész évre elég üzemagyagot tud adni.

Aztán van egy olyan faktor, hogy munkával kell ellátnunk magunkat. Azt hiszem, senki számára nem titok, hogy a magyar kultúrafinanszírozás nem kényezteti el a fiatal kortárssszínházi-független színházi alkotókat. Abból maximum egy produkciót tudunk megcsinálni, és azt öt-hat alkalommal továbbjátszani. Ebből nemhogy repertoárjellegű, de semmilyen értelmezhető működést nem lehet fenntartani. Ezért szükségünk is van ezekre a típusú munkákra, ezeknek köszönhetően tudunk fennmaradni és folyamatosan dolgozni.

A harmadik pedig egy esztétikai kérdés, amit már említettem korábban is: külföldön nagyobb kereslet van ezekre a formákra és új dramaturgiákra, témákra, megközelítésmódokra, amiket mi képviselünk. Lehet, hogy nem így alakult volna, ha tömegével kapkodnának a budapesti kőszínházak a velünk való együttműködés iránt, bár igazából ez is épp elkezdődődben van, most épp az Örkény Színházzal. Tehát ez egy belső vágy és külső kényszer egyben.

Seres Gerda: Mennyi látszik a külföldi sikerekből itthon?

Boross Martin: Fogalmam sincs.

Láng Annamária: Ezt szerintem el kell felejteni. Nem lehet egyszerre két lovon ülni. Én egy ideig vágytam volna rá, hogy bármiféle hatása legyen a külföldi munkáimnak arra, amiket itthon csinálok, de milyen alapon várom el? Ha a nézőkhöz nem jut el, milyen alapon várhatom el? Így is nagy dolog, ha kritikusok eljönnek, megnézik, tudósítanak róla, ami nagyszerű, de ennél többet nem lehet várni. Nem tudom, nektek mi a tapasztalatotok, de nekem ez a realitás.

Kolonits Klára: Még visszautalnék egy korábbi kérdésedre, arra, hogy milyen nehéz a választás. Számomra nagyon sokáig prioritást élvezett az itthon. Amikor hívtak külföldre beugrani, és épp próbám volt a Magyar Állami Operaházban, ezért lemondtam a felkérést, azok az ügynökségek kihúztak a listáról. Ez a külföldi munkáimat jó néhány évre megakasztotta, majd véletlenszerűen úgy hozta a sors, hogy a magyar munkáim mennyisége iszonyatosan lefelé tendált, és akkor ismét tudtam külföldre menni. Azt látom, hogy még jobban kell lavírozni, mert fogalmam sincs, hogy fél vagy egy év múlva mi lesz.

De én nagyon közvetlen reakciókat érzek. Az én pályámra a Facebooknak és a YouTube-nak nagyon erős hatása van, mert az itthoni közönségem megnézi, sőt kiköveteli, hogy kalózvideó legyen például a toulouse-i előadásról. Ott nagyon erősen be lettünk fenyítve, és megnézték a táskákat. Gondolom, ott is vannak operakalózok. Ez egy iparág, és egymással versenyeznek, hogy ki tudja ügyesebben felvenni az előadást. Van, aki állvánnyal érkezik, hogy ne remegjen a kép. Ezek a videók Magyarországra is eljutnak, és ezáltal úgy is jelen tudok lenni, ha nem éneklek itthon. Idén nagyon keveset énekeltem itthon, de a külföldi videóknak vagy híreknek hála, jelen vagyok. Ez nagyon jó.

Nekem nem azért fontos a magyar közönség, mert más a hőfoka, mint a külföldinek, hanem mert van egy kontinuitás. Aki öt-tíz-tizenöt éve kíséri az ember pályáját, az valamiféleképpen az ember életének a részévé válik. Az opera világát gyakran hasonlítják szerelmi hevülethez. Ha valaki kiválaszt egy énekest vagy egy énekesnőt, a szívében családtaggá válik. A zene felerősíti ezeket a dolgokat. Ezért fontos nekem az, hogy nem az adott esti produkciót, hanem az előző sok-sok évet szereti bennünk, akiket követ. De az én életem is úgy alakult, amit Martin is említett, hogy az internetnek hála, kinyílt a világ, és nem vagyok ide beszorítva.

Láng Annamária: Valóban nagyon más ez a két világ. Azt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy egy magyar néző a YouTube-on rám keres, és meghallgat engem, ahogy németül játszom…

Kolonits Klára: …de nem tudjuk felmérni, hogy ki mire képes, úgyhogy hidd el, hogy van ilyen!

Láng Annamária: Elég ritka lehet, de elképzelhető, hogy van. Azt hiszem, a ti műfajotokban annyira erős az egyéni teljesítmény, annyira azon van a fókusz, hogy te mit mutatsz magadból…

Kolonits Klára: …pedig a mi vágyunk a közösségi együtt építés. Ez a furcsa paradoxon, hogy mindenki társulatban, a nagy egész része szeretne lenni, bármennyire is mindenki szólista.

Láng Annamária: Nálunk meg az a cél, hogy egy estére, az alatt a két hónap alatt összekovácsolódjon egy csapat, és együtt valamit mutassunk.

Seres Gerda: Martin, amikor például Koppenhágában készítetek egy projektet, tettél azért lépéseket, hogy azt ide elhozzátok?

Boross Martin: Nem, az a produkció nem volt itt. Van, hogy nem éri meg, mert csak abban a közegben van létjogosultsága, vagy produkciós szempontból lehetetlen. Az említett koppenhágai produkcióban volt egy kínai graffitiművész, aki színpadon is volt, egy dél-koreai cirkuszművész, egy dán színésznő és egy magyar kortárs táncos. Nem hiszem, hogy találtam volna rá koproducert, aki ezt így kihozta volna. Van, ahol kifejezett cél, hogy a külföldi partner erőforrásait felhasználjuk, és aztán ajándékba kapunk egy előadást, amit hazahozhatunk, és játszhatunk tovább.

A Facebookkal kapcsolatban az jutott eszembe, hogy én is érzem a lavírozást. Az ember próbál kialakítani egy erős arculatot, egy brandet a társulat esetében, de közben arra is törekszik, hogy ne skatulyázza be magát, ne mondjanak le róla, ne süssék rá, hogy annyira más, hogy nincs közös többszörös. Az tök jó érzés, hogy amikor megosztunk egy videót arról, milyen volt külföldön az előadás, ami kap negyven-ötven like-ot, de ez félrevezető lehet. Ebből vagy lesz itthon munkád, vagy nem. Szerintem nem feltétlenül. Nézői elismerést kiválthat, de soha nem lesz az a zsigeri élmény, mint amikor részt veszel azon az előadáson. Ilyen típusú frusztráció van bennem, amikor valamilyen külföldi munkát nem tudunk megosztani. Levetítettük ismerősöknek az Új-Mexikóban létrehozott Promenád színházifelvétel-változatát, és érdekesnek tartották, de ez sehol nincs ahhoz az élményhez képest, mint amikor ülsz a buszon, és a fülhallgatóban hallod a hangmontázst, és ott vannak testközelben, megérinthetően az emberek, az épületek, a szereplők.

Seres Gerda: Van-e kérdés esetleg?

Néző 1: Nem igazán szakmai kérdés lesz. Nekem nagyon tetszik és rendkívül imponál, hogy ilyen pályát futnak be magyar művészek külföldön. Engem az érdekelne, hogyan kezdték a nyelvet tanulni, mikor, milyen módszerekkel, hogy idáig eljutottak.

Boross Martin: Én angol nyelven beszélek magasabb színvonalon. Azt középiskolában tanultam, és mivel a partnerem külföldi, a hétköznapi nyelvhasználat ezt beolajozta, aztán pedig a munkák hozták. Szakmai értelemben is folyamatosan tanul ezekből az ember, de van egy olyan praktikus oldala is ennek, hogy az ember a nyelvet is egyre jobban elsajátítja.

Láng Annamária: Nekem is a gyakorlat. Amikor ott vagyok külföldön, a helyzet hozza, rá vagyok kényszerítve arra, hogy megértessem magam, és én így beszélek angolul, németül és valamennyire franciául.

Néző 1: Ez már a folyamat. De hogyan kezdődött, hogy ilyen szintre jutott?

Láng Annamária: Iskolai képzéssel kezdődött, de vettem magánórákat is. Mindig érdekeltek a nyelvek, aztán pedig a helyzet hozta.

Kolonits Klára: Én még abba a korosztályba tartozom, amelyiknek oroszul kellett, hogy tanuljon. Azt egyetlen egyszer használtam, Jekatyerinburgban, viszont az összes szláv nyelvvel elboldogulok Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában, Csehországban, Szlovákiában. Olasz szakos voltam a középiskolában, az az operaénekléshez alap. Úgy hozta a sors, hogy fél évet tanultam angolul, franciául és németül. Tulajdonképp nem beszélek németül, és az angolom is kívánnivalót hagy maga után, de rá voltam kényszerítve, hogy használjam is ezeket, mert ezekben az országokban dolgoztam. Sok nyelven énekelünk, és ha valaki csak bebiflázza a szöveget, csökkent értékben tudja átadni. A kritikákban megjegyzik, hogy nagyon ügyes, de nem anyanyelvi szintű.

Néző 2: Kolozsvár és Kijev említődött meg, hogy szeretnék felvenni a kapcsolatot a nekik Nyugattal. A kérdés röviden az, hogy nagyon inspiráló ma a kulturális közeg ma Budapesten. Ott ilyen-e vajon? Én Kolonits Klára miatt vagyok itt. Szeptember 1. óta érzem, hogy nekem ez az itteni inspiráló légkör lesüllyedt, ez a szezon dezinspiráló. Láttam sok rossz filmet, rossz színházat, voltam sok rossz koncerten. Egyetlen jó koncerten voltam, Ránki Fülöpén. Az A kérdés az, hogy az elmúlt évek inspiráló hazai közegének köszönhetjük-e, hogy mi ilyen inspiráló Nyugatnak hatunk, a B kérdés pedig az, hogy önök is érzékeli-e ezt a dezinspirálódást a nyár óta, ami remélem, decemberre elmúlik.

Boross Martin: Én megpróbálok az A kérdésre válaszolni. Több európai, francia, lengyel, német kollégával mentünk egy kijevi fesztiválra, ahol megnéztük egy konkrét színház repertoárját. Ők minden nap elmondták, mit láttunk, az épp hol tart, mivel kísérleteztek, mire lennének kíváncsiak, és remélik, hogy az együttműködés ezt elhozhatja számukra. Mi pedig egyre jobban bizonyosodtunk meg arról, hogy nekünk van irigykedni valónk, és nem feltétlenül formai értelemben, hanem abban, ami a színház szerepe a társadalomban, amilyen a közönséggel való kapcsolata, mert szabályos rajongás veszi körül a színházat és a színészeket. Olyan kultusza van a színháznak, és olyan rá a zsigeri igény, amit én még Nyugaton nem tapasztaltam, hogy csak azt kérdeztük meg a végén, miért akarnak ezen változtatni. Életemben először láttam olyat, hogy előadás után valaki letérdepelt, és imádkozott a színpadhoz. Mindig zenés tapsrend van, ahol visszahozzák az előadás ikonikus zenéjét. Kicsit szovjet típusú ünneplés volt.

Kolonits Klára: Minél keletebbre mész, ezt annál jobban tapasztalod.

Boross Martin: Mindenki virágot kap, hozzák a nézők a kedvenc színészeiknek, tehát olyan imádat és tisztelet övezi a színházcsinálókat, hogy én nagyon irigy voltam.

Láng Annamária: Érdekes lehet az is, hogy mit tesznek a színészek azért, hogy ezt a tiszteletet megkapják.

Boross Martin: Fantasztikus technikát és egy életen át tartó tréninget. Elképesztő fegyelmet. Egyszerre gépek és érző gép-lények. Sztanyiszlavszkij a legdurvább kivitelben.

Kolonits Klára: Én megfordítanám ezt a kérdést. 25 éve vagyok a pályán, és nagyon sok olyan időszakon mentem át, hogy az inspirációt, vagy azt, hogy keressék a velem való együttműködés lehetőségét, nem kaptam meg. Rászoktam arra, hogy magamban keressem az inspirációt. Ez individuális. A közönségnek nyilván nem ajánlhatom azt, hogy ha látja ezt a rossz periódust, keresse meg azokat a kisebb volumenű dolgokat, ahol a civil vagy művészi kurázsi jelen van. De arra hathat a külvilág, a politika, a társadalmi közeg, aki engedi. Olyan erővel kell ellenállni, hogy megtalálja az értelmet, a művészi szépet, olyan értelemmel kell keresni nekünk, magunknak vagy önöknek a választékban, hogy ezen csavarni kell. Nem mindig jön magától az élmény, nem mindig azonnal adódik, hogy mitől leszünk többek mindannyian. Lehet, hogy erősebben kell keresni. Ezt kifejlesztettem magamban, és még fejlesztem tovább.

Néző 3: A Magyar Művészeti Akadémiának nagyon érdekes kapcsolódási lehetősége volt, a FUGA-ból jöttem át erre a beszélgetésre. A rendező úr említette, hogy a lájkolás mint a becsapás művészete. Az importálás, amikor mi hozunk be, vagy az exportálás, amikor mi megyünk külföldi területekre, és készül rólunk egy előadásrészlet vagy valamilyen felvétel. A FUGA-ban lezlott eseménynek az volt a címe, hogy A történeted. Itt is hallottunk történeteket. A kérdésem az, hogy vajon valóban a digitális világ ennyire kitágította és adta a lehetőségeket, vagy inkább az a művészi tehetség, egyéniség és egyfajta önmenedzselés megtanulása is segített abban, hogy ki tudtak lépni a világszínpadokra, és ez a vágyuk meg fog-e valósulni. Arra is kíváncsi vagyok, hogy látják saját magukat.

Seres Gerda: Erre a kérdésre azért jórészt válaszoltunk, de van-e, aki ehhez hozzáfűzne még?

Kolonits Klára: A kettő nem zárja ki egymást. Nem szabad a korszakokat egymás ellen kijátszani, hanem szintézist kellene teremteni. Az idősebb generációnak nyitottabban kell állni a digitális világhoz, a fiatalabb generációnak pedig meg kell ismerni a tradíciót. De ezt a kettőt versenyeztetni nem tudjuk, mert a gyerekeink vagy az unokáink számára, akik ebben nőnek fel, olyan dolgok lesznek vagy már most természetesek, amik nekünk idegenek. A digitális fejlődést nem tudjuk megállítani, legfeljebb humanizálni tudjuk.

A Jó kérdés következő beszélgetésére december 16-án 17 órai kezdettel kerül sor a Katona József Színházban. Egyedül a színpadon címmel, vendégeinkkel, Bálint Andrással, Fullajtár Andreával és Járó Zsuzsával a monodrámákról beszélgetünk. Arról, hogy mikor mer belevágni egy színész abba, hogy monodrámával álljon színpadra, és miért tartanak sokan a műfajtól. Arra is választ keresünk, hogy személyesebb viszonyt követel-e a történet, és partnerek híján milyen kapaszkodók vannak a színpadon.