Hírek

9. GYERMEK- és IFJÚSÁGI SZÍNHÁZI SZEMLE – 2017

 

A Marczibányi Téri Művelődési Központ (II. Kerületi Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft.)

2017. október 9-15. között ismét megrendezi a Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemlét.

A szemlére hivatásos színházi társulatok 2014. január 1. után bemutatott előadásai nevezhetők, amelyek nem szerepeltek 2016-ban a Kaposvári Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén.

A fesztiválon – korosztályi és műfaji megköté­s nélkül – igényes, formanyelvi gazdagságot tükröző, utaztatható, kis technikai igényű, kamarakörülmények között is játszható produkciókat muta­tunk be, beleértve az ún. csecsemőszínházi, a tantermi és beavató színházi, továbbá a színházi nevelési előadásokat is.

Egy társulat, illetve alkotó több produkcióval is nevezhet.

Nevezési feltételek:

  • A teljes előadásról készült videófelvétel (avi, mp4, wmv formátumban) elküldése DVD-én 4 példányban (cím: II. Kerületi Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft., Juszcák Zsuzsa, 1022 Budapest, Marczibányi tér 5/a)
  • A nevezési díj – 6000 Ft/előadás – átutalása (a II. Kerületi Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft. 12001008-01351837-00100005 /Raiffeisen Bank Rt./ bankszámlára).

(Az átutaláson kérjük, tüntessék fel a színház, a társulat nevét és a számlázási címet.)

  • A mellékelt jelentkezési lap kitöltése és elküldése e-mail-en a Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyezned kell a JavaScript használatát. címre
  • 4 db nagy felbontású, jogtiszta, lehetőleg színes fotó az előadásról nyomdai minőségben (egyenként minimum 1 MB nagyságúak) elküldése e-mail-en a Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyezned kell a JavaScript használatát. címre

Nevezési határidő: 2017. május 31.

A szemle programjáról a benevezett előadások megtekintése után szakmai csoport dönt, melynek tagjai: Gyevi-Bíró Eszter színházi nevelési koordinátor; Kaposi László rendező, drámatanár; Szakall Judit közművelődési szakértő

További információ: Juszcák Zsuzsa: +36 70 335 6285; e-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyezned kell a JavaScript használatát.

Honlap: www.marczi.hu; www.gyermekszinhaziszemle.hu

 

JELENTKEZÉSI LAP 

Színházi Világnap, 2017


Színházi Világnap - március 27.

A jeles nap alkalmából a Nemzetközi Színházi Intézet minden évben felkér egy jelentős alkotót, hogy fogalmazza meg üzenetét. 2017-ben ezt az üzenetet Isabelle Huppert, francia színésznő írta:

"55 év óta minden tavasszal megünnepeljük a Színházi Világnapot. Mintha 24 óra alatt bejárnánk a színházi univerzumot, kezdve a NO-val és a Kathakalival, folytatva a Pekingi Operával és a Kathakalival, elidőzünk Görögországban, Aiszkhülosztól, Szophoklésztől Skandináviába látogatunk Ibsenhez és Strindberghez, majd Angliában Sarah Kane-től Itáliába száguldunk Pirandellóhoz, azután Franciaországba, Párizsba, ahol talán a legtöbb külföldi társulatot látjuk vendégül. Azután innen, Racine-tól és Molière-től átsuhanunk Oroszországba Csehovhoz, majd átrepülünk az Atlanti óceánon, hogy a napot egy kaliforniai egyetemi kampuszon fejezzük be, ahol fiatalemberek értelmezik újra a színházat. Mert a színház mindig újjászületik. A színházi konvenciókat újra és újra le kell rombolni. Mert a színház csak így maradhat eleven. A színház gazdag, átível téren és időn, a kortárs művek az elmúlt századok alkotásaiból is inspirálódnak, ha egy klasszikus színdarabot napjainkban mutatnak be, az mai és modern lesz.
A Színházi Világnap különleges alkalom. Időn és téren átívelő ünnep. Jean Tardieu (1903-1995) francia költő, író, drámaírót idézem: „Ami a teret illeti, azt kell tudni, hogy melyik a leghosszabb út két pont között… Ami pedig az időt, tized másodperc pontossággal mérjük meg, hogy mennyi idő kell az «örökkévalóság» szó kimondásához.” A tér-idő kapcsán így fogalmaz: „Elalvás előtt összpontosítsunk a tér két pontjára, és számítsuk ki, hogy (vágy)álmunkban mennyi idő szükséges ahhoz, hogy egyikből a másikba jussunk.” Itt az álom szót szeretném kiemelni. Az az érzésem, mintha Jean Tardieu és Bob Wilson találkozott volna egymással. A Színházi Világnap lényegét nagyszerűen foglalja össze Samuel Beckett, aki Winnie-vel mondatja ki: « Ó, milyen szép ez a mai nap! Megint egy szép nap! » Amikor a világnapi üzenet megírásán gondolkodtam, felidéztem azokat a jeleneteket, amelyekben játszottam. Így tehát nem egyedül érkezem erre az ünnepségre, az UNESCO székházának színháztermébe. Elkísérnek azok, akiket a színpadon életre keltettem, pedig azt hinné az ember, hogy az utolsó előadással megválik a szerepeitől. De ez nem így van. Tovább élik bennünk titkos életük, készen arra, hogy segítséget nyújtsanak egy új szerep eljátszásában, vagy megnehezítsék azt. Így él bennem Phedra, Araminte, Orlando, Hedda Gabler, Médea, Merteuil, Blanche Dubois… De azok is itt vannak velem, akiket nézőként szerettem és megtapsoltam. Ezáltal enyém az egész világ. Görög vagyok és afrikai, szír, velencei, orosz, brazil, perzsa, római, japán, marseille-i, New York-i, filippino, argentin, norvég, koreai, német, osztrák, angol vagyok. Ez az igazi globalizáció.
1964-ben a színházi világnap alkalmából Laurence Olivier bejelentette, hogy egy századig tartó harc után végre megnyílik Angliában a Nemzeti Színház, amely szándékai szerint nemzetközivé válik, repertoárjában mindenképp. Tudta jól, hogy Shakespeare mindenkié, az egész világé.
Az első Színházi Világnapi üzenetet 1962-ben Jean Cocteau – Az első utazásom szerzője – írta. Ő 80 nap alatt kerülte meg a Földet, én másként tettem meg ezt az utat: 80 filmmel és előadással. Mindig meglepetést okozok azzal, hogy nem teszek különbséget a színházi és filmes színészi játék között. Higgyék el, nincs különbség.
Én itt nem színésznőként szólalok meg, hanem mindazoknak a nevében, akiknek köszönhetően a színház tovább él. Ez a feladatunk és kötelességünk. Nem mi adunk életet a színháznak, hanem általa létezünk. A színház erős, mindent túlél, háborút, cenzúrát, pénzhiányt. Elég egy üres tér és a színész. Vagy színésznő. Mit csinál, mit mond? A közönség figyeli, és soha ne feledjük, közönség nélkül nincs színház. Egyetlen néző közönség. De azért ne legyen túl sok üres szék a nézőtéren. Kivéve Ionescónál. A székek című darab végén az Öregasszony azt mondja: „Igen, igen, haljunk meg dicsőségünk teljében… Haljunk meg, hogy nevünket legendába szőjék… Legalább egy utcát neveznek el rólunk…”
A Színházi Világnap tehát 55 éve létezik. Én vagyok a nyolcadik nő, akit felkértek az üzenet megírására. Nem is tudom, hogy az üzenet a megfelelő szó. Elődeim, (beleértve a férfiakat is) a színházról szólva szabadságról, eredetiségről beszéltek, felidézték a multikulturalitást, a szépséget. 2013-ban Dario Fo azt mondta: „.. abban reménykedhetünk, hogy üldözni kezdenek bennünket és főleg azokat a fiatalokat, akik színházzal akarnak foglalkozni: így kialakul majd a komédiások és színházcsinálók új diaszpórája, amely a tiltásokból minden képzeletet felülmúló erényt farag, és új színházat hoz létre.” Szép megfogalmazás, méltó arra, hogy egy politikai program része legyen. Franciaországban nemsokára választások lesznek, így azt javasolom a bennünket kormányozni vágyóknak, figyeljenek arra, hogy a színház milyen fontos és hasznos. Ne legyen boszorkányüldözés!
A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát. Nem tudom mit jelent a népek közötti barátság, de hiszek a közösségben, a nézők és a színészek barátságában, azoknak az együttműködésében, akiket a színház összehoz: az írókban, fordítókban, világosítókban, az öltöztetőkben, a díszlettervezőkben és díszítőkben, színészekben, mindazokban, akik csinálják és akik nézik az előadást. A színház védelmez és menedéket nyújt. Hiszem, hogy szeret minket…. ahogy mi is szeretjük őt. Emlékszem egy öreg ügyelőre, aki mielőtt felment a függöny, minden este a kulisszák mögött női hangot imitálva mondta „Helyet a színháznak!”

Fordította: Lakos Anna
ITI Magyar Központ

 

Bábszínházi Világnap

 

Bábszínházi Világnap - március 21.

 

Nánay István üzenete:

"Nincs, aki gyerekkorában ne bábozott volna. Nekem még bábszínházam is volt, a paravánt Apám, a bábokat Anyám készítette, és testvérem meg én előadásainkkal éveken keresztül „szórakoztattuk” környezetünket. De ennél emlékezetesebbek maradtak azok a játékok, amelyekben megszemélyesített tárgyak váltak főszereplőkké.

Aztán hosszú évekig a báb kiszorult érdeklődésem köréből, de az öt éve elhunyt Lengyel Pál munkatársaként ismét felfedeztem a bábjátszást, amelynek elkötelezett híve lettem. Megtapasztalhattam, hogy a bábok fittyet hányva a naturalista valóságnak, a csodák világát képesek megjeleníteni, s az élet jelenségeit olyan mértékben és módon tudják sűríteni, mint egyetlen más színházi műfaj vagy forma sem.
Egy bábelőadásban a néző ismét olyan gyerekké válhat, akinek magától értetődő, hogy egy tárgy megelevenedik, és egyszerre jelenti azt, ami, és valami egészen mást. A bábozás végtelenre nyitja az asszociációs mezőket, és az, ami a bábszínpadon megjelenik, valójában a színészekkel virtuálisan együttjátszva a néző képzeletében ölt testet.

Ez a folyamat nem életkor függő: a legősibbnek tartott színházi forma a története során mindig mindenkihez szólt, s közönsége csak az utóbbi száz-százötven évben szűkült le fokozatosan a gyerekek körére.

De a bábszínház nem gyerek-műfaj! Ahhoz, hogy ez egyre szélesebb körben tudatosodjon és a bábjáték ismét mindenkihez szóljon, újra egymásra kell találniuk a bábosoknak és a nézőknek.

Többek között ezt szolgálja az évente megrendezett bábos világnap is, amikor szerte az országban és a fővárosban a bábművészek alkotásaikkal a szokásosnál is hangsúlyosabban vannak jelen, s a Budapest Bábszínház hagyományos minifesztiválján együtt láthatók a különböző magyar társulatok által bemutatott legújabb és legjelentősebb produkciók.

Ez alkalommal (is) a megszállott bábszeretőknek éppen úgy, mint a műfaj újrafelfedezőinek felszabadító, szabad képzeletbeli bábos utazásokat kívánok!

Nánay István"

 

A Bábszínházi Világnapot a Budapest Bábszínház művészei a Magyar Állami Operaház előcsarnokában tartott előadással ünnepelték.

 

Blasek Gyöngyi

Gyermekszínházi világnap

                                                              

Március 20., Gyermekszínházi Világnap


Ivette Hardie üzenete:


Március 20. a Gyermek-, és Ifjúsági Színházi Világnap. Az öt földrész színházaiban ezen a napon az előadások előtt fölolvasott szöveg minket is a felnőttek felelősségére figyelmeztet: „Vigyük a gyerekeket színházba!”. A fiatalok színházlátogatásáról, a színházjegyek megvételéről a felnőttek döntenek. Jó, ha tudják, hogy a gyerekek egész emberré fejlődését szolgálja az élő színházzal való találkozás. A vitamindús étrenddel a gyerekek fizikai állapotát, a rendszeres színházlátogatással a fiatalok lelki egészséget szolgálja a gondos szülő és hivatására büszke nevelő.

Minden előadás egyszeri és megismételhetetlen élmény. Láthatatlanul összekapcsolja a nézőtéren ülőket és a művészeket, felszabadítja a lelket, oldja a szorongásokat, az ismeretlentől való félelmeket. A jó előadás felébreszti a beleélés, a mások iránti megértés, a kíváncsiság, a megismerés vágyának képességét, közösséget épít, egyéni képességeket fejleszt.

A színházi élmény aktív részvételt igényel, figyelmet, elkötelezettséget, nyitottságot és kritikus gondolkodást vár nézőitől. A passzív befogadással szemben aktivitást, a teljes bevonódást szolgálja a többféle művészeti ág együttműködése. Az irodalom, a mese, a zene, a testbeszéd, a képzőművészet és a táncok egyszerre több érzékszervünkre hatnak, egymás hatását erősítik.

Az olvasás, a versek, a mese, a regények hasznosságát széles körben ismerik és elfogadják a felnőttek. Ez még azokra is igaz, akik maguk kevesebbet olvasnak.

Ők is tudják, hogy az olvasásnak gyakorlati értéke van, segítségével útlevelet nyerünk izgalmas, idegen világokba, kulcsot kapunk ahhoz a szellemi kincshez, amit az előttünk élt emberiség összegyűjtött, új irányt kaphat életünk. A szülők és nevelők megértik, hogy az olvasást nem szabad feladni, még akkor sem, ha az első lépések sokszor megerőltetőek, sikertelennek tűnnek. A felnőttek szívesen keresik meg azt a könyvet, amely megragadja a gyerek fantáziáját, hogy túljutva az első akadályokon, élvezni kezdje az olvasást.

Miért nem vált általánossá ez a felismerés a színházzal kapcsolatban is?

A színházról sem szabad lemondani egy rossz tapasztalat után. Lehet, hogy elsőre kemény és nehéz munkának tűnik az, amire később örömmel, egész további életünkre kiható élményként emlékezünk. A színházi történések „olvasójának’, a nézőnek ugyanúgy idő kell, hogy megértse, befogadja a látott sokféle jelet, érzést, jelentést, mint a regények olvasójának. A színház megértése lehetővé teszi, hogy a közönség valóban lássa, mi miért történik a színpadon, friss szemmel nézzen a tárgyakra, emberekre, nyitottan fogadja a viharos érzéseket, mágikus jelképeket, felfedezze és megfejtse jelentésüket. Ez a képesség az, ami saját gondjaink, érzéseink megértéséhez is hozzásegíthet minket.

Az élő színházzal való gyakori találkozások segítik a színpadi nyelv megértését,  ez az előfeltétele annak, hogy akadálytalanul beleélhessük magunkat a játékba, örömöt találjunk az előadásokban.                        

A színházi műveltség ablak a világ megértéséhez, és különösen fontos ez egy olyan világban, amely láthatóan egyre ellenségesebb, és ahol annyi szerencsétlen sorsú gyerek él szegénységben, elhagyatottságban a háborúk miatt. Ezeknek a gyerekeknek a sorsáért mindannyian felelősek vagyunk.

A gyerekek felnőttek segítsége nélkül nem juthatnak el nekik való, a korosztályi sajátságokra figyelemmel készült színházi előadásokra.

A színészek, alkotók, és művészetszervezők közös feladata, hogy megértessék a  a „Vigyük a gyereket színházba!” – fontosságát. A felnőtteket kell meggyőzni arról hogy a gyerekek színházi műveltsége legalább olyan fontos, mint az egészséges étkezés, az írás, olvasás, matematika tudományának elsajátítása, mert az önismeretet, az egész emberré fejlődés erősíti, örömöt ad, ablakot nyit a világra a jó színházi előadás.

                                                                                 

Francisco Hinojosa (Mexikó) üzenete:


Nem lévén korábbi tapasztalatom, mivel gyerekként szüleim csak ritkán vittek színházba, tizenhét évesen magam rendeztem egy darabot a barátaim és az osztálytársaim közreműködésével. A nem hivatalos bemutatót a gimnáziumban tartottuk, csak később játszottuk el nagyobb közönség előtt, nyilvános helyen a darabot, melynek a címe Ruhapróba volt. Az előadásban szó volt a drogozásról, de még inkább, mint a címe is sugallta, magáról a színházról szólt a játék. Az előadás szövegét édesapám írta, aki a veleszületett színészi képességeit fiatalon jótékonysági előadások szereplőjeként bizonyította, de sem ő, sem én nem váltunk hivatásos színésszé, felnőttként nem folytattuk a színházi pályát.

Én felnőttként lelkes olvasóvá és kitartó színházlátogató lettem. Érdekes módon íróként úgy találkoztam a drámával, hogy az elmúlt húsz évben néhány gyerekeknek írt történetemet sokfelé színpadra állították. Kezdetben kérésemre a társulatok elküldték a színpadi adaptációt, hogy hozzájáruljak a bemutatáshoz. Ahogy telt az idő, már több szabadságot adtam, bizalmat szavaztam azoknak, akik a szövegemet színdarabbá formálták. Néha megnéztem az előadásokat, máskor a sajtóban vagy a neten megjelent vélemények alapján tájékozódtam. Néha tiszteletben tartották az eredeti irodalmi alapanyagot, máskor csak inspirációt jelentett az alkotó munkához, valami újhoz, az általam írt szöveg. Legtöbb alkalommal „A legrosszabb nő a világon” (The Worst Lady in the World) című munkámat játszották, készült belőle monológ, bábelőadás, drámai felolvasás, iskolai és professzionális színházi előadás.

A egyik színház igazgatója mesélte, hogy egyszer az előadás után meg kellett menteniük a közönség haragjától a színésznőt, mert a fiatal nézők összekeverték a mesét a valósággal, igazán gonosznak hitték a főszereplőt. Az is előfordult már, hogy egyes nézők, akik olvasták a könyvet, melyből a színpadi mű készült, nem tudták elfogadni az előadás érdekében történt változtatásokat. A színészeket hibáztatták, ha egyben s másban eltért a színpadi cselekmény a regény szövegétől. 

Egy jól elmesélt, hatásosan megjelenített történet megragadja és átformálja közönségét. Egy felkavaró előadás után, mikor a gyerekek kilépnek a színházból, másképp látják a világot. Olyan dolgokat is észrevesznek, amit korábban nem, képessé válnak arra, hogy észrevegyék, mit takar a felszín, érteni kezdik az események mélyebb értelmét. A katarzis, a lelki megtisztulás segíti őket abban, hogy magukra ismerjenek, hogy a szereplők sorsából és a színpadi helyzetekből erőt merítsenek.

Az olvasás magányos tevékenység, a színházi előadást közösségben, másokkal együtt éljük át. Többé már nem magányos megfigyelők vagyunk, együtt sírunk, együtt nevetünk a nézőtéren ülőkkel, erőt merítünk, felszabadít minket a másokkal közösségben megélt élmény.

Amikor egy történet színpadra kerül a mese életre kel, úgy érezhetjük, hogy egy kicsit mi is a történet hősei vagyunk. A szereplőkben ráismerhetünk saját érzéseinkre, félelmeinkre, vágyainkra, és örömeinkre. A színpadi történésekben, a játékban összeolvad a mese, a tánc, a zene, a költészet és a valóság. A varázslatos hatást szolgálják az olyan színházra jellemző eszközök, mint a fények, a hangosítás, a színpadtechnika, a díszletek, kellékek, a parókák és a smink. A színházi előadás gazdagítja szókincsünket, elmélyíti emberismeretünk, a művek megszerettetése segít bennünket a múltbeli és kortárs irodalmi értékek felismerésében, élettel telíti kulturális örökségünket. Hozzásegíti a fiatalokat, hogy kibontakoztassák rejtett képességeiket, fejlesszék érzelmi intelligenciájukat, elmélyítsék a mások iránti megértés, a beleérzés képességét, gazdagodjon fantáziájuk. Mindez elősegítheti, hogy boldogabb emberré váljanak, értelmet nyerjen életük.