Katika Művésznő!
Búcsúzni szólít a pillanat; amitől féltünk, bekövetkezett.
Most, hogy visszavonhatatlan a bizonyosság, bénán nézünk egymásra, családod, barátaid, tanítványaid, rajongóid. Szemünkben a kérdés: mi lesz ezután? Hogyan tovább?
Az önző kérdés: mi lesz velünk ezután?
Én is itt állok, remegő kezemben papírral, és azon kapom magam, hogy vajon megszidsz-e, hisz mindig utáltad, ha papírt tartok a kezemben, mikor fontos dologról beszélek. “Bízz magadban!” hallom a Te hangodon. De nem megy, most nem, csak papírból, dadogva…
Szóval a búcsú…
Nem biztos, hogy menni fog.
Még nem.
Előbb pár halk “köszönöm”-öt szeretnék elsuttogni magam, barátaid, tanítványaid nevében.
Köszönjük, hogy voltál, hogy hihetjük, hogy vagy, és tudhatjuk, hogy leszel nekünk.
Figyelmeztetsz, tanítasz, korholsz, kacsintasz és muzsikálsz. Úgy, ahogy csak te tudtál. Muzsikáltál akkor is, amikor sem pálca nem volt a kezedben, sem partitúra nem volt előtted.
A bírálat, az elismerés, a derű, a harag mind zenévé oldódott benned, a dühöd, vagy rajongásod zeneként ért bennünket. Talán azért is figyeltünk Rád olyan áhítattal mindig.
Bármi készült a színházban, ott lengett bennünk a kérdés: “mit szól majd ehhez a Váradi?”
Köszönöm, hogy tanulhattam, tanulhattunk Tőled. Tanultunk élni akarást, élni tudást, hogy nincs elveszett helyzet, hogy mindig bármilyen drámai helyzetből fel lehet állni, mindig újra lehet kezdeni.
Eddig azt gondoltam, csak a költő gondolja úgy, hogy “áldott a lét, hogy mindig újra kezdhető.” Tőled tudom, hogy valóban lehetséges.
Azt is tudom tőled, hogy egy kicsi vidéki színház zenetanárokból álló zenekarát is meg lehet úgy szólaltatni, mintha a Berlini Szimfonikusokat hallaná az ember. Csak bízni kell, csak hinni kell és dolgozni kell.
Minden általad dirigált előadás ezt bizonyította. A hit, a bizalom, a költészet és a munka dicséretét.
Azt is Tőled tudjuk, hogy lehet, érdemes, sőt kell is újrakezdeni a pályát, új körülmények, új társak, új inspirációk között. Veled ez történt és remélem nem csak én, mi barátaid gondoljuk úgy, hogy jó döntést hoztál. Ezzel a döntéssel egy új Váradit kaptunk mindannyian.
Aktív és kreatív, szárnyaló, a művészi kiteljesedés legmagasabb régióiba röpítő pálya-szakasz vette kezdetét. Magaddal ragadtad társaidat, mindannyiunkat, sőt meghátrálásra kényszerítetted az akkor már leselkedő gyilkos kórt is.
Ámulva csodáltuk ezt a tempót. Köszönjük ezt a Váradit is.
Külön köszönöm, hogy azt a döntést, mely életemet teljesen megváltoztatta, nagyrészt Neked köszönhetem. Közben folyamatosan tanítottad a fiatal és kevésbé fiatal énekes és zenész társadalmat.
A napokban került a kezembe egy facebook- bejegyzés, melyben egyik kedves tanítványod búcsúzott tőled. Nem kértem rá engedélyt írójától, talán nem neheztel meg rám, most pár sort idézek belőle.
“Szeretted a gyerekeidet. Az igazit Andrist és minket, színházi gyerekeidet is. Szeretted a vakmerőket, a bolondosakat, akik esetleg szemtelenek a direktorokkal, azokat akikben viszontláthattad a zene mindenek felett való szeretetét, akikben esetleg felfedeztél valami régi vágású odaadást. Ráismertél a szenvedélyre, legyen az zenei, színházi, vagy emberi. Bohém voltál, de kemény.”
Eddig az idézet.
Abban az iskolában, ahová sok évtizede jártam a falon lógott egy Albert Schweitzer idézet, így szólt:
“A legszebb emlékműved embertársaid szívében áll…”
Ezek az embertársaid a nagyvilág minden táján Budapesttől Tokióig, Miskolctól Münchenig, Tokajtól Regensburgig, Tatabányától Washingtonig most megállnak egy pillanatra és fejet hajtanak egy nagy muzsikus, egy nagy karmester előtt.
Előtted Katalin Művésznő!
Felsorolni szinte lehetetlen, hol, mennyi országban, városban biztosítottál az emberek lelkébe egy csepp reményt, örömet, vidámságot zenéddel, vezényléseddel.
Felsorolni szinte lehetetlen, hogy a világ minden táján hány olyan fiatal, vagy egykor fiatal énekes gondol most lehajtott fejjel Rád, aki egy-egy nagy sikere után elsőként Téged hívott fel avval: Kati néni sikerült! Köszönöm!
Te tudtad a titkot, amit kevesen tudnak: szavak nélkül teremteni tökéletes harmóniát.
Azt is tudtad, hogy a zenének is igazi értelmet a csönd ad. Mondtad is sokszor: “Csörömpölni mindenki tud, de a csend, a csend az igazi.”
Hálás vagyok a sorsnak, hogy melletted dolgozhattam, tanulhattam Tőled. Úgy tanulhattunk, hogy észre sem vettük. Csak most a hiány dübörög mindannyiunkban!
Vigyázz ránk, esendő, ideig-óráig itt maradókra!