Kedves Barátaim!
Augusztusban kaptam egy megtisztelő felkérést a SZÍNHÁZ című lap szerkesztőitől, mondanám el gondolataimat a POSzTról, annak jövőjéről.
Elhárítottam a felkérést, és volt mire hivatkoznom: lekötött az Ördögkatlannal járó millió feladat, és már készülnöm kellett arra a próbafolyamatra, ami miatt most sem lehetek jelen ezen a beszélgetésen. De bántott a hárítás, újra és újra megpróbáltam átgondolni, mit is írhatnék a szerkesztőknek.
Bántott, mert úgy nőttem fel, hogy a kapott feladatokat el kell végezni, bántott, mert a hiúságomat is piszkálta a felkérés, de mindenekelőtt bántott azért, mert nem tudom elviselni a kudarcokat. És a POSzT ebben az évben már a kudarc, a pillanatokon belül bekövetkező szétesés jeleit, sőt egyértelmű bizonyítékait mutatta fel.
Ez persze nem az én személyes kudarcom, de az az ember, akinek tekintem magamat, vagyis aki a mindenáron megkísérelendő párbeszéd híve vagyok, mélységes elkeseredéssel néztem és nézem végig azt, hogy a színházi világ, melyhez mi mindannyian tartozunk, nemhogy példát mutatva egy nagyvonalúságát, nyitottságát, a kíváncsiság elfogadó empátiáját, és a sokféleség felett érzett örömet őriző és begyűjtő szigetet, egy Másik Magyarországot testesítene meg ebben a szerteszéjjel hasadt, acsarkodó országban, igen, a mi hazánkban, de bizony leképezi, sőt felnagyítva arcunkba vágjaannak buta, korlátolt éskicsinyes gyarlóságait.
Próbáltam én megfogalmazni, mit is kellene tenni POSzT-ügyben, de minden újabb nekigyűrkőzés értelmetlennek bizonyult. Merthogy csak azt tudtam-tudom elfogadni magamtól, ami építő, kreatív, hasznosítható, szóval ami szolgálni tudja azt, hogy egy másfél évtizedes, olyan-amilyen színházi fesztivál megújuljon vagy újjászülessen.
De bármilyen ötletet-javaslatot megfogalmaztam volna, már láttam is annak megvalósíthatatlanságát. Csak úgy tudtam volna tehát eleget tenni a szerkesztők kérésének, hogy leírom, mit miért nem lehet. Nem lenne persze nehéz egy pillanatra bátornak és radikálisnak lenni, és jól odamondva megállapítani: ennek vége. És hogy nem lehet. És hogy ebben az országban, ezekkel nem lehet. Hogy melyik ország, az világos, hogy kik az ezek…
Nos, a világot könnyen érteni és megítélni akaró, szimplifikáló igyekezet szeretné ezekre meg azokra kettészelni a különböző embercsoportokat, legyenek ők színháziak, bélyeggyűjtők, bolti eladók vagy éppen vonatmegfigyelők…
Ám meggyőződésem, mert mindennapos tapasztalatom, hogy az emberek többsége az ezek meg az azok között van, és ha ezt tudva szólítjuk meg a másikat, ő is így lát bennünket. Ebben a nagyon széles sávban vannak mindazok, akik nyitottak, kíváncsiak és befogadóak, márpedig kik lennének ezek az emberek, ha nem pont mi, színházi emberek?! Nos, ez a fikció mondatja velem, van remény.
De akkor elő az építő, kreatív, hasznosítható ötletekkel, biztatom magamat, most, hogy az újabb felkérést kaptam, immár a mai beszélgetést megszervezőktől. Elkezdem hát, miközben abszolút tisztában vagyok azokkal az ellenérvekkel, amiket javaslataimat hallva gondoltok, majd megfogalmaztok.
Az a kiindulópontom, hogy a javaslatoknak több fokozata van. Az első és legfontosabb az alapkérdések tisztázása, ezek után következhetnek nem mellékes, de az alapkérdésekre adott válaszokból következő fokozatok.
I. fokozat
1. Évenkénti színházi találkozóra szükség van, a magyar színjátszás igenis produkál minden évben 14-15 olyan produkciót, szerintem egyébként többet, amiket összegyűjtve a felfedezés és a ráismerés izgalmával és örömével fogadhatjuk a fiatalok (vagy nem fiatalok) friss megszólalásait, a mesterek míves munkáit stb. (Zárójeles megjegyzés: az „országos” elnevezést fel kell váltania a „nemzetinek”, hiszen határon belüli és határon túli magyar produkciókról beszélünk.)
2. A fesztivál színhelye Pécs maradjon. Részben egy gyönyörű, sokszínű város, de mindenekelőtt jelentős tudást-tapasztalatot halmozott fel az elmúlt másfél évtizedben, valamint a Nemzeti Színház és a Zsolnay Negyed megfelelő épületekkel-termekkel és infrastruktúrával rendelkezik.
Nos, idáig viszonylag könnyű volt az út. Meg lehet persze máris piszkálni az elhangzottakat: pontosan mire is van szükség, mi az az elvi-gondolati váz, aminek mentén szerveződik a fesztivál… Ezt én fontos, de későbbi kérdésnek tekintem. Van előbb egy-két igazi nagy bökkenő, akadály, megoldandó, ha megoldható feladat. Íme:
3. A fesztiválból ki kell szivattyúzni a politikát. Ez a gyakorlatban azt kell, hogy jelentse, hogy a POSzT tulajdonosi szerkezetében alapvető változást ajánlatos elérni, és Pécs önkormányzatát egyedüli tulajdonosként megnevezni. Ez fájó lehet sokaknak, akik a két színházi társaságban nem politikai indíttatásból, de a színház iránti önzetlen lelkesedésből dolgoztak a POSzT-ért – és tudom, vannak ilyenek -, de ezt az „áldozatot” meg kell tenni.
Az igazi áldozatot, nagyvonalú gesztust persze a társaságok vezetőinek kell megtenniük. Egy nagy lépést hátralépni, legalábbis ha nem a teljes területfoglalás, azaz a másik fél teljes kiszorítása vagy a folyamatos háborúskodás a céljuk. Bármelyik fél győzelme a magyar színház egészének vereségét jelenti, ahogyan maga a megértés szándékát nélkülöző permanens harc is totális és közös vereség.Természetesen nem azt gondolom, hogy a két társaság ne képviseltesse magát a fesztiválon, sőt, annak szervezésében fontos szerepet kell játszania – de a döntéshozatalokban nem vehetnek részt.
Kedves Barátaim!
Kérdezitek, ki az, aki kapott-megszerzett hatalmát visszaadja. Tudom, senki. Mégis, a POSzT lényegi megújulásának, az összefogásnak, a közös munkának ez az alapfeltétele. Meggyőződésem, hogy sokan gondolják ugyanígy. Nos, ha eljutunk idáig (és ebben csak hinni tudok, de sajnos kevéssé tartom valószínűnek), akkor Pécs önkormányzatáé a következő lépés, jöjjenek tehát a második fokozatban javasolt teendők.
II. fokozat
1. Pécs önkormányzata jelölje ki az új fesztivál művészeti igazgatóját. A kijelölés módjáról később, előbb leírom azt a személyt, akit személyesen sajnos nem ismerek: ez a színházi szakember talán inkább fiatal, mint idős, legalábbis olyasvalaki, aki kívülről szemléli a háborúskodókat. Nem tartozik egyik szekértáborhoz sem, de mindegyikkel párbeszédet tud folytatni, mert mindegyik fél tiszteli és elfogadja véleményét.
Olyan személyiség, aki rendezőként, igazgatóként, színészként, dramaturgként, tervezőként vagy ne adj Isten, kritikusként elismerést szerzett magának;aki öntörvényű személyiség ésgazdag tudása, határozott véleménye van a színházról; aki közvetíteni-tolmácsolni képes egymást nem értő vagy érteni nem akaró felek között; aki össze tudja egyeztetni az elvi és gyakorlati szempontokat; aki remek szervező és a megújítandó fesztivál érdekében háttérbe tudja tolni saját, személyes szempontjait – és még valami: akinek határozott víziója van a fesztiválról.
Ezt az embert én sajnos nem ismerem, nem tudom megnevezni. Javaslatomat máris dobhatnánk tehát a kukába – csakhogy ahogy már egyszer megfogalmaztam: ebben az országban, ezekkel az emberekkel tudjuk csak megcsinálni az új POSzT-ot.
Ez az ország a mi országunk, ezek az emberek pedig mi magunk vagyunk. Az a legfontosabb, hogy a fenti tulajdonságokat megközelítő személyt találjunk, vagyis találjon a pécsi önkormányzat – kizárva a politikai elvárásokat.
Kérdés: tud-e a színházhoz kevéssé értő politikai szervezet művészeti igazgatót találni? Önmaga bizonyosan nem. De ha Pécs felismeri, milyen lehetőség előtt áll, akkor talán felülemelkedik, ésnem politikai, hanem szakmai indíttatású tanácsadók segítségével megtalálja ezt az embert.
És ha idáig eljutottunk, van régi-új tulajdonos és alkalmasnak látszó művészeti igazgató, következnek a harmadik fokozat lépései, melyekben már csak egy a művészeti igazgató által létrehozott tanácsadó testület tagjaként (vagy csak úgy, kibicként, mint én most) tehetjük meg javaslatainkat.
III. fokozat
1. javaslat
Első javaslatom az, hogy minden döntése előtt konzultáljon a színházi szervezetekkel. Közéjük sorolom a két már említett társaságot és a Független Előadó-művészeti Szövetséget is, s ha én a helyében vagyok, eszmecserét folytatok a különböző színházi céhek és a MASZK képviselőivel is. Az ő megnyerésük nélkül ugyanis bármely jó elgondolás kudarcra van ítélve.
2. javaslat
A művészeti igazgató fogalmazza meg a megújuló fesztivál célját. Itt most mindjárt egy idézet következik, de előtte kell tennem egy kitérőt: már az eddigiekben is azt foglaltam össze, amikben a SZÍNHÁZ szeptemberi számában megszólaló, meghatározó magyar színházi emberek többé-kevésbé egyetértettek, illetve egymástól függetlenül megfogalmazott megállapításaik egybecsengtek – és persze amikkel magam is azonosulni tudtam.
Pécs városának és a majdani művészeti igazgatónak meg kell hallgatnia ezeket a véleményeket, és még sok-sok véleményt, tartozzanak képviselőik bármely oldalhoz – bár továbbra is állítom, hogy nem létezhet komoly, igazi, jelentős színházcsináló, akinek legfőbb ismérve a politikai hovatartozás lenne.
Ezért ragaszkodom makacsul ahhoz a naiv meggyőződésemhez, hogy létezik olyan, közösen elfogadható szakmai minimum, ami elegendő lehet az újrakezdéshez. És az idézet, amit a célokat illetőleg érvényesnek vélek: „… a fesztivál célja az évad kiemelkedő művészeti eredményeinek, innovatív irányzatainak, új tehetségeinek és régi mestereinek bemutatása, annak tudatosítása, hogy a színházművészet egy szakma, amely felelőssége, hogy önmagára reflektáljon, s egyben kapcsolatot ápoljon a közönséggel.”
Ha mód van rá, olvassák fel újra ezt a mondatot, és tegyük a kezünket a szívünkre: van-e benne egyetlen szó is, amivel ne értene egyet bárki is? Gyanítom, nincsen. És hogy ne üljetek ilyen drámai komolysággal ezen a fontos eszmecserén, jöjjön egy játékos találós kérdés: kitől idéztem?
Nos, igen, a magyar színház jelenlegi talán legradikálisabb személyiségétől, a korántsem kompromisszumok bajnokaként elhíresült, de megkerülhetetlen Schilling Árpádtól. Ilyen sorokat olvasva képzelem azt olykor egy-egy pillanatra, hogy még ha legtöbbször tolmácsokat alkalmazva is, lehetséges még két magyar között is a megértés.
IV. fokozat
Nos, immár messzire eljutottunk: van egy tulajdonos, Pécs, van egy művészeti igazgató, van célja a fesztiválnak. Joggal vetheti fel bárki, hogy magáról a fesztiválról még semmi konkrétumot nem tudunk. De minthogy ezek kidolgozása már a tulajdonos és a művészeti igazgató dolga lesz, itt és most a számtalan kérdés közül néhányat, az általam legfontosabbnak vélteket sorolom fel (és persze kihasználom a lehetőséget, hogy ezekre a magam rövid, zárójeles válaszait megadjam).
Elöljáróban azt tanácsolnám a művészeti igazgatónak, hogy figyelmesen hallgassa meg mindazokat, akik az elmúlt 15 évben a POSzT gyakorlati munkájában fontos szerepet játszottak. Tudásuk felhasználása segíthet abban, hogy hogy ne fedezzük fel újra és újra a spanyol viaszt. Stenczer Bélától Jordán Tamásig, Vajda Mártától Simon Istvánig … számosan vannak ők, és azt gyanítom, az elmúlt félévben megjelent-elhangzott megsemmisítő kritikák és mindannyiunk akár jogos elégedetlensége közepette is köszönettel tartozunk nekik.
1. Mikor induljon az új rendszer? (Adjunk magunknak időt: átmeneti sávban vagyunk, két válogató dolgozik a 2016-os POSzT-on, az menjen a maga „rendje” szerint, mely rendet megsegíti, ha 2016 nyarán nincsen zsűri, és nincsenek díjak. Így lehetőséget teremtünk arra, hogy 2016 júniusában elinduljon az új szisztéma.)
2. Hogyan biztosítsuk a fesztivál nemzetközi jellegét? (Az első kérdések közé írtam, mert alapvetőnek tartom. Két, együttesen alkalmazandó javaslatom van: a program része legyen 4-5 jelentős külföldi előadás meghívása, illetve a magyar program egyúttal „show-case”-ként is működjön, amihez elengedhetetlen 20-25 külföldi színházi szakember – fesztiváligazgató, kritikus, rendező stb. – meghívása. A külföldi előadások jelenlétének ötletét részben Forgách Andrástól lopom, de vele ellentétben nem a színvonalas MITEM-et szállítanám Pécsre, örüljünk, hogy Budapestnek, az országnak lett egy jelentős nemzetközi fesztiválja.)
3. Legyen-e válogatás, és ha igen, ki(k) válogasson-válogassanak? (Válogatásra feltétlenül szükség van. Az új POSzT nem lehet – ahogyan a régi sem volt – áldemokratikus seregszemle, ahol minden színház jelen van az általa kiválasztott előadással. Egyébként is, a „minden” színházba nekem belefér bármely pince-padlás-szobastb.-színház és kőszínház, épülettel rendelkező vagy azzal nem rendelkező állandó vagy alkalmi társulat. Én azt javasolnám a művészeti igazgatónak, hogy egyetlen színházi embert – legyen az kritikus, rendező, tervező, dramaturg stb.) válasszon, aki megnevezi 3-5 fős csapatot alkotó „segédeit”.)
4. Legyen-e – és ha igen, milyen legyen az OFF-program? (Magától értetődő, hogy legyen. Megítélésem szerint ez – ahogy ez még sok más dologra is érvényes, és az igazságosság és arányosság iránti vágy arra sarkall, hogy legalább ennyit megemlítsek – nem működött rosszul. De ajánlatosnak tartanám, ha a „hivatalos” és az OFF-program válogatója szorosabban együttműködnének, netalántán az utóbbi az úgynevezett „segédek” közül kerülne ki.Ide tartozik a Nyílt Fórum nevű „független köztársaság”. Nagyon fontos, lennie kell, de a sokszínű és mégis egységes arculathoz és gondolatisághoz ajánlatos az együttműködés a válogató csapattal.)
5. Legyenek-e díjak, ebből következően legyen-e zsűri? (Ha sikerül konszenzussal zsűrit választani, akkor válaszom igen – de nem létkérdés. Működő és jó módszer volt, hogy az egyes céhek maguk javasolták képviselőiket, ahogyan kívánatos 1-2 külföldi szakember felkérése is.)
Nem sorolom tovább. Jópár tisztázandó kérdés van még – hány előadást válogassanak, vannak-e szempontjai a válogatásnak (mely műfajok igen, melyek nem, miből mennyit stb.), mikor legyen a válogatás lezárva és így tovább és így tovább. Bár itt tartanánk.
Kedves Barátaim!
Ha a legelső pontban egyetértetek: azaz szükség van évenkénti nemzeti színházi találkozóra, akkor beszélgetéseteket, eszmecseréteket, megkockáztatom, párbeszédeteket ez vezérelje. Hogy az én javaslataim mentén, vagy valaki más jobb ötleteit követve, de azt remélem, úgy köszöntök el ma egymástól, hogy egy megújuló színházi találkozó esélyét tudjátok megteremteni.
Hasznos, érdemi, őszinte párbeszédet kívánok nektek A gát című, készülő előadás próbájáról,
Bérczes Laci
Kaposvár, 2015. szeptember 20.