- december 13.
A beszélgetés résztvevői: Barta Dóra, Kozma Attila, Vári Bertalan
A beszélgetést vezette: Csizmadia Tibor
Csizmadia Tibor: Jó estét kívánok! Ma a tánctagozatokkal foglalkozunk. (Kozma) Attilát régóta ismerem Miskolcról, ő a miskolci színház tánctagozatának a vezetője. (Barta) Dóra Kecskeméten a tánctagozat vezetője, korábban Egerben dolgoztunk együtt. Vári Berci Dunaújvárosból jött. Három olyan ember, aki nagyon sokat tud arról, hogy mi a funkciója és milyen csodái vannak a többtagozatú színházon belül a tánctagozatnak. Tudom, hogy ha táncosok vannak egy színházban, az mindenképpen jókedvet, valami pozitív lehetőséget sugároz egy színházban, és a színházvezetők ezt örömmel fogadják. De vajon ti hogy látjátok ezt? Osztjátok-e ezt a véleményt, vagy rögtön a keményebb oldalát látjátok ennek a dolognak? Dórát kérdezem először, és aztán a fiúkat is, hogy valóban ilyen örömteli-e egy tánctagozat létezése a színházban.
Barta Dóra: Lehet örömteli egy kőszínházi struktúrába egy műfaj integrálódása, azaz adott egy képviselet, és számunkra a műfajunk fontossága és prioritása. Abban a pillanatban, ahogy be tud ágyazódni egy színházba magas minőségben, boldogság van és kiegyensúlyozottság. Alapvetően a tánchoz mint műfajhoz kötik a jókedvet, a szórakozni vágyást. Mi, táncosok tudjuk, hogy ez nem így van, de nem tagadjuk, örülünk neki nagyon, hogyha jó kedély övezi a munkát. A tánccal kapcsolatosan felszabadulnak energiák, amelyekkel könnyen tud működni egy színházi belső kultúra. Nyilván vannak nehézségei és beilleszkedési nehézségei is a műfajnak. Lényegileg az a jó, ha egy kőszínházon belül a tánc, mint műfaj a legmagasabb minőségben jelenik meg.
Csizmadia Tibor: Ti mind a ketten nemzeti színházakban (vezettek tánctagozatot), Berci egy prózai színházban. Nálad hogy van ez a dolog?
Vári Bertalan: Ugyanazt tudom mondani, amit Dóra, hogy nagyon jó a szimbiózis. Én imádok színészekkel dolgozni, imádok színházi darabokat nézni. És ugyanezt kapom vissza az ottani színészektől meg a rendezőktől, hogy alapvetően ők is szeretik ezt a műfajt. Az ebben az izgalmas, mert nálunk is úgy van, és gyanítom Kecskeméten a Miskolcon, hogy mi létrehozunk saját darabokat is, ami csak a táncszínház darabja. Azokat is nagyon szeretjük, de az igazi kihívás számomra, az egész íze, sava-borsa az, amikor mondjuk egy Anconai szerelmeseknél hogy tudjuk a színészeket és a táncosokat úgy integrálni a darabba, hogy egy nagyon érdekes elegyet alkosson, ami egységet mutat. Nem válnak le a színészek a táncosokról, a táncosok a színészekről, hanem egy újfajta matéria jön létre.
Csizmadia Tibor: Attila, nálatok mi a helyzet ezzel kapcsolatban?
Kozma Attila: Abszolút kompatibilis a dolog, szerintem is nagyszerűen működik. Ahogy Dóra is mondta, hogy alapvetően a minőség az, amire figyelnünk kell. A táncoslétnek az a fajta felszabadulása és munkamorálja, amivel egy táncos a balett-teremben vagy a próbateremben, önmagával vagy a koreográfussal ő dolgozik, az mindig kihat a társulatra, és ez visszafelé is működik. Nálunk amúgy is egy nagyon erős társulat van, és sokat segít szakmai szempontból is a táncosoknak az, hogy látják a színészeket dolgozni, hiszen ahogy Berci is mondta, együtt dolgozunk a színészekkel, látják azt a fajta minőséget, szerintem tanulnak is tőlük színpadi jelenlétet, és ez egy jó keverék. Nyilván vannak nehézségek mindegyik társulatnál, de alapvetően azt gondolom, hogy működik, és ott van az a struktúra, amivel működik egy színház, annak a tagozat is részese, ebben az értelemben könnyebben éli meg a napjait.
Csizmadia Tibor: Itt van azért egy kicsi skizofrénia. Több színházban láttam azt, hogy a táncosok olyan, mintha egy tánckar lenne, miközben ti sokkal erősebb jelenlétet képviseltek. Tehát egyáltalán nem a klasszikus régi tánckarról van szó, hanem önálló alkotókról, akik önálló produkciókat hoznak létre. Dóra, emlékszem a Bifidus essensisre vagy A kaméliás hölgyre Egerben, amikor a táncé volt a főszerep, és abban színészeknek kellett teljesíteni bizonyos feltételek között. Nincs bennetek olyan komplexus, hogy minket ne csak úgy használjanak, mint egy „futottak még” helyzet?
Barta Dóra: Én mindig a felnőttségét keresem ennek a műfajnak, és nem a komplexus oldaláról igyekszem megközelíteni, hanem egy alapalkuról. Az alapalku arról szól, hogy adott egy kőszínház, amin belül a tánctagozati lét a színház összes zenés és nem feltétlen zenés produkciójában, ha mozgásra vagy táncoskvalitásra van szükség, a legmagasabb minőségben jelenjen meg. Ez egy adottság, és egy olyan helyzet, amiben gyönyörűen helyt kell állni. Azok a táncosok, és most eggyel visszább lépek, akik ilyen típusú együttműködésben megszólíthatóak, ők nagyon nagy igényűek, és a táncszínházi protokollra gondolok. Arra, hogy ő mint magas minőségű táncművész miben tud elhelyezkedni hosszú időn keresztül. Nem egy adott produkcióra gondolok, hanem hosszú évekre. A különlegessége az ilyenfajta együttműködésnek abban rejlik, hogy adott egy ajánlat egy olyan magas minőségű táncművész munkájára, aki kell, hogy megtalálja a boldogságát és a kiegyensúlyozottságát egy ilyen szakmai környezetben, amit úgy hívunk mi egymás közt, hogy tiszta táncszínházi produkciók, illetve képes kell, hogy legyen, hogy az ő magas minőségét a színház magas minőségű prózai, egyéb más, akár opera-előadásaihoz mérten magas szinten képviselje. Nagyon nehéz balanszban tartani, hogy ez minden esetben egy kielégített helyzet legyen. Bercihez kapcsolódnék, hogy nagyon szeretem a fúziókat, az egymásra hatásokat. Strukturális szempontból azt gondolom, hogy jó elképzelés együtt működtetni színházon belül a táncot ilyen módon, és amire rákérdeztél vagy utaltál, hogy van-e ebben furcsa, melyiket kell többet játszani, mikor vagyunk boldogabbak. Ez egy fele-fele helyzetben csodálatosan tud működni. Azok a táncművészek, akik azt mondják, hogy kőszínházon belül szeretnek dolgozni, és nem egy fura attitűddel közelítik meg, hogy én csak és kizárólag tiszta táncszínházi produkcióban leszek elhivatott, a többit meg úgy megcsinálom, mert az alap indulás arról szól, hogy ez táncművészként is nagyon különleges kihívás. Egyszerre két-három típusú módon kell létezni egy rendszeren belül. Azokat a fiatalokat, akik ebbe a játékba beleszállnak, nem éri váratlanul semmi. Érdemes az elején tisztázni ezeket a helyzeteket. Az adott tánctagozati vezető, akihez kötődik egy ilyen munka, meghatározza a stílust, a minőséget, tehát lehet csatlakozni hozzá. A színházi környezet, amiben éppen dolgoznak, az is képvisel valamit. És nagyon nagy öröm, amikor az adott színházi környezetben ez a fajta magas minőség – és nem akarom nagyon sokszor emlegetni, de azért emlegetem, mert nagyon fontos – úgy jelenjen meg, hogy ne egy régi tánctagozati attitűd tűnjön föl, amiben – valljuk be egymás között – táncolni sokféleképpen lehet. És van úgy, hogy úgy tűnik, hogy az jó, de mi már tudjuk, hogy lehet sokkal-sokkal jobb. Mi arra törekszünk, hogy egy színházi integrálódásnál a táncműfaj sokkal több arcát mutassa.
Csizmadia Tibor: Rengeteg kérdésem van, de nem akarom tőletek elvenni a lehetőséget. Berci, folytatod ezt a gondolatmenetet?
Vári Bertalan: A minőség nagyon fontos, mert sok esetben jön egy rendező, aki akar valami darabot csinálni, nem feltétlen, sőt feltétlen nem engem kér fel koreográfusnak, hanem hoz egy vadidegen embert, aki lehet jó is. A táncosoknak, vagyis a táncművészeknek, inkább így fogalmaznék, nagyon fontos a minőség. Az, hogy abban az adott darabban ne az legyen, hogy mint ajtónálló arrébb viszek valamit, tehát kvázi ne statisztaként használják, mint ahogy nagyon sok esetben egyébként.
Csizmadia Tibor: Amikor egy koreográfust hív egy színházvezető vagy egy rendező, megkérdeznek benneteket, hogy kit hívjon, a véleményeteket kikéri?
Vári Bertalan: Nem minden esetben kérdeznek meg, de ez nem baj.
Csizmadia Tibor: De az neked nem rossz, hogy az általad tréningezett emberek egyszer csak valaki olyan koreográfus kezébe kerülnek, aki egészen más elképzelésekkel működik? Még az is lehet, hogy te nem tartod olyan színvonalúnak, hogy a Dóra által emlegetett minőséget képviselni tudja.
Vári Bertalan: Az, hogy nekem tetszik, vagy nem, nem feltétlen fontos dolog.
Csizmadia Tibor: Nem feltétlenül esztétikai értelemben gondolom, de az is nagyon fontos. Mondok egy példát, bár messziről indulok, hogy értsétek a kérdést. Sokszor panaszkodtak arról, hogy vidékre nem mennek el az egyetemen frissen végzett színészek. Az egyik oldalról persze ez egy probléma. Másik oldalról viszont a színész egyáltalán nem biztos, hogy látja az előmenetelét abban a színházban, ahová őt hívják. Dóra utalt is erre egy fél mondattal, tehát, a táncosnál is fontos, hogy lássa az előmenetelt. Ha olyan ember kezébe kerülnek, aki, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, visszaveti azt a munkát, amit te reggel kilenctől a tréninggel, illetve délután a saját koreográfiáddal csinálsz, akkor mi a helyzet? Azt akarom megfejteni, hogy mennyire vagytok esztétikai szempontból önállóak, aztán majd rákérdezek az anyagi önállóságra is.
Kozma Attila: Ugyanaz, amit Berci mondott, hogy nem kérdeznek meg engem sem a művészeti tanácsadók, akik rendeznek Miskolcon, hogy milyen koreográfust hívnak. Ennek az az oka, hogy tudják, hogy nem fognak olyan koreográfust hívni Miskolcra, aki sem minőségben, sem pedig esztétikailag nem fog megfelelni, vagy ha ne adj isten úgy jön be, akkor azt legközelebb nem fogják meghívni. Akkora nagy kárt nem tud tenni, de a mindenkori rendező dönti el, kivel dolgozik. Én bízom a rendező ízlésében, hiszen ő látja, hogy milyen munkát kell elvégezni. A minőségre csak egy visszajelzés. Most Miskolcról beszélünk. Amikor tagozatvezető lettem, akkor az egy megállapodás volt köztem és az igazgató között, hogy ezek minőségi táncművek. Ott már működött egy tánckar, annak a kilencven százaléka lett lecserélve, pontosan azért, mert minőségi táncművészeket fogunk hozni, minőségi előadásokat fogunk csinálni. Vannak közönségtől is visszajelzések, hogy azok a zenés produkciók, amik most Miskolcon mennek, többek között azért is jók, mert azok a táncosok dolgoznak benne, akik együtt dolgoznak a színészekkel. (Szabó) Máté rendezte most a Déjà vu-t, amiben színészek táncosok együtt dolgoznak, és abszolút működőképes a dolog.
Barta Dóra: Nekem volt részem ebben is, abban is. Volt, hogy együttműködésben, beszélgetés kapcsán, és volt olyan, hogy adottságként megjelenik valaki, és el kell fogadni a helyzetet. Én nem esztétikai kérdésként gondolok rá elsősorban, hanem koncepciót és hosszú távú működést feltételezek. Ha egy adott tánctagozatban erős szakmai munka folyik, annak vannak keretei, irányai, céljai. Ha hosszú ideig olyan helyzetbe kerül, hogy a behívott, esetleg új koreográfustársak nagyon mást képviselnek, az okozhat törést egy koncepcióban. Egy produkciónál mind a hárman úgy vagyunk vele, hogy adott egy rendező, és mind a hárman el tudjuk fogadni, hogy ragaszkodik egy olyan koreográfushoz, akivel évek óta dolgozik. Én szoktam örülni neki, és a táncosok is örülnek, hogyha az az érkező rendező ki szeretne minket próbálni. Nálunk számtalan példa volt erre. Mostanában talán máshogy van, de voltak idők, amikor nagyon sok olyannal szembesültem, hogy olyan rendező is, aki érkezett, kihívást látott abban, hogy dolgozzunk együtt, próbáljuk ki egymást, és sok esetben szerencsés végeredmény is született. Én azt mondanám, hogy adott lehet ez is, az is. Egy tánctagozat-vezető jó, ha beavatott egy olyan helyzetben, hogy milyen koreográfusok érkezzenek, és vannak válaszai, van lehetősége képviselni a véleményét. Mert semmi másról nincs szó, csak arról, hogy valamilyen módon képviselheti a véleményét. Minden úgy alakul, ahogy azt az adott színházigazgató meghatározza, de az együttműködésre, a beszélgetésre, a közös irányvonalak meghatározására, úgy vélem, szükség van.
Csizmadia Tibor: Berci, te több igazgató alatt dolgoztál, miközben úgy voltál, mint a munkácsi ember.
Vári Bertalan: Visszatérve az előző kérdésre: egy táncosnak nagyon fontos, hogy sokféle stílussal szembesüljön, sokféle dolgot tanuljon. Értem ezalatt, hogy másfajta stílusú koreográfusokkal dolgozzon együtt, ha az minőségi és jó. Ez a táncosnak létszükséglet. Mindig ezt mondom nekik, amikor egy új darab és új koreográfus jön. Óhatatlan, hogy valaki azt mondja, hogy jaj, ez milyen lesz nekem. Mondom, nem ez a lényeg. Kezdjük el próbálni, csináljuk a legjobb tudásunk szerint, és lássuk meg, mi sül ki belőle. Ne úgy álljanak hozzá, hogy ez nem az én műfajom. Mindig arra kérem őket, mert a táncosoknak nagyon rövid a pályája, hogy a rövid pályán hozzuk magunkból a maximumot, amit tudunk. Ezt sikerült is szerintem elérni.
Csizmadia Tibor: Lehet, hogy ez egy szemtelen kérdés, de az előzőekből következik: ti a színház-vezetési hierarchiában milyen helyet foglaltok el? Ahol van művészeti tanács, a művészeti tanács tagja-e a tagozatvezető, vagy pedig másfajta felépítés van? Mennyire érzitek a saját fontosságotokat a színházvezetésen belül?
Kozma Attila: Nálunk van művészeti tanács. Én nem vagyok a művészeti tanács tagja.
Csizmadia Tibor: Nem is gondoltam volna. Miskolcon öt rendező alkotja a művészeti tanácsot.
Kozma Attila: Masszív entellektüel brigád. Nem is volt róla szó, hogy bekerülök, és nem is gondolkodtam rajta. Nekem az a dolgom, hogy a tánckar, vagyis a (Miskolci) Balett dolgát elintézem, ezt letisztáztam, amikor felkértek erre a munkára, és bőven elég avval foglalkoznom. Működőképes a történet. Nekem nem okoz traumát, hogy nem vagyok tagja a művészeti tanácsnak. Mindenben, amiben a tánckar, a csapat benne van, kikérik a véleményüket, sőt, nálunk is iszonyú mennyiségű koreográfus dolgozik, és különféle utakkal találkozunk. Dóra is dolgozott már nálunk. Működött a történet, sőt, most már ott tartunk, hogy ha a művészeti tanács tagjai rendeznek, két-három táncosomat felkérik koreografálni, tehát aktív táncosaink is dolgoznak már koreográfusként. Ami azon túl, hogy pedagógusiskolába járnak, egy lehetőség a tánc után arra, hogy valahol folytatni tudjuk.
Csizmadia Tibor: Dóri, nálatok ez hogy van?
Barta Dóra: A hosszú évek okán volt ilyenben is, olyanban is részem. Voltam már művészeti tanácstag, tehát együttműködő partnerként tudtam jelen lenni egy színházi struktúrában, és voltam nem ezen a szoros, művészeti tanács struktúrán belül, de megszólított szereplő, meg olyan is van, hogy nem feltétlen a színház működésének és tervezési folyamatának releváns része egy tánctagozat-vezető.
Csizmadia Tibor: Nálatok hogy van ez?
Vári Bertalan: Nálunk nincsen művészeti tanács, legalábbis nem tudok róla. Lehet, hogy titokban működik, ott, a végeken. De nálunk nincs ilyen, és nem is érezném szükségét, hogy én…
Csizmadia Tibor: Amikor egy műsorterv összeáll, abban nektek milyen szerepetek van? Nyilván bizonyos koncepció mentén kell megfogalmazni a feladataitokat. Ha ti kijelentitek, hogy évi két önálló bemutató és két zenés előadásban való közreműködés, vagy mik ezek a paraméterek? Mik a gondolatok, a harcok, mik azok a jó és rossz dolgok? Idáig a jó dolgokról beszéltünk, úgyhogy ideje egy kicsit rákanyarodnunk arra, hogy milyen problémákkal néztek szembe. Roppantul izgat, hogy van-e önálló költségvetése a tánctagozatnak. De nem akarok ennyire előre rohanni. Nézzük meg először a műsorterv felől, hogy ti milyen paraméterek mentén tudtok beleszólni.
Vári Bertalan: Nálunk egy vagy két közös bemutató van a színház igénye szerint. (Őze) Áron (Borsós) Bea eddig azt mondta, hogy ebben a két darabban kellene, hogy részt vegyetek. Én arra mondok valamit, hogy ez például nem tetszik, csináljunk egy másikat közösen, ezt általában közösen szoktuk megbeszélni. Azt, hogy mi mint önálló tagozat milyen darabot, stúdiódarabot, nagyszínpadi darabot, két stúdiódarabot, egy nagyszínpadot, vagy mit szeretnénk csinálni, ránk van bízva. Ha én elmondom a tervemet, rábólintanak. Általában eddig így működött.
Csizmadia Tibor: Tehát nem kellett különösebb kompromisszumot kötnöd, és látod, hogy ezek között a keretek között milyen lehetőségeid vannak.
Vári Bertalan: Így van, nálunk ez nagyon jól működik.
Csizmadia Tibor: Dóri, nálatok ez hogy van?
Barta Dóra: Különböző szintén. Én megéltem és abszolút izgalmas időszaknak tekintem, amikor a közös tervezés lehetősége adottságként megjelenik, mégpedig úgy, hogy mondjuk adott egy irányvonal, akár egy évad stílusa, világa, és ahhoz mit lehet illeszteni táncműfajból. Jellemzően mindig választhattam, mondhattam azt, hogy a társulat aktuális táncművészeinek tehetségét, kompetenciáit nézve én szeretném ezt a darabot megvalósítani. Jellemzően ez meg is történhetett, sőt voltak olyan évek, amikor volt lehetőség arra, hogy plusz kreatív energiákat be lehessen építeni egy színházi létezésbe. Talán ez az első év, hogy most nem az történik, amit választottam, hanem egy koncepcióhoz kell nekem igazodnom olyan módon, hogy egy olyan éves terv része, amiben jó, hogyha mi így és ezen a módon szereplünk. Azért mondom, hogy a különböző szituáció különböző lehetőségeket rejtett, úgyhogy nem egyféle ez a fajta koncepcionális kérdés.
Csizmadia Tibor: A következő nagy kérdéscsoport az lesz, hogy láttok-e változást a kezdetekhez képest, de ezt majd Attila válasza után kérdezem meg. Te mennyire veszel részt a műsorterv kialakításában, vagy mennyire alkalmazkodsz a műsortervhez?
Kozma Attila: Nálunk a Miskolci Nemzeti Színházban a tánctagozatnak évi három bemutatója van. Ezt amikor elindult a tagozatunk, a közös működésünk, lefixáltuk. Ebbe a pandémia eléggé beleszólt. Rengeteg előadásunk van, amelyik dobozban van, és majd a következőben fogjuk bemutatni, de három fix előadás van. Abban, hogy zenés előadásokból évad közben melyiket veszi elő a művészeti tanács, nem is kérnek tőlem véleményt, és nem is szoktam ebbe beleszólni. A Miskolci Nemzeti Színház azt gondolom, hogy bizonyított az elmúlt időkben, akár zenés színházban, akár musicalben, hogy mindig minőséget hoz létre. Nem volt olyan, hogy nekem szakmailag lett volna kifogásom a benne dolgozó táncosok munkájára, foglalkoztatására. Az, hogy három bemutatónk van, lefedi azt, hogy csinálunk gyerekelőadást. Több játszóhelyes színház a Miskolci Nemzeti Színház: Játékszín Kamaraszínház. Nagyszínpad. Az alternatív kísérletező hely a Játékszín a próza vagy a tánc részére. Mi a Gépnarancsot ott mutattuk be, a Kamaraszínházban pedig a gyerekelőadásokat csináljuk. Ebben az értelemben jól működik, nem szólnak bele, azt csinálok, amit akarok, csak működőképes legyen. Miskolcon viszonylag nehéz volt a táncműfajt fellendíteni. Volt erre példa, és ez működött is, de azt kérték tőlem, hogy szeresse a közönség, tehát közönségbarát előadások legyenek. Ezért csináltam például Casablancát, de nem valószínű, hogy most csinálnék ilyesmit. Már nem is csinálok ilyesmit. Az idei bemutatónk más. Tehát nem szólnak bele, a bemutatószámunk megvan, és azon kívül csináljunk úgy, ahogy jónak látom.
Csizmadia Tibor: Hadd térjek vissza a kiinduló helyzetre: hogyan alakult, változott a viszonyotok a társulat többi részéhez, illetve a színház egészének a működéshez? Volt-e ilyenre példa, vagy pedig mindig ugyanaz? Dóri mondata ütötte meg a fülemet, az, hogy a legutolsó évben egy kicsit változott az elképzelés. Hogyan változott?
Barta Dóra: Nekem körülbelül tízéves tapasztalatom van. Az egri rövidebb időszak és a kecskeméti létezés alatt is különböző időszakokat tudtam megélni. Számunkra az az örömünnep, amikor a lehető legtöbb lehetőséghez jutunk, adott egy évad, egy ismert struktúra, amiben megvan az önálló táncszínházi jelenlétünk. Nálunk nincs meghatározva pontosan, hogy hánynak kell lennie. Beszélgetünk róla, kialakul, hogy gyerekelőadásban részt veszünk-e, annak milyen a mértéke. Arra volt példa, nem is egy, hogy gyerekelőadások kapcsán megtaláltuk azokat az arányokat, ami nem csak kizárólag prózai előadásként kis táncbetétről vélekedett, hanem azt mondtuk, hogy csináljuk fele-felében. Ezek mindig nagyon izgalmas és jó pillanatok. Ezeket úgy értelmezzük, hogy a műfaj nagyobb volumenű megjelenési lehetősége. Erre van számtalan példa. Voltak olyan évek, amikor bevezethettünk egy „Balett plusz” sorozatot, amit nagyon-nagyon kedveltünk. Ezek mindig kiegészítő, egy-egy előadást megélő helyzetek voltak. Szoktam mondani bent házon belül is, hogy érdekes a táncművész, mert nemcsak előadásszámra van szüksége, hanem kihívásra is, arra a kihívásra, ahogy egy adott produkció születik. A műhelymunka alatti növekedésről vagy művésszé válásról nagyon sokszor szól ez a munka, és én hiszek abban, hogy nekünk, tánctagozat-vezetőknek muszáj ezeket a helyzeteket növelni. Mert, visszautalva Berci szavaira, egy táncművész élete valóban nagyon rövid. Tudjuk mindannyian, hogy 60-65 évesen már nem kap ideális szerepet. Adott tíz-tizenkét év, ami alatt, ha ő úgy dönt, hogy kőszínházhoz köti a sorsát táncművészként, akkor 100 százalékon érdemes égnie és feladatokat faladatok hátán érdemes megoldania. Ő abban lesz boldog, abban lesz kiegyensúlyozott. Én mindig olyan években örülök nagyon, ha megtehetem a táncművészeim felé, hogy annyi ajánlatot tudok adni, hogy ez az oldala legyen nagyon gazdag és szélsőséges. Vannak bennem ilyen törekvések, hogy tudom, amikor megérkezik, akár iskola után… Az egri egészen más volt, ott felnőtt művészekkel kezdtünk. Kecskeméten nagyon fiatalokkal.
Csizmadia Tibor: Mármint Egerben felnőtt művészek, csodálatos művészek voltak Túri Lalitól Kulcsár Noémin keresztül. Hogy én ezekkel dolgozhattam, fantasztikus volt!
Barta Dóra: Meghatározó szereplői a mai magyar kortárs táncéletnek. Abban az egri csapatban megfogalmazott nevek ma jellemzően a társulatvezetők. Akkor is látszott, hogy nagy a kreatív energiájuk, nagyon bíztam bennük, megtehettük, hogy nagyon felnőtt módon indulunk. Kecskeméten sokkal több fiatallal kezdtem, ott önmagában kezdett kialakulni, és második-harmadik évében lehetett látni, hogy ez mi. Ott az elején volt egy nagyobb fluktuáció, mire megértették azok a fiatalok is, hogy ez nem egy elfekvő lesz, hanem ez egy nagyon melós hely. Aztán ez lett a vonzereje, ettől lett mágnes. A vidéki színházak közül tudom, hogy ez egy szakmai mágnesként is tud működni. Nagyon örülök ennek a helyzetnek és nagyon remélem, hogy minél több olyan ajánlatom és lehetőségem lehet, hogy ezt a mágnest intenzíven tudjam működtetni.
Csizmadia Tibor: Bercinál alapjában nem változott.
Vári Bertalan: Én mindkét igazgatóval nagyon jól kijöttem, nagyon jó viszonyban vagyunk. Dr. Borsós Bea volt az első igazgatónő, aki odakerültem, most pedig Őze Áron. Nagyon jól megértjük egymást, nagy szabadságot kapunk tőlük, jól tudunk együtt dolgozni. Szóval a kezdetekhez képest tulajdonképpen semmi nem változott, csak öregszünk.
Csizmadia Tibor: Neked viszonylag azért állandó a csapatod, nem? Vagy a kezdetben megismertek közül azért ma is többen (vannak).
Vári Bertalan: Egyre kevesebben. Ez a rövid pálya, amire az elején utaltam, azt is takarja, hogy akikkel elindul az ember… az élethelyzeténél, a koránál fogva, baleset és rengeteg olyan dolog van, ami a mi pályánkat nagyon gyorsan módosíthatja, kerékbe töri, vagy egy más útra viszi el az embert. Talán ketten, ha vannak a kezdeti (csapatból).
Csizmadia Tibor: Hadd kérdezzem meg, ami eléggé kényes kérdés, hogy mennyire önálló költségvetésetek van. Hogy gazdálkodtok ti a színház költségvetésén belül? A tánctagozatra fordított pénzből mire tudtok költeni, hogy tudtok társulatot szervezni? Hogy illeszkedik ez bele az egész színház kiadási vagy bevételi struktúrájába? Beszéljünk egy kicsit az anyagiakról, már csak azért is, mert utána nagyon érdekelne az, hogy hogy tudtok társulatot szervezni, mert ez nem csak művészi, hanem anyagi kérdés is.
Kozma Attila: Az előbbihez hozzáfűzném, hogy nem változott a Miskolci Nemzeti Színház. Pont a többi játszóhelyéből kifolyólag nem csak tagozati létben élünk, illetve ott a Horizont Nemzetközi Kortárs Táncfesztivál, amelyet minden évben megrendezünk, ide főleg külföldi együtteseket hívunk. Benne vagyunk az IZP programban, és fogadunk is (együtteseket), ha kooperáció van, mint például Berciékkel. Mi mentünk Dunaújvárosba, Berciék jöttek hozzánk, tehát mi nem önmagában létezünk csak és hozunk létre előadásokat, hanem egy nemzetközi fesztiválunk is van, a fiatal koreográfusokat is négy-öt előadásban fogadjuk, és azon kívül még évad közben is jönnek hozzánk különböző társulatok játszani. A Miskolci Nemzeti Színház hamarosan egy nagyon jeles évfordulóhoz fog érkezni, a direktor úrral beszéltünk arról, hogy kik azok a nagy európai és világszintű együttesek, akiket ide be fogunk kötni, ha kapunk rá pénzt. Ebben az értelemben a Miskolci Nemzeti Színházban eléggé lüktetően működik a tagozat. Anyagiakban nem tudok mit mondani. Van egy összeg, én nem nagyon nyúlok hozzá, nem is nagyon értek hozzá, ezt be kell vallanom. A pénztárcámban vannak papírdarabok, de azt sem tudom, hogy mit lehet velük csinálni. Jó sok legyen belőle, hogy tudja az ember.
Csizmadia Tibor: Egy tagozatvezetőnek, azt mondod, nem kell átlátnia az anyagi helyzet?
Kozma Attila: De, csak én nem vagyok rá alkalmas. Én szívesebben csinálok darabokat, azt gondolom, hogy ahhoz talán jobban értek. Van egy kiváló gazdasági igazgatóm.
Csizmadia Tibor: De a gazdasági igazgató az egész színház gazdasági igazgatója.
Kozma Attila: Igen, lévén, hogy én nem vagyok egy önálló együttes, hanem egy tagozat belül. Hogy mondjak egy példát, nem biztos, hogy ez publikus, de miért nem mondanám el? Most volt egy bemutatónk, ahol két táncosom a bemutató előtt koronavírusos lett. Két nappal a bemutató előtt összeült a csapat, és azt mondta, hogy márpedig ezt az előadást, ezt a bemutatót tartsuk meg. Megtartottuk úgy, hogy át lett variálva. A lehetőségekhez képest nagyon komoly összeget kaptak azért, mert azt mondták, hogy mentsék meg. Ebben én tudok közreműködni, és ez nem egy költségvetés. Nem látok rá, hogy mennyi pénzünk van, de ezt mondta a vezetőség, hogy ezt anyagilag honorálják. Pályázunk, azokat a pénzeket én költöm el. Azt tudom, mert rálátok. Azon kívül van egy tagozat, egyéves plusz költségvetéssel. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó, de ennyire értek hozzá és eddig működött.
Csizmadia Tibor: Volt olyan, hogy valamire azt mondták, fantasztikus a terv, de nincs rá pénz?
Kozma Attila: Nálunk nem.
Csizmadia Tibor: Csodálatos! Dóri, nálatok hogy van ez?
Barta Dóra: Mint tagozatvezető ismerem a státuszmennyiséget, mennyivel gazdálkodhatok. Nagyjából érzékelem, látom, milyen pénztömeg. Nem volt még arra példa, hogy bármelyik előadás esetében, mikor nem úgy mondanám, hogy adott egy keret, egy címkézett összeg, amin belül gazdálkodni kellene, és olyan módon kell terveznem, hogy na, eddig… Oszthatok, szorozhatok, pakolhatok ide-oda. Művészi lehetőségek vannak, amiben jellemzően nincsen korlátozás. Szerintem ez az egészséges korlátozás, ami minden más darabra érvényes. Lehet kalkulálni, lehet álmodni produkciókat. Azok megvalósulásában nem tapasztaltam anyagi csorbát, nem volt olyan, hogy lehetetlen. Ha teljesen normális keretek közé kerül, azt úgy élem meg, mint bárki más, aki egy színházon belül álmodik, hogy vannak bizonyos dolgok, amin tovább nem nagyon lehet nyúlni. És megint a felnőttség: hiszek abban, ha adott egy gazdasági keret, egy címkézett összeg, akkor egy tánctagozat-vezető felelőssége lehet ilyen jellegű is, hogy lássa át és tervezzen. De az adott színházigazgató vagy a vezetési protokoll határozza ezt meg, és nekünk az a dolgunk, hogy ahhoz igazodjunk. Ezt mindenki meg is teszi a maga módján.
Csizmadia Tibor: Berci, nálatok?
Vári Bertalan: Mi az évadtervezés előtt nagyjából tudjuk, hogy egy évre körülbelül mennyi összeggel kalkulálhatunk, és ezt egészítjük ki pályázati pénzekkel. Ebbe bele kell, hogy férjünk.
Csizmadia Tibor: A tánctagozat pályázik vagy a te saját társulatod?
Vári Bertalan: Nem, a színház pályázik.
Csizmadia Tibor: Azért kérdeztem ezt, mert amikor Egerben megalakult a tánctagozat Dóri vezetésével és az én igazgatásom alatt, mi elég sokat vitatkoztunk arról, hogy mennyi pénz van a tánctagozatra. Dóri, te azt kérdezted, hogy mondjam meg az összeget, ami nagyon nehéz volt. Nagyon nehéz szétválasztani, de tettünk erre kísérletet mindenféle költségvetési táblákkal. Két művészember, aki vezetői pozícióba kényszerült, vitatkozott azon, hogy mire mennyi pénz van, illetve abból a pénzből mit lehet megvalósítani. A kérdésem erre szólt, hogy vajon ez a mai viszonyok között fix vagy hozzávetőlegesen fix költségvetéssel megy, vagy pedig az igazgató egyszemélyben, egy gazdasági igazgató segítségével eldönti, arra van, erre meg nincs pénz.
Vári Bertalan: Tulajdonképpen közös megbeszélés. Ha azt mondják, hogy van három forint, arra azt fogom mondani, hogy ez vajmi kevés, ez semmire nem elég, de nem szoktak három forintot. Nagyjából ők is tudják, mennyibe kerül fenntartani tíz táncost, plusz a bemutatók és a többi.
Csizmadia Tibor: Volt olyan, hogy bővíteni akartátok a tagozatot, és ez nehézségekbe ütközött? Vagy nem azt a bért kapták, amit ti szerettetek volna, és akkor ilyen meccsek nem kezdődtek?
Vári Bertalan: Nem tudom, ki kapja azt a bért, amit szeretne, szerintem kevesen vagyunk azzal így. De tudjuk, hogy meddig nyújtózkodhatunk, ez egy letisztázott dolog egy évad elején. Tudom, hogy annyiból kalkuláltunk. Ha többlet kell hozzá, akkor majd megyek és sírok, vagy megegyezünk valahogy.
Csizmadia Tibor: Ez nálatok is így van, Dóri, Attila?
Barta Dóra: Én emlékszem arra a nagy papírra, amit egymás ellen…!
Csizmadia Tibor: Az még megvan nekem!
Barta Dóra: Na, tessék! Igen, át lehet látni az egészet, és talán amiatt, mert a tervezhetőséget megkönnyíti, vagy lehet súlyozni, el lehet dönteni a saját területen belül, hogyha adott egy adott mennyiség, és kettő nem fér ki belőle, melyiket válassza az ember. Tervezési mechanizmusban biztos nagyon nagy segítség. Ugyanakkor a státuszmennyiséget vagy a közalkalmazotti létet, ami most már nincsen, de egy bizonyos időszakban meghatározta a béreket, minden színház esetében kötelezettségekként is alapul lehet venni. Szerintem minden igazgató azon van, hogy a dolgozók számára a legideálisabb anyagi környezetet teremtse meg, és minden módon, minden lehetőséget kiaknáz. Én nagyon örülök és szeretem, hogyha látható, tervezhető egy összeg. Azon mi is mindig nagyon sokat dolgozunk, hogy milyen pályázati források csatolhatók és megkönnyíthetik egy színház belső működési struktúráját. Örülünk, ha nyer egy pályázat. Én azok közé tartozom, akik szeretnek gazdaságilag is tervezni, de még egyszer hangsúlyozom, hogy nem éltem meg annak a korlátozását vagy lehetetlenségét, hogy valami ne valósuljon meg. Az ember nem igényel olyat, mert látja a színház belső működésében, mi az, amit lehet kérni, mi az, ami talán még belefér egy gondolkodásrendszerbe, és mi az, ami valószínű, hogy túlzás.
Csizmadia Tibor: Egy táncszínházi előadásnál is mindig van tervelfogadás, ugye? És ott nincsenek olyanok, hogy ezt a falat ne nyolcméteresre gondoljátok, hanem csak öt méterre, mert annyi pénzünk van. De fontos lenne, hogy az nyolcméteres legyen. Ilyen meccsek nem szoktak lezajlani?
Vári Bertalan: Én tudom, hogy mennyiből lehet gazdálkodni. Képben vagyok vele, hogy erre a darabra van egymillió forint, öt, vagy tíz. Ehhez képest fogja az ember kialakítani.
Csizmadia Tibor: Előre megkapod ezt a számot?
Vári Bertalan: Igen. Ez egy tól-ig, például öt és nyolc között férjen bele.
Csizmadia Tibor: Értem. Dóri, nálatok?
Barta Dóra: Én szét szoktam választani, hogy látok egy évadot, egy adott működési költséget, ami kívül áll rajtam. A produkciók létrehozásánál, ahogy az előbb említettem, nagyjából megvalósítható álmok vannak, és létrejöhetnek azok a produkciók, amik ilyen típusú korlátokat jellemzően nem élnek meg. A működésben érzek olyan bugyrokat, hogy koncepcionális szakmai fejlődés esetében azt mondom, nagyon szeretnék nemzetközi térre nyitni, workshopokat tartani, vagy milyen jó lenne, ha a művészek kapnának még pluszt. Ez egy színházigazgató számára csakis pluszként, extraként jelenik meg, de nálunk vágyként. Jó lenne előre tudni, hogy van-e annyi mozgástér vagy lehetőség, hogy ezeket ki lehessen aknázni. Ebben, én úgy érzem, vannak izgalmas bugyrok. Most például pályázatból meg lehetne oldani, ha adott kiírásnak megfelelően lenne ilyen lehetőség. Az alapműködés, ami egy státuszokból álló, és pár előadást létrehozó gazdasági környezet, az adott, megteremtett, kényelmes belső működésben lehet. Az extrákon lehetne még talán tovább gondolkodni egy ilyen rendszerben.
Csizmadia Tibor: Attila, nálatok is rengeteg fesztivál és elképzelés van.
Kozma Attila: Így van. Ugyanúgy van, mint a produkciónál, hogy az ember nagyjából tudja, hogy pályázati pénzből mennyit nyert egy adott produkcióra, nagyjából tisztában van vele, hogy a színház ebben még milyen összeggel fog beszállni, és azon belül tervez. Nálunk ebben az értelemben még mindig szerencsésebb a helyzet, mert nekem szükségem volt két férfi táncosra, és kaptam két férfi táncos státuszt. A pandémia miatt gond volt, de amikor külföldi vendégoktatókat akartam meghívni, akkor meghívtam külföldi vendégoktatókat, mert a gazdasági igazgatónőm az igazgatóval együtt kitermelte, mert mi is kitermeljük az ő produkciójukba a sikereket. Nem egy nagy csiribiri.
Csizmadia Tibor: Remélem, a ti igazgatóitok hallgatják ezt a műsort.
Kozma Attila: Nem hiszem, hogy más lenne. Nálam működik, ezen nem is nagyon gondolkodom. Lemegyek, szólok a gazdasági igazgatónak, hogy erre van szükségem, ő azt mondja, hogy meg fogja oldani, ki fogja találni. Nyilván ott is vannak keretek, ahogy működik, de nagyon fontos a szakmai fejlődés. Dóra ezt az előbb említette. Fontos, hogy jöjjenek külföldiek hozzánk workshopot tartani, koreografálni. Én erre eddig mindig megkaptam rá a pénzt, nem volt vele különösebb gondom. Nyilván (Béres) Attila szerez valahonnan pénzt, és azt osztogatja. Ügyesen csinálja, jól is csinálja. Nekem evvel nincs gondom. Tudom, mennyit keres a táncosom, mennyit kap zenés előadásért, mennyit kap önállóan. A gazdasági igazgatónő minden évben, amikor szerződtetjük őket, megkérdezi, hogy ki kapjon többet, ki kapjon esetleg kevesebbet, tehát abszolút pariban vagyunk ezzel is.
Csizmadia Tibor: Nagyszerű! Mindegyikőtöknek van, amellett, hogy tánctagozatot vezet, saját társulata, a Badora, a Varidance, és nálad is tudomásom szerint van saját önálló társulat. Mi hívja létre, hogy van egy csodálatosan működő tánctagozat, és mégis ott van mellette akár a saját nevetekkel fémjelzett másik társulat, ami nagyon sok átfedést mutat a meglévő társulattal?
Vári Bertalan: Nálunk fordítva volt, mert először volt a Varidance. A Bartók Táncszínház létezett, csak nem az én vezetésemmel. Én 2011-ben alakítottam a Varidance nevű formációt. Léteztünk két éve, amikor felhívtak Dunaújvárosból, hogy keresnek egy vezetőt a tánctagozat élére. Mondtam, hogy most kétéves az együttesem, és abban az esetben, ha odavihetem az embereimet, elgondolkodom rajta, és akkor mondták, hogy jó. Onnantól Bartók Táncszínházként is működünk.
Csizmadia Tibor: A Varidance egy önálló márkanév, ha így vesszük, nem a dunaújvárosi színház tánctagozata. Mi indokolja, hogy ez a kettő külön legyen? Kérdezem mindnyájatoktól,
Vári Bertalan: Ha egy szóval válaszolhatnék, akkor az egóm, merthogy megcsináltam ezt az együttest.
Csizmadia Tibor: És nem akarod ezt elengedni?
Vári Bertalan: Nem akarom.
Csizmadia Tibor: De ez százszázalékos átfedést jelent a dunaújvárosi tánctagozattal?
Vári Bertalan: Nem. Emberek részben, meg az én személyem mindenféleképpen, de költségvetésileg ez teljesen külön dolog. Még műsorilag is megpróbálom különválasztani őket.
Csizmadia Tibor: Ez számomra, a színház-igazgatói működést ismerő ember számára ez megfoghatatlan dolognak tűnik. Dóri, nálatok ez hogy van?
Barta Dóra: Nálunk úgy indult, hogy Egerből egy főként fölállt az egész tánctagozat és egyidőben eljött 2011-ben. Adott volt egy szakmai műhely, ami létezett, jó minőségben, tehát nem is volt más választásom, mint független téren tovább dolgozni. Mi mindannyian úgy gondoltuk, hogy folytatni kell azt a szakmai potenciált, amit ott összeállítottunk és együtt éltünk meg. Az volt a Badora Társulat alapja, mint független területen működő művészeti egység. A kecskeméti kontextusban a Badora Társulat nem játszik be, nincs a színház repertoárján Badora társulatos előadás, tehát megtartotta független színházi működési formáját. Én ezt nagyon szeparáltan képzelem el, és úgy is működtetem, hiszen a Kecskemét City Balett a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tánctagozata. A Kecskemét City Balettel önmagában, házon belül adott egy tánctagozati és egy önálló karakteres táncszínházi megfelelés. Ott én, Barta Dóra alkotóként nem a számomra legfontosabb alkotói folyamatként, nem magamat helyezem előre. Ott egy struktúrát látok, egy várost, egy adott színházat, amiben megjelenik a műfajunk, és azt a mezsgyét keresem, amin belül a Kecskemét City Balett a lehető legtöbb nézőhöz tud szólni egy adott városon belül. Ez egyáltalán nem az az alkotói világ, amit a Badora Társulatban képviselnék, mint művész. Meg tudom tenni magamban, hogy én hátrébb lépek mint alkotó, és azt gondolom, hogy a fontossága is prioritás.
Csizmadia Tibor: Vezetőként lépsz hátrébb, mint alkotó?
Barta Dóra: Igen. Azt gondolom, hogy belelátok abba a szisztémába, és én sokkal alázatosabban közelítem meg. Ugyanúgy szeretem a produkcióimat, nem azt mondom, hogy nem egy önazonos mű jön létre, ha én vagyok a koreográfus, de meg tudom tenni, hogy abba a kontextusba helyezem az alkotást, ahol tudom, hogy egy adott címhez érdemes kapcsolódni. Szeretném, hogy azok a nézők, akik először találkoznak a műfajjal, bérletvásárló nézőkké váljanak. Nekem nagyobb a felelősségérzetem ezen a területen. Én mint Barta Dóra csak hozzá szeretnék tenni ehhez, de nem úgy igyekszem fogalmazni. Ez egy mostani időszakot jellemez inkább, hogy csak az én alkotói fantáziámról szóljon. Még egyszer hangsúlyozom, nincs hiányérzetem, csak máshogyan alkotok, mint egy független színházi műhelyben. Nálunk a Badora Társulat ettől a kecskeméti léttől leválasztott külön artikuláció.
Csizmadia Tibor: Nincs is átfedés a személyekben, a társulat tagjaiban?
Barta Dóra: Táncművészek esetében van, hogy megkínálom őket Badora-produkciókban való részvétellel, és eldönthetik, hogy szeretnének-e részt venni. Ez független pályázati forrásból működik, nincsen a színháznak anyagi értelemben hozzá köze. Ők mintha független szereplők lennének egy adott rendszerben. Általában a produkciók nagyon sok Badora-külsős taggal jönnek létre. Ha látom, hogy az adott kecskeméti táncos szakmai fejlődésének jót tesz egy ilyen ajánlat, akkor megkínálhatom őt.
Csizmadia Tibor: Ha jól értem, a Badora Társulat te vagy, kicsit szűkítve, ahogy a Berci mondta, hogy az egója mondatta azt, hogy a Varidance is működjön.
Vári Bertalan: Egy fél mondatot hadd mondjak. Mi van, ha azt mondják két év múlva, mint a Bartók Táncszínház vezetőjének, hogy köszönöm szépen. Mondtam Beának is, Áronnak is, hogy én ezt viszem mellette, ha törik, ha szakad, és ezt a nevet nem fogom föladni. Az, hogy van átfedés, megmondom őszintén, nem érdekel. Megpróbálom a legjobb tudásom szerint különválasztani a két dolgot.
Csizmadia Tibor: Ugyanezt gondolod, Dóri?
Barta Dóra: Úgy gondolom, különválasztható. Ha valakinek nincs információja, nagyon könnyen tűnik egynek a kettő. De nálunk nincs olyan, hogy a Badora Társulat mint alkotóműhely fuzionálna a színház működésével. Ez mind gazdaságilag, mind művészileg szeparált egységként képes működni. Én a Kecskemét City Balett kontextust szerettem volna még azzal hangsúlyozni, hogy ott önmagában feladat az, hogy a Kecskemét City Balett, mint egy művészeti egység, mit képvisel szakmailag. A tánctagozat kontra táncművészeti műfajt képviselő, vidéken működő együttes a Kecskemét City Balett. A Badora Társulat abszolút független színházi projekt elven működik, adott darabok vannak, úgy, mint egy színész, aki azt mondja, hogy szabad a nyaram és elmegyek valahova dolgozni.
Csizmadia Tibor: Attila, nálad van valami ilyen dolog?
Kozma Attila: Nem, nincsen. Valamikor Novák Petivel csináltunk egy Csarnok 21 Táncműhelyt, de az is talán egy produkció volt, akkor is valamiféle önállóság volt az igény. Azt gondolom, hogy hasonlóan Dórához, elmondható, hogy a Miskolci Balett önálló történetként fut szakmailag is, nincs önálló projekt.
Csizmadia Tibor: Világos. Még azt hadd kérdezzem meg, hogy milyen apparátussal dolgoztok. Van egy vezető, és vannak a táncosok. Van-e kizárólag hozzátok vagy a tagozathoz dedikált munkatárs, akár műszaki, akár adminisztratív munkatárs:
Vári Bertalan: Nálunk régebben volt, most ez megszűnt, tulajdonképpen az egész színháznak van műszaki stábja, adminisztráció, fodrászat, jelmeztár, satöbbi. De nincs elkülönítve, csak a táncszínházé vagy csak a színházé, ez közös.
Csizmadia Tibor: De például saját asszisztensed nincs, aki az általad koreografált produkciókban dolgozik? Vagy olyan adminisztratív, akár gazdasági ember, aki kifejezetten a tánctagozattal foglalkozik?
Vári Bertalan: Nincs. Globálban van a színházban.
Csizmadia Tibor: Dóri?
Barta Dóra: A nemzetivé válás hozta meg számunkra azt a lehetőséget, hogy státuszbővítés kapcsán bejöhettek olyan szereplők, akik addig nem voltak. Lett egy balettmester, van művészeti titkár, aki a tánctagozathoz kapcsolódó munkát végzi. Műszaki állományban nincs olyan szereplő, aki kimondottan csak és kizárólag a balett dolgait ismerné. Ott egy közös szituáció van. A nemzetivé válás előtti időszakban a vezető, a táncosok határozták meg az egységet. Most több szereplő jöhetett be, most van ilyen jellegű segítség. Érdekes és jó dolog, hogyha műszaki állományban is van olyan felelős szereplő, aki ismeri, már csak akkor színházon belül is, mondjuk, hogy milyen az, amikor valaki a jelmezekért felel, és tudja, hogy az a táncosjelmez, és saját gyerekként tudja kezelni. Én jónak tartom, hogyha vannak szereplők, akik egy tánctagozati léthez emblematikusan kapcsolódni tudnak, de a másik protokoll is működik, és abban is meg lehet találni a jó helyzeteket.
Csizmadia Tibor: Attila, nálatok?
Kozma Attila: Van önálló asszisztensem, balettmesterünk, korrepetitor, művészeti titkár. Műszakból nem kimondottan ragaszkodom hangosítókhoz vagy színpadmesterekhez, akikkel mindig általában együtt is dolgozunk, úgyhogy megvan minden, amire szükségünk van. Jelmezasszisztens ugyanúgy van a prózáról, de általában a több jelmezasszisztensből, azokkal dolgozunk együtt, ahogy Dóra is mondta, aki tudja, hogy nagyjából mi az, amihez nyúlnia kell, ha szükségünk van cipőkre, bármire, akkor tudjon már hozni.
Csizmadia Tibor: De ez azt is jelenti, hogy nincs konfliktus abból, hogyha párhuzamosan dolgozik két produkció, próbál, felújít, vagy épp előadást tart, és meg kell osztani a műszaki apparátust? Hogy hova menjen az, aki világosította az én produkciómat, miközben a másikat is ő világította, tehát ő kezelte a pultot vagy a hangot. Ez mint bizalmi feladat, ez valamilyen mélyebb tudáson alapszik. Ilyenfajta meccseket nem kellett végigjátszanotok? Attilát nem is kérdezem, mert őnáluk ideális a helyzet.
Kozma Attila: Nálunk két párhuzamosan futó produkció nem létezik. Párhuzamosan fut legalább négy. De meg van oldva. Ha valamiért csere van, vagy átfedés, és ragaszkodik a rendező hozzá, akkor addigra úgy jön oda a kolléga, hogy már a próbákra bejön a balett-terembe, hogy tudja a dolgát. különben oda se engedem.
Csizmadia Tibor: Dóri, nálatok?
Barta Dóra: A művészeti titkáron múlik sok, az ő logisztikája az, hogy a lehető legkevesebb átfedés jöjjön létre, nehogy nehézségek támadjanak a működésben. Bennem mindig van egy előre eltervezett gondolkodás, hogy legyen kellőképpen önálló a produkció, ne legyen kiszolgáltatott egy olyan helyzetben, amikor próza kontra tánc, és el kell dönteni, melyik van előrébb. Tudomásul kell vegyük, hogy jellemzően a próza van előrébb.
Csizmadia Tibor: Miért? Mert az igazgató a prózai területről jön?
Barta Dóra: Ezt nem tudom megválaszolni. Inkább azon múlik, hogy melyik előadás játszik bérletben, az fajsúlyosabb mint előadás.
Csizmadia Tibor: Képzeljük el azt, hogy Barta Dóra a színház igazgatója, amire lett volna példa 2011-ben. Akkor a próza lett volna előrébb?
Barta Dóra: Nem, akkor az lett volna, hogy egy érkező rendező tíztől fél tizenkettőig nem kéri a táncosokat, mert hagyja őket tréningezni. Ezt biztos, hogy megteremtettem volna mint lehetőséget, vagy belső működési protokollt, mert nekünk ezt muszáj. És nem hívhatom be nyolckor őket, mert játszanak este. Azokat az órákat kirakni nagyon nehéz, mi tudjuk mindannyian, hogy ezen a területen van olyan könnyebbség és nehézség, ami a hétköznapi egyeztetéseket igényli. Van, hogy van rá mód, hogy meg tudjuk tartani, van, hogy nehezebb, de mint alapszabályt biztos, hogy lefektetném.
Csizmadia Tibor: De megnéztem volna azt, amikor te vagy az igazgató, mert bejön a pályázat Egerben, és akkor hogy néz ki a színház működése! Berci, nálatok?
Vári Bertalan: Nálunk ez nagyon jól működik. Figyelembe veszik, hogy adott darabot mindig ugyanaz a stáb csinálja, van világosító, hangosító, jelmeztár, fodrászat, ha kell nekem. Mindig figyelem, és ugyanazt az előadást mindig csak ők csinálják.
Csizmadia Tibor: Mindegyikőtöknél van minden színházban heti munkarendi, ugye? Ki vesz részt a heti munkarendin?
Barta Dóra: Nagyon sokáig én. Hosszú éveken keresztül én voltam az, most azért már egy kicsit könnyebb, és a heti munkarendet asszisztens, koreográfusasszisztens, vagy pedig olyan típusú titkár vagy asszisztens látja el, aki beavatott a működési folyamatban, és potens szereplőként tud részt venni egy ilyen meccses napon.
Csizmadia Tibor: A csütörtök délelőtt a meccsek ideje. Nálatok hogy van, Berci?
Vári Bertalan: Én nem mindig veszek részt ezen. Nekem kellene, de én nagyon sokszor nem tudok ott lenni. Én telefonon egyeztetek a művészeti titkárral.
Csizmadia Tibor: Értem. Attila, nálatok?
Kozma Attila: Nálunk is csütörtök délután van. Előtte én is egyeztetek a művészeti főtitkárunkkal, iszonyú dolgokat lát. időnként azt gondolom, hogy Bogi egy ufó, de van egy Füzi Attila nevű asszisztensem, aki szerintem sokkal többet tud már magáról erről az egészről, mint én, úgyhogy teljesen rábízom magam. Nagyon-nagyon korrektül intéz mindent. Azon kívül, hogy táncokat tanít be, de két-három évvel ezelőtti dolgokat is, a munkarenditől kezdve mindent megcsinál. Úgyhogy nagyon kényelmes a helyzetem.
Csizmadia Tibor: Tehát neked van egy ilyen mindenesed. Ezért is kérdeztem, hogy van-e hozzátok dedikált munkatárs, hogy ki képviseli a munkarendin az adott tagozatot. De erre válaszoltatok. Utolsó kérdésem. A társulatszervezésben hogy szoktatok lépni? Valaki kiválik a társulatból, és azt pótolni kell, vagy pedig láttok egy tehetséges táncost, akit mindenképpen a társulathoz akartok kötni? Tehát felszabadul egy státusz, és azt gyorsan be kell tölteni, vagy pedig egy konstruktív társulatépítést is tudtok folytatni?
Barta Dóra: Arra gondolsz, hogy esetleg adott egy táncos státusz, és ha szükség lenne plusz színészre, akkor bejöhet-e arra a státuszra? Így kérdezted?
Csizmadia Tibor: Én a prózai színházban tudom, hogy kell csinálni a társulatépítést, de nem tudom, a táncosoknál ez hogy van. Ha kiesik egy ember, azt pótolni kell, vagy pedig látok csodálatos fiatalt, akit mindenképpen oda akarok kötni, akkor van valamilyen módja? Például a Badora Társulaton vagy a Varidance-en keresztül, és amikor megürül egy státusz, gyorsan őt abba behúzom. Hogy tudtok ezzel a helyzettel gazdálkodni.
Barta Dóra: Számomra ismert ez a keret, ebben nagyon nagy szabadságot élek meg. Eldönthetem egyértelműen, kik azok a művészek, akiket szeretnék bevonni, kik azok, akiktől szeretnék megválni. Teljesen rám van bízva, és egyértelműen kézben tarthatom az adott tánctagozat személyi állományát.
Csizmadia Tibor: Küldtél el már te magad embert?
Barta Dóra: Igen. Leginkább azért, mert nem biztos, hogy tudok bővíteni. És találok olyan szereplőt, aki egy építkezési folyamatban erősebb inspirációjú vagy nagyon izgalmas művész, és úgy érzem, nem szabad elengedni a lehetőségét. Tudjuk táncosként, hogy a táncművész szeret szabadúszni, szeret nem lekötötten működni, de szeret nagyon erős szakmai műhely részese lenni. És én különösen örülök azoknak a szereplőknek, akik tudom, hogy már akár bejárták a világot, vagy olyan szándékkal érkeznek, hogy fejlődni szeretnének, és bekopognak. Ha én is hiszek bennük, igyekszem megtalálni a módját, hogy az ő kezüket ne engedjem el, és legyen lehetőség hosszú éveken keresztül együttműködni. Én el szoktam mondani a táncosoknak, hogy az ne is nagyon jöjjön, aki egy évben gondolkodik, mert bár egy szerződés az egy évről szól, de egy táncművész életében egy adott szakmai műhelyhez való elkötelezettséget én körülbelül három évben mérem. Minimum három év egy stílus megismerése mélységeiben. És a műfajhoz való ragaszkodás szempontjából is úgy gondolom, hogy ez a három év arra jó, hogy bejön egy műhelybe, megismeri, tanul, ez az első év. Magáévá teszi, ez a második-harmadik év, és a tánctagozat vezető számára a negyedik, ötödik kamatozik. Ha valaki nagyon komolyan stílust épít, és nem arról szól csak, hogy legyen egy táncos, aki egy pipát jelent egy adott státuszon.
Csizmadia Tibor: Berci, nálatok?
Vári Bertalan: Számomra mindig nagy fejtörést okoz, hogy pont itt az ember gondolkodik előre, hogy tudom, hogy az a bizonyos táncos, egy vagy két éven belül már biztos, hogy el fog menni, szülni fog, férjhez fog menni, előbb-utóbb eljön az az idő, vagy férfi táncos esetében lehet, hogy már harmincöt, lehet, hogy elege van ebből az egészből, kicsit belefáradt. Igyekszem előre gondolkodni, hogy amikor tudom, hogy egy vagy két év múlva két emberrel kevesebb lesz, már most megpróbálok fiatalokat valahogy integrálni, hogy elkezdjék betanulni, megismerjék a stílust. Ha valahonnan fölveszel valakit, bármilyen táncost, az, hogy az adott együttes stílusát megtanulja, nagyon sokáig tart. És én igyekszem „túlbookolni” magamat, hogy legyen mindig két-három fiatal táncművész a közelünkben, aki tanulja a repertoárt, a stílust, és ha bármi nehézség adódik, van ember, aki be tud a helyére állni.
Csizmadia Tibor: Értem. Attila, nálatok?
Kozma Attila: Ugyanúgy, ahogy előttem elmondták a kollégák, Annyit tudok még hozzátenni ehhez a dologhoz, hogy a Miskolci Balettet én valahogy úgy raktam össze, hasonlóan egy színházi társulathoz, hogy nagyon különböző karakterűek legyenek benne. Erre keresek mindig táncosokat. Nagyon fontos, amit Dóra mondott. Ha odaszerződik egy fiatal táncművész hozzánk, meg szoktam nyugtatni, hogy az első év a beletanulás. Nem is követelek tőle annyit, hogy azonnal tudjon, mert nem fog tudni stílust, színházat tanulni. Abszolút szabad kezem van abban, hogy válogatok, és ugyanúgy vagyok, ahogy a többiek elmondták. Az előbb azt mondtad, hogy nálunk olyan nagyon csili-vili minden. Azért csili-vili, ha egyáltalán, mert iszonyú sokat dolgoznak. Az pedig csak úgy megy, ha korrektül megkapják mindazt, amire szükségük van. Nyilván nem kapnak meg mindent, de eszeveszett sokat dolgoznak, benn alszanak két próba között a színházban. És ez egyszerűen muszáj. Amikor arról van szó, hogy kurzus legyen, vagy szabadidejük van, akkor a szakmai fejlődésük szempontjából kapják meg mindazt.
Csizmadia Tibor: A reggeli tréningtől kezdve a próbákon keresztül az esti előadásig sokkal folyamatosabb a színházi létezésük, mint a színészeknek.
Barta Dóra: Bennem annyi tapasztalat összegződött az utóbbi évek alatt, hogy nem mindenben összehasonlítható a két műfaj. Nagyon érdekes, hogy egy prózai létnél egy színész odaszerződik, előadásokban, szerepekben gondolkodik. Egy táncos adott műhelyhez csatlakozik, kevésbé csak a szerepekben gondolkodik, hanem egyszerűen az ő életét percről percre meg kell, hogy határozza egy szakmai folyamat. Olyan módon, amit muszáj egy tánctagozat-vezetőnek ajánlani. Egy táncosnak mások a hétköznapi igényei. Nagyon nagy hangsúly van nálunk a gyakorláson, a gyakorlásra szánt idő megteremtésén, és nagy felelősség mindannyiunk számára, hogy ezt adni tudjuk.
Csizmadia Tibor: Ez csodálatos zárszó is. Köszönöm szépen a beszélgetést. Én nagyon sok mindent megtudtam a tagozatról, annak ellenére is, hogy korábban is elég közeli kapcsolatban voltam.