- október 4.
Vendégek: Protovinné Zsilinszky Erzsébet, Szabó István
A beszélgetést vezette: Csizmadia Tibor
Csizmadia Tibor: Köszöntöm a megjelenteket, illetve azokat, akik a Facebookon követik ezt a beszélgetést. Beszélgetőtársaim Szabó István és Protovinné Zsilinszky Erzsébet, bár fordítva kellett volna bemutatnom őket, ez itt rögtön az első hiba. Sajnos Döme Zsuzsanna a betegsége miatt nem tudott eljönni, de azt gondolom, hogy két ilyen nagy államigazgatási és önkormányzati tapasztalattal rendelkező emberrel meg tudjuk beszélni azt, amit szeretnénk. Hatalmas paksamétákkal készültek, nálam is itt a teljes fegyverzet. Jogos a kérdés, hogy miért ővelük beszélgetünk akkor, amikor ennek a beszélgetéssorozatnak az a vezérgondolata, hogy milyenek a jó színházigazgatók, mi kell a jó színházigazgatáshoz, illetve, hogy biztassunk ambiciózus embereket, akik úgy érzik, megvannak bennük azok a paraméterek, amik a korábbi beszélgetésekben felmerültek – mármint arra, hogy pályázzanak –, de most jutottunk el oda, hogy megnézzük, a fenntartó vagy az önkormányzat szempontjából mik lehetnek azok a kérdések, azok a problémák, amik ezt az együttműködést befolyásolják. Az együttműködés első paramétere az, amikor pályáznak, és az önkormányzat bizonyos szempontrendszer szerint eldönti, ki alkalmas erre. Mind a két beszélgetőtársamnak elég komoly tapasztalata van ezen a téren. Istvánnak az államigazgatásban, Zsikének pedig az önkormányzatnál több évtizedes tapasztalata. Úgyhogy rögtön fölteszem az első kérdést, hogy mit gondolnak a mostani pályáztatási rendszerről. Mik ennek a csapdái, látnak-e valami olyan problémát, ami esetleg a 2008-as előadó-művészeti törvény előtt más, másmilyen volt? Lehet, hogy az jobb megoldás volt a pályáztatásra, amikor még nem volt ilyen szigorúan szabályozva? De nem akarom én lelőni a poént, úgyhogy őket kérdezem. Zsikét kérdezem először, hogy mit gondol erről a pályázati rendszerről.
Szabó István: Nem akarok viccelni, mert azt későbbre tartogattam, de ez az egyszerű kis kérdés körülbelül nyolc kérdés volt. Úgy válaszolnék, hogy igen, nemigen, is, nem, csak.
Csizmadia Tibor: Akkor most Zsikét kérdezem, és egy kicsit bővebben.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Nyilvánvalóan nagyon sok csapdája van. A legnagyobb probléma ott kezdődik, hogy tulajdonképpen nincs rögzítve, hogy igazgatóként milyen kompetenciával rendelkező embert keresünk. Nem eldöntött, hogy művészeti vezetőt keres a szakma, a fenntartó, vagy valamifajta menedzsert, jogászt, közgazdászt. Most ezeket azért emeltem ki, mert a színházi törvény sokszori módosításainak egyike volt, hogy a színházi végzettség mellett beengedett jogászokat, közgazdászokat is a rendszerbe. Ezt most már kezdik átvenni a többi kulturális intézménynél is, erre majd később esetleg visszatérhetünk. Ahol jogászt, közgazdászt engednek be, ott előírás, hogy művészeti vezetőnek is lennie kell a rendszerben. Ugyanakkor, ha egy pályázatot elkészít egy rendező vagy egy színész, jellemzően ők a pályázók, és tulajdonképpen egy művészeti programot raknak le. Ezzel szerintem elég nagy ellentmondásban van egy olyan elvárás, hogy ha gazdaságilag nem tesz le a pályázó egy nagyon elfogadható programot a fenntartónak, akkor az az értékelési szempontoknál visszavetheti a pályázati értékelést. Ezen túlmenően szerintem nem tisztázott a szakmai bizottság kompetenciája. A legnagyobb probléma abból adódik, hogy a szakmai bizottság az előadó-művészeti törvény szerint a miniszter véleményező, javaslattevő szervezete, ugyanakkor a jogszabály azt írja elő, hogy a fenntartó képviselője, jellemzően a polgármester kérje föl a szakmai bizottságot a pályázatok véleményezésére. Ez önmagában ellentmondás. A szakmai bizottságba öt főt alapvetően a miniszter delegál azáltal, hogy a bizottság négyfős tagja eleve a miniszter által felkért szakember. Egy ilyenfajta felállásban azért tetten érhető a mindenkori kormányzat vagy a miniszter iránti politikai lojalitás, tehát már ebből az aspektusból is megkérdőjelezhető, hogy ez elfogadható így a jogszabályban, vagy ezen változtatni kellene. További anomália, hogy mi a feladata a szakmai bizottságnak. A rendeletek és egyéb intézkedések azt határozzák meg, hogy ez a szakmai bizottság javaslattevő. Ugyanakkor a tapasztalat, illetve ezek az ominózus minisztérium, önkormányzati megállapodások azt hozták ki ebből, mintha egyfajta döntéshozó szerepe lenne a szakmai bizottságoknak azáltal, hogy elvileg a fenntartó önkormányzatoknak a szakmai bizottságok által javasolt személyeket kellene elfogadni. Ez se egy tiszta képlet. Bár nincs itt alpolgármester asszony, a legutóbbi történet, a ferencvárosi igazgató választás, ahol több pályázót javasoltak meghallgatásra a testület elé, tehát nem lehet szemrehányást tenni, ha a testület a maga szempontjai szerint választ ki több támogatott pályázóból egyet. Ugyanakkor például az egri pályáztatási történet azt hozta, hogy a szakmai bizottság egyetlen pályázót támogatott, és ebből keletkezett egy igen súlyos konfliktus, amiről esetleg később beszélhetünk. Tehát több sebből vérzik a pályáztatási rendszer. Csapdának említhetném azt is, hogy nincsenek pontos kritériumok, hogy mi kerüljön a pályázatba. Talán volt az előadó-művészeti törvénynek egy korábbi változata, ami egyfajta sorvezető lehetett a pályázóknak akkor, amikor a minősítés feltételeit minőségi szempontok szerint sorolta a jogszabály. Ez mára kikerült, tehát innentől kezdve szabad asszociációs folyamat, hogy ki mit ír le egy pályázatban. Igazából a pályázati kiírások sem extra feltételeket tartalmaznak, így nyilvánvaló, hogy sok pályázó már ezen a ponton hátrányos helyzetbe kerülhet a fenntartó döntéshozókkal, ugyanis ahhoz, hogy valaki jól tudjon pályázni, ismerni kellene azt a társadalmi közeget, ahova vezetőként szeretne bekerülni. És mondok még egy utolsót, ami egy érdekes kérdés: szakmai kiválóságok, tisztelet a kivételnek, szoktak pályázni igazgatói székbe. Na de mi van a vezetői alkalmassággal? Ezt senki nem méri.
Csizmadia Tibor: István, van egy kicsit részletesebb gondolatmeneted az igen-nemek mellé, vagy pedig folytassuk máshonnan?
Szabó István: Nem, most nagyon belevágtunk a közepébe. Én kicsit messzebbről szerettem volna kezdeni a dolgot.
Csizmadia Tibor: Azért hívtunk, hogy messzebbről kezdd a dolgot.
Szabó István: De te kérdeztél valamit, az meg udvariatlanság, ha nem reagálok arra. Az a drámai élmény ért engem, hogy elolvastam most a törvényt meg a kormányrendeletet is. Bevallom, én évek óta ezzel a dologgal nem foglalkoztam, nem találkoztam. A múltamból tudnám sorolni azokat a konkrét eseteket, körülményeket és változásokat, amiket átéltem, de ezt a legutolsó állapotot, mondjuk így, kellő távolságból szemléltem. És azért érzem drámainak, mert a törvényt, ami erre vonatkozik, megnéztem. A finanszírozási dolgokat nem, mert arról már írtam is, meg az már túlzás lett volna, és az én szívem is nehezen visel dolgokat. A lényeg az, hogy azért drámai, mert sokkal jobb, mint gondoltam.
Csizmadia Tibor: Mármint a törvény.
Szabó István: A törvény is, de inkább a kormányrendelet. Vannak homályos pontjai természetesen, de kicsit az volt az érzésem – ha idő lesz, azért elmondom azt a tágabb víziót is, amire én készültem –, hogy bizonyos dolgokra nekünk – és a „nekünk” alatt értsük együtt a fenntartókat és a szakmát – egy törvényi kereten belül van mozgástér, megegyezési lehetőség, közeledés arra, hogy szót értsünk. Olyan helyzetek támadnak, amit én nagyon nem szeretek, minthogyha a szakma, meg a fenntartó az ellenérdekelt lenne. De nem ellenérdekelt, mind a kettő jót akar, mind a kettő szeretne egy jó döntést. És a végén mégiscsak olyan konfliktusok jönnek, amiből aztán nem születik jó döntés.
Csizmadia Tibor: De az, hogy mi a jó a szakmának, különbözik attól, mi a jó az önkormányzatnak, a fenntartónak.
Szabó István: Az benne marad, de a folyamatban végig lehet ezt jól csinálni. Én a legfontosabb dolognak azt tartom, miközben fenntartó voltam ilyen értelemben, hiszen a minisztériumban dolgoztam, és nem egyszer volt, amikor színházban dolgoztam – és azzal akartam kezdeni, hogy én soha nem pályáztam, soha nem ambicionáltam az igazgatást. Aztán rájöttem közben, hogy Törőcsik Mari lemondása után 3 hónapig én voltam a Művész Színház igazgatója. Ezt azért mondom el ebben a szűk körben, mert ez egy nagyon fontos színháztörténeti tény, ami el van felejtve. Olyan súlyos volt a helyzet, hogy már én sem tudtam a Művész Színházat megmenteni, tehát ez most csak egy lábjegyzet. Engem világ életemben a szakmai kompetencia kérdése érdekelt. Meddig, hogyan terjed ki, hogyan garantálható, hogyan rajzolható meg annak a köre, hogy az a legérdemesebben, legracionálisabban működjön. Amin mindig elcsúszunk, arra számos múltbeli példát lehet mondani, érintetted te is. Kezdődött az Új Színháznál Körmendy úr halhatatlan mondásánál, hogy egyből nem lehet választani. Ami ugyanazt a kérdést veti fel, hogy mi a szakmai bizottság feladata, ha csak egy pályázó van a vonal fölött. A többi szerintem elég egyértelmű kellene, hogy legyen. A rendelet ezt így nem mondja ki, de értelmezésben abszolút benne van, hogy a szakmai bizottság arra van, hogy megmondja, hogy X, Y meg Z már igen, vagy még nem. De ehelyett, mint ahogy a friss hír mondja, Kásler úr azt a bő információt közölte az érdeklődőkkel, hogy nyolcan szavaztak mellette, egy meg ellene. Dörner Györgyről van szó. Ezt nem is tudom értelmezni. Milyen kérdésfelvetés az, hogy ellene meg mellette kell szavazni? Azt kellett volna mondania a bizottságnak, hogy Dörner alkalmas, Pozsgai meg nem alkalmas. Vagy azt kellett volna mondani, hogy mind a kettő alkalmas, és akit a Kásler úr választ, az az igazgató. Én szerintem ez a leglényegesebb kérdés, amit meg kéne most már értenünk – most magamat hadd értsem egy pillanatra a szakmának –, hogy minden olyan helyzetet el kell kerülni, amit említettél, amiben az a látszat keletkezik, hogy a szakma valamit rá akar erőszakolni. Itt egy konfliktus van. Mi van akkor, ha egy kivételével a többi mind alkalmatlan? Nagyon ritkán fordul elő, azt gondolom, de előfordulhat akkor például, hogyha ez már továbbvezet egy másik körre. Hogyha mondjuk a regnáló igazgató elég jó, van támogatottsága, de mellette pályázik valaki Soroksárról, akinek most ideje van egy hosszú pályázatot megírni, ám az tök alkalmatlan. Elég egyértelmű, hogy akkor azt lehet mondani, hogy kérem szépen, hát ez nem tud magyarul. Mert van itt még egy dolog, amit szeretnék ebben a körben hozzátenni, hogy el kell olvasni a rendeletet. Kérem szépen, a szakmai bizottságnak írásba kéne adni azt, és minden pályázóról, hogy mit gondol. Ezt írja a rendelet. Szeretném látni azt, hogy bárhol, bárki írásba adott volna bármit is. Csak egy példát mondok a saját praxisomból, mert sok kudarcom között azt is büszkén tudom mondani, hogy amikor a Bárka Színház pályázatán nemcsak a szakmai bizottság vezetője, hanem általuk megválasztott elnöke voltam, akkor mi írásban adtuk azt öt oldalon, hogy mit gondoltunk a pályázókról, és mindenki aláírta.
Csizmadia Tibor: Legutóbb én Tatabányán voltam egy ilyenben. Ott egyértelműen megfogalmazta a bizottság a véleményét.
Szabó István: Jó, csak azt írja a rendelet, hogy mindenkiről kell írni.
Csizmadia Tibor: Mindenkiről.
Szabó István: Tehát nem az van, hogy akit választunk, ahhoz írunk egy szép feldicsérőt, hanem egy szakmai véleményt kellene letenni. De hol jut ez vissza? Az önkormányzat ott is, a Bárkán is, és általában is megosztott. Politikailag, de nem biztos, hogy csak politikailag, hanem szimpátiák alapján. Ez egy bonyolult kérdés, és nem akarom leegyszerűsíteni csak a politikára. Ott elég egyértelmű volt, hogy kik támogatják Csányit, és kik nem, hogy kik vannak a többi pályázó közül elsősorban Süsü (Schilling Árpád) mellett. És azt az anyagot, amit leadtunk az önkormányzatnak, megkapták a képviselők, és a képviselők odaadták a pályázóknak. Itt már gázos a dolog., mert énnekem tulajdonképpen egy vádbeszédet kellett meghallgatnom a hozzászóló, általunk nem első helyen rangsorolt pályázó részéről. Ez már necces. Azt mondom, hogy az egyik oldalon jó az, hogyha írásban van, jó az, hogyha komoly az a dolog. Most nincs itt a polgármester-helyettes, de megkérdeztem volna, hogy miért fontos érv, hogy tizenhárom órán keresztül tárgyaltak a pályázatokról. Ha elég, akkor fél óra alatt, vagy ha meg nem, akkor kell huszonhét óra, de ez teljesen indifferens. Ez olyan, mint hogy sok munka van benne, de tudjuk, hogy rossz az előadás. Ez itt az egyik kulcskérdés, amin el kéne gondolkodni. Nincsen semmi olyan ellenérdek, szabály vagy ellenérv szerintem, ami alapján ne lehetne ezt saját akaratából – hiszen a legtöbb konfliktus, ha visszamegyünk most a konkrét esetekre, ebből keletkezett. Nem volt tisztázva, nem volt tiszta az a szerep, amit a bizottságnak el kellett játszania. Az pedig, hogy hányan vannak… Szerencsére nem voltam sok pályázati bírálatban, mert nem volt akkor sem a szívem csücske, de akkor úgy volt, hogy szervezetek delegáltak embereket a pályázat elbírálására. Azt mondtuk, hogy MASZK vagy a Színházi Szövetség küldjön embert, és azt küldte, aki ért hozzá, akiről azt gondolta, hogy jól fogja képviselni.
Csizmadia Tibor: Ezzel azt akarod mondani, hogy a törvény előtti rendszer vagy szabadság jobb volt, mint ez a mostani?
Szabó István: Ilyen szempontból biztos, hogy jobb volt. Kilencfős bizottságot felállítani nagyon könnyű, kilencből nyolcan Dörner mellé szavazni nagyon könnyű, egy meg ellene, nem fogjuk megtudni soha, ki, de sejthető. Sajnos, ha tudnánk, hogy kik a nevek, akkor meg tudnám mondani, hogy ki szavazott ellene, de jelen pillanatban ez is titkosnak látszik. Azt gondolom, hogyha azok, akik ott ülnek, és nagyon fontos munkát végeznek, nem valamilyen szervezet képviseletében mennek, hanem valamilyen kvázi politikai háttérrel, biztos, hogy jobb szakmai szempontból.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Szeretném még egyszer aláhúzni, hogy a probléma gyökere mégiscsak abból adódik, hogy a jogszabály úgy fogalmaz, hogy a szakmai bizottság a miniszter javaslattevő szerve, ugyanakkor a fenntartó kéri föl. Ez teljes ellentmondás.
Csizmadia Tibor: De a jogszabály vagy a miniszteri rendelet szerint kéri föl. Az önkormányzatok megvizsgálják azt, hogy miről szól a miniszteri rendelet?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: A bizottságba javasolhat két képviselőt a fenntartó. Az összeállításba nem szólhat bele, nem úgy, mint egyébként a kulturális intézményeknél. A múzeumoknál, közművelődésnél valóban úgy van, ahogy ez a régi jogszabály szerint volt a színházaknál is, tehát a fenntartó állítja össze a szakmai bizottságot. Ezzel kódolva van az, hogy valamiféle vétójogot ad a miniszternek, amit a finanszírozási megállapodásokba bele is tettek.
Csizmadia Tibor: Értem. Összefoglalva azt, amiről idáig szó volt, az, hogyha tisztázható a szakmai bizottságnak a kompetenciája, akkor egy „alkalmas és alkalmatlan” helyzetet hozhat létre, illetve talán még annyival lehet ezt kiegészíteni, hogy valamiféle sorrendet is felállíthat az alkalmasok között. De hadd utaljak vissza István korábbi megjegyzésére. Nagyon sok olyan helyzetet éltem én is át 2008 előtt, amikor a szakmai meghívottak vagy delegáltak a kulturális bizottság meghívottjai voltak. Ők voltak a szakmai felhajtók, kérdéseket tettek fel a pályázóknak a meghallgatáson, de ott ült az önkormányzat több képviselője, és ők együtt hoztak egy olyan döntést, amit aztán a közgyűlés vagy elfogadott, vagy cáfolt, de rendszerint elfogadott. Akkor sokkal kisebb probléma volt ezzel. És még egy. István is azt mondja, hogy a törvény maga egy nagyon jóindulatú szándékot fogalmazott meg: azt, hogy ez minél szakmaibb legyen. Az egy másik kérdés, hogy attól, hogy a miniszter egy politikai ember, és általa felkért bizottság is bizonyos politikai áthatások vagy hatások között van, nyilvánvaló, hogy politikai döntés születik.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: A többi intézménynél a jogszabályok azt írják elő, hogy a fenntartó állítja össze a bizottságot, ahova felkér szakmai szervezeteket. Itt is maradhatna ez a szövegezés, és ne adj isten a két szakmai szervezet delegáltjai vennének részt, nem pedig egyféle.
Csizmadia Tibor: Tehát a 2008 előtt helyzethez kéne ebben az esetben visszatérni. Bocsánat István, akartál valamit mondani.
Szabó István: Csak annyit akartam mondani, hogy ez a rész teljesen tisztán van a rendeletben. Négy főt küld az a bizonyos főbizottság, amelynek a tagjait, és most nem akarom a neveket sorolni, a miniszter kéri föl. A miniszter küldi a négy főt, ezek színházi emberek. Ellentétben az önkormányzattal, aki meg két politikust küld. Hallottam ilyen példákat, amit meg nem tartok jónak, mert pont az a keveredés jön létre, hogy a döntéshozóknak ne legyen jelen a képviselője. Úgyis megkapja a jegyzőkönyvet, a véleményeket, neki nem kell ebben részt venni. Én voltam olyan helyzetben – ezt nem fogom konkrétan megnevezni –, amikor tudtuk azt, hogy mi a mandátuma annak, aki ott ül az önkormányzat részéről, és addig zsarolt minket, míg egy olyan félmondatot betettünk. Ne nézz így rám, nem Debrecenben volt. Jó, Debrecenben volt. Olyan félmondatot kellett betennünk, ami alapján nem az lett az igazgató, akit javasoltunk. Ezért mondom, hogy tiszta helyzetet kell teremteni, hogy szakmaiság, és lehetőleg úgy, hogy azok, ne jöjjenek mandátummal, mert mégiscsak az az érzése az embernek, hogy négy fő jön a fő színházművészeti bizottságból, egy fő még a minisztérium részéről, így kilencből már öten vannak egy helyről. Már bocsánat, hogy így mondom.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Jó, de van még két színházi ember.
Szabó István: És még a két színházi, így jön ki a kilenc. A kettő önkormányzati meg a kettő színházi, az már négy az öthöz képest. Sok gondolkodnivaló nincsen, hogy ez ne így legyen. Ezen lehetne változtatni.
Csizmadia Tibor: És hogy legyen?
Szabó István: Ez politikai harc kérdése, nem akarati kérdés. Én nagyon akarhatok, mondhatom tízszer, hogy még mindig akarom, de ettől nem lesz. Ez jelen pillanatban anomália. Azon kellene dolgozni, hogy ez ne így legyen, mert ez így nem jó. Tisztítani kell a helyzetet, és a kompetenciát a szakma részéről racionálisabban, pontosabban kell meghatározni. Ezek nem új kitalációk. Elhoztam, mert megtaláltam valamit, amit a ’90-es évek közepén Babarczy Laci írt, aki messze mindenkinél sokkal okosabb volt mindig. Az Ajánlás színházvezetői állások betöltésének pályázati kiírási módjára című vázlatban pontosan le vannak írva a dolgok. Csodálkoztam az olvasásnál, mert van, ami teljesen szinkronban van azzal, amit Laci akkor leírt. Például az, hogy ha a szakmai bizottság hármat javasol és egy negyediket fognak kinevezni, azt meg kell indokolni. Ez benne van a mostani rendeletben, és benne volt Lacinál is.
Csizmadia Tibor: Mi van akkor, ha a szakmai bizottság egyet javasol?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Tavalyelőtt bekerült az előadó-művészeti törvénybe ez az ominózus 16. paragrafus, ami azt mondja ki, hogyha hozzájárulást szeretne a fenntartó az állami kasszából – hozzáteszem, az a mi pénzünk, és az Alaptörvény 31-32-33. cikkelyei egyértelműen rendelkeznek, hogy támogatásra jogosult az a fenntartó, aki intézményt működtet –, a támogatást kérvényezni kell az állam bácsitól, és aki megkapja erre az engedélyt, annak állam bácsi adja a jellemzően 50 %-ot. A lényeg, hogy összekeveredett a pályáztatás a támogatás odaítélési módjával, amit súlyosbított azt a helyzetet, hogy bekerült a 16. paragrafusba.
Csizmadia Tibor: Állam bácsi alatt a kormányzatot érted?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Igen, nevezhetjük önkormányzatnak. Ebben az esetben megállapodást kell kötni. Ezek a megállapodások élnek vissza a szakmai bizottságoknak azon jogosítványaival, hogy akit ők támogatnak, azt kötelező elfogadnia a fenntartónak. Nem így van megfogalmazva, de ez a ráutaló szöveg. Amennyiben a bizottság javaslatát nem fogadja el a fenntartó, abban az esetben vissza kell fizetni a támogatást. Nem tiszta, hogy melyik évi támogatást. Ha novemberben nevezünk ki igazgatót, akkor a tárgyévit vagy a következő évit? Egy harmadéves jogászhallgatónak kiváló évfolyamdolgozat lenne ennek a megállapodásnak a szétcincálása, mert teljes jogi nonszensz, ami ebben a megállapodási formában benne van, és ez egy séma, tehát minden önkormányzat ez alapján kellett, hogy megkösse a támogatást. Ebben a megállapodásban olyan színezete van a szövegezésnek, hogy a szakmai bizottság javaslatot tegyen a fenntartónak, de nincs szó arról, hogy esetleg több támogatott pályázó lehetne. Ez is őrült nagy probléma.
Szabó István: Én 2012-ben, majdnem tíz éve írtam le először egy, az akkori törvényalkotást, tehát 2008-12 közötti időszakot összefoglaló, elsősorban finanszírozásról szóló hosszú cikkemben, hogy a színházi élet államosítása és központosítása megkezdődött. Nem vagyok most nagyon boldog, hogy ez ilyen szépen előre haladt. Nem akarok politizálni, csak szerettem volna hozzátenni, hogy ez a folyamat a szemünk előtt zajlik. Evidenciát mondtam, mint ahogy 2016-ban, amikor az utolsó, a színházfinanszírozásról, nem a színházigazgató-váltással kapcsolatos, a Színházban megjelent írásomban leírtam. Ez „az igazgatói pályázat kiírása a legtöbb esetben már formális, általánossá vált, akkor írjuk ki a pályázatot, ha már tudjuk, hogy ki lesz az igazgató” cinikus vezérelve. Nem írtam le, hogy ki mondta ezt a szép mondatot, de elhangzott egy vezető politikus szájából. És ez felvet egy olyan szakmai kérdést, mert a politika részével nem akarok foglalkozni, hogy értelmezhető-e ilyen viszonyok között a meghívásos pályázat. Mert hogyha a meghívásos pályázatnak tekintjük azt, amikor Szalai polgármester úr Szolnokon felkérte Balázs Pétert igazgatónak, és nem a pályázatba írták bele, hogy személyre kiírt pályázat, és tudjuk, hogy ennek van egy sokszínűsége, hanem bemondta az emberek szemébe, hogy én Balázs Pétert jónak tartom, ő lenne a legjobb igazgató. Ez nem felkérés. De ha felkérnek egy embert, azt hogy kell szakmailag értékelni? Nagyon sokat nem álmodoznék azon, hogy milyet szeretnék, mert ami megfelel a törvénynek, azt én tiszteletben tartom, akkor is, hogyha a törvénnyel nem értek egyet. Azt megkérdőjelezem, hogyha valamit a törvény szerint nem teljesítenek. Mellékesen megjegyzem, mert a végén nem fog már eszembe jutni, hogy bele van írva abba a bizonyos rendeletbe, hogy nekünk mennyi idő múlva meg kell ismerni például a Dörner igazgató úr pályázatát. Mert ő igazgató, ő nyertes, és azt nem fogja védeni a titoktartás.
Csizmadia Tibor: Nyilvánosan kell, így van.
Szabó István: Azt gondolom, hogy a nyilvánosságnak mindenben nagyobb szerepet kell szánni. Ez harci kérdés, és ebben minden alkalmat és lehetőséget meg kell ragadni, hiszen ott ülnek olyan emberek a szakmai bizottságban, akikből, ha nem félnek, kijönnek dolgok, mint ahogy annak idején az Alföldi kontra Vidnyánszky bizottsági ülésről sok mindent meg lehetett tudni. Ott ült Törőcsik Mari, aki nem félt elmondani dolgokat. Ha most azt mondom, hogy az egyik ettől fél, a másik attól fél, akkor nem fogunk. A nyilvánosság rajtunk is múlik, azokon, akik ilyenben benne vannak, és ezeket ki kell beszélni. Hogy a meghívásos pályázatnak van-e értelme? Itt megint van egy nagy kudarctörténetem, de ezt nem fogom hosszan elmondani, mert akkor már kifutnánk az időből. Az épülő Nemzeti Színház meghívásos pályázata ’96-’98-ban zajlott. Tíz színházvezetőt hívtunk meg a pályázatra, de ez egy kivételes helyzet. Elvileg az nem volt vitatható, és hárman pályáztak is a tízből, hárman pedig köszönettel megmondták, hogy nem kívánnak pályázni. Az egy más helyzet volt, mert akkor, amikor valaki, egy önkormányzat, azt mondja, hogy én meghívnám Brookot, Mnouchkine-t meg Ljubimovot, akkor ez egy buta mondat, mert ők nem jönnek szóba. Ha azt mondja, hogy meghívná a jelenlegi Nemzeti Színház meg a miskolci színház igazgatóját, az is egy buta mondat, mert miért jönne valaki, akinek még négy éve van a színházában. Ez egy nagyon faramuci dolog, mert jó a gondolat, de a gyakorlat ellenáll neki.
Csizmadia Tibor: Miért, személyeket nem hívhat meg? Ha Szalai polgármester úr Balázs Péter mellett meghívott volna kettőt…
Szabó István: Akkor azt gondolom, hogy bele kell írni a pályázatban.
Csizmadia Tibor: Persze.
Szabó István: Hivatalossá kell tenni. Csak úgy. Meghívhat, ez nincs tiltva sehol. És ami nincs tiltva, azt meg lehet csinálni.
Csizmadia Tibor: Azt mondod, a mostani törvény is lehetőséget ad arra, hogy egy önkormányzat úgy írja ki a pályázatot, hogy meghív három vagy négy általa alkalmasnak gondolt embert.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Én ezt vitatnám. Ha ilyen lehetőség adott, azt bele kell fogalmazni a jogszabályi környezetbe.
Csizmadia Tibor: Itt akkor van egy vita köztetek.
Szabó István: Persze. Van ilyen. Ez a véleményem.
Csizmadia Tibor: Az egyik kérdés az lett volna, hogy a meghívásos pályázatnak van-e létjogosultsága ezek között a keretek között. Én hiszek benne, mert egy tisztább helyzetet tudna teremteni.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Mindenféleképpen tisztább lenne. Mérlegelni kell, hogy egy megválasztott vezetőnek a mindenkori helyi politikai közeggel együtt kell működni. Elolvastam a ferencvárosi pályáztatás jegyzőkönyvét, és egy hasonlóságot fedeztem föl a legutóbbi egri pályáztatási sztorival kapcsolatban. Egyik polgármester sem gratulált a nyertes pályázónak, illetve a ferencvárosi, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy innentől kezdve akkor a Hajmási Pétert lehet énekelni a gimnáziumokban. Milyen kapcsolatot tételez fel egy ilyen polgármesteri megnyilvánulás? Valószínű, hogy nem lesz feszültségmentes, bár kívánom, hogy az legyen a vezető és a polgármester közötti kapcsolat. Ne hunyjunk szemet afölött, hogy igenis fontos, hogy a mindenkori politikai vezetéssel egyfajta együttműködő, jó kapcsolata legyen a színházvezetőnek. Ez indokolhatja azt, hogy helyet kellene adni annak a lehetőségnek, hogy meghívásos pályázat legyen. De jön akkor megint a következő szempont, hogy a jelenlegi jogszabályi környezet ismeretében a fenntartónak egyeztetni kell a miniszterrel, hogy kit hívhat meg a város. Mert ebből ez következik
Szabó István: Nem kell. Erre csak ezt tudom mondani. Semmi ok, semmilyen törvényi háttér nincs ahhoz, hogy kellene bármit is egyeztetni. Ha ez kifogás alá esik, akkor keresse meg a miniszter azt az indokot, ami alapján kifogás alá esik.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Ebben az a nagyon furcsa, hogy ez nincs benne a jogszabályban. Ez az ominózus zsarolási megállapodásban van, mert ez teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozza a fenntartókat. Kinevezés, kinevezés-visszavonás, minden szankciókkal jár.
Csizmadia Tibor: 2019 óta.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Igen, ha nem egyeztet a miniszterrel a polgármester, az szankciót von maga után. Egyébként ez is egy érdekes dolog, hogy a polgármesterrel egyeztessen egy miniszter, miközben a kinevezési jog mindenfajta jogszabály szerint a közgyűlés kezében van.
Csizmadia Tibor: Hadd kapaszkodjak én bele egy szóba, az egyeztetésbe. Hogy lehetne ezt a bizonyos egyeztetést minél előrébb hozni? Akár már a pályázati kiírásba, a pályázati felhívásba olyan paramétereket határozna meg adott esetben a miniszter és a fenntartó, ami jól definiálja ezt a helyzetet. Most nyilván nem a pártjelvényt kérve számon az illetőn.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Akkor írjuk át a jogszabályt. Szeretném megint aláhúzni, hogy a miniszternek véleményezési joga van.
Csizmadia Tibor: Világos, világos. Tulajdonképpen az a nagy kérdés, hogy lehet-e egy olyan pályázati felhívást és egy olyan értékelési rendszert létrehozni, ami egzakt, orientálja a pályázókat, egyértelművé teszi a szándékot, és a paramétereknek vagy megfelel a pályázó, vagy nem. Pont a Ferencváros tett egy kísérletet erre akkor, amikor azt mondta, hogy a Freeszfe-vel való együttműködés az egyik központi szempontja a pályázatnak. Van-e erre lehetőség?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Van-e olyan művészeti szabadság, tehát ha ő nem a Freeszfe-vel akarna együttműködni, hanem a K2-vel vagy a kassai színházzal, vagy most mondhatnék bármit…?
Szabó István: A fenntartónak, a pályázatkiírónak joga van azokon a formális feltételeken kívül, ami szintén rögzítve van, hogy meghatározza, minek mit kell tartalmazni. Ezeknek egy része teljesen üres. Én nem ünneplem ezt, de le vannak írva dolgok. Én is szeretem ezt használni, hogy árnyaltan fogalmazza meg a hivatását, a profilját, és aztán kiderül, hogy marad öt közhely, amit tudunk használni kisebb, erősebb és kevesebb hangsúllyal.
Csizmadia Tibor: Egyébként a szakmai bizottságoknak pont az az egyik feladata, hogy kiszűrje a közhelyeket abból a dolgozatból, ami nem tud megvalósulni.
Szabó István: Bármi más beleírható.
Csizmadia Tibor: Nekem vannak pozitív tapasztalataim, mint ilyen bizottságban résztvevő.
Szabó István: Az a helyzet, hogy én könnyen beszélek, mert én egyetlen pályázatot sem ismerek, és egyetlen pályázati bírálatban nem vettem részt, de…
Csizmadia Tibor: Ja, így könnyű.
Szabó István: … de ez ad egyfajta szabadságot.
Csizmadia Tibor: Ez így van.
Szabó István: Elolvastam erre a beszélgetésre készülvén például azt a hosszú interjút, amit a pécsi polgármester adott, aki leírja hosszan ennek az egyeztetési fázisait, hogy hogy jött ki abból a sokváltozós függvényből, mert erős pályázók voltak. Ami a végeredmény lett, annak kapcsán elutasítja azt, hogy zsarolás lett volna, de a folyamatos egyezkedés mégiscsak abba az irányba tolta a dolgot, hogy ez is egy szempont lett. Nem lehetett nem szempont, mert amikor ő azt mondja, hogy nincs a városnak 520 milliója, azt tiszteletben kell tartanom. Valahonnan jön 520 millió forint, és ha annak az az ára, akkor ez egy nehéz kérdés.
Csizmadia Tibor: Pécs az speciális eset, mert több zsarolás történt ott.
Szabó István: Én nem ismerem a részleteket. Egy dolgot azért ahhoz, amit kérdeztél. Én azt hiányolom nagyon, és most az önkormányzatok felé fordulok, hogy nem látom, hogy lenne annak kifejezése, hogy egy önkormányzat mennyire elégedett a színházával, az igazgatójával.
Csizmadia Tibor: Mi lenne a kifejezés módja?
Szabó István: Nem tudom, de kéne valami, mert üzenetek vannak, titkos üzenetek.
Csizmadia Tibor: Erről Zsike tudna beszélni.
Szabó István: Titokfejtők, hogy mit is jelent az, amikor azt mondta? De hát kérem szépen, ez nem a ’20-as évek vagy a ’10-es évek.
Csizmadia Tibor: Én megéltem a ’80-as években, hogy a minisztérium alagsorába bementem mint szolnoki főrendező, és ott kiértékelték nekem az évadot. Gondolom, nem ilyesmire gondolsz.
Szabó István: Nem ilyesmire gondolok egészen, bár abban voltak racionális dolgok, mert amögött volt szakmaiság. A kiértékelt évad mögött ott volt az a színházi intézeti összefoglaló, amit az a kolléga csinált a Színházi Intézetből, aki elment megnézni az előadásokat, vagy beült próbára is, meg ott ült bent az értékeléseken, meg ott is volt az évadértékelésen, tehát azt gondolom, hogy azért ebben volt szakmaiság. Nemcsak Bőgel József, hanem a Színházi Intézetben dolgozó kollégák, és tudnám sorolni, hogy ki mindenki a ’70-es, ’80-as években, amikor még volt Színházi Intézet, hogy micsoda hihetetlen erős személyiségek és szakemberek voltak. Azt gondolom, hogy ki kéne találni, és ez egy szakmai igény is lehet, hogy legyen helyzet, fórum, vagy legyen egyértelműbb az, hogy az önkormányzat mit gondol a saját igazgatójáról. De néha olcsó ez, és úgy csinál, minthogyha őt nem is érdekelné, abban pedig benne van az az üzenet, hogy lehet, hogy akkor ezt már ejteni akarják. Miért nem lehet ezt tisztázni? Ha valaki az igazgatónak megmondaná. A gazdaságban van, de érdekes módon itt meg valami szemérmesség van, ahelyett, hogy azt mondanák, hogy figyelj, nem számítunk már rád. Pályázhatsz, de mi nem fogunk kinevezni, mert úgy érezzük, hogy lejárt a te időd.
Csizmadia Tibor: Zsike, ez hogy volt Egerben?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Az értékeléssel kapcsolatban tény, hogy el kell készíteni a beszámolót, a beszámoló bemegy a közgyűlés elé. Az egy értékelés, hogy ennyi bérletes, ennyi néző, ennyi bevétel, ennyi jegy. Ez szakmai értékelés?
Csizmadia Tibor: Nem, nem, István nem erről beszél.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Én értem, csakhogy most itt tartunk. Az a legfontosabb, az igazgató minősítését az határozza meg, hogy milyen szép számokat ír be. Most ez a lufi kipukkad. Nem lesz bérlet, nem lesz bevétel, nem lesz néző, mert a pandémiából fel kell épülni. Sajnos a minőség értékelésére nincsenek mérőszámok, nincs olyan szempontrendszer, ami alapján egy önkormányzat azt mondaná, ez igen.
Csizmadia Tibor: De akkor esetleg lehetne egy központi, akár szakmai ajánlás, hogy mi legyen az a szempontrendszer, ami szerint lehet értékelni? Vagy pedig legyen az, amit István mond, hogy egy grémium vagy egy ember végignézi az évadot, aki független a színháztól?
Szabó István: Ennek egy része pénzkérdés. Én azt gondolom, hogy ha nem a színházhoz kötődő, tehát ott nem egzisztenciális függőségben lévő emberek, még csak nem is feltétlenül a városból, hanem négy olyan fő lenne, aki végigkíséri, akik végigkísérik az évadot. Akiknek van szépérzékük és értékrendjük, és ők utána leülnek beszélni, ugyanis az önkormányzatokban nincsen szakmai tartalom. Hivatalok vannak, meg betartanak sok mindent, és nem kívánok ezzel semmit vissza, ebben nincs semmi nosztalgia, félreértés ne essék, mert azt gondolom, hogy a minisztériumban sincsen. Ez a világ egészen más világ, mint amiben még én szocializálódtam. Én kétszer voltam úgy a minisztériumban színházi osztályvezető, hogy fel tudom sorolni azokat a kollégákat, és elég sokan vannak, könnyes szemmel tudnak visszagondolni rájuk, akik éltek-haltak a színházért, mert értettek hozzá, mert fontos volt nekik.
Csizmadia Tibor: Én egy önkormányzatnál is tudok olyan embereket, akik élnek-halnak a színházért.
Szabó István: Én nem általánosítok, én tendenciáról beszélek. És ez a tendencia nem jó, de lehet valamilyen pótszer, már a szó jó értelmében; például, ha van egy művészeti tanács, amelyik nem is biztos, hogy pénzért, hanem a dicsőségért csinálja, de ez egy felelős helyzet. Ezt meg kell értetni azokkal, akiket ilyenbe bevonnak. Én belemennék szívesen egy ilyenbe, bár én nagyon nem vagyok kritikus, nem vagyok esztéta, de van józan ítélőképességem.
Csizmadia Tibor: Színházba járó ember vagy?
Szabó István: Voltam. Elég sokat jártam, igen. Tehát azt gondolom, hogy ez nem lehetetlen. Többet kéne abból az értékelésből adni, mintsem, hogy hány néző volt, meg teljesült-e a kiadási rovat.
Csizmadia Tibor: Megvalósítható ez, Zsike, önkormányzatoknál?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Nagyon rá kéne készülni, de alapvetően voltak minőségi szempontok. Ez is a beszámolók jogszabályi környezetében megjelent, de ezt kitöröltük onnantól kezdve, hogy már nem jár automatikusan a központi forrás, tehát már csak a táncosoknak, zenészeknek kell ilyen típusú beszámolót készíteni. Igazából erre én nem látom a közeljövőben a jó megoldást. Azt hiszem, hogy alapvetően tényleg azt kellene a szakmának eldönteni, illetve erre ajánlásokat megfogalmazni, hogy vidéken milyen típusú színház az, ami elfogadható, kicsit túllépve azon a szlogenen, hogy vidéken népszínház kell, egy nagy tölcsér, mindent bele. Szerintem ez túlhaladott. Ezt el kellene felejteni. Lehet, hogy el kellene gondolkodni azon a megoldáson, költségvetési oldalról is, gazdálkodás szempontjából is, hogy kisebb társulatok, kevesebb önálló bemutató, és egy viszonylag jó keresztmetszetben befogadó színházi jelleg, mert én úgy gondolom, hogy azzal lehetne egyfajta minőségi szintet vinni a vidéki közönség számára is. Egy igazgató, egyféle társaságot jelent.
Csizmadia Tibor: Egyfajta Déryné Programot beletenni a színház repertoárjába?
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Ne adjunk neki nevet, de jelenleg az van, hogy egyfajta ízlést nyomnak a helyi direktorok és a helyi társulatok. Ez szerintem nem elégíti ki a közönség igényét. Nem véletlenül indult el az a tendencia, és Kaposváron látható most már, hogy bekebelezi a színház a művelődési központot is. A művelődési központok vállalták azt a küldetést, hogy a klasszikus társulati és színházi repertoár mellett egyfajta befogadó színházi tevékenységet folytattak. Nagyon sok jó pesti előadást láthatott így a helyi közönség, de ez a helyi direktoroknak nem szimpatikus.
Csizmadia Tibor: De nem csak azért, mert munkát kell adni az ő társulati tagjainak? Tehát, hogy folyamatosan foglalkoztatni kell őket, márpedig azt csak egy bizonyos előadásszámmal lehet.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Meg kell nézni, hogy azonos lélekszámú megyei jogú városokban – Szombathely és Eger viszonylatában például – mekkora társulatokkal milyen előadásszámot, milyen minőségű előadásokat produkálnak. Kisebb társulattal is lehet jó előadásokat létrehozni. Előadásszámban a gazdasági szempontok is bejátszanak, de én azt gondolom, hogy Budapesten is van annyi jó előadás, amit a vidéki néző láthatna úgy, hogy nem ide utazva, hanem helyben tekinthetne meg. Ezen szerintem a szakmának el kellene gondolkodnia.
Szabó István: Az a baj, hogy mindig magamra hivatkozok, és ezt nagyon nem szeretem. Bár magamnál okosabbat magamban nem ismerek, szóval feloldódik a konfliktus. Amikor 2016-ban a vidéki színházakról írtam egy cikket, abban nagyon hosszan és sajnálattal emlékeztem meg a stúdiószínházak haláláról. A vidéki színháznak, különösen a kisvárosokban, egy majdnem lehetetlen feladatot kell teljesíteni, mert a legnépszerűbb operettől és musicaltől a legvájtszeműbb igényekig kell mindent kielégíteni. A stúdiók nem csupán a közönségnek a legkvalifikáltabb részét tudták elérni, hanem a színészi foglalkoztatás szempontjából is műhelyek voltak. Ezt nem akarom részletezni. Szép lassan, leginkább anyagi okok miatt ezek visszafejlődnek. Én azt gondolom, hogy itt pontosan az a sokszínűség szenvedett csorbát, amit jogosan várnak el ezektől a színházaktól. Amikor megnézzük a kiírásokat, akkor ennek már a hangsúlya is eltűnik gyakran a pályázati kiírásból, pedig van, ahol van infrastruktúra, van, ahol ehhez lenne lehetőség, de vagy szándék, vagy pénz nincs. A másik, ami eszembe jut, hogy ezek a kisvárosi helyzetek. A nagyvárosokban pedig ugye itt volt nálad az az NKA-s kötet, amiben írtunk hosszan.
Csizmadia Tibor: 2005-ben.
Szabó István: 2005-ben. Jó régen volt, bizony. És abban én írtam egy jövőképet is a nagyvárosi színházakról. És még mindig az a vízióm, hogy a nagyvárost az menti meg, és attól lesz nagyváros, akkor lesz ott színház, ha nem összevonják a színházakat, hanem több színház lesz.
Csizmadia Tibor: Egy nagyvárosban.
Szabó István: Így van, Pécsen például.
Csizmadia Tibor: Több színház van.
Szabó István: De Szegeden mindig összevonják mániákusan, csak ugye ebbe nem fér bele a szerencsésen még mindig 30 év után leledző Balog Jóska-féle alternatív gondolkodás. Nem is kell, hogy beleférjen, az a jó, igenis csináljanak kabarét.
Csizmadia Tibor: Hát a Szegedi Pinceszínház, a bábszínház. Azért mondom, mert vannak ott mások is.
Szabó István: Ezt a tendenciát kéne erőltetni, de az önkormányzati logikában ez mind külön éhes száj. Szerintem ez nem egészen így van. Azon kívül van átjárás ezek között, mert a művész szeretne több helyen lenni. És még mindig jobb, ha ott jár át, mint hogyha lohol egy szinkronért a legközelebbi másik városba, mert már Budapestre sem kell jönni esetleg, hanem Nagyváradra megy szinkronizálni. Ezeken a dolgokon kéne gondolkodni, ezeket kéne forszírozni szakmai és az önkormányzati oldalról is. Ebben kifejeződne az, hogy van gazdája a színháznak. Jelen pillanatban a színház inkább tehertétel, problémahalmaz: most az igazgató, jövőre szerződés, mennyi lesz a finanszírozás. Ezt nem bántólag mondom, mert közben tudom, hogyan változott meg a társadalmi környezet. Én a tendenciáról beszélek megint, amit én nagyon károsnak tartok a színházművészet szempontjából.
Csizmadia Tibor: Közvetve kapcsolódik ide. Mi van azzal, hogy a színház is önként vállalt közfeladatként van definiálva az önkormányzatok számára. Ezt hogy lehet kezelni?
Szabó István: Hogy lehetne még?
Csizmadia Tibor: Miért önként vállaltad?
Szabó István: Figyelj, azért megmondom neked, mert annak idején ezt a vitát lezajlottuk.
Csizmadia Tibor: Ez jó. Lezajlottuk. Menjünk tovább.
Szabó István: Akkor, amikor ’90 után nagyon sok butaságot beszéltünk mi színházilag, beleértve magamat is…
Csizmadia Tibor: … aki nagyon okos.
Szabó István: Elragadott a hév, pedig a minisztériumban aztán igazán csak okos lehet az ember. Ilyen butaság volt például ez a kötelező feladat. Mi az, hogy kötelező feladat? Hogy legyen valami megkülönböztetett védelem a színházon. Ilyen butaság volt az, hogy legyen infláció mindenkinek, de a színháznak ne legyen. Csak néztem, mint a moziban, mert ez már nekem is sok volt. Azt gondolom, hogy ez játék a szavakkal, ezeken nem nagyon érdemes gondolkodni.
Csizmadia Tibor: Nem egészen, nem egészen, mert amikor például nekem Egerben a megyei közgyűlésben arra hivatkoztak, hogy mit ugrálok én itt a pénzért, hiszen ez önként vállalt közfeladat, ami mögött az volt, hogy a fenntartó nagyvonalúságán múlik, hogy mennyi pénzt kapok.
Szabó István: Figyelj, de ez így van. Miért nem önként? Ki kényszerítette rá Egerre vagy a megyére? Nem kényszerítette senki.
Csizmadia Tibor: Ez egy vállalás volt. Azért itt tegyünk árnyalatnyi különbséget, de hagyjuk a Zsikét is beszélni egy kicsit.
Szabó István: Egyetlen egy dolgot lehetett: törvényi védelmet adni az ilyen típusú, tehát közfinanszírozású színháznak. Kellett és remélem, hogy ma is ez így van, mint ahogy az alapításhoz és a megszüntetéshez kellett a minisztériumnak, a miniszternek az ellenjegyzése.
Csizmadia Tibor: Jóváhagyása.
Szabó István: Mert ez ad védelmet arra, hogy ha egy színházat meg akar szüntetni egy önkormányzat, akkor azt alá kell írni.
Csizmadia Tibor: Miért akarná megszüntetni? Maximum azt tudja, hogy egy forintot ad neki, mint ahogy előfordultak, például Békéscsabán ilyen helyzetek.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: Az jutott eszembe, hogy amikor a megyétől került át a városhoz a színház, az egy nagyon érdekes, zavaros időszak volt, mert először volt intézményfenntartó. Ez valami csoda volt, igen. És amíg jöttek jogszabályok, nem kérdezték meg a várost, hogy kell-e a színház, már eleve úgy szerepelt, hogy Gárdonyi Géza Színház, Harlekin Bábszínház Eger megyei jogú városnál, ennyi forinttal. Az ominózus, az emlegetett tavalyi, a törvénybe bekerült 16. paragrafus hoz egy érdekes helyzetet, mert előfordulhat, hogy azt mondja egy önkormányzat, köszönjük szépen, nincs hozzá pénz. Ha az állam úgy kívánja, hogy akar Békéscsabán, Szombathelyen színházat fenntartani, és adja a pénzt, akkor van színház. De az önkormányzat megteheti, hogy lemond erről. Érdekes az önként vállalt vagy nem önként vállalt: az önkormányzati törvény szerint a kulturális feladat úgy szerepel, hogy támogatni köteles a közművelődést, a múzeumot, satöbbi, és a színházművészeti tevékenységet. Tehát nem az van, hogy a színházat mint kőszínházat kell fenntartani, hanem a tevékenységet kell támogatnia. Ez azért érdekes megfogalmazás, mert megint csak mondhatja azt erre egy önkormányzat, hogy támogatok akkor amatőröket vagy magánvállalkozásokat, nem kell, hogy a kőszínházat fenntartsam.
Csizmadia Tibor: Vagy befogadó színházat például, amelyik működik a művelődési központban.
Protovinné Zsilinszky Erzsébet: A színházi tevékenységet, de ez nem a klasszikus kőszínház.
Szabó István: A települések nagy részén nincs színház.
Csizmadia Tibor: De a megyeszékhelyeken, most már Salgótarjánban is van.
Szabó István: Erre lehetne biztos egy árnyaltabb fogalmazást, de az, hogy „színházi tevékenység”, egy minden önkormányzatnak szóló felhívás. Hogy abból ki mit és hogy teljesít, és azt ki kéri számon, nem tudom. Régen azt fogalmaztam meg, hogy a színháznak, a magyar színháznak a legnagyobb védelmet a színházépületek adják, mert a színházépület célfunkciós, amit nagyon nehéz másra használni. Ha ott áll üresen a város főterén, az feltűnik mindenkinek, még annak is, aki még nem járt színházba. Ez az egyik, ez a pozitív történet. A másik, mert azért tudok arra válaszolni. Te még vezető is voltál egy olyan színházban, amelyik nincs már. Igaz, hogy nem vidéken volt, hanem Budapesten. De Budapesten több példa van a rendszerváltás óta arra, hogy színházak szűntek meg, mint arra, hogy újak születtek.
Csizmadia Tibor: Ugye, a Kamaraszínházra gondolsz?
Szabó István: Igen, a Kamaraszínházra gondolok, a Bárka Színházra gondolok, és még nincs vége a sornak. És azt gondolom, hogy ez nem jó üzenet, mert ha a központnak ennyire nem fontos, akkor ez mit mond az önkormányzati gondolkodásban? Azt fogja mondani, van ilyen, megszűnt, átalakult. Én sem hiszem azt, hogy ez így szűnik meg, nem bedeszkázzák. Úgy szűnik meg, hogy leépül. A leépülési folyamatról próbálok beszélni, arról, hogy rossz tendenciákat érzékelek, és nem valamihez képest, hanem önmagában. És ahhoz a kívánalomhoz képest, amit gondolom, hogy mindannyian szeretnénk. És ez nem zárszó.
Csizmadia Tibor: Pedig nagyon úgy tűnt.
Szabó István: Nem, most mondom, akkor elmondom.
Csizmadia Tibor: Akkor mondd el most, amiből készültél, még van öt-hat perced.
Szabó István: Nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani, mert ahhoz a helyzetképhez, amiből kiindultunk volna, hozzátartozik, de nagyon konkrétan belementünk a közepébe egyből, ami nem baj. Sok út vezet az igazsághoz, de leginkább az, amit Csizi vezényel.
Csizmadia Tibor: Köszönöm szépen.
Szabó István: Ráfordítottam néhány órát arra, ahogy megnéztem az igazgatóállományt. Van egy ilyen mániám, és nem szeretnék nagy propagandát csinálni magamnak, de elolvastam az Ellenfényben 2016-ban megjelent hosszú cikkemet, ami az igazgatóváltásokról szól, ’89-’90-től 2006-ig. Elég tanulságos olvasmány. Meglepődtem, hogy milyen jókat tudtam akkor még írni, de ez már régen volt. Megnéztem az igazgatólistát. Nem szeretnék nagyon a részletekbe menni, és ne is kérdezzenek, bár mindenkiről mindent tudok már. Három kategóriánk van. Most van három állami színházunk, van tíz önkormányzati, fővárosi és van tizenhét vidéki. Ebben nincs benne például a Német Színház, tehát azért mondom most, amit én kiszámoltam, arról beszélek.
Csizmadia Tibor: Vidéki alatt a vidéki önkormányzatok által fenntartottakat érted?
Szabó István: Természetesen. Azok, akik ennek az egésznek a fősodra vagy hogy is nevezzük. No, hát hogy néz ki itt kérem szépen? Mondom a legjobb hírt. A legjobb hír az, hogy az igazgatóknak, akik ebben a harminc intézményben vannak, jelen pillanatban az átlagéletkora 56,7 év. Ugyanennyi az államinál.
Csizmadia Tibor: Ez egy rossz vagy jó arány?
Szabó István: Hatvanhárom a fővárosban, ötvenkettő vidéken. Vidéken azért ilyen jó az arány, mert Balázs Pétert egy suhanc váltotta föl. Most nem viccelek ezzel. Nem, ezt nem kellett volna. Bocsánat, tisztelettel kérem, tényleg.
Csizmadia Tibor: Az életkorával.
Szabó István: Fiatal. Így akartam mondani. A szó legjobb értelmében természetesen. Tehát én megkockáztatom, hogy ez nem jó.
Csizmadia Tibor: Azért, mert túl idős?
Szabó István: Túl öreg, kérem szépen.
Csizmadia Tibor: Egyetértünk.
Szabó István: Negyven év fölött szinte nincs színház. Vagy harminc-negyven év alatt, de nem akarok senkit már tényleg névvel megemlíteni.
Csizmadia Tibor: Van egy harminc év alatti színházigazgatónk a Karinthy Színházban.
Szabó István: Igen, de nincs ebben a listában benne. Mondok még két adalékot ehhez. Énnekem az a véleményem, hogy ez az átlag életkor magas. Lehet, más azt mondja, pont ellenkezőleg, még az lenne jó, hogyha még magasabb lenne az átlagéletkor, ezen dolgozunk, kérem, mert jövőre még magasabb lesz. Ezt így tudom mondani. Az évek múlnak, az átlagéletkor meg nő. Jelen pillanatban ennek a harminc főnek a szakmája szerinti alapindulása, mondjuk így, 63 százalékban színész, 23 százalékban rendező és egyéb 13 százalék. Ezzel megint nem mondok semmi rosszat, mert nincs rossz véleményem a színészekről és a színész-igazgatókról sem, de mégis feltételeznek bizonyos korrelációt, bizonyos tendenciát. És ez csak egy feltételezés. Nem rosszmájú, hanem egy féltő feltételezés.
Csizmadia Tibor: Én rosszabb arányra gondoltam. Úgyhogy az, hogy 23 százalék rendező, nem is olyan rossz arány.
Szabó István: Hát igen. És milyen jó a rendező. Pedig te nem is vagy benne. Azt még hozzá szeretném tenni, és nem fogok egy hosszabb névsort fölolvasni, pedig felkészültem rá, hogy ennek a harminc igazgatónak hány százaléka nő. Mert csak egy van. Ennyit szerettem volna elmondani.
Csizmadia Tibor: Tippelhetek? 4 százalék?
Szabó István: Számológépen ilyen gyorsan?
Csizmadia Tibor: Igen. Ezzel az adatsorozattal tulajdonképpen mi végére értünk a beszélgetésnek, ami nagyon szenvedélyesre sikerült, hál’ Istennek a résztvevők miatt, meg hát magam miatt is. Ez egy olyan téma, amit órákig lehetne folytatni. Most jutottunk el ide, amikor az egyes színház-igazgatói tapasztalatok után az önkormányzatok szerepéről és helyzetéről kezdtünk el beszélni. Én azt gondolom, hogy van egy-két olyan gondolat, amit tovább lehet építeni, és szakmailag tovább lehet vinni.