2019. december 16-án átadták az idei Aase-díjat, a Bálint Lajos vándorgyűrűt, valamint az Ivánka Csaba-díjat.
Vannak olyan díjak, amelyek évek alatt nagyra nőnek. Naggyá válnak például azoktól a magán személyektől, akik alapították. De naggyá teszik azok is, akik megkapják. Ilyen az Aase-díj, amelyet Gobbi Hilda alapított, végakaratában hagyta a színházi szakmára, s így határozta meg, kiknek szánja: „az emlékezetes percek, pillanatok főszereplőinek”. Lehet azt mondani, hogy bizonyos epizódszerepek megformálói számára hozta létre az Aase-díjat. De Gobbi Hilda nem volt hajlandó használni például a „mellékszereplő” szót. Ő úgy gondolkodott, hogy a szerepektől függetlenül kétféle színész van jelen a színpadon: a „Színész” és a „Láthatatlan ember”, aki lehet ugyan főszereplő, de nevét csak a műsorfüzet őrzi.
Gobbi Hilda egész életében – bár nincsen sokszor a színen Peer Gynt anyja – az Aase-szerepét tartotta a legelmélyültebb, a legjobban megszenvedett alakításának. Játszotta 1941-ben és 1958-ban is. Ő a 41-est emlegette gyakran. „Abban tisztábban értem a szerephez, akkoriban halt meg az anyám” – nyilatkozta. Pontosan arról szól, azt fejezi ki az Aase-díj, hogyan ér valaki a szerephez.
1989-ben adták át először az Aase-díjakat a végakarat szerint 2-2 női és férfi színésznek, budapesti és vidéki művészeknek. A jelenlegi kuratórium tagjai: Egri Márta, Ráckevei Anna, Udvaros Dorottya, Gáspár Tibor és Márton András a következőknek ítélték oda 30. alkalommal 2019-ben a díjat:
Hullan Zsuzsának, a Vígszínház színművésznőjének, Spolarics Andreának, a Budaőrsi Latinovits Színház színművésznőjének, Megyeri Zoltánnak, a tatabányai Jászai Mari Színház színművészének és Schneider Zoltánnak, a Radnótiu Színház Színművészének.
A díjakat dr. Ragány Misa, az EMMI főosztályvezetője adta át stílusosan a Gobbi Hilda által alapított Bajor Gizi Színészmúzeumban.
Hullan Zsuzsa méltatása
“Hullan Zsuzsa pályáját a legendás rendezőnél, Paál Istvánnál kezdte Szolnokon, és elképzelhető, hogy Paál István szellemisége erősítette fel benne azt a fiatalon még lappangó tudást, sokarcúságot amellyel ő ma már a világot látja és láttatni tudja.
Talán sokkal kevesebben tudják, mint ahányan a Vígszínház színpadáról ismerik – pontosan körvonalazott, karakteresen kidolgozott szerepeiből –, hogy Zsuzsának még hányféle arca, hányféle izgalmas alkotói Én-je van. Ő ugyanis nem csak színművész, hanem író, fotográfus és nem olyan rég zarándok is volt. Ez utóbbi 2011-ben történt, amikor megjárta, végigjárta a legendás és embert próbáló El Camino zarándokutat Spanyolországban. Másik arcát, másik műfajú tehetségét sokkal közelebbről és konkrétabban is megismerhetjük; ő ugyanis egyre sikeresebb fotográfus is. Első kiállítása Budapesten a „K11’ Galériában volt, 2011-ben, második kiállítása pedig Kecskeméten nyílt meg most, novemberben, a kecskeméti színház nézőtéri Galériájában. Írói Én-jét pedig 2012-ben ismerhette meg a Vígszínház társulata és a szélesebb közönség is, mikor megjelent „beszélgetőkönyve”, ahogy ő nevezi ezt az izgalmas kötetet, amelyben 32 beszélgető – portré jelent meg a társulat tagjairól, pontosabban a társulati tagokkal, a tartalomjegyzék sorrendjét követve Lukács Sándortól Kern Andrásig, A több mint 100 éves Vígszínház történetének fontos kor- és társulati dokumentuma lett ez a könyv (víg szín házon belül).
De most és itt azért gyűltünk egybe, hogy átadjuk Hullan Zsuzsának a 2019-es Aase-díjat. Zsuzsa személyiségének jelenléte, folytonos, figyelmet ébresztő karakter alakításai mindig emlékezetünkben maradnak, és ha a szövege és a játék- szituációi megengedik, rövid pillanatokból, kis jelenetek sorából egy egész sorsot vagy egy árnyalt karaktert is képes felépíteni. Több lehetőségből pedig még többet.
Ilyen például a Pesti Színház repertoárjáról levehetetlen Sógornők című előadás, csupa női szereplővel, ahol Zsuzsa ténylegesen egy sorsot tud végigélni, miközben társaival együtt pazarul eltáncolja, és elénekli, méghozzá hexameterekben (Parti Nagy Lajos zseniális kompozíciójában), és persze roppant mulatságosan nyomorúságos életük hétköznapjait.
És még emlékezetesebb alakítása a Házi Színpadon a 2016-ban bemutatott Pentheszileia program, amely egy erőteljesen sokkírozó, és brutálisan szókimondó előadás, amelyben Zsuzsa a főhősnő megkeseredett anyját játssza, aki tönkrement életét átsugározza a lányára. Kettejük örökösen robbanásra kész, indulatokkal teli kapcsolata emlékezetes része az előadásnak, és Zsuzsa ihletett, bátor játéka pedig pályájának egyik kiemelkedő alakítását eredményezte.
Az Aase-díj átadása alkalmából nagyon sok szeretettel kívánunk sok ilyen szerepet és még sok-sok emlékezetes, karakteres jelenlétet a Víg valamennyi színpadán.”
Írta: Radnóti Zsuzsa
Spolarics Andrea méltatása
„Spolarics Andrea különleges alkatú, fénylő tehetségű fiatal színésznőként került ki a színifőiskoláról, s lett a Madách Színház tagja, ahol a színházvezetés néhány éven át hümmögve nézegette és rakosgatta a gyöngyszemet, de semmit nem tudott kezdeni vele. Szolnokra kellett szerződnie a színésznőnek ahhoz, hogy kiderüljön: Az üvegcipő Irmája, az Ahogy tetszik Rosalindája, a Chicago Velma Kellyje, A vadkacsa Gina Ekdalja is az ő szerepe.
Az 1990-es évek elején nem várt fordulattal Kolozsvárra költözött, s lett például olyan világsiker részese, mint a Tompa Gábor rendezte A kopasz énekesnő. Játszott Feste bohócot a Vízkeresztben, Dianát A kertész kutyájában, Mirigyet a Csongor és Tündében, kapott jelentős szakmai díjakat, s bő fél évtized alatt rajta hagyta tanárként a kézjegyét, szakmai lenyomatát jó néhány színészévfolyamon a kolozsvári egyetemen. Azután hazajött, részt vett a Bárka Színház alapításában, majd végigcsinálta a józsefvárosi színház tizenhét éves korszakát, az elejétől a végéig. Amiből megérthetjük – ha a korábbiakból esetleg nem, ámbár már abból is –, hogy a színésznő szakmai kíváncsisága erős és múlhatatlan, energiája és játékszenvedélye kifogyhatatlan. Vezetők váltották egymást, vérfrissítés hol a Felvidékről, hol a Vajdaságból jött, rengeteg rendező megfordult a Bárkán. Spolarics Andrea mindegyiktől tanult, s mindegyiknek adott: alkotó részvételt, hitet, korrektséget. Volt Olga a Három nővérben, Dajka a Rómeó és Júliában, Peacockné a Koldusoperában, de mindenekelőtt Stuart Mária és Angliai Erzsébet; mindkettőt eljátszotta egyszerre, önmaga partnereként, Schiller Stuart Máriájában, Zsótér Sándor rendezésében.
A Bárka megszűnése óta a budaörsiek örülhetnek annak, hogy elnyerték a színésznőt. A Latinovits Színházban dolgozik, ott társulati tag, Millerné, Orbánné, Kamilla, Marcellina. Rangot és példát ad egy középhaladó színház formálódó, fejlődő társulatának, fiatal és nem fiatal alkotóinak.”
Írta: Stuber Andrea
Megyeri Zoltán méltatása
„Előfordul, hogy már a főiskolán/egyetemen meghatározó alakítást láttunk valakitől, meghatározó szerepben. Megyeri Zoltán esetében ilyen volt Kapás Dezső rendezésében Aljosa Karamazov. Szarvas József Dmitrijét és Lux Ádám Ivánját próbálta a maga szelíd módján istennek tetszőbb életre rábírni. Az a tiszta arcú, csodálkozó szemű, gyermeki figura felbukkant még Egerben is, amikor Megyeri Zoltán pályakezdő színészként a Gárdonyi Géza Színház formálódó társulatában például Chérubint játszotta a Figaró házasságában. Ugyanakkor hívta az alkata az olyan, masszívabb, drabálisabb férfihősöket is, mint például Rogozsin A félkegyelműben.
A kilencvenes években Nyíregyházán már érett férfiszínészként láthattuk változatosabb szerepekben: Szellemfiként és Titus Andronicusként, a Cseresznyéskert Lopahinjaként és a Bolha a fülbe féltékeny spanyoljaként. (Feledhetetlen pillanata, amikor félelmetes, indulatos, ámde fegyelmezett férjként tövig kifacsarta a markában szorongatott narancsot.) Nyíregyházán a Verebes-korszakban kóstolt bele a rendezésbe, s azóta különböző vidéki színházakban a megfelelő pillanatokban színre vitt egy-egy biztos közönségsikert. A Móricz Zsigmond színházi korszaka legemlékezetesebb alakításának alighanem Stanley Kowalskit tekinthetjük, a Szász János rendezte, szakmai díjakkal elhalmozott A vágy villamosában.
Az ezredforduló Zalaegerszegen találta – jellemző módon ő a mindent megoldó, vagány hóhányó Tizedes (a többiek mellett), majd szegedi korszak következett, egyebek közt Galóczaként, A padlás Barrabásaként, az Emigránsok XX szerepében, Tartuffe-ként vagy Bubnovként a Menedékhelyben. Voltak közben olyan évek, amikor nemigen hallottunk felőle, valószínűleg ilyenkor élt meg ismétlődőn nehéz időszakokat, a saját démonaival küzdve. Most már öt éve a tatabányai Jászai Mari Színházhoz tartozik, egy erős, színvonalas csapathoz. Úgy látszik, itt megtalálta a helyét és megtalálták azok a komoly, nagy szerepek, amelyeknek megformálására hivatott: Orgontól A mi osztályunk Władekjéig és tovább, tovább!”
Írta: Stuber Andrea
Schneider Zoltán méltatása
„Vannak olyan díjak, amelyek évek alatt nagyra nőnek. Naggyá válnak például azoktól a magán személyektől, akik alapították. De naggyá teszik azok is, akik megkapják. Ilyen az Aase-díj, amelyet Gobbi Hilda alapított, végakaratában hagyta a színházi szakmára, s így határozta meg, kiknek szánja: „az emlékezetes percek, pillanatok főszereplőinek”. Lehet azt mondani, hogy bizonyos epizódszerepek megformálói számára hozta létre az Aase-díjat. De Gobbi Hilda nem volt hajlandó használni például a „mellékszereplő” szót. Ő úgy gondolkodott, hogy a szerepektől függetlenül kétféle színész van jelen a színpadon: a „Színész” és a „Láthatatlan ember”, aki lehet ugyan főszereplő, de nevét csak a műsorfüzet őrzi.
Gobbi Hilda egész életében – bár nincsen sokszor a színen Peer Gynt anyja – az Aase-szerepét tartotta a legelmélyültebb, a legjobban megszenvedett alakításának. Játszotta 1941-ben és 1958-ban is. Ő a 41-est emlegette gyakran. „Abban tisztábban értem a szerephez, akkoriban halt meg az anyám” – nyilatkozta. Pontosan arról szól, azt fejezi ki az Aase-díj, hogyan ér valaki a szerephez.
Schneider Zoltán 2001 óta a Radnóti Színház tagja. Nem is igazán lehetne nélküle elképzelni a Radnótit. Jelenleg – ha jól számoltuk – kilenc előadásban játszik ott. Csaknem mindegyikben. Egyeztethetetlen is. Nagy szerencséje van vele a Rózsavölgyi Szalonnak, hogy idén szerepet tudott vállalni ott egy ugyancsak Székely Csaba-darabban.
Schneider Zoltán ott szeret játszani, ahol komfortosan érzi magát. De a színpadi komfortot nem bírja, ott mindig a megújulást keresi.
2019-ben az Aase-díj kuratóriuma Schneider Zoltánt is jutalmazza a díjjal, amely nyilván felidézi Gobbi Hildát is, aki egyszer azt mondta: ha ő már nincs, kell hogy legyen akkor is valamilyen folytatás, a világ nem szűnhet meg, ő például fű szeretne lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő. Ilyen a Színész is, az emlékezetes pillanatok főszereplője.
Egyébként Schneider Zoltán nem is olyan régen elevenítette fel egy interjúban, hogy Gobbi Hilda az egyik nap főszerepet játszott a Csirkefejben, a következő előadásban meg végighúzott egy vödröt a színpadon, de azt is úgy csinálta, hogy emlékezetes maradt. „Ha Gobbi Hildának ez megfelelt így, én miért ugráljak?” – tette hozzá Schneider Zoltán. És ő tényleg nem ugrál, nem az a lázongó típus. Nem vágyik arra, hogy középpontban legyen, egyszerűen jó előadások részese akar lenni. Neki az a fontos, hogy mindig számítsanak rá.”
Írta: Karácsony Ágnes
A Bálint Lajos vándorgyűrűt idén dramaturg kapta: a Színházi Dramaturgok Céhének döntése alapján Gáspár Ildikó, az Örkény Színház dramaturg-rendezője. A gyűrűt Orbán Eszter, a Dramaturg Céh társelnöke adta át.
Az Ivánka Csaba-díjat a kuratórium döntése alapján Rancsó Dezsőnek, a Pesti Magyar Színház színművészének adta át Hámori Ildikó és Kubik Anna.
A díjazottakat Bodolay Géza, az OSZMI igazgatója, valamint Keszég László, a Magyar Színházi Társaság elnöke köszöntötték.
A díjazottaknak szeretettel gratulálunk!
Fotók: Szkárossy Zsuzsa
