A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának negyedik évada a független színházi szcéna helyzetének elemzésével indult. Esztétikai kategória-e függetlennek lenni? Hogyan finanszírozható ma Magyarországon a független színházcsinálás? Hogyan és miből él ma Magyarországon egy független színházi alkotó? Stigma-e a függetlenség? Miért vonzó a függetlenség a fiatal művészeknek? Hogyan látják a független alkotók a színházi felsőoktatás rendszerét? Van-e átjárás a független és a kőszínházi struktúra között?
Az NKA és az MMA támogatásával megvalósuló beszélgetés résztvevői Balog József színész, rendező, a szegedi MASZK Egyesület művészeti vezetője, Gergye Krisztián táncművész, koreográfus, rendező, a Gergye Krisztián Társulata vezetője, valamint Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a FÜGE Produkció elnöke voltak. A beszélgetést Seres Gerda újságíró, a Kultúra.hu munkatársa vezette.
Seres Gerda: Jó napot kívánok, Seres Gerda vagyok. Szeretettel köszöntöm önöket a Jó kérdés sorozat negyedi évadának első beszélgetésén. Végre élőben! Nem tudjuk, hogy meddig, és nem tudjuk, hogy mennyien, mert most egy kicsit szolidan, a szokásoshoz képest megfogyatkozott létszámban vagyunk jelen, de reméljük, sokan vannak, akik online követnek minket. Mitől függetlenek a függetlenek? – ezt a kérdést tettük fel mára. Köszöntöm a beszélgetésünk résztvevőit: Rozgonyi-Kulcsár Viktóriát, a FÜGE Produkció elnökét, Balog József színész-rendezőt, a szegedi MASZK Egyesület művészeti vezetőjét és Gergye Krisztián táncművész-koreográfus-rendezőt, a Gergye Krisztián Társulata vezetőjét. Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást.
2013-ban, amikor Schilling Árpád nem fogadta el a Kritikusok Céhe jelölését, mert független kategóriában jelölték, akkor úgy fogalmazott, hogy „A »független« szó jelenleg sajnos nem pozitívan, hanem negatívan diszkriminál.” Mi a helyzet most?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Erre az eseményre én határozottam emlékszem. Nagyjából 10 éve vagyok a független pályán, és ez megragadt bennem. Amióta én a független színházi területen dolgozom, sokféle definícióval találkoztam erre a területre vonatkozóan. Amikor kezdtem, akkor „alternatívnak” hívtuk magunkat, egymást, minket, aztán jött a „struktúrán kívüli” kifejezés, ami azért jó, mert ez a két kifejezés sokkal jobban meghatározza azt, hogy ez formai vagy esztétikai kategória. Az alternatív valamiféle tartalmi mondanivalót sugároz, én úgy fordítanám le, hogy más alternatíva, hiszen van a kőszínházi struktúra és mellette az alternatív valami másfélét kínál. A struktúrán kívüli pedig elég jól meghatározza, hogy formailag nem sorolható be az éppen aktuális jogszabályi keretek közé. Aztán jött az előadó-művészeti törvény, ami segített ezen a bajon, és megkaptuk korábban a VI-os kategóriát, mostanra pedig az egyéb kategória megnevezést. Az egyéb szerintem a legrosszabb, mert ebbe nem csupán a függetlenek, hanem mindenki más is beletartozik, aki nem kiemelt és nem nemzeti. Mostanában újra elterjedt a „független” kifejezés, ami számomra azért, amiket elmondtam, inkább formai kategóriát jelent. Sokkal jobban örülnék annak, ha tartalmit is jelenthetne, de a mi kis szakmánk feladata lenne, hogy megpróbáljuk definiálni, mitől gondoljuk magunkat esztétikailag is függetlennek, és nemcsak formailag megbélyegzettnek.
Seres Gerda: Menjünk tovább ezen a vonalon: működési, tehát strukturális vagy művészeti kategória?
Gergye Krisztián: Pont a keveredés miatt problematikus, hogy ha valaki tartalmi vagy művészeti kérdésben próbálja magát függetlenként aposztrofálni, a strukturális, működési kérdések miatt megtámadható, hogy mennyire független a függő és mennyire függő a független. Én ,mint alkotó a mindennapjaimban nem élem azt, hogy független lennék. Valamilyen módon különbséget kellene tenni, hogy működési, financiális függetlenségről beszélünk-e vagy művészeti és művészetminőségi kérdésekről. Alapvetően az okoz bonyodalmat, hogy ez a kettő könnyen, kihasználhatóan összekeveredik.
Seres Gerda: Magától értetődő, hogy ami művészetileg független, az financiális szempontból is az, csak azt mondjátok, hogy nem minden művészileg független színházcsinálás, ami finanszírozási kategóriáját tekintve odatartozik.
Balog József: Nem én fogom ezt a kérdést megválaszolni. Financiálisan ugyanoda tartozik, mint bármelyik magyarországi színház, hiszen strukturálisan párhuzamosan létezik együtt többféle színházi forma. Mivel van egy gazdag helyzetünk Magyarországon, hogy nagyon sokan az önkifejezési lehetőségeiket és megnyilvánulási formáikat színházon keresztül abszolválják, fejezik ki, csinálják, és ez tényleg olyan gazdagság, ami nemcsak Közép-Európában, hanem Európában is példátlan. Ennek sok történelmi és társadalmi oka van, nem fogok erről elméleti előadást és vitát nyitni. Én amatőr vagyok, amit ti kifelejtettetek ebből. Az 50-es évek végén, 60-as évek elején még nem volt struktúra, hanem színházak voltak, ahova elmentek emberek, ahol voltak előadások, dolgoztak emberek. Majd lettek egyetemek, lett Stúdió K és ezt a végtelenségig lehet sorolni, emberek elkezdtek együtt működni, együtt dolgozni, és azt gondolták, hogy ez egy színházi előadásban – ami legyen ilyen vagy olyan, jó vagy rossz – tud formát nyerni, kifejeződni, rájuk, akik ezt csinálnák, hasonlítani, és ezt akarták átadni. Előkerült nemrégiben egy felvétel, amin egy csoport valamikor 1973-ban vagy 74-ben elment egy üzembe, ott játszottak egy előadást, azt munkások nézték, és az operatőr a munkások arcát is megmutatta. Olaszországban ugyanebben az időszakban közel 3000 munkás színjátszókör volt, mert Olaszországban voltak munkások, a szocializmusban pedig kisemmizett és kizsákmányolt emberek. Olaszországban a munkásoknak voltak színjátszóköreik, mert a munkán túl akartak enni, inni, egy kicsit szórakozni, amibe a színjátszás is beletartozott. Ezért ami elindult így és a mai napig tart, szerintem soha nem lesz meghatározva per definitionem és akadémikusan, hanem együtt van az összes többivel, akik egyébként színházat csinálnak. Nekem ebben teljesen radikális véleményen van: az államnak az adófizetők pénzéből az a dolga, hogy az összes színházat tartsa meg a lehető legjobb állapotában, azaz ne tegyen különbséget amatőr, nemzeti, kiemelt és egyéb között, hanem mondja azt, hogy azok az emberek, akik úgy döntöttek, hogy a szabadidejükben a saját szabadságuk felhasználásával és az idejüknek az eltöltésével valamit kollektíven létrehoznak, és azt meg akarják mutatni más embereknek, az színház, ha ezt színháznak hívjuk. Az államnak az a dolga, hogy minden állampolgárt, más szemponttól függetlenül – és nekem ez a független – támogasson, mert én támogatom, ugyanis az én adófizetői pénzem van benne. Az én munkám nyomán lehetséges ez a színházi gazdagság. Ebből mi Szegeden meg tudtunk mutatni több ezer embert előadóként, és több ezer előadást az elmúlt 30 évben. Azért mondom, hogy könnyű helyzetben vagyok, mert nem alkotóként, nem egy bonyolult struktúra vezetőjeként, hanem csak egy egyszerű fesztiválcsinálóként.
Seres Gerda: Nem is használod azt a kifejezést, hogy független?
Balog József: Mitől lennénk függetlenek?
Seres Gerda: Nem akkor, amikor saját magadról, hanem amikor egy produkcióról beszélsz, vagy amikor körül akarsz írni egy alkotói csoportot. Teljesen fölösleges maga a kifejezés is?
Balog József: Nem, inkább azt mondom, hogy egy más nyelvre és egy más helyre vagy helyzetre tartozik. Ha mi mint MASZK Egyesület Szegeden azzal foglalkoznánk, hogy ki micsoda vagy miért csinálja, belekeverednénk egy olyan helyzetbe, hogy miért hívunk meg Orlait, miért hívunk meg Gergyét. Mert amikor hazajött (Gergye) Baliról vagy honnan, és ültünk egy kávézó teraszán, arról beszélgettünk, hogy kellene neki játszani valahol itthon, és miért ne játsszon Szegeden. De ez a „miért nem játszhatna Szegeden” nekem akkor már 15-16 éve tartott, tehát nincs előfeltevésem vagy definitív kényszerem, hogy definiáljam, hanem van irgalmatlan mennyiségű színházam és emberem, akik játszottak eddig is Szegeden és fognak is ezen túl. Vidnyánszky is játszott, nem fogom soha se letagadni, se hype-olni.
Seres Gerda: De az kétségtelen, hogy már csak a finanszírozási kategóriák megléte miatt is igyekeznek ebbe beletolni a szakmát. Viki, te nem kényszerként beszéltél erről, sőt, azt mondtad, hogy jó lenne, ha a jelzőt esztétikai kategóriaként használhatnátok az előadásaitokra.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: A független kifejezés, ahogy használjuk, inkább egy bélyeg, ami, ahogy Jóska is mondta, inkább kényelmetlen nekünk alkotóknak és benne szereplőknek, mint hogy büszkék lennénk rá. Bármennyire is azt látom, hogy a nézőkben ez egy kicsit trendként működik, tehát az, hogy valaki független előadásokat néz, egy réteg, tehát vannak olyan színházba járók, akik választottak, és azt mondják, „én azzal támogatom a színházi kultúra sokszínűségét, hogy független előadásokat nézek”, és nyilván megvannak azok a játszóhelyek, ahol ilyen típusú előadásokat lehet látni. A független szó szerintem inkább strukturális fogalom, sokkal jobb lenne, bár csúnyább, ha mi azt mondanánk „egyebek” vagyunk. Ha formailag nézem, nincs olyan kategória, hogy független. Ha financiálisan nézem, hogy Krisztián is mondta, akkor „egyéb”. Az lenne a jó, ha mi magunk tudnánk – de nem biztos, hogy kell – olyan halmazokat kialakítani, mint kísérleti színház, progresszív, újító, formabontó stb., amiben nem biztos, hogy mi be kellene, hogy soroljuk magunkat, de a nézőt esetleg orientálná, hogy egy előadás milyen típusú. Ha hozzánk jön egy fiatal alkotó, aki most végzett a Színművészetin, sehova nem tartozik, és azért keresett meg minket, mert van egy ötlete, amit szeretne létrehozni az osztálytársaival vagy a barátaival, egyáltalán nem gondolom, hogy ez az előadás attól független, hogy nálam van, én pedig hordozom ezt a bélyeget. Ő független? Persze, de ő szabadúszó, és ezzel behozok egy újabb kategóriát, mert se nem struktúrán kívüli, se nem független, se nem alternatív. Ő formailag egy szabadúszó színész, akinek épp nincs kőszínházban fix állása, és szeretne valamit csinálni. Azért nem szeretem, hogy mindenáron használjuk a független szót, mert vannak magánszínházak is, amik könnyebben betagozódnak egy rendszerbe – ha a törvényt veszem alapnak, hogy ki hova tartozik –, de esztétikailag ezt nehezebb meghatározni.
Seres Gerda: Ha van egy közös produkció az Orlaival, mondjuk az Egyasszony, ha felőletek nézem, független előadás, ha onnan nézem, egy kőszínházi struktúra része.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Én azt gondolom, ez egy jó előadás, amit érdemes megnézni. A nézőt nem kell, hogy érdekelje, hogy én függetlennek érzem magam, Tibor pedig azt gondolja, hogy ő egy producer, aki egy jól működő magánszínházat csinál. Én abban hiszek, hogy csak a produkció számít, semmi más. Azt se szeretem, ha egy előadásra csak 500.000 forint volt, ezért a díszlet olyan, amilyen. Az lehet szándékosan, hogy szegény színház, de akkor ez az esztétikai kategória. Lehet, hogy csak egy szék van, de az azért legyen, mert abban hisz a rendező. Nagyon sok olyan előadás van, amiben nem azért nincs díszlet, mert azt gondolta a rendező, hanem mert nem volt rá pénz. Szerintem a nézőre semmi más nem tartozik, mint az, hogy ott őt valami hatás érje.
Seres Gerda: Teljesen természetes az átjárás? Ha azt mondhatjuk, hogy nincs ilyen kategória, azt mondhatjuk, „köszönjük szépen, hogy eljöttek, ennyi volt mára”. Ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy valamilyen módon ez mégiscsak létezik, akkor ezt mondanám a kőszínházi struktúrával, hiszen voltál a Bárka, a Nemzeti Színház tagja, és akkor éppen úgy független alkotó voltál.
Gergye Krisztián: Van egy ideológiai definíció, hogy szellemi szabadság vagy szellemi függetlenség, amiben az alkotó struktúra vagy háttérintézmények nélkül alkot. Ez is egy megközelítési lehetőség. Voltam a Nemzeti Színház tagja, és emellett csináltam független produkciókat a saját társulatommal. Azok a Nemzeti Színháztól függetlenek voltak, de az állami támogatástól nem voltak függetlenek. Akkor miről is beszélünk? Szerintem nagyon könnyen támadható ez a fogalom, és két pillanat alatt földön reggelizőkké válik. Iszonyú instabil, megfoghatatlan, és azért szerencsétlen bizonyos szempontból, mert nem önmagát fogalmazza meg, hanem valami ellenében próbálja megfogalmazni saját magát. Én nem akarom valami ellenében megfogalmazni magamat. Ilyen szempontból pillanatok alatt bélyeg tud lenni.
Seres Gerda: Mit jelent finanszírozási szempontból az egyéb kategóriába tartozni?
Gergye Krisztián: Jó!
Seres Gerda: Dől a lé!
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Pályázati alapon kapunk forrást az államtól. Az egy nagy különbség, hogy nem költségvetési intézményként működünk, nem vagyunk soron semmiféle költségvetési rendeletben.
Seres Gerda: Az NKA a fő támogató?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Ha a működésről beszélünk, inkább az EMMI. Az NKA programokat, szakmai eseményeket támogat inkább, nem működést. A színházi törvény ilyen szempontból is a minisztériumhoz köthető.
Gergye Krisztián: Az ember évről évre úgy érzi, hogy valamit le kell tenni, bizonyítani kell, ilyen értelemben nincs benne semmi folytatólagosság, amiben hosszú távon lehetne tervezni. Én ilyen szempontból egyfajta projekttársulatként élem meg az egyéb kategóriás létformámat. Bizonyos projektekre fogok kapni pénzt, azt valószínűleg meg fogom valósítani, és évről évre van egy ilyen valószínűségszámításom.
Balog József: Ha definíciót kéne mondani: a pályázatokból élő színházak nagyon becsületes színházak. Soha senki közülünk nem szokott lopni, csalni és hazudni. Ez azt jelenti, hogy azt a pénzt, amit mi megpályázunk és megkapunk, szó szerint arra költjük, amire megpályáztuk és amire megkaptuk. Akik pályáznak, a mi társulataink, azt vállalják függetlenként, hogy függetlenek lesznek mindattól, ami körülöttük másként működik, legyen az egy vezetővel működő társulat vagy egy 365 napon működő hely, ahol sok társulat dolgozik, vagy egy olyan hely, ahol nincs fűtés és nincs infrastruktúra, de 52 estét az elmúlt 25 évben mindig lenyomtunk. Nem csalunk, nem hazudunk, nem lopjuk el a pénzt, hanem iszonyú eredményesen használjuk föl. Lehetne tőlünk sokat tanulni, de tudjuk, hogy a világ nem így működik. Mi nem ennek ellenében, hanem csak jól és hasznosan működünk, mint a hülyék. JHH – jól, hasznosan, hülyén. Nekem ez a független.
Seres Gerda: Ha már itt tartunk, mondjuk el, hogy a 30. Thealter majdnem elmaradt, mert voltak finanszírozási nehézségek, de a szegedi önkormányzat mentette meg, vagy a ti kitartásotok.
Balog József: Senki nem mentette meg. Két tao-pótló támogatáson kapunk két teljesen értelmezhetetlen összeget, miközben a működési pénzben az egyharmadát kaptuk meg annak, amit az elmúlt években kaptunk – 21 millió forint helyett 7-et –, kaptunk egy tao-pótló támogatásban 5 millió helyett kettőt. Aztán én interjúztam kettőt-hármat, aminek semmi köze nem volt semmihez pénzileg, és lett egy tao-támogatás és egy fesztiváltámogatás, amiben viszont annyi pénzt kaptunk, hogy nem is tudtuk elkölteni a fesztiválra.
Seres Gerda: Visszaküldtétek vagy majd játszotok előadást?
Balog József: Még meg se kaptuk. Egy fillérünk nincs. Inkább az a kérdés, van-e bizalmi tőkéd. Nekünk Szegeden – nem kell, hogy bólogassatok, de nagyon megköszönöm, hogy bólogattál – van egy irgalmatlan bizalmi tőkénk, ami nem fejezhető ki pénzben. Ha Vikivel tárgyalunk, hogy legyen-e közös előadás, hogy legyen Krisztiánnak előadása és még vagy harmincféle csoportnak, velünk mindenki úgy beszélget, hogy tudják, hogy az az előadás lesz. Ami azt jelenti – és ezért érdekesebb a múlt vagy a múlt idő egy pillanatra –, hogy az az előadás volt. Ez az a tőke, hogy ha az elmúlt 30 évben te valakivel megbeszélted, hogy lesz, és az volt, akkor az a következőkben is lesz. Ez nem fejezhető ki pénzben, és nem is tartozik senkire, hogy ennek a körülményeit mi hogyan teremtjük meg. Eddig még mindig megteremtettük. Lehet olyan világ, ami kihív bennünket egy másik placcra – az is egy fesztivál – vagy egy másik ringbe, ahol ez nem lesz, de a bizalmi tőkénken ez semmit nem fog változtatni vagy erodálni. Ha egy fillérünk se lesz a következő 20 évben, mi a helyeinken akkor is játszani és játszatni fogunk. Akkor már senkit nem fog érdekelni, hogy független vagy ilyen vagy amolyan. Én a jövőben egy kicsit egyszerűbb szcénában bízom abban az értelemben, hogy világos, hogy jövőre nem lesz működési támogatás, és mi nem fogunk tao-pótló támogatást kapni. (Ez nektek nem világos? Erről majd beszélgessünk később!) Kénytelenek leszünk azt a tőkét használni, ami emberekben manifesztálódik, abban az akaratban, ami nem az ő akaratuk, ami teremtő és nem halott, ami előremutató és a jövőben lesz, nem a múlté, ami nincs kiszolgáltatva a jelennek, hanem a jövőé – és így tovább, ezt retorikailag a végtelenségig tudom folytatni, de most nem fogom.
Seres Gerda: Viki, te is ennyire kiszámíthatatlannak látod a rendszert, mint ahogy Krisztián vagy még sarkosabban Józsi mondott a valószínűség-számításokat illetően?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Ahogy az el is hangzott, én egy egészen más helyzetben vagyok. Én nem nagyon tudok projektalapon gondolkodni, mert én egy 6700 nm-es inkubátor-produkciós házat üzemeltetek, ahol van 24 alkalmazott főállásban, és a napi karbantartási, üzemeltetési költségekről nem beszélek, tehát amikor semmi nem történik, az is rengeteg pénzbe kerül. És ezt azért csináltuk, hogy történjen is valami, tehát az további gazdasági károkat okozhat nekünk. Én nem nagyon tudom ezt másképp csinálni, mert egyre nehezebb, mint optimistán. Kultúrát nem lehet csinálni állami pénz nélkül. Mivel közhasznú tevékenységet folytatunk, az a minimum, hogy kapjunk központi forrást, hiszen az általunk jut vissza az adófizető állampolgárokhoz. Viszont ott a kiszámíthatatlanság, hogy évről évre tudunk csak pályázni. Hol többet kapunk, ami nem jelenti azt, hogy megérett a Füge vagy a Jurányi egy húszmilliós keretre, hanem azt, hogy visszaesett, mert szépen lassan feltornásztuk magunkat hat év alatt 14,5 millióról 30 millióra, és most kaptunk 20-at. Ez egy intézményvezetőnek nemcsak gazdasági és morális pofon, hanem szakmailag is megkérdőjelezi a munkámat, mert én azt gondolom, hogy másfélszer annyit csináltunk ebben az évben, mint előtte. Mi próbálunk lépésről lépésre haladni, és ha nem is egyre többet, de jobbat csinálni, mert ez még nagyobb előny, mint a mennyiség.
Seres Gerda: Ez hogyan történik? Kaptok egy pecsétes levelet arról, hogy ennyi a támogatás, pont?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Igen, ez pontosan így történik. Az is baj, hogy mindig más a kuratórium. A folytonosságot az tudná garantálni, ha lenne egy grémium, ami látná, hogy mit csináltunk tavaly, a szakmai beszámolót is megnézhetné, és ahhoz képest tudna viszonyítani. De nem ez történik, hanem az, hogy mindig más emberek vállalják ezt a hősies feladatot úgy, hogy kapnak rá egy pár napot, hogy elolvassák és megismerjék ezeket az anyagokat, de nem a munkánkat, mert ennyi idő alatt nem lehet eljutni minden színházba, és akkor már nem lenne idejük pályázatokat olvasni, ha minden este színházba mennének. Nem feltételezek rosszindulatot vagy személyeskedést, de ezekből kell eldönteniük, hogy az a pici kis pályázati keret mire elég. Ez nem lesz több, mi viszont egyre többen vagyunk, akik bekerülünk ebbe a kosárba. Ahol csak tudom, mondom, hogy jó lenne, ha páran kikerülnénk ebből a kis kosárból, ahonnan csemegézünk, mert szakmailag nem tartom egészségesnek, hogy a STEREO AKT, egy lendületes, példamutató, fiatal, progresszív csapat, projektalapon működve, de állandó alkotói gárdával, és öt év alatt, amióta a pályán vannak, tökéletes az az ív, amit mutatnak – és tényleg így érdemes csinálni –, és ott vagyunk mi, ott van Pintér Béla és a Szkéné is. Ez szerintem egyáltalán nem jó így. Én rosszul érzem magam attól, hogy ebből a kosárból veszem ki a magam kis 20 millióját, mert nem ennyit, nem ilyen módon kellene kapnunk, és nem tőlük kellene elvennünk azt, ami ott benne van.
Balog József: Ez a felvetés, hogy „egyéb” azt is jelenti, hogy különbözik a másiktól, és mindez egy helyen van. Ez nem csak a pénz oldaláról fájó dolog. Mi a megboldogult Merlin Színházban mint Befogadó Színházak Szövetsége – ti akkor még nem voltatok benne – dolgoztunk hat évet, és pokoli volt, mert végigbeszéltünk olyan lehetséges kimeneteket, amik egy következő évtizedben létrejöhettek volna. A 2009-es első színházi törvény valamilyen módon itt született meg. Ha valaki emlékszik rá, akkor annak volt egy olyan kitétele, hogy a kőszínházaknak juttatott minden pénz 10%-a a függetleneket – vagy akkori szóval: alternatívokat – illeti. Ez 1,2-1,3 milliárd forint összeg volt 2009-re. Ez nem annak az összegnek a 10%-a volt, amit az országban a kőszínházak kaptak, hanem az állami támogatás egy bizonyos része, ami az első törvényben automatizmusként a független – vagy akkor: alternatív – szféra elosztható pénze lett volna. Felháborodást keltett ez az összeg maga, hogy egymilliárdon fölül van, miközben az addig osztott összegek 450-600 millió között voltak. Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy összeadja, mekkora az az összeg, amibe a független vagy alternatív színházi struktúra került, körülbelül ugyanezt az összeget kapja. Egy dolog volt más az előző 10 évhez képest: az, hogy ez egy garantált összeg, amivel lehet tervezni. Ha te 30 millió vagy, akkor 30 millió. Mi nem azért beszélgettünk 6 évig kéthavonta a Merlinben, hogy kinek mennyi jár, hanem hogy biztosan annyi legyen. Ezt egy törvény garantálta. Majd jött valaki, nem tudom, honnan, és azt mondta, hogy ez a törvény nem jó, ő majd csinál egy másik törvényt. Nehogy már egy bölcsész színházigazgató legyen! Ez is benne van a törvényben. Csak egy jogász lehet színházigazgató vagy aki elvégezte a free SZFE-t, vagy aki mérnök. Mert a haverjai közt volt jogász vagy mérnök, akik mind színházigazgatók akartak lenni. Majd természetesen abban a pillanatban levették ezt a garantált pénzt, és meglett az egyéb kategória. Ha volna bennem öntudat, kinyomtatnám a Magyar Közlönynek azt a kiadását, amiben ez a második színházi törvény van, és lenyomnám a torkán. Hogyhogy az én nyelvemben, az én nemzetemben, az én országomban azok az emberek, akik, 10-20-40-50 éve színházat csinálnak… Nemzeti – azt még értem, miről szól. Kiemelt – milyen szó ez? Ki emelte ki, honnan, ki legitimálta? Mi az, hogy egyéb? Az egyéb a futottak még. Láttál az olimpián fekete úszót úszni, aki a strand bezárása után ért be, és mégis lett neki egy pici hype-ja? Én büszke vagyok arra, hogy olyan vagyok, de nem a törvény, a finanszírozás és az én minőségi besorolásom alapján vagyok rá büszke, hanem az attitűdöm miatt. Hogy beugrom abba a medencébe, amiben olimpiai bajnokok úsznak, már nem mintha csak olimpiai bajnokok lennének csak…
Seres Gerda: Viki, miből vágtatok vissza egyharmad büdzsét? Visszarángatom a prózai talajra ismét a beszélgetést.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Amellett, hogy mit miből csípünk le vagy hova csoportosítunk ár, az idei évben tudni kellene azt is, meddig játszunk. Tervezni nem nagyon lehet, így az is nagy segítség, hogy tudjuk, hogy csak 20-at kaptunk. Meg kellett várni, hogy a sokfelől érkező összegekkel – ami szintén nem jó – tisztában legyünk. Mi mindent a minisztériumtól kapunk. Azt nem értem, hogy a tao-pótló keretre egy hónap alatt meg kellett írnom 14 pályázatot ugyanoda, és miért nem lehet az, hogy megírok egy működésit, amibe leírok minden programot, a fesztivált, az új bemutatót.
Seres Gerda: A tao-pótlás csak előadásalapú?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Ez sem igaz, mert kitaláltak egy működéspótlót, és innentől kezdve nem értem a rendszert, mert ők is rájöttek, hogy pótolni kell a működést, mert az a bugyor sosem lesz több. Viszont van sok pénz – nem feltétlenül mindenkinek –, amire valaki megír egy igazán érdemes pályázatot, amibe beleír mindent a munkatársaitól kezdve a tehetséggondozáson át az üzemeltetést, akkor arra azt mondanám, hogy itt van 80 millió forint, mert annyit érdemelsz. Nem kellene mindenre külön pályáznom a családbarát Jurányira, a szélesvásznú előadásra, a kísérleti jellegűre, amikre mind kapok 5 milliót, majd ezzel külön-külön el is kell számolnom, felvinnem egyenként egy online pályázati rendszerbe, ahova 2009-ben regisztráltam, és azóta nem sokat változott. Ezek teljesen fölösleges dolgok. Ezek segítenék a függetleneket – akik nincsenek saját maguk szerint, de szeretnének működni. Visszatérve a kérdésedre, ezért nehéz arra reagálni, hogy 10 millióval kevesebb van, mert még nem tudjuk, hogy a többi pályázaton mi van, és azokat az összegeket hogyan tudjuk átpakolni. Vagy hogyan vannak az előadások, a kiesett 3 hónapot hogyan kompenzáljuk. Ez egy nagy mátrix, amin napi szinten kell dolgozni. Én naponta belenyúlok a cash-flow-mba, és nemcsak azért, mert kiégett egy izzó, hanem mert ilyen szinten is befolyásolják a tényezők, hogy mi történik majd 2021-ben a munkatársaimmal. Nekem az első mindig a bázis, az, hogy legyen munkaerő, legyen hely, aztán pedig az, hogy támogassuk a fiatalokat, és lehet, hogy nem csinálunk 5 új bemutatót, hanem csak 2025-ig elosztva. Van egy vízió a fejemben, hogy mi az, ami prioritást élvez, és eszerint tervezünk és csoportosítunk át.
Seres Gerda: Már a független szót is csak óvatosan merem használni, de ebben a szférában nagyon erősen vannak jelen a koprodukciók. Érdemes így dolgozni, vagy ez egy finanszírozási kényszer?
Gergye Krisztián: Néha finanszírozási kényszer, néha pedig elköteleződés, nekem például Kőszeg mint szülőváros és mint közeg, vagy Szeged, finanszírozás nélkül is, nekem egy olyan lelki elköteleződés, hogy az adott produkcióim ott valami többletet kapnak. Nekem ez bármi pénzt vagy semennyi pénzt is megér. De az is igaz, hogy soha nem kap az ember elég pénzt egyetlen helyről a produkció megvalósításához. Amikor arról beszélünk, hogy adott társulatok az egyéb kategóriában nyernek bizonyos összegeket, olyan nevetséges összegekről beszélünk, amiből egy társulatot nem lehet létrehozni, fenntartani. Én magamról mint projekttársulatról gondolkodhatok. Ha nyerek 7 millió forintot, gondolkodhatok arról, hogy mit tudok abból létrehozni, de ehhez szükséges egy minimális infrastruktúra és ember, ami és aki biztosítja a folyamatos pályázásomat ebben a rendszerben. Az, hogy minden évben pályázni kell, és hogy az elnyert, egyébként nem nagy összeg mikor érkezik meg, tervezhetetlenné tesz a működést. Van a nemzeti és a kiemelt kategória, de a kiemelt kategóriában is 20-30 millió forintokról beszélünk bizonyos esetekben – nem akarok senkit megsérteni, ezért nem mondok neveket –, de ebből hány fős tánctársulatot lehet fenntartani? Ha végiggondolja az ember, 20 millióból egy duótársulatot szuperül lehet működtetni. Vagy ha van 10 táncosom, mennyi pénzt kapnak havonta? Adja isten, hogy olyan nemzeti intézménnyel koprodukáljak, ami…
Seres Gerda: … nem kérdezi, hogy mennyibe kerüljön a díszlet.
Gergye Krisztián: A koprodukció az ember kapcsolati tőkéje, innentől kezdve nem kényszer, hanem közös alkotás. Amikor a Nemzeti Színházban voltam társulati tag, a színház infrastruktúrája, háttérszemélyzete mérhetetlenül sokat segített abban, hogy létre tudtam hozni egy koprodukciót. Alkotóként az ember megpróbálja mindig egyre magasabbra emelni a mércét, a minőségi szintet, és azt, hogy az alkotói ötlet a lehető legkevesebb kompromisszummal valósuljon meg. Egy bemutató erejéig szuperül összejönnek a dolgok, és jön a következő kérdés, hogy mikor fogom azt játszani, tudom-e játszani. Van, hogy a Müpában véletlenül – persze, nem véletlenül – összejön egy produkció, és kérdezik, akik lemaradtak, hogy mikor nézhetik meg legközelebb, hogy repertoáron tartjuk-e. És nem tudok mit mondani. Most már próbálok úgy tárgyalni, hogy ne vesszen el a rengeteg befektetett energia egy bemutatóra, és legyen további előadás.
Balog József: Keresztes Tamással, illetve az Orlaival volt egy sikeres koprodukciónk, az Egy őrült naplója. Ennek se pénzbeli, se respektbeli hozadéka nincs. Úgy értem, a magyar kultúra attól még nem dob egy hátast, hogy a bemutató Szegeden volt. Ez nekünk került két hét próbába Bodó Viktorral, kinyitottuk a nem létező helyünket, ami a miénk…
Seres Gerda: … ami a fűtetlen régi zsinagóga.
Balog József: Igen, és kívánom mindenkinek, hogy legyen egy ilyen helye, ami nem az övé, de van hozzá kulcsa. Abba mi beszálltunk, ahogy szoktuk, öt- vagy hatszázezer forinttal. Mi minden évben egy vagy két produkcióba beszállunk a megpályázott pénzeinkből. Mi ezért nem kérünk cserébe semmit. Az elképzelhető, hogy nálunk van a bemutató, a munkabemutató, nálunk próbálnak egy-két hetet. Ezek azért fantasztikusan működő koprodukciók, mert semmiféle kompromisszum nincs bennük. Ezt lehet visszafordítani oda, hogy miért nem lett Magyarországon soha igazi producer, igazi néző, igazi piac és egy igazi, büszke színházi vállalkozó, aki azt mondja, hogy ezt 100-szor eljátszotta nálatok Keresztes Tomi, nyert vele tíz fesztiválon, nagyon jó előadás, de nálunk volt először, ez az előadás csak miattunk van. Ez nem igaz, de mondhatnám, hogy ez most csak miattunk van, mert abban a két hétben, amikor nálunk voltak, reggel kinyitottam a helyet, este bezártam, két nap múlva meg adtam egy kulcsot Bodó Viktornak, hogy zárja be ő. Iszonyú felelőtlenek azok az emberek, akik a pénz osztják, az idei kuratórium egyetlen tagja sem látott egyetlen független előadást. Azt se tudom, a csatornának melyik aljáról szedték össze ezeket, és most nem mondok neveket. Az elmúlt években egy-két ember valamilyen módon, intellektuálisan, térben és személyében látott már független előadást. Amikor kijött az első pályázati eredmény, fölhívtam Jászay Tamás barátomat, és azt kértem tőle, hogy „légy szíves, add meg a kuratórium összes tagjának a telefonszámát, hogy mindőjüket hívjam föl”. Este fél 10 volt.
Seres Gerda: Megvan a megfejtés, miért nem lesz jövőre pénz.
Balog József: Megkaptam mindenki telefonszámát, de természetesen egyikőjüket sem hívtam föl. Nem gondolod! Ugyanis addigra elpárolgott a dühöm, hiszen ellentétben Marxszal, aki azt mondja, nem tudják, de teszik, ez a kuratórium tudja, de nem teszi. Ilyen sehol a világon nincsen. Én odamegyek az SZTE kommunikáció szakos tanáraként a II. számú sebészeti klinikára, és azt mondom, most én fogom elvégezni a műtétet? Miért? – kérdezné meg a sebész. – Azért, mert ezt mondom. Van az egésznek egy hihetetlenül elképesztő helyzete. Úgy értem, hogy felelőtlen emberek által megítélt pénzeket költünk el felelősen, és ettől a felelősségtől nem fog bennünket senki soha eltántorítani, kimozdítani. Ez nem eskü, hanem a normális színházi, műtéti és egyéb működések feltétele. Mi, függetlenek tartjuk életben a magyar színházi életet, mert mi nem egyezkedünk senkivel. Nekünk nincs főiskolánk, nincs egyetemünk, nincs Vidnyánszkynk, és nincs senki, aki megmondhatná nekünk, mit csináljunk. Mi azt csináljunk, amiben az elmúlt 30-40-50-60 évben Paál István, Fodor Tamás…
Seres Gerda: Nem látsz olyan kőszínházat, ami struktúrában csinálja azt, amit szeretne?
Balog József: persze, hogy látok, de muszáj nekem néha egy kicsit radikálisan fogalmazni. Ez csak az én fogalmazásom, az én narratívám. Ez nem jelenti azt, hogy a valóságban is így van, csak muszáj néha azt tudatosítani, vagy úgy elmondani, hogy annak a színházi gazdagságnak, amelynek mindannyian a haszonélvezői vagyunk, optimistaként, jó színházak csinálóiként és a nézőink kedvéért, mi biztos, hogy kihagyhatatlan részei vagyunk. Ezt akartam mondani, csak egy kicsit túltoltam.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Annyiban kiegészíteném, hogy kuratóriumból is több van. Több kategória van, a működési belül is több kuratórium van. Akinek nem inge, ne vegye magára.
Seres Gerda: Az esztétikai felvetéshez: van ennek a fajta függetlenségnek, alternativitásnak tágassága? Kőszegen meg lehet csinálni a képzőművészeti színházat – ugye, így aposztrofáltad –, lehet kísérletezni. Van ennek egy ilyesfajta művészi szabadsága, korlátlansága is? Ha jól értettem, Józsi azt mondta, hogy a független szféra szabadsága, kísérletezése viszi előrébb a magyar színházi életet.
Gergye Krisztián: Ha megteremti magának az ember. Sok meló van benne meg kapcsolódás. Én nem mernék általánosítani, nem tudom, én mennyire viszem előre személyemben a magyar színházi életet, de nyilván az embernek van egy saját alkotói elkötelezettsége és egy saját alkotói szabadsága, és megpróbál a legfaramucibb helyzetben is abba az irányba menni, amit ő kiszemelt magának. Az nagyon szerencsétlen, idegesítő vagy vérlázító, ha ezt megtámadják, hogy politikai dolog, vagy feltételeznek olyan szándékokat, ami esze ágában sincs az embernek. Innen átugorhatunk oda, hogy mi a független. Politikától, az aktuális hatalom politikájától függetlenek vagyunk-e? A szájbefogásra lecsúsztatott pénzösszeg utáni függetlenségben vagyunk-e szabadok? Csomó minden van, ami az embert egy kicsit hasba rúgja, de ettől függetlenül alkotóként igenis szabadnak tudom érezni magamat, és tudok elmebeteg ötleteket kipróbálni. Igenis szűkül a tér, de még van egy-két hely, ahol tud az ember próbálkozni. Alapvetően ezt gondolom, hogy van jó színház, és ha annak megvan a hitele, bizonyos szempontból támadhatatlannak érzi magát az ember, vagy megpróbálja magát megerősíteni. Ha nem simulási alapon csinál az ember színházat, az már szabadság.
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Én mint intézményvezető, menedzser, bölcsész hiszek a kísérleti színházakban, de ezt úgy tudom finanszírozni, hogy egy vállaltan többcélú műsorpolitikában hiszünk, ami azt jelenti, hogy vannak olyan előadások, amelyek ugyanolyan jó minőségben, de vállaltan szélesebb nézői rétegre számot tartva készülnek, és vannak a kísérletibb előadások, amelyekre kevesebb nézőt tudunk behozni, de ugyanolyan fontosak nekünk. Én tudom, hogy a műsorban mi az a négy előadás, ami eltartja a többi kísérletit. Azért tudok 20 nézőnek játszani egy szobaszínházban úgy, hogy 8 színész van az előadásban, hogy van olyan előadás, amiben egy ember van a színpadon, de 180 nézi. Az felelős gondolkodás, hogy gazdaságilag működjünk, viszont hitem, hogy a vállaltan kísérleti és progresszív előadások igenis teret nyerjenek. Bár valóban egyre szűkebb a tér.
Seres Gerda: Milyen szempontok alapján döntötök arról, hogy a Füge beszáll vagy sem, helyet ad egy előadásnak vagy sem?
Rozgonyi-Kulcsár Viktória: Ezt körülbelül olyan nehéz definiálni, mint azt, hogy mi az, hogy független. Ez egy következő beszélgetés témája lehetne. Nálunk művészeti tanács nincs, hanem vagyok én, a bölcsész, színháztörténész, menedzser gondolkodással, illetve az én kis stábom, és a körülöttem levő alkotók, akikkel 10 éve dolgozom, és akik ha megkeresnek, azzal biztosan nem járhatunk rosszul. Ez a szakma annyira kicsi, hogy mindenki valakivel valami módon kapcsolatban volt, tehát nagyon ritka, hogy valaki olyan kopogtat az ajtón, akit öt emberen keresztül nem tudok megismerni. Nem referenciáról beszélek, mert egy most végzős színművészetis hallgatónak még nincs referenciája. És van egy hátsó megérzés, mert ezek személyes beszélgetések. Amikor óraadó tanárként tanítottam az SZFE-n, el szoktam mondani, hogy ez nálunk úgy működik, hogy jön valakitől egy telefon, azt kérem, hogy küldjön egy emailt, és ha ez nem jön meg, akkor ezzel kipontozta magát. Ha megjön az email, azt kérem, küldjön egy anyagot. Ha nem jön meg az anyag, máris kevesebben vagyunk. A folyamatos kommunikációból és teljesítésből nagyon sok dolog kiderül. Ha valaki valamit komolyan gondol, hisz benne, az hat rám, mert én is így csináltam a Jurányit. Eldöntöttem, hogy kell, és ez vitt előre. A hasonló hatásokat szeretem. Amikor minden megvan, leülünk, beszélgetünk, és ilyenkor bízom az emberismeretemben. Aztán persze még nagyon sok lépés van, hogy hogyan lesz valamiből Füge-előadás vagy koprodukció, mert ahhoz pénz is kell meg paripa és fegyver, de alapvetően így indul minden.
Seres Gerda: Józsi, a zsinagógához van kulcsotok, de az felújításra szorul, és az Alterrának van is néhány évre előre pénze a finanszírozásra. Ez kiszámíthatóbb történet?
Balog József: Ha nem múlt volna el a tao, lett volna 7,5 millió forintunk, amit beruháztunk volna a zsinagógába, de mivel elmúlt, nem ruházzuk be, a pótlások pedig nem erre vannak. Amit Viki mondott az ötödik érzékről: minden intézménnyel bánó emberben van egy másik ember is. Az egyik azt gondolja, az intézmény az övé, azt enged be, akit akar, és úgy engedi be, ahogy neki tetszik. Közben viszont ha szerencséd van, mert olyanok a munkatársaid, az emberek, akik bejöttek, akiket beengedtél, és együtt csinálhattad, hogy egyszer csak rájössz, hogy ez úgy és akkor a tiéd, ha egyáltalán nem vagy csak alig ragaszkodsz ahhoz, amit te szeretnél ott. Ha van egy intézményed, ezt azt jelenti, hogy használják mások.
Seres Gerda: Hogy ne akard a saját képedre formálni.
Balog József: Így van. Vagy legyél ravaszabb. Hosszú időben hasonlítson rád, és a hosszú időbe másképp fér bele minden, mint a rövidbe. Ha van egy projekted, amiből ki akarod venni a pénzt, nem érdekelnek a körülmények és a benne levő emberek. Ha van egy projekted, amiben meg akarod valósítani önmagad rendezőként, akkor érdekelnek a körülmények és az emberek. Aközött, hogy jól vagy rosszul sikerül, nincs túl sok különbség. De ha van egy helyed és egy helyzeted, egy idő után rá kell jönnöd, hogy ezt te működteted, te tartod fönn, de nem a tiéd, és nem a te képedre kell formálni, hanem mindazoknak a képe formálja, akik ott megjelennek. Én ennyit tanultam meg az elmúlt 30 év alatt. Ebből rengeteg külső és belső konfliktusunk volt, de soha nem oktrojáltuk másokra, a konfliktusainkat pedig nem osztottuk meg azokkal, akik ott megjelentek. Ha mondhatok ilyet, azért szeretnek bennünket, mert nem a konfliktusaink által vagyunk jelen, hanem azzal a szabadsággal, amit maga a hely ad. Szerencse dolga, hogy ez nem akkora, mint a Jurányi, hogy vidéken van, hogy nem kell senkinek.
Seres Gerda: Majd felújítjátok, és kell.
Balog József: Soha nem lesz ilyen, amíg én élek. Ugyanakkor mindenkinek, aki ott volt valaha, azt jelentheti, hogy az övé, és általuk nekünk is azt jelenti, hogy az övék. Ez egy nagyon kényes egyensúly a világban, amit szerintem csak a színház tud megteremteni. Az irodalom magányos dolog így is, úgyis, és minden más művészet a magány valamilyen formája. A színház maradt utolsóként a magát közösségben elképzelő ember számára annak a helyzetnek, ahol egy adott időben egyszerre, közösen átélhetnek valamit, ami nem lesz többé megismételhető. Ha van egy ilyen helyed, tudod, hogy így lesz. A sok teremben is, az egy teremben is. Ugyanakkor azt is tudod, hogy ez nem missziós tevékenység, mint Bódy Gábornak A kutya éji dala, nem kiváltságos helyzet, nem büszkeség kérdése. De örömnek öröm neked is, ahogy te azért minden évben, minden napon megdolgoztál, és mindenki másnak is, aki ott van.
Seres Gerda: Eljutottunk a közösségi részhez, és itt kinyitom a kört. Van-e valakinek kérdése, felvetése, hozzászólása? Ha nincs, akkor köszönöm a beszélgetést, köszönöm, hogy itt voltak, itt voltatok.