Laudáció Gombos Judit Aase-díjához
Saját bevallása szerint amióta az eszét tudja, színész akart lenni. Az első lépéseket mint sokan mások, ő is versmondóként tette meg Gyöngyösön, de nem a szokásos léptékben haladva: alig volt másodikos, amikor egy nyolcadikost sikerült túlszárnyalnia egy versenyen.
A város kicsi volt neki, így került Budapestre, a sikertelen főiskolai felvételi után egy civil munkahely és azzal párhuzamosan Verebes István osztályában a Gór Nagy Mária Színitanoda következett. Ahova csak egy tanévet járt – és tessék, már megint nem a szokásos léptékben haladás! –, mert a májusi vizsgán meglátta őt Lengyel Boldizsár, a Szigligeti Színház igazgatója, és szerződést ajánlott neki. Történt mindez 1985-ben, tehát Gombos Judit a 40. évet tölti a pályán.
Szolnokon egy gyerekelőadásban debütált Varangyként. A Cinóbert Kárpáti Péter írta, a dramaturg Zsótér Sándor volt, az előadást Zoltán Gábor rendezte Schwajda György első évadában. Legutóbbi bemutatója szűk két hete, Spiró György Prahjában volt azzal a Mészáros Istvánnal, akivel együtt szerződtek Szolnokra. (A névsorból megírható akár egy kis legújabb kori magyar színháztörténet is.)
A Színházi Adattár 147 bemutatóját listázza.
A Szolnok Megyei Néplap először 1985. november 30-án írt róla A szabin nők házassága kapcsán (írta Molnár Gál Péter, rendezte szintén Zoltán Gábor). Valkó Mihály szerint „Gombos Judit tűzrőlpattant Rózája — Fridolinék szolgálója — mozgalmas elevenségével vonja magára a figyelmet”. Róza különben színésznő akart lenni. Testhezállóbb szerep talán nem is lehetett egy ambiciózus fiatal színésznőnek.
Gombos Judit színházi munkáját illetően a legfrissebb találat a Blogszolnok.hu-ról, Bajnai Zsolttól származik: „A szolnoki társulat két oszlopának azonban így is hatalmas jutalomjáték a Prah, ami kicsit olyan, mintha a Szigligeti három évtizeddel ezelőtti igazgatója kifejezetten nekik, egykori színészeinek írta volna ezt a kétszemélyes drámát.”
Négy évtized alatt igazgatók jöttek, mentek, kollégák érkeztek, távoztak, visszatértek, Gombos Judit azonban maradt. Végigjárta a ranglétrát, a kisebb epizódalakítások után következtek a nagyobb szerepek, amelyek jó részét hosszú ideig szinte kizárólag zenés és/vagy vígjátéki előadásokban abszolválta.
Az első karcosabb feladatot A kripli Kate nénije jelentette, Übü mamával felvillantotta az féktelen komédiázó kedvbe sűrült világismeretet, a Kaland dr. Pálos Esztere pedig megmutatta, hogy tapasztalata révén nemcsak alkalmas a drámai szerepekre, de mély emberismeretének köszönhetően hiteles is azokban.
Ritkán adódik olyan lehetőség egy színész számára, hogy ismételjen, hogy pályája során kétszer, ráadásul annak más-más szakaszában bújjon bele egy figura bőrébe. Gombos Juditnak ez megadatott a Hippolyt, a lakáj Julcsájával, a Liliomfi Kamillájával, a sor pedig nemrég a Vízkereszt Máriájával bővült. Nem kortalansága miatt tehette ezt meg – hiszen korát nem titkolja –, hanem azért, mert ízzel és ízléssel játszik. Gombos Judit stílusos és önreflexív színész, nyíltan, egyenesen játszik, nem teremt titkot oda, ahol nincs. Alakításainak fontos ismérve, hogy a néző tökéletesen érti és megérti
Anyaszínházában többször megkapta az évad legjobb alakításáért járó díjat, már 2015 óta a Szigligeti örökös tagja – hopp, még egy szokatlan ugrás! –, 2016-ban megyei Prima díjas lett. Az Aase-díj az első országos elismerése. Mert ahogy az a magyar vidéki színészek esetében lenni szokott, hírük-nevük ritkán terjedt a megyehatáron túlra; a rossz beidegződés a vármegyékben sem változott. De Gombos Juditnál mégis várható menetrend szerint egy szokatlan fordulat: a nemzetközi fesztiválokon elismert Fekete pontban az ország, sőt a világ előtt is felvillantotta ja immár Aase-díjas tehetségét!
Írta: Papp Tímea
Laudáció Urbanovits Krisztina Aase-díjához
Tavasszal mutatták be Urbanovits Krisztina első rendezését, A színházcsinálót. Hogy miért Thomas Bernhard darabját választotta, arról így vallott: „Bernhard művén keresztül arról szeretnék beszélni, ami ma történik Magyarországon a színházban. Arról, hogy milyen periférián lenni és lehetetlen körülmények között dolgozni. Arról, hogy mennyire értelmetlen és hálátlan mindez. És arról, hogy miért van az, hogy mégis muszáj csinálni.” Tizenhét év független színházi lét tapasztalata adta a muníciót az előadáshoz, hiszen 2007-ben alapították Száger Zsuzsával a KV Társulatot, amely kortárs drámákon keresztül női témákat, fontos társadalmi kérdéseket állít színpadra. Így a színészet mellett a tágabb értelemben vett színházcsinálás is az élete része. Hogy fel tudtak építeni és ennyi időn keresztül életben tudtak tartani egy markáns arculattal bíró független színházat, ahhoz rengeteg munka, elszántság, és bátorság kellett.
De hát Urbanovits Krisztina a színészi pályára is egy bátor döntéssel került, amikor diplomás művészettörténészként elszerződött segédszínésznek Kaposvárra. Egy progresszív kőszínházban szocializálódott, ahol Ascher Tamástól és Babarczy Lászlótól tanulhatott, klasszikus és kortárs színdarabokban, operettben is kipróbálhatta magát.
Budapestre visszakerülve egy teljesen más terület következett, dolgozott Lengyel Annával a PanoDráma dokumentumszínházában, játszott a Dollár Papa előadásaiban, a legtöbbet pedig saját társulatuk produkcióiban.
Színészi alkatában van valami összetéveszthetetlen, a világra friss szemmel rácsodálkozó természetesség, valami megőrzött gyermeki tisztánlátás. Pontos jellemrajz, a nézőkhöz közeli játékhoz jól igazodó gesztusnyelv, egyéni hanghordozás, jól adagolt humor és irónia, nem lankadó játékkedv jellemzi. Legyen szó több kisebb szerepről, mint a Miért lett R. úr ámokfutó?-ban; egy kevés vonással felrajzolt karakterről, mint a Tulipánban vagy Az apácában; főszerepről, mint a Terike és Irénben, hogy csak az utóbbi évek szerepeiből említsünk néhányat. Játékán érződik a műgond, hogy odafigyel az apró részletekre, gesztusokra. Ismeri azokat a hétköznapi, esendő asszonyokat, akiket játszik, és úgy tudja megmutatni őket, hogy mi is ismerősnek érezzük valamennyit. Mindig önazonos a színpadon, anélkül, hogy a szerep kereteit szétfeszítené. A személyiségén átszűrt karaktert látjuk, a párlatot, ezért lesz összetéveszthetetlen, mégis mindig más.
Urbanovits Krisztina elismerésre méltó színészi pályafutása mellett azok közé a színházcsinálók közé tartozik, akik sokat tettek azért, hogy a színház a mához és a máról szóljon, hogy minket is foglalkoztató kérdéseket tegyen fel, hogy megőrizze szabadságát, és életben tartsa a független színház egyre fogyatkozó szigeteit.
Írta: Turbuly Lilla
Laudáció Gados Béla Aase-díjához
Gados Béla olyan színész, akinek az alkata, az egyénisége eleve vonzza, hívja magához a joviális, jóindulatú, idealista figurák szerepét. Melegbarna szempár, kifejezően élénk vagy félénk, esengő vagy esendő tekintet. Gömbölyűsége derűt sugároz, arca mint a világító telihold. (Mialkovszky Erzsébet jelmeztervező imádta öltöztetni.)
Már akkor ilyen volt, amikor a főiskola után az osztályából csapatostul mentek Nyíregyházára, a Móricz Zsigmond Színház viszonylag új társulatához, Léner Péter keze alá. Majd’ két évtizedet töltött Nyíregyházán, ott alapított családot – az sem lehet véletlen, hogy az egyik kisfia bárányfelhőnek mondta a bárányhimlőt, amikor elkapta –, játszotta a kisebb-nagyobb szerepeket Léner Péter, Csikos Sándor, Schlanger András, Verebes István és Tasnádi Csaba igazgatása alatt. A legfontosabb találkozása alighanem Ivo Krobottal esett ez idő alatt, sőt ez időn túl is. A cseh rendező bő másfél évtizeden át el-eljött dolgozni a Móricz Zsigmond Színházba, és soha egyetlen előadást sem csinált ott Gados Béla nélkül, az elsőtől, a nagysikerű Őfelsége pincérétől kezdve az utolsóig, a Platonovig, amelyhez kedves színésze már a Bárkából jött vissza vendégnek.
Ivo Krobot finom Hrabalokat és erőteljes Csehovokat hozott Gados Bélának, de ezeken a feladatokon kívül sem nélkülözött: jutott neki Bicska Maxi, Kopjáss István, Dürrenmattól az Ötödik Frank címszerepe. Dolgozott Alain Timarral a Rinocéroszokban, játszotta Lacroix-t a Gaál Erzsi rendezte különleges Dantonban, volt persze Sancho, Schlanger András La Mancha-i lovagja mellett. Cromwellként lépett fel Mohácsi János első nem-kaposvári munkájában, az Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult című, feljavított Jókaiban, amint aztán további Mohácsikba is szívesen adta magát Nyíregyházán, később a Bárkán, majd a Vígszínházban. Az is érdekes lehetett, amikor a Móricz Zsigmond Színházban Zsótér Sándor első rendezésében, A kaktusz virágában a Walter Matthaut alakította.
Gados Béla nem felugrálós típus: Nyíregyháza után a Bárka Színházban töltött egy tucat évet. Ebből az időszakból talán az öt összetartó férfiszínész fémjelezte Tengeren-t emlegethetjük, Göttinger Pál rendezését. Vagy a Főnök urat a Vasárnap 16:48 címen futó Ödön von Horváth-darabból, A végítélet napjából. Szerepet vállalt Gados Béla a Nagykovácsi Nemzeti Színház Énekes madár bemutatójában, s a szakmai ambíció, a kíváncsiság elvitte az azóta megszűnt független társulathoz is, a HOPParthoz, amikor ott Forgács Péter Három nővért rendezett, és Csebutikin szerepére hívta őt. 2015-ben a Vígszínház tagja lett, azóta a Szent István körúton teszi a dolgát, például ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseinek sorában. Vagy legújabban Az imposztorban, a vilnai társulat egyik tagját rokonszenves, egészséges kedélyű, rossz színésznek mutatva.
Nyíregyházán a társulat 1994-ben Móricz-gyűrűvel jutalmazta. A második vígszínházi évadában neki ítélték kollégái „A kis csillag is csillag” elismerést. Az Aase-díj is jó társaságba kerül.
Írta: Stuber Andrea
Laudáció Sirkó László Aase-díjához
Kevés olyan színművész van, akinek pályája olyan erősen kötődik egy városhoz, mint Sirkó Lászlóé. Neve említésekor rögtön beugrik a kecskeméti színház, ha pedig a színházat említjük, szinte bizonyosan ő az első, akinek a neve eszünkbe jut. Bő ötven éves pályáján csak egy relatíve rövid, nyolc évnyi kitérő erejéig távolodott el a város teátrumától, amelynek 1986 óta megszakítás nélkül tagja. Közben változott a színház neve, jöttek-mentek igazgatók, koncepciók, kiváló és kevésbé kiváló rendezők, dolgozott kortársaival, akiknek egy része már nincs közöttünk, és fiatalokkal, akik szakmai értelemben mellette nőhettek fel. Sőt, megalapította a Kecskeméti Színitanodát, ahol hosszú éveken át tanított is.
Eközben számtalan szerepet játszott el – felsorolásuk önmagában sokszorosan meghaladná e laudáció kereteit. Ezek jelentős része olyan karakterszerep, amely klasszikus vígjátékokhoz, bohózatokhoz, operettekhez kötődik. A skálájuk igazán széles: olyan formátumos, emlékezetes alakításokra lehetőséget nyújtó feladatok mellett, mint a Liliomfi Szilvai Tódora, az Anconai szerelmesek Tomao Nicomacója vagy A víg özvegy Nyegusa, kevésbé hálás, de az adott előadás egészének szempontjából fontos szerepek sorát is eljátszotta. Abban, hogy ezek a karakterszerepek rendre megtalálták, egyaránt része van alkatának, humorának, ember- és műfajismeretének, szakmai professzionalizmusának, amelyeknek köszönhetően az emberi gyarlóság gazdag tárát tudja görbe tükörben mutatni. De ezek mellett játszott számos klasszikus, drámaibb tónusú szerepet is: volt Biberach a Bánk bánban, Férfi a Prahban, Miller az Ármány és szerelemben, és nem egyszer dolgozott együtt a Szász Jánossal annak fontos rendezéseiben – így játszhatta el Bugrovot a Platonovban, Sirmát a Boldogtalanokban vagy a Fogalmazót a Liliomban. Nem Szász volt az egyetlen olyan, a konvenciókat többé-kevésbé meghaladni kívánó alkotó, aki számított rá; csak az utóbbi tíz évben többek között Mohácsi János, Horváth Csaba, Rusznyák Gábor, Hegymegi Máté rendezéseiben is szerepelt.
A mostani évadban már a harmadik bemutatóján van túl. Játékkedve töretlennek tűnik, lendülete, energiái kiapadhatatlannak látszanak, ami azzal kecsegtet, hogy még sokáig láthatjuk a kecskeméti színpadon.
Írta: Urbán Balázs
A 2024. évi Aase-díj díjazottjainak laudációit a Színházi Kritikusok Céhének tagjai írták.