2013-ban Kovács Lehel, a Katona József Színház színésze és Mórocz Adrienn, a Budapest Bábszínház színésznője kapták a Pethes–Agárdi-díjat.
Miközben beszélgetünk – stílszerűen egy étteremben, mert mindketten érdeklődnek a gasztronómia iránt, külföldi utazásaikon is az ízélményeket keresik –, Adri és Lehel is kérés, kérdés nélkül többször elmondja, milyen nagyszerű dolog, hogy voltak olyan elődök, akik végrendeletükben arra gondoltak, hogy az utazás élményét fiatal színész házaspárok tapasztalhassák meg.
Egyrészt azért, hogy egy ilyen zaklatott életformában, mint amilyen a színészeké, a párok együtt lehessenek, másrészt pedig azért, hogy inspirálódjanak, hiszen az ő szakmájukhoz elengedhetetlen, hogy új kultúrákkal, emberekkel találkozzanak és szembesüljenek, vagy hogy lássák, máshol hogyan működik a színház.
Adri szerint talán az a legszebb ebben a díjban az a szabadság, hogy kötöttségek nélkül ők dönthetik el, hová mennek, mire költik a pénzt. Adott tehát két fiatal színész, akik a külföldi utazást tulajdonképp közösen kezdték el. (Az a párizsi, Eiffel-torony alatti kép, ami a májusi hírt illusztrálta, még az első utukon készült.)
Mivel hosszabb időre az egyeztetések miatt nem tudtak elutazni, a Pethes–Agárdi-díjból három etapban három úti célt választottak: Berlint, a horvát tengerpartot és Lisszabont.
„Berlin a világ egyik legjobb városa, és azt gondoltam, ezt Adrinak látnia kell – indokolja Lehel a választást, aki ezúttal harmadszor járt a német fővárosban. – Ebben a városban mindenki megtalálja azt, ami neki fontos vagy érdekes.
Tele van élettel, azt érzem, hogy nem kell félnem az emberektől, hogy ott lehetsz bármi, mert mindennek van helye és mindenre van kereslet. Azt látni például, hogy a Volksbühne előtt például piknikeznek az állójegyre várva, megerősíti az embert, hogy a színház igenis fontos dolog.”
Az Alexanderplatzon laktak egy szálloda 18. emeletén, a három nap alatt leginkább sétáltak, hogy magukba szívják a berlini hangulatot, megismerjék a város atmoszféráját, lakóit, és persze gasztroturistaként ettek-ittak.
A nem kifejezetten tengerpartrajongó Adri Lehel révén szépen lassan a tengert is megszerette, így a díjból kapott összegből három napot Horvátországban is eltöltöttek.
A szállással itt nem volt akkora szerencséjük – bár a szállodai szoba valóban a tengerpartra nézett, az ablakot kinyitva nem a hullámok moraját, hanem a közeli vendéglátóhelyek bulizenéjét hallották –, jó néhány élmény azonban kárpótolta őket.
Az például, hogy közel kilencórányi vezetés után az autóból kiszálltak, és egy úr felajánlotta nekik a pluszpizzáit, vagy a grillezett tintahal, amit ott kóstoltak először egy étteremben.
A leghosszabb etapra már az őszi színházi évadban, októberben került sor (és ezért rendkívül hálásak a Budapest Bábszínháznak és a Katona József Színháznak), ekkor Portugáliába utaztak.
Egy hét alatt bejárták Lisszabont és környékét, megtapasztalták a portugálok segítőkészségét, ami Lehel szerint egyetlen más nemzetéhez sem fogható. A kulináris élvezetekben itt is tobzódtak, az útikönyv mellett a szerencse is segítette őket.
Abban például, hogy betérjenek egy CD-ket is áruló boltba bort inni, és ott ajánljanak nekik egy igazi, autentikus fadobárt. Vagy az utolsó délutánon, amikor kószálás közben megláttak egy éttermet – mert a külső alapján választanak helyet, és amilyen jók a megérzéseik, még sosem csalódtak –, de mediterrán ország lévén háromkor már zárt a konyha.
Az öltözékére nézve akár gondnoknak is hihető úr, azaz hely főnöke azonban felajánlotta nekik, a városnézést szintén nem túlöltöző turistáknak, hogy a menüből kaphatnak. Abból a menüből, amit a Michelin-csillagos étterem gondosságával készítettek, amiben az ízek különös harmóniába olvadtak össze.
A gasztroélmények mellett Lisszabonhoz fűződik a canopy kipróbálása is. Az Amazonas erdeiben a fák lombját vizsgáló szakértők kifejlesztettek egy kötélpályarendszert, amin fától fáig csúsztak, és ezt importálták a portugálok azzal a változtatással, hogy nem csupán kalandparkszerűen megy végig a pályán az ember, hanem közben megismerkedhet ezzel a történettel, a hellyel, a fákkal. (Lehel, aki maga is tériszonyos, egyébként bátran ajánlja mindenkinek, hogy a magasság ellenére is nyugodtan próbálja ki a canopyt.)
Megannyi történetet idéznek fel, hosszabb sztorik és apró, de erősen megmaradt érzetek váltják egymást. Mesélnek a sintrai tájról, a szállásról, ahol a reggelinél a többi külföldi vendéggel együtt is szinte olyan volt, mintha egy nagy család reggelizne, majd Lisszabonról, ahol néhányójukkal összetalálkoztak.
A bárról, ahol nem iktatták külön a fogyasztást, hanem csak annyit írtak ki: ne felejtsd el felírni, amit ittál, de különben is tudjuk, hol laksz.
A macskaköves utcákról, a térképen közelinek látszó, a valóságban viszont a város magasabb pontján levő, így aztán a két kilométernél jóval távolabbinak tűnő apartmanról („Turistalátványosságnak számítottam, ahogy két bőrönddel fölfelé caplatok fölfelé az utcán” – nevet nem kis öniróniával Lehel. És persze, hogy ezt is megörökítette fotókon Adri.)
A vad, beláthatatlannak tűnő óceánról, aminek semmihez nem fogható méreteit először látta Lehel, meg a hatalmas, Európa legnagyobbjának számító, óceáni élővilágot bemutató akváriumról, ahol a világ legrondább hala is úszkált a vízben.
A fura módon Portugáliában evett legolaszabb pizzáról és lasagnéről. A helyi borokról, a tipikus portugál édességről, a leveles tésztába töltött crème brûlée-szerű krémmel töltött, karamellizált tetejű süteményről, aminek a receptjét a helyi szerzetesek, akik kitalálták, nem hajlandóak elárulni, és amihez hasonlóra még az internet segítségével sem bukkant Adri.
És az utolsó estéről, ami talán a legbájosabb történet, és amit szintén Adri mesél el.
Egy „igazi portugál” helyen ültek, egy nagyon kicsi étteremben vagy inkább kocsmában, ahol nem a berendezés, hanem a vendégek kisugárzása miatt érezni lehetett a színházi hangulatot.
A közelben ülő úriember erőteljes basszus nevetései már megalapozták az estét. A kiadós vacsora után Lehel kért egy vodkát, ám azt nem tudta, hogy a portugál pincér nem fél decit visz ki, hanem addig önti a poharat, amíg a vendég azt nem mondja, elég.
Így került aztán a pohárba másfél deci vodka. Ehhez jött még a szemben ülő férfin megpillantott „hahaha, hohoho, hahaha” feliratos póló, és egyszerre elkezdtek nevetni.
Az úrról kiderült, hogy egy amszterdami elmeorvos, aki Lisszabonban egy nevetőkonferencián van, és minden reggel 8 órakor hívja telefonon a mentorát, hogy együtt nevessenek.
„Viselkedésével lehet, hogy provokálóan hat – fogalmaz Lehel -, de nem egy őrültet látsz, hanem egy embert, aki a gyógyításnak és az életnek ezt az útját választotta.”
Adri pedig hozzáteszi, úgy érzi, ezt a találkozást mint egy extra ajándékot kapták nászutuk végén.
A beszélgetést készítette Papp Tímea
