Kosik Anita és Gulácsi Tamás élménybeszámolója spanyolországi nyaralásukról
Móricz Zsigmond Színház
2018
A: „Most írjunk a nyárról!” mondja ellentmondást nem tűrően a férjem, Tomi. Elhatároztuk ugyanis, hogy együtt pötyögjük be a történetünket. Aztán azt határoztuk el, hogy a ráérő egyikünk ír. Utána ismét megkíséreltünk egyszerre dolgozni – ezt újra elvetettük, mert röhögőgörcsöt kaptunk, ahogy elkezdtük felidézni az eseményeket. Hátha ma sikerül.
December eleje van, Nyíregyházára beköszöntött a tél, és épp a karácsonyi műsorunkra készülünk. Ez Tomi kedvenc évszaka, boldogan jön-megy a hidegben. Én meg próbák vagy előadás után a színház és a színészház közti park futópályáján rovom a kilométereket, és közben más országok parkjaiba képzelem magam. Olyankor az illatok is megváltoznak. Szeretek utazni – minél messzebb, annál jobb.
És bár én is jobban kedvelem a pulcsis-farmeros időszakot, a nyár mégis megmaradt gyerekkoromból a szabadságot jelentő heteknek-hónapoknak.
T: Miután megtudtuk a hírt, hogy ezen a nyáron mi utazhatunk külföldre – természetesen miután kiugráltuk, kiüvöltöttük, kisikítottuk magunkat – az első fontos kérdés az volt, hogy hova is utazzunk. Mivel már egy év eltelt az esküvőnk óta, és sajnos nászútra nem tudtunk elmenni, a lehető legjobbkor jött ez az alkalom.
A: Egymástól függetlenül kiszúrtuk magunknak Izlandot. Tomit vonzotta a nyárközépi hűvös időjárás, engem meg az elfek. És a trollok. A síkságok. A fjordok. A vikingek. De legfőképpen a VULKÁNOK. Kiderült, hogy olyan menő túrafelszerelésre lett volna szükségünk, aminek beszerzése keresztülhúzta a számításainkat. Illetve autó nélkül nem lehet közlekedni a szigetországban, mert csak egy busz van. Akkor még meg sem volt Tomi jogosítványa (nekem még mindig nincs), úgyhogy elnapoltuk a látogatást.
Jó, de akkor hová? Tűkön ültem, repjegyeket, buszokat néztem az összes városba a világon – Tomi várta az égi sugallatot. Gyalogtúrát, körutakat vázoltam – Tomi töprengett. Útikönyveket vettem, tébolyultan mutogattam a képeket meg a néznivalókat – Tomi morfondírozott, merengett, és vívódott.
Hálás vagyok a pályázatért – ugyanis így akadt időnk hezitálni, tűnődni, tépelődni, szuttyogni és tötymörögni, és végül az indulás előtti napon megváltani a repülőjegyünket Andalúziába, egészen pontosan Málagába némi homályos sejtéssel, ami az elkövetkező napok céljait illeti.
T: Részemről az első kihívás maga a repülés volt, hisz még sosem repültem ezelőtt. Bár többször elképzeltem, hogy a felhők felett járok, mégsem tudtam megjósolni, hogy hogyan fogok reagálni egy három és fél órás repülőútra.
A: Abban bíztam, hogy Tomi szépérzéke győzedelmeskedik majd a félelem felett, úgyhogy ablak mellé foglaltam jegyet.
T: Végül a nászút egyik legnagyobb élménye lett. Anita nagy szeretettel nyugtatgatott.
A: Apukám hosszú ideig dolgozott reptéren, ezért még otthon megosztott egy ősi történetet Tomival. A repülés lehetetlen, ezért egy különös szertartással kell kedveskedni az isteneknek, hogy nézzenek másfelé épp akkor, amikor fel- illetve leszállni szándékozunk. A rituálé része a „Gépmadár!” szó ritmikus skandálása emelkedés közben, illetve a repülő ajtajának bal hüvelykujjal történő megpöccintése is, köszönetképp a derék munkáért. Természetesen minden követelménynek eleget tettünk, sikeresen megérkeztünk Málagába.
T: Az első szállásunk pici volt, de a kelet minden szépségével berendezve.
A: Innen vágytam leginkább átmenni a Gibraltári szoroson Marokkóba – következő úticélnak nem rossz.
T: Meg kell említenem Blue-t, a rendkívül dagadt macska lakost is. És hogy nagyon közel volt a város színháza, ahol az Addams Family ment.
A: Illetve egy tapas bárt, a La Peregrinát, azaz a zarándoknőt.
T: Kicsit visszarettentem a helyiek temperamentumától, és megijedtem, hogy a következő tíz nap hogy fog kinézni.
A: A hely tömve, a vendégek ordítottak, a pincérek is, én meg széles vigyorral tömtem a kagylót kenyérrel és olívával. Nem maradtunk sokáig. Másnap Tomi megmentett, így nem költöttem el az összes pénzünket a sétálóutcán manuka mézes arcpakolásokra. Nem sokon múlt.
A: Mielőtt ráfordultunk a tengerpartra vezető útra Málagában, át kellett menni egy gyönyörű mediterrán parkon (imádom ezeket a növényeket), ahol kicsi, zöld papagájok sivogtak állandóan körülöttünk. Szóval ott a papagáj a veréb. Elég menő.
T: Nagyon szép és tiszta volt a tenger – Anita rávett egyszer, hogy reggel menjünk fürödni.
A: Szeretem, ha kevesen vannak, és nem értünk rá privát öblöt keresni. Jártunk néhány parton Barcelonában is…
T: …ahol már attól betéptünk, ha kifeküdtünk 10 percre napozni. De a sirályok nagyon viccesek voltak, bár néha elég félelmetesen közel repültek el felettünk. Sokat szinkronizáltuk őket, általában az én kémeim voltak és Anitára vadásztak.
A: De ellenálltam!
A: Innen a tulaj egy ismerőséhez mentünk át, mert szerettünk volna még egy napot maradni.
T: Lolita asszony, aki amellett, hogy lejárt szavatosságú narancslevet adott nekünk szeretete jeléül, régen flamenco táncosnő volt, mint este kiderült.
A: Este, zuhanyzás után a szekrény ajtajára terítettem a törölközőm.
T: És ott volt a féltve őrzött, régi fellépő ruhája!
Szóval a flamenco show-k!! Kettőt is láttunk, mert az első után azonnal eldöntöttük, hogy Granadában is megnézünk egyet. Engem az energiája döbbentett meg teljesen. Volt olyan, hogy a táncos lány – és itt direkt írok lányt, mert kb. 15 éves lehetett – úgymond, csak sétált a színpadon és nekem egyszerre elkezdtek potyogni a könnyeim. Olyannyira jelen voltak a színpadon, hogy azt tényleg nem lehetett értelmezni és valószínűleg ezért tudott ennyire hatni, mert kihagyta az agyat és egyből a szívre hatott. A másik show-n az egyik férfi úgy énekelt, hogy olyat még nem hallottam, mintha életében utoljára fakadhatott volna dalra! Mindenét bele tette, amit csak tudott és ezért a többit meg a jó Isten adta hozzá. Fel is vettem belőle egy részletet, hogy mindig meg tudjam nézni, és hogy ne feledjem el, hogy színpadon így kell létezni. Örök élmény marad.
A: Én sem láttam élőben még autentikus flamencot. Azóta is ott ülök. Csak ámulni lehet azon, ahogy támogatják, spanolják egymást folyamatosan egy ilyen estén. Táncolnak együtt is, ha úgy adódik, de ez a műfaj alapvetően egyéni. Az összes tagom bizsereg, indokolatlan helyeken bőgöm el magam, azonnal be akarok szállni, meg akarom tanulni az összes dalt, és még órákig zúg tőlük a fejem. Ha most rögtön haza kell mennünk, akkor is megérte. Akartam Tominak fordítani közben, de leintett. Azt mondta, mindent ért, és így is volt.
T: Mindenképp szerettem volna látni a naplementét Málagában, de ezt igazából nem szajkóztam csak egyszer kiejtettem a számon és Anitának gyakorlatilag küldetésévé vált, hogy ez mindenképp összejöjjön valami szép magas helyen. Ki is figyeltünk egy várat, hogy bizony oda kell nekünk felmennünk. Neki is veselkedtünk a felfelé vezető útnak, de mikor felértünk akkor derült ki, hogy sajnos már nem mehetünk be, mert rendezvény van, hiába mondtuk, hogy minket csak a naplemente érdekel nem a hülye váratok, nem hatotta meg őket. Anita természetesen ezután sem adta fel, és elkezdett a vár mellett alternatív útvonalakat keresni. Ő végig csinálta az El Camino-t, imád túrázni, hegyet mászni, erdőbe barangolni, de leginkább azokon a helyeken, ahova ember még nem tette be a lábát. Szerinte ez rendkívül izgalmas és imádja, ellentétben velem, aki, ha nem is utálja, de leginkább nagggyon veszélyesnek tartja. Rögtön talált is egynehány útvonalat, de már mikor rám nézett és látta milyen tekintettel állok mögötte, viszonylag hamar letett róla. Fájdalomdíjként vett két sört, amit nagy örömmel iddogáltunk, miközben hangos: hülye vár! mondatokkal baktattunk lefelé, ahol is találtunk egy kilátót. Természetesen a nap pont mögöttünk ment le, mindegy is… Itt viszont nagyon meglepett az én kis feleségem, ugyanis egy kis szerelem lakatot csináltatott nekünk, A és T felirattal. Egyikünk sem túl szentimentális, de Anita valahogy erre most jól ráérzett. Közösen tettük fel a kilátó korlátjára és valószínűleg még mindig ott van, hacsak az a hülye vár nem dőlt össze és temette maga alá. El is határoztuk, hogy míg élünk, visszamegyünk megnézni, ott van-e még.
A: Micsoda csavargások! Egész nap mászkáltunk Granadában is – vagy Tomi templomait, vagy az én múzeumjaimat látogattuk sorra.
Találtunk egy kiskocsmát egyik este a hegy oldalában, ahol csodálatos savanyú olivát adtak a borhoz, és elképesztő kilátás nyílt az Alhambrára. A helyiek csendesen beszélgettek, mi is. Örültünk, hogy élünk.
Másnap reggel lélekszakadva romboltunk át az óvároson, mert valami cetlin észrevettem, hogy cigánylány múzeumot rejt a Sacromonte. Felszaladtunk a barlanglakások felé vezető úton, négyezer-hatszázmillió lépcsőn, mindig csak feljebb mutató nyilakat követve, de persze zárva találtuk. Lefelé viszont volt alkalmunk meglesni egy flamenco órát, amit egy hatalmas üvegablakos, magasított épületben tartott egy férfi. Legalább négy nemzetiséget vettem észre a tanítványai között – férfiakat-nőket vegyesen. Messziről hallottuk már, ahogy dübörögnek.
A: Sietnünk kellett, mert az Alhambrában időre szólnak a belépők – bizonyos területeken egyszerre nem tartózkodhat túl sok ember. Nagyon hosszan tudnám sorolni, hogy mivel telt ez a napunk – az egészet itt töltöttük. Az erőd minden zegét-zugát bejártuk, különböző hercegnőknek, növényőröknek és egyebeknek képzeltük magunkat, felskicceltünk néhány Trónok harca jelenetet, mindeközben majdnem éhen haltunk, mert ez valahogy mindig kiment a fejünkből.
T: Az Alhambrához csak annyit szeretnék hozzátenni mindamellett, hogy meseszép, hogy: No tocar las plantas, azaz: DON’T TOUCH THE PLANTS!
A: Mint megtudtuk, még a növények fajtáit is a kornak megfelelően válogatták.
T: Rengeteg múzeumot, katedrálist és történelmi helyet látogattunk meg. Ahol egy átlag látogató 2 órát töltött, mi 10-et. ÉS EZ NEM VICC! Anita imád minden ilyen dolgot, és mivel én még nem tudok olyan jól angolul, ezért mindent lefordított nekem, amiért természetesen nagyon hálás vagyok és ezúton is köszönöm. Mondjuk nekem az átlag látogató időtartalma bőven elég, de hát egyszer vagyunk itt na.
A: Az ennyire menő helyeken bevezetném a szundi sarkokat. Nem tudom. Nagyon érdekes dolgok vannak, nem lehet elmenni mellettük. Egyáltalán, ritkán lehet elmerülni igazán valamiben az év legnagyobb részében, más országban meg pláne. Pedig igény lenne rá… Jó lenne mindenhol élni egy kicsit.
És végül ettünk paellát. Tomi is!
T: Nem is olyan rosszak a tengeri herkentyűk, csak ne ismerjem fel őket…
Később felszálltunk egy buszra, amely épp a buszállomásra tartott, mert éjjel indultunk tovább Barcelonába. Kértünk két jegyet, de valamiért a vezető hátrafele mutogatott, és a feleségem valamiért azt gondolta, hogy nekünk nem kell fizetni, úgyhogy szépen hátra sétáltunk. A busz utazóközönsége egy emberként szólt ránk! Én előre mentem, közöltem, hogy my wife is crazy, és megvettem a két jegyet. Anitával jót nevettünk, nem is tudom mit gondoltunk.
A: Nem értettem, mit mond a sofőr, szerintem addigra kifolyt az agyam. Nyilván azt gondoltam, hogy az élet szép, nyilvánvalóan szerelmesek vagyunk, tehát ingyen utazunk.
T: Aztán Barcelonában egyik este sétáltunk a tengerparton és arra lettünk figyelmesek, hogy körülbelül 150 ember táncol az utcán, de nem disco volt vagy ilyesmi, hanem valami táncoktatás, vagy salsa est, és mindenki rendesen párban, ahogyan illik.
A: Jaj, az egy swing est volt, egy tánciskolát reklámoztak egy flashmob-bal.
T: Mi is beálltunk és roptuk egy darabig.
A: Ezt is bevezetném mindenhol.
T: Szintén a part mellet egy fekete fiú egy kabinos biciklit vezetett, és rendkívül mély hangján ajánlotta, hogy elvisz minket egy körre, a következő invitálással: This is romantic! Veeerrrrryyy romantic!
Viszont az tényleg nagyon romantikus volt, amikor a világban holdfogyatkozás volt és a barátaink írogattak, posztolgattak és videókat küldtek a jelenségről, mi pedig kimentünk a tengerhez, leheveredtünk egy sziklára, elővettük az elemózsiánkat és így bámulva a mindenséget, fittyet hánytunk a világra.
A: A Boqueriában ettem osztrigát végre!
T: Természetesen semmilyen eszközzel nem volt képes rávenni, hogy én is ezt cselekedjem.
A: Teljesen bizarr, tengeríze van. Nem is értem, hogy maradt ki eddig az életemből.
T: Állandóan piacokra jártunk.
A: Pedig nem is főztem ott. Viszont micsoda fűszereket hoztunk! És mindent megkóstoltunk, hatszázféleképp tartósított olívát, struccszalámit, serrano sonkát, gyümölcsöket…
T: Kivéve az osztrigát.
A: Kivéve az osztrigát.
A: Egyik nap, amikor fürdeni indultunk, a hangosbemondóban medúzaveszélyre hívták fel a figyelmünket. Tisztes távolból megnéztem egy medúzát, aztán mégis inkább tovább sétáltunk. Sellőkönnyeket gyűjtögettem közben – ezek olyan üvegcserepek, amiket már simára koptatott a víz és a homok. Tele volt velük a part. Ilyenkor az ember lánya lefelé fókuszál, és nem veszi észre a vele szemben hasonló szándékkal szorgoskodó ötvenes hölgyet, aki egyszer csak kijelenti, hogy épp az a darabka, amiért nyúltam, az övé. Elegánsan elnézést kértem, nem tudhattam, mondtam, hogy ez a vadászterület már foglalt. Vicceltem, mondta a hölgy. A sellőkönny nem vicc, vontam össze a szemöldököm, majd cserét ajánlottam: nekiadom a találmányom a legfurább üvegkavicsáért. Szóval összebarátkoztunk – kiderült róla, hogy a Szilícium-völgyben tanár, és hogy egy táskányi kincset gyűjtött már a parton, amit tervei szerint felhasznál majd a gyerekekkel. Már hogy konkrétan külön fel kell majd adnia az egyik táskáját postán Amerikába, mert olyan nehéz, hogy a repülőre nem engednék fel.
Búcsúzóul ajánlottunk neki egy remek helyet, ahol csodálatos manchego sajtot és vermuttal leöntött, általam meggyújtott és megsütött chorizo-t ettünk előző nap. Ő pedig felajánlotta mexikói nyaralóját, ahová istenúgyse elmegyünk egyszer!
T: Hazafelé láttunk egy akkora szökőkutat, mint a nyíregyházi színészház. Egyszerre volt gyönyörű és egyszerre gondoltunk azokra a helyekre a világban, ahol épp vízhiány van.
A: Pedig nagy zene is volt és fényár és óriási tömeg.
T: A Sagrada Familia… Hát igen. Azt tényleg látni kell!! Mindenkinek. Beléptünk és mind a ketten elsírtuk magunkat. Hatott na! El is határoztuk, hogy ha teljesen felépül mindenképpen visszamegyünk. Már ha beengednek minket. Ugyanis Anitánál mindig van kés… Most is volt. De nem használta. Végül készségesen odaadta a biztonságiaknak, akik amikor jöttünk ki és kértük vissza, csak annyit mondtak spanyolul: Á, a késes! – de természetesen ezután egy mosoly következett.
A: Na jó, adott egy bazilika, ahol ha túljutottál az első homlokzat befogadásán egy olyan fémkapu vár, amire valaki egyenként formált faleveleket, csigákat, katicákat meg pókokat. A karzatnak kottakorlátja van, a színes üvegablakokról és az akusztikáról meg ne is beszéljünk. Nemigen készítettünk itt képeket, semmi értelme. Álltunk, bőgtünk és kedves kis pollennek képzeltünk magunkat. Bár ilyen volna minden templom!
T: És ilyen lehetne minden nyaralás is.