Áprilisban három magánszínház vezetője volt Csizmadia Tibor vendége: Bank Tamás, a Játékszín igazgatója, Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda tulajdonosa, valamint Puskás Tamás, a Centrál Színház vezetője. Mitől független a magánszínház? Megéri-e magánszínházat alapítani? Hogyan lehet fenntarthatóan működtetni? Mit jelent a kiszolgáltatottsága? Milyen művészi és gazdasági elvek mentén áll össze a repertoár? Kell-e társulat egy magánszínházba? Az állami és önkormányzati színházakhoz képest más gondokkal küzdenek járvány idején a magánszínházak? Az NKA támogatásával zajló sorozat beszélgetése a járványügyi helyzet miatt zoomon zajlott.
Csizmadia Tibor: Jó napot kívánok. Köszöntelek benneteket. Ha figyeltétek ezt a sorozatot, talán kiderült az eddigi beszélgetésekből, hogy a legfontosabb cél az, hogy különböző oldalról megvilágítsuk: a színházvezetés – bár nem tanítják – szakma. Egy nagyon komoly szakma, amihez bizonyos vezetői tulajdonságok szükségesek, és át kell látni egy csomó dolgot. Úgy hozta a sors, hogy egész életemben, nem mindig első számú vezetőként, de a rendezés mellett nagyrészt vezetői helyzetekben voltam. Számomra a magánszínház egy titokzatos valami volt. Azt tanultam, hogy mindenhez kell pénz és támogatás, ti pedig olyan konstrukcióban működtök, aminél ez a pénz másféle módon jön össze, illetve másféle lehetőségekről van szó. Fontosnak tartom, hogy a lehetőségről beszéljünk, és nem lehet természetesen lemondani róla, de amennyire lehet, a gazdasági részt hátrébb tenném. Engem sokkal jobban érdekel az, hogy titeket mi motivál ebben a munkában. Tudtok-e olyan fogásokat, amik segítenek a túlélésben? Vannak-e olyan emberi helyzetek, amik talán mások, mint a támogatással rendelkező színházaknál? Illetve rögtön az első kérdésem mind a hármótokhoz az, hogyha most azt mondanák, tessék, itt van egy önkormányzati színház, egy Nemzeti Színház, egy Szegedi Nemzeti Színház, egy Miskolci Nemzeti Színház, vajon felcserélnétek-e ezzel a mostanival, elfogadnátok-e annak a vezetését? Ha igen, akkor miért igen, ha nem, akkor miért nem?
Orlai Tibor: Rögtön tudok válaszolni: én biztos, hogy nem. Már csak azért sem, mert a szakmai pályámon körülbelül harmincöt éve magánzó vagyok, és nem állami cégnél vagy állami irányítás alá eső vállalatnál dolgozom, és ezt nem is szeretném soha föladni.
Bank Tamás: Ehhez csak csatlakozni tudok. Eszem ágában nem lenne egy olyan színházat vezetni, mint a miskolci, a szegedi, a kecskeméti. Sokféle, emberi, szakmai, gazdasági, szegmense van annak, hogy miért nem.
Puskás Tamás: Rögtön mondtam, hogy nem. Nagyon határozottan nem. És akkor most elkezdtek gyanakodni, Csizi, mert itt van a kutya elásva, és ez fog a beszélgetésből kiderülni. Mondok még ehhez egy kicsi adalékot. Egyébként támogatásra a mi színházainknak is szüksége van, csak a támogatást nem az állam bácsitól kérjük, hanem a nézőtől. És még szerencsére eddig meg is kaptuk. Persze, ez szívritmuszavarral meg gyomoridegességgel jár. Fölvetem, és majd később beszéljünk róla hosszabban, hogy egyelőre a magánszínház inkább csak egy kvázi magánszínház. Ez még csak egy folyamat, aminek be kell tetőznie, és majd remélhetőleg be is tetőzik. Egy időnek el kell múlnia, amíg valódi Broadway-értelemben mondhatjuk azt, hogy magánszínházak működnek Budapesten. Most még csak kvázi, mert mindezt a tao tette lehetővé, ami egy remek rendszer volt, mert kiegyenlített piacot csinált. Azt három éve eltörölték, most itt van a nyakunkon a Covid is egy év óta, de én nem tudok egyetlen egy kvázi magánszínházról sem, amelyik már föladta volna, amelyik azt mondta volna, hogy tudomásul veszem a realitásokat, bezárom a kaput. És ezért van az egybehangzó három nem. Merthogy az embernek valahogy alaptermészete, hogy vágyik a függetlenségre, arra, hogy a dicséret és a jutalom és a büntetés a cselekedetével közvetlenül kapcsolatban legyen, mert polgár akar lenni. És ennek az országnak nagy szüksége volna arra, hogy sok-sok polgára legyen, és ím, itt ül három.
Orlai Tibor: Nagyon jól foglalta össze Tamás, ez valóban a függetlenség: a szabadnak lenni, a saját döntéseimért vállalni a felelősséget. Ezt a fajta szabadságot szerintem senki nem akarja feladni, és nem akarunk kiszolgáltatva lenni. A tao, meg egyáltalán a pályázati rendszer, amiről nyilván még többször fogunk ma beszélni, csak a részletei ennek az egész kérdésnek. A magánszínházakra Európában, Magyarországon mindig is szükség volt, szükség van, és remélem, hogy a jövőben is helye lesz. Az, hogy ez a társadalom, a nézők és egyáltalán mindenki megtalálja a helyét a mindenkori kultúrtámogatás mellett, a mi harcunk is. Ezért mindnyájan, akik ma magánszínházi előadók vagyunk, felelősek vagyunk.
Bank Tamás: Így van. Tibi, úgy hívtál ide minket, mint három színházigazgatót. Én azt gondolom, és ezt szerintem mind a hármunk nevében mondhatom, hogy nem csak színházigazgatók vagyunk, hanem tulajdonképpen cégvezetők, akiknek nagyon komoly gazdasági szegmense van ebben a szférában, és nagyon átgondoljuk, mit miért csinálunk, és annak mi lesz a következménye. A magánszínháznak sok titka van, szerintem ez az egyik. Az, hogy mi nem csinálhatunk semmit következmények nélkül. Ha mi csinálunk színházat, és mi bukunk egy-két előadást, vagy ötöt játszunk le valamiből, az nálunk egy nagyon-nagyon nagy vérveszteség, szó szerint is. Nagyon átgondoljuk a rendezőket, a szerepeket, a darabot, mit mikor, hogyan mutassunk be, hogy mutassuk be, mert mi ebből élünk. Büszkén vállalom, hogy mi a piacból élünk. Természetesen, ahogy ti is mondtátok, a magánszínházak akkor kezdődtek el igazából, amikor a tao-rendszer kialakult. Én is azt gondolom, hogy nem volt egy rossz rendszer. A mi részünkről biztos, hogy nem. Mi becsülettel csináltuk a dolgunkat, és a taóval nagyon jól tudtunk élni. Azt is ki lehet mondani, amit Tamás mondott, hogy magánszínház ma Magyarországon még nem megy állami támogatás nélkül. A taóról mondhatjuk azt, hogy tulajdonképpen az is állami támogatás volt. Állami támogatás nélkül szerintem nem lehet színházat csinálni. Ahhoz, hogy igazi magánszínházak legyünk, és ebben mélyen egyetértek Puskás Tamás igazgató úrral, messze vagyunk még. Sem épületeink, sem olyan jegyáraink nincsenek, mint Londonban és New Yorkban, hogy el tudjuk magunkat tartani. Akkor beszélhetünk majd igazi magánszínházról, ha saját épületekkel rendelkezünk, húsz-harmincezer forintos jegyeink lesznek, és nem számítunk arra, hogy az állam kisegítsen bizonyos támogatásokkal. Ki kell mondani, hogy támogatás nélkül nem fogunk tudni színházat csinálni, és a mostani időszakra különösen vonatkozik, hogy nagyon nehéz.
Csizmadia Tibor: Van realitása annak, hogy magas jegyárat kérjetek, és azt kifizesse a néző? Nincs.
Bank Tamás: Szerintem előbb-utóbb lesz realitása, és el is kell, hogy jussunk ahhoz, hogy Broadway-színházat, West End-színházat csináljunk. Én hiszek benne. Pezsgő színházi élet van Magyarországon, Budapesten különösen, és a nézőknek igenis van igénye a magánszínházakra. Itt hárman vagyunk, de többen is vagyunk, és nagyjából szerintem egy dolgot képviselünk. Szeretjük a szórakoztató színházat, az elgondolkodtató színházat. Működik a dolog, a nézők járnak hozzánk színházba, méghozzá nagyon-nagyon magas mennyiséggel, hogy így mondjam, amire szerintem mind a hárman nagyon büszkék vagyunk. Mi hárman kiemelkedő nézőszámmal rendelkezünk Budapesten, tehát ez nem a „mi jól csináljuk, vagy nem csináljuk jól” dolog. Hozzánk sokan járnak, ezek tények, és a tényekkel nehéz vitatkozni.
Orlai Tibor: Én annyiban egy picit kiegészíteném, amit a Tamás mondott, hogy sokkal jobban ki vagyunk téve a néző, a piac visszacsatolásának, a feedbacknek. Valóban, adott esetben egy bukás nagyon komoly vérveszteséget jelent, de azt mondom, nem lehet mindig sikerre menni. Úgy gondolom, hogy nekünk, akik már ebben a szcénában dolgozunk elég régóta igenis fel lehet vállalni időnként a kísérletezést. Fel lehet vállalni azt, hogy valami adott esetben nem lesz siker, mert nem lehet, hogy egy magánszínházban, legyen az bármennyire tőkefüggő, teljes egészében a kassza csilingelése határozza meg a működést.
Bank Tamás: Teljesen igazat adok, félre ne értsd. Arra gondoltam, hogy te is átgondolod nagyon, ha elgondolkoztató előadást csinálsz, és tudod, hogy miért csinálod. Én is azt gondolom, hogy igenis kell kísérleteznünk, igenis komoly, elgondolkodtató előadásokat is kell csinálni a magánszínházaknak, szerintem ez is a feladatunk.
Puskás Tamás: Ebben a pillanatban még, ha csak nem egy vécében vagy egy sufniban működik, állami támogatás nélküli színház nincsen Magyarországon. A 2012 óta működő tao-rendszer apológiájául hadd mondjak el annyit, hogy akkor valóban három lábon állt a színházak támogatása. Aznéző befizetése mellett az „egy piac, egy rendszer” elvét ki kell mondani, mert nem lehet akármit akarni, nem lehet kitörni egy rendszerből. Nem lehet a Broadway-szisztémában egyszer csak társulati repertoárszínházat csinálni, és fordítva sem lehet a társulati repertoárrendszerben működő Budapesten Broadway-jellegű színházat csinálni. Hogy miért? Nagyon egyszerű okot tudok rá mondani, de mégis térjünk vissza az előző mondathoz. Van a néző befizetése, volt az állam közvetlen támogatása, és azoknak a produkcióknak, színházaknak, amelyek olyasmit ajánlottak a nézőnek, amiért hajlandó volt többet fizetni, a tao-támogatással együtt hirtelen piaci jegyárai lettek. Ez szülte a magánszínházak sokaságát. Csak Budapesten és a közvetlen környékén van tizenvalahány – ki hinné, hogy így van? Ez nagyon arányos működést tett lehetővé. Két példát mondanék a Centrál közvetlen viszonylatában. A tao ideje alatt a Centrál Színházzal azonos méretű és azonos játszóhelyszámú s néző befogadású Katona József Színház, bár teljesen másfajta bevételszerkezettel, de pontosan ugyanannyiból, 1,2 milliárdból élt, mint a Centrál Színház abban az időben. Azzal a különbséggel, hogy ő 300 milliót vett be a nézőktől a kasszába, én meg 800 milliót. Tehát több, mint két és félszeresét vettem be a nézőtől direktben, mint a Katona József Színház, de a közvetlen állami támogatásom nálam a nullához tendált. Viszont ennek a 800 millió bruttó jegybevételnek a taója kiegészítette a bevételemet annyira, hogy pont annyi volt a bevételem, mint a Katonáé. A dupla akkora méretű – mert az enyém az 600-at fogad be – Madách Színházé viszont pont kétszer annyi volt a taójával együtt. Tehát egy nagyon arányos, kiegyenlített rendszerben éltünk, ami sajnos sérült az elmúlt három évben. Ma nem így van, de mégis visszatérek oda, mert ezt büszkén mondom, hogy úgy látszik, hogy a függetlenség vágya, legyen az cipőfelsőrész-készítés vagy ácsmesterség, erős az emberekben. A jutalmát és a büntetését is magában hordja a társadalmi szolgálat. Ezek a színházak még most is kapaszkodnak.
Csizmadia Tibor: Mind a hárman arról beszéltetek, mi az, ami azonos a működésetekben vagy a gondolkodásotokban. Engem nagyon érdekelne a különbség is, hiszen három különböző irányból jött emberről van szó, három különböző előélettel, illetve három különböző színházi konstrukcióval. Tibor például amellett, hogy nagyon sokat játszik bent, sokat utazik. Nem tudom, Bank Tamásnál az utazás milyen szerepet tölt be, nálad, Pusi pedig elsősorban a benti működés van, bár nagyon érdekes és tanulságos volt számomra, hogy a Keszthelyi Nyári Színházból egyszer csak visszaható módon felnőtt ez az önálló színház. Érdekelne, hogy ez a három különböző konstrukció, a ti specialitásotok.
Orlai Tibor: Tamás elmondta a működés három pillérét, ami a tao-időszakra vonatkozott. Nálunk annyival más, hogy minekünk közvetlen állami támogatásunk soha nem volt, mi semmilyen pályázaton soha nem indultunk. Nekünk csak és kizárólag a tao-bevételünk volt, illetve most van még valamennyi tao-pótlás, de ez a ténylegesen megtermelt taónak nálunk körülbelül az ötöde. Ez az egyik fontos szempont. Amikor elkezdtük felépíteni az Orlai Produkciót, még nem volt tao-rendszer, ezért mi rögtön úgy próbáltunk gondolkodni, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek nemcsak Budapesten, az állandó játszóhelyen működnek – akkor még csak egy játszóhely volt –, hanem ezekkel elég sokat utazzunk. Ez odáig jutott el, hogy békeidőkben, azaz a Covid előtti időkben, az éves előadások durván a 40-45 százaléka tájelőadás volt. Ez teljesen más szempontokat jelent a repertoár kialakításánál, és meghatározza egy kvázi-társulat szükségességét. Közben mi Budapesten a Belvárosi Színház-beli szórakoztató színházi modell mellett elkezdtünk rétegszínházi, művészszínházi előadásokat csinálni a Jurányival együttműködve, ami az utóbbi időben már havi 15-20 előadást is kitett. Röviden ennyit mondanék a különbözőségről.
Bank Tamás: Hadd folytassam én, mert én tulajdonképpen a kettő között vagyok. Nagyon sokat járunk vidékre, de nem annyit, mint Tibi. Tibi, szerintem neked 200 fölött van az előadásszámod vidéken.
Orlai Tibor: Normál esetben 600-700 között van az évi előadásszámunk, és annak a 40-45 százaléka vidék.
Bank Tamás: Igen, az nagyon sok. Mi körülbelül 70-100-at csinálunk meg évente vidéken, és egyre több a megkeresés. Mi megpróbáljuk ezeket az igényeket kielégíteni. Nyáron, ha elindul a színház egyszer, nem tudom, hogy el tudunk-e indulni bent, mert annyi megkeresésünk van. A vidéki fellépések mellett megcsinálunk 35-40 előadást havonta a Játékszínben, hétvégente akár duplákat vagy triplákat is. A vidéket én nagyon fontosnak tartom, mindenféle szempontból. Gazdasági szempontból is, de azért is, mert szerintem fontos, hogy a pesti színészek lemenjenek vidékre, és ott lássanak minket, és lássanak pesti előadásokat is. Talán azon kell dolgozni egy kicsit, hogy a vidéki színházak többet legyenek fönn Pesten, és őket jobban lehessen látni ott. Azt egy fontos szegmensnek látom a Játékszínben is, hogy sok tájelőadást csinálunk.
Puskás Tamás: Ez megint arra világít rá, hogy ez a fajta színházcsinálás mindig a lehetőségeit keresi, és pontosan azt az edényt tölti ki, ami adott esetben a rendelkezésére áll. Hogyha ez egy kicsit laposabb, akkor laposabban terül el, hogyha egy kicsit magasabb, akkor magasabban, az egyikből a róka eszik, a másikból a gólya, de mindenképpen azon igyekszik, hogy kitöltse azt az edényt, ami éppen adódik. Minekünk, amikor Vidám Színpadnak hívták 2003-tól 2008-ig, még nagyon sok módunk volt, hiszen játszottunk benn 20-22 előadást, mert ennyit tudtunk megtölteni. Kénytelenek voltunk vidékre menni – de boldogan mentünk –, hogy megkeressük a szabadnapokon a kieső pénzeket. De most, amikor kétszer-háromszor annyit tudunk bevenni egy nap az előadáson, és akár tarthatunk délutáni, esti előadást hétvégeken, botorság volna elmenni, hiszen ugyanaz alatt az idő alatt a töredékét keresnénk meg annak, amit bent megkeresünk. Ha én ki tudok tűzni 35-40 előadást a nagyszínpadon – a legtöbb harmincnyolc volt – 425 nézővel, akkor kár nekem költeni autóbuszra, meg teherautókra. Azzal az egy társulattal, azzal az egy Tompos Kátyával, Alföldi Robival, Rudolf Péterrel és Stohl Andrással nem tudok kettéhasadni, és elszaladni gyorsan még vidékre is. Ez, mondom, azért van, mert így alakult az életünk. De fontosabbnak tartom inkább azt, ami mégis azonosság ebben, és nem különbözőség, hogy mennyire igyekszünk megragadni az adott helyzet lehetőségeit és azt kihasználni maximálisan. Az nagyon fontos szerintem, és ezt szögezzük le, hogy nem lehet két rendszerben élni. Épp ezért baj az, ahogy ma alakultak a dolgok. Magyarországon társulati repertoárrendszer van, Budapesten társulati repertoárrendszer van, ennek minden gazdagságával és minden örömével. Sokkal jobb a színészeknek társulati repertoárrendszerben játszani, mint en suite egy sikeres előadást négyszázszor egy évben. Abba bele kell pusztulni, és utána le is kell őket váltani, és gondolom, egészségügyi ellátásra is szükségük van. Sokkal jobb repertoárrendszerrel játszani, és ha ez van Budapesten, akkor az a rendszer természeténél fogva kihat a mi színházcsinálásunkra is. Ugyanúgy Tibinél, mint Tamásnál, végül is kialakult a társulati repertoárrendszer. Társulati darabjaink vannak, és tulajdonképpen tetszik, nem tetszik, akárki akármit mond, valójában társulattal dolgozunk, még akkor is, ha esetleg nem munkavállalók, ha nem olyan módon kapcsolódnak hozzánk a színészek, mint egy vidéki színház munkavállalói, színészei, hanem vállalkozói igazolvánnyal vagy számlaadó módon. De nézd meg, az én társulatom az előbb sorolt emberekkel egy teljesen fix társulat. Ugyanazok az emberek játszanak nálam évek óta, ugyanazok a vezető színészek, és ugyanazok az untermannok is. Az volna nagyon fontos, hogy a központi támogatás, tehát a közpénzből finanszírozott színházak és az ily módon létrejött színházak közötti dolog ne torzuljon el, mert hiszen akárhogy is, mégiscsak egy piacról élünk. Lehet, hogy ezen az egy piacon valaki csak 3000 forintért árulja az almáját, van, aki 6000 forintért, és még drágábban. Mi például 9000 forintért áruljuk az alapalmánkat, és 11-ért a drága almánkat, de valójában ez ugyanaz a piac, ahol másik színház 3000-ért árulja az almáját. Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő ezt milyen rosszul teszi, hanem azt, hogy felelőssége van a döntéshozóknak abban, hogy az olló ne nyíljon akkorára, ami már kárára van a versenynek, a piaci berendezkedésnek.
Csizmadia Tibor: Nagyon jó, hogy áttértünk a társulatra, mert én nem is egy üzleti megbeszélésre jöttem, hanem három művésszel beszélgetni, hiszen akár tetszik, akár nem, ti művészeti döntéseket hoztok, amikor egy repertoárt alakítotok, amikor embereket hívtok. Kimondódott, hogy mindhármótoknál társulat van. Van-e társulatszervezési elv, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy a repertoárt működtetni kell, és ahhoz kell megtalálni a megfelelő színészt? Hadd példálózzak megint a Tiborral. A Hat hét, hat tánc két olyan emberrel jött létre, akire mindenhol az országban kíváncsiak voltak az emberek, tehát tulajdonképpen egy kétfős társulat alakult ki. Kedvenc példám Ruszt társulatszervezési elve, aki azt mondta, hogy kell egy szőke fiatal pár meg kell egy barna fiatal pár és így tovább. Van-e valami nálatok, hogy hogy nézzen ki a társulat, nevek legyenek?
Bank Tamás: Ruszt-tanítványnak tekintem magamat, hiszen én is voltam független színpados, de alapvetően szerintem a magánszínházi társulati lét nagyon érdekes és izgalmas dolog. Ez is egy kicsit a szabadsággal függ össze természetesen. Nem kötelezően kell tartanunk társulatot, hanem nyithatjuk egy kicsit az ollót, hívhatunk új embereket, elengedhetjük bizonyos embereknek a kezét. Ez nagyon fontos dolog, mert szerintem frissíteni mindig kell. Nálam egy 15-20 fős alkotógárda van, ők több darabban játszanak, és igenis egy kis társulat van. Fontos szerintem a társulat, de nem úgy, mint az állami és önkormányzati színházaknál. Mi a nézőket odaszoktattuk a színházainkhoz, és ezért fontos, hogy ők megszokják, melyik színháznál melyik színész játszik. Természetesen mind a hármunknál vetésforgók is vannak, mert rengeteg színészünk van, aki mind a hármunknál játszik, de fontos, hogy a nézők tudják azt, hogy kire jönnek a Játékszínbe, kire jönnek a Centrálba, kire mennek a Belvárosi Színházba. Ezt csak úgy lehet, ha állandóan megpróbáljuk a színészeinket „nyomni” több darabban is. És hirtelen, még ha nem is akarnánk, akkor is kialakul egy társulat. Nálam 15-20 fő állandó, és 80 színész dolgozik a Játékszínben. De most ellenkezek is magammal, mert nagyon fontos, hogy nincs társulati lét. Így tudunk gondolkozni nagyon sok mindenben, több darabban, több rendezőben és több színészben. Van, akinek sajnos el kell, hogy engedjük a kezét, máshoz meg ragaszkodunk, hogy legyen benne a 72. darabban is, mert a nézők szeretik, a nézők jönnek rá. Ez egy társulati színházban nagyon nehéz, mert mint tudjuk, a március mindig egy nagyon izgalmas hónap a színházaknál, mert akkor dől el, hogy egy évre hosszabbítanak vagy nem. Hála Istennek, nekünk ezt nem kell végigvinni hiszen nekünk szabad kezünk van abban, hogy melyik színésszel meddig dolgozunk.
Orlai Tibor: Nálunk egy kicsit hasonló, de mégis más elveken működik ez a dolog. Nálunk egy 16-17 színészből álló alkotóközösség alakult ki, ezt én mindig egy kvázi-társulatnak nevezem. Igyekszem azokat a pontokat elkerülni, amelyek a röghöz kötés és a hagyományos társulati lét negatívumai. A cél az, hogy ez egyfajta szabadságot jelentsen, amit én nagyon lényegesnek tartok minden irányból. A színész mondhassa azt, hogy én akár most fél évig nem szeretnék új darabban benne lenni, mert filmet forgatok vagy mert gyerekem születik stb., ugyanakkor meglegyen az, hogy én egyfajta egzisztenciális biztonságot tudjak számukra biztosítani. Általában én azt ígérem a művészeknek, hogy két-három bemutatójuk lesz évente, és nagyon odafigyelek arra, hogy legalább kétévente új rétegszínházi előadásban is tudjanak dolgozni. Tehát a szakmai fejlődésükre is megpróbálok koncentrálni és odafigyelni, és ami lényeges, hogy évek óta új fiatal színészeket is próbálunk beépíteni, akik az egyetemről most jöttek vagy jönnek ki, és nekik is egyre több lehetőséget adunk. Ilyen értelemben az, amiben én gondolkodom, hasonlít a tradicionális társulati léthez is, de természetesen annak az én szempontom szerinti röghöz kötöttségétől mentesen.
Puskás Tamás: A társulatszervező erő nálunk, ellentétben az úgynevezett rendezői színházzal, a színészközpontú színház. A legmagasabb szakmai színvonalat követelem meg minden előadásunk esetében, legtöbbször magamtól, de ha bátor vagyok éppen, és meghívok valakit, akkor mástól is. Sajnos rossz példák tanítottak arra, hogy nagyon óvatosan tegyem ezt a dolgot, és ez is magyarországi rendszerfüggő. Miközben a legmagasabb szakmai színvonalra törekszünk – és dicsekedve mondhatom, hogy unos-untalan el is érjük –, mégis a súly azon a meggyőződésen van, hogy ha minden eldöntött színdarab kiosztásakor a Magyarországon megtalálható, arra a szerepre legalkalmasabb színészeket találom meg, jelentős mértékben garantált a siker. Ha olyan embereket állítok színpadra, azokban a szerepekben, akik szerintem Magyarországon azt a legjobban el tudják játszani, akkor a nézők boldogok lesznek, jönni fognak, és hajlandók lesznek megfizetni a jegy árát. Kezdetben, amikor én átvettem ezt a színházat, volt egy kötelező társulat, nem bonthattam fel a szerződéseiket. 2003 és 2008 között nagyon bátran azzal a társulattal dolgoztam, és nagyon hálás is vagyok nekik az odaadásukért, a munkavégzésükért és a lelkesültségükért. 2008 egy nagyon fájdalmas év volt, mert kénytelen voltam a leghatározottabban, ha úgy tetszik, kinyírni ezt a társulatot, elbocsátani azokat, akikkel addig együtt dolgoztam, és gyorsan egy új útra lépni, mert nem tudtunk tovább fejlődni, és nem tudtunk volna továbbmenni. Viszont így megnyílt az út arrafelé, amerre most járunk. Ugyanakkor viszont ez nem is elhatározás kérdése. Ha nagyon kedvelem Rudolf Pétert vagy Stohl Andrást, akkor az először egy, aztán kettő, aztán három, aztán négy darabban kezd el játszani, és mivel nálunk általában a daraboknak a futamideje 100 és 250-300 vagy a csillagos ég között van, ezek az emberek először csak 4-5 estén, aztán tíz, tizenöt, tizennyolc, húsz estén keresztül játszanak nálunk. Mi lenne ő, ha nem társulati tag, nem tud már máshol játszani?! Tizenhét előadás után már nem nagyon egyeztethető más színháznál, tehát tetszik, nem tetszik, a társulatunk tagjaként kell rá tekinteni. Egyébként meg más társulattal rendelkező színházakban, bármennyire is rendezői színház vagy a legszorosabban vett zárt társulatok elvét vallják, van lemorzsolódás, ott is jönnek jövevények, és vannak emberek, akik úgy döntenek, hogy ebből elég volt.
Csizmadia Tibor: Színészhez kerestek darabot, vagy pedig darabhoz kerestek színészt?
Bank Tamás: Mind a három.
Csizmadia Tibor: Mind a három? Hogyan? Mindig csapda, hogy az ember egy bizonyos közösségért, színészi közösségért felelősséget érez, ami komoly teher. Nem azt mondom, hogy rossz teher, de komoly teher. A színészhez kerestek darabot, az ő foglalkoztatásához, vagy pedig van egy műsortervi koncepció, amit szeretnétek megvalósítani? Vagy magának a színháznak van egy olyan profilja, amelyik kitermeli azokat a darabválasztásokat, amik aztán fenntartják ezt a bizonyos profilt? Mi itt a dinamika?
Puskás Tamás: Ez is, az is. Bár az ember mindig igyekszik minél egyszerűbb kategóriákat létrehozni, de valójában persze ez egy bonyolult összjáték. Egyszerűen úgy lehetne válaszolni rá, ahogy arccal a néző felé. A repertoárunkat nagyon pontos elvek szabályozzák, de valójában a nézőre tekintettel hozunk döntéseket. Bár nem húzható meg ez a kör, hogy a Centrál Színház közössége, azért nem, mert ez nem zárt kör, állandóan újabb és újabb emberek csatlakoznak hozzá, és remélhetőleg kevesen morzsolódnak le. Ez a feltételezett kör egy emberi közösség. És bármilyen laza emberi közösség, akik iránt én felelősséget érzek mint színházcsináló, az emberek azért mennek színházba, mert a színházi előadás után jobban szeretnek élni, mint amikor bementek oda. Tele van az élet kérdéssel, mert nincsen se jó, se rossz, hanem állandó párbeszéd folyik arról, hogy mit tartunk jónak, mit tartunk rossznak, és, minden előadásunk ebbe a folyamatosan zajló párbeszédbe igyekszik beleszólni, kinek-kinek a saját elvei szerint. Jól látszik, hogy nincs pontosan fedésben az, amit Tamás csinál vagy amit Tibor azzal, amit mi csinálunk, de a szándék – a néző irányában való gondolkozás, és a felelősség, hogy ehhez a közösséghez szóljunk, az ő életét segítsük – kikerülhetetlen vagy elsőrendű. Ha nem így volna, nagyon gyorsan megtanulnánk, hogy a néző nem hajlandó megfizetni a belépőjegyet.
Bank Tamás: Színész vagy darab. Szerintem mind a hármunknál előfordul, hogy színészre választunk darabot, és előfordul az is, hogy jön egy remek ötlet vagy remek lehetőség, hogy meg tudunk venni egy jogot egy darabra, és akkor előbb a darab van meg, és utána nézzük azt, hogy kikkel kéne eljátszani. Sőt szerintem van olyan, amikor rendezőre gondolunk, és a rendezővel elkezdődik a kommunikáció, hogy ő mit szeretne. Nálam mind a háromra volt példa, és ekkor jön vissza a magánszínház, hogy ebben egy kicsit szabadabb a kezünk, aminek én örülök. Valljuk be, a társulati színháznál alapvetően minden színésznek munkát kell adni, és előbb-utóbb kezdődik egy olyan darabválasztás, hogy olyan darabot kell csinálni, hogy benne legyen Juliska és Jancsi meg Piroska is, hiszen nem játszik, tehát meg van kötve az ember keze. Nekünk, mint magánszínházaknak, ebből a szempontból, jobb, és ezért nem is vállalnánk, hogy egy Nemzeti Színházat, egy vidéki nemzeti színházat vagy bármilyen állami önkormányzati színházat csináljunk, mert így szabadabban tudunk gondolkozni.
Orlai Tibor: Én is azt tudom mondani, hogy mind a három előfordul, és ez természetes, hisz ez egy munkafolyamat. Alakul a repertoár, alakul az évad, és ebben mindig vannak prioritások, amelyeket próbálunk érvényesíteni. Én nem szeretem azt mondani, hogy mi kiszolgáljuk a nézőket. A közönség építése is a feladatunk. Igenis fontos az, hogy a jövő színházba járó közönségét is neveljük. Én nagyon fontosnak tartom a rétegszínházi és szórakoztató színházi profilunk közötti átmenetet, azt, hogy a nézők menjenek el a Jurányiba egy rétegszínházi előadásra, ahogy azt a nézőt is megpróbáljuk a Belvárosiba is áthozni. Vannak bizonyos témák, amelyek állandóan előjönnek a repertoárunkban, ami nyilván fakad a színház vezetésének az értékrendjéből. Ez természetes. De én nem hiszek abban, hogy csak arra gondoljunk, mi az, amit a közönség szeret. Mi nem így csináljuk a repertoárt, nem így alakítjuk ki az új évadot.
Bank Tamás: Nagyon fontosak a nézők, mert ki kell nevelnünk a nézőket. Amikor előbb-utóbb elkezdenek bízni a Centrál Színházban, a Belvárosi Színházban és a Játékszínben, akkor azt fogják mondani, hogy eljönnek. Nálam is vannak elgondolkodtató előadások, tehát nemcsak szórakoztató színházról beszélünk. Ne általánosítsunk, hogy a magánszínház bulvárszínház, mert nem az, sőt, egyre jobban megyünk afelé, hogy egyre minőségibb előadásokat csináljunk egyre minőségibb színészekkel, és egyre elgondolkodtatóbb előadásokat csináljunk. Ehhez viszont ki kellett nevelnünk azt a nézőt, aki bízik bennünk, és tudja, hogyha egyszer eljön egy vígjátékra, és utána eljön egy olyan darabra, mint a Virágot Algernonnak, amit végigzokog, akkor is jól fogja érezni magát. Tulajdonképpen szórakozni fog, csak nem nevet, hanem sír, de akkor meg a lelkének adunk egy olyan dolgot, amit Tibi mondott, mert nagyon fontos az, hogy a nézőt nevelnünk kell. Ez nekem is nagyon fontos szempont.
Puskás Tamás: Szeretnék reagálni, mert Tibi vagy nem figyelt jól, vagy félreérti, amit mondtam. Nem arról van szó, ahogy azt Ádám Ottó annak idején mondta, hogy a közönség uszályába keveredett volna a Centrál Színház vagy Puskás Tamás. Mindaz, amit elmondtam, pontosan egybevág azzal, amit ti mondotok, csak én nem szeretem a nevelni szót, de majd erről külön nyitunk vitát, ha akarjátok. Ez egy nagyon iskolás dolog, és akkor jön a pálca is, meg az állami támogatás gyorsan. Én azt mondtam, hogy felelősséggel tartozunk a közönségünk iránt, mert ez egy közösség, ami szeretné tudni, merre van az előre. Szeretné tudni, hol tart a közösség. Szeretné tudni, hogy ma igenis milyen gender problémák foglalkoztatják az embereket, hogyan változik ez a helyzet, hogyan kell ehhez az egész me too-hoz alkalmazkodni. Szeretnék tudni, hogy mennyire jó vagy nem az, amikor az állam mindenbe beleszól. És erről beszélünk, erről mesélünk kiélezett történeteket mesélünk, néha komédiába, néha komolyabb ruhába öltöztetve. Nem arról beszélek, hogy állandóan a néző alfelét vagy altáját célozva meg próbálok benyúlni neki csiklandani, hogy sikongjon. Szó nincs erről. Az, hogy tekintettel vagyok egy közösség igényeire, azt jelenti, hogy a színházat mire használja a közönség. És akkor ezen a ponton a kedvenc mondatomat hadd mondjam el. Történetileg a 2000 éves európai színháztörténetben, ahol azért elég nagy fehér foltok vannak, valójában mindig mi voltunk. Az, ami most van, állami meg önkormányzati színházak, nem nagyon voltak. Ez a II. világháború után alakult ki, és meglátjuk, hogy meddig fog tartani. Én nem jósolok hosszú jövőt neki. Nem magunknak, hanem annak. Én azt gondolom, hogy Shakespeare, Molière, Lope de Vega, de Molnár Ferenc, Szép Ernő, és az összes többi, akik színházat csinált a világtörténetben – kivéve a görög színházban, ahol behajtották a színházba az összes görög polgárt –, az összes nagy színházcsináló Európában úgynevezett magánszínházat csinált. Ha nem csinálta jól, akkor nem ment be a néző, ha meg jól csinálta, mint Shakespeare, akkor a szomszéd épületben lehet, hogy medveviadalt tartottak, mert másra nem ment be a néző, de őhozzá bementek a Hamletre. Tehát ha elég jól csinálja az ember, akkor a néző odamegy, mert az ő történeteire lesz ellenállhatatlanul kíváncsi. Miközben egy kicsit úgy néz ki, mintha a magánszínház egy furcsa kinövés volna, a világtörténetben a színházak a saját teljesítményük eredményeként tudtak megélni. Ha nem tudtak ilyet fölmutatni, akkor nem éltek meg. Az nagyon rövid időre tekint vissza, amikor tömik a színházakat állami pénzzel.
Csizmadia Tibor: Elhangzott egy félmondat a rendezővel kapcsolatban. Hogy hívtok rendezőt? Mi a viszonyotok vele? Mennyire vagytok ebben a kérdésben producerek? Mint az amerikai filmek producerei?
Orlai Tibor: Én abszolút produceri szinten dolgozom. Nem is dolgozhatok másként, hiszen nekem nincs művészeti végzettségem. Ha van egy darab, amit szeretnénk, ha műsorra kerülne, akkor megpróbálok ahhoz találni egy olyan rendezőt, akiről azt gondolom, hogy a leginkább illik ehhez a darabhoz, vagy a leginkább tud vele mondani valamit, vagy hozzá tud tenni a leírt anyaghoz. Ez az egyik variáció. És van egy-két olyan rendező, akivel szívesen dolgozom együtt évek óta, és őket kérdezem meg, hogy milyen darabhoz van kedvük, ami illeszkedik abba a fajta gondolatiságba, amit mi szeretnénk továbbépíteni. Próbálok elég sokat menni színházba, más színházba, konkurensekhez, kőszínházakba, és nézni, figyelni. Nagyon szeretek fiatal rendezőkkel dolgozni, és nem félek a kísérletezéstől, de úgy látom, hogy a többiek is hasonlóan járnak el ebben az ügyben.
Csizmadia Tibor: Mielőtt átvennétek a szót, Tibor, hadd kérdezzem meg, meddig szólsz te bele a rendező munkájába. A tervnél, a költségvetésnél, a főpróbán, mikor?
Orlai Tibor: Én alapvetően nem szólok bele. Én azt a hasonlatot szoktam mondani, hogy egy színházi előadás, ami megszületik, olyan, mint egy kép, egy ikon, ami sok mozaikból tevődik össze. Onnantól kezdve, amikor kiválasztottuk a darabot és eldöntöttük, hogy ki rendezi, én azt a rendező kezébe adom, és onnantól kezdve az ő kezében van. Hogyha nem jó döntés, hogy kinek a kezébe adtam, vagy nem jó darabot választottunk, akkor annak az az eredménye, hogy nem sikerül a kép, nem sikerül az előadás. De ha én eldöntöttem, hogy őbenne megbízom, ő csinálja ezt az előadást, onnantól kezdve a bizalom száz százalékban ott kell, hogy legyen, és nekem nincs jogom beleszólni a munkafolyamatba, és nincs is hozzá jogosítványom se.
Bank Tamás: Ebben kicsit mások vagyunk Tibivel. Tényleg elképesztő ember a Tibor, nagyon jó ember. Én ebben kicsit más vagyok, és valószínűleg Tamás is mást fog mondani.
Csizmadia Tibor: Rosszabb ember vagy?
Bank Tamás: Nem ezt akartam mondani. Máshogy gondolkozom rendező szinten. Sajnos már volt többször is példa, hogy bele kellett, hogy szóljak, sőt volt olyan is, amikor le kellett, hogy állítsam a próbát, és volt olyan, amikor lecseréltem rendezőt. Mindegyik színháznak, és ez nemcsak a magánszínházaknak, hanem az összes színháznak Magyarországon van egy irányvonala. Nagyjából tudjuk, hogy milyenek a nézőink, mit szeretnek, hogy szeretnek, milyen színészekkel, milyen előadástípust. Elhangzott itt egy szó, a producer, amit nem szívesen használunk, csak a tévében használják, mert ott rengeteg a producer. Alapvetően mi mind a hárman producerek vagyunk. Át kell látnunk az elejétől kezdve mind gazdaságilag, mind szakmailag, mind emberileg az egész folyamatot. Minden darabnál producerek vagyunk, és ez kell ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen. Én egy kicsit másképp gondolkozom, mint Tibor: én igenis azt érzem, hogy néha bele kell, hogy szóljak. Volt rá példa, több is, hogy azt láttam, nagyon rossz felé megy a darab, és ebből nem fogunk tudni egy olyan előadást létrehozni, ami – és nem a siker szót mondom – szórakoztató. Volt erre példa. Én a még a rendezői szerződésekbe is sajnos beleíratom, hogy én beleszólhatok. Nem arról van szó, hogy én nem bízom bennük. Akiket hívok, azokban száz százalékig megbízom. Inkább úgy próbálok darabot, színészt választani, hogy ne tudjon nagyon félremenni a dolog, de még így is sajnos előfordul, hogy valahogy nem találkozik azzal, amit a Játékszín képvisel. Akkor viszont bele kell, hogy szóljak. Bár még mindig ott van a tojáshéj az én kis fenekemen, tanulok folyamatosan, és remélem, hogy még lesz lehetőségem sokat tanulni. Néhol abban hibáztam, hogy az ember hajlamos arra, hogy megnézi a főpróbát, meg az utolsó két hétben ránéz, és látjuk, hogy innen már nincs visszaút, ez nagyon gáz. Ezért én végigülöm a próbafolyamatot, az olvasópróbától kezdve a premierig majdnem minden próbán benn ülök. Ezt megbeszélem a rendezővel is, hogy ne frusztrálja őt, hogy itt ülök. Nem fogok beleszólni a rendezésbe, semmit nem szólok, csak nézem, mert akkor esélyt látok arra, hogyha látom, hogy egy kicsit is másfele indulunk, gyorsan tudok a rendezővel beszélni barátilag, kedvesen, aranyosan, hogy szerintem ez nem az. Azt tanultam meg, ha időben tudok szólni, nem kerülök ilyen helyzetbe, amibe belekerültem többször is, hogy le kellett, hogy állítsak egy próbát, és azt mondjam, hogy ez így nem lesz jó. Ha végigülöm a próbát, ha ott vagyok, akkor létre tud jönni egy alkotóközösség. Hagyom a rendezőt dolgozni, és ő dolgozik, én pedig odafigyelek arra, hogy afelé menjünk, hogy a Játékszín 140.000 nézőjét, ha már kineveltük, ne veszítsük el. Én egy kicsit más vagyok ebben, mint Tibi, és tudom, hogy Pusi is mást fog mondani. Én igenis azt mondom, hogy nekünk ebben a producerségben az is benne van, hogy odafigyeljünk az összes alkotóra, és ebben a díszlet-, jelmeztervelőre is gondolok. Volt már, amikor átfestettem díszletet, volt már, amikor levetettem a ruhákat mindenkiről és újat csináltattam, mert azt éreztem, hogy ez így nem fog működni. De én ezt azért csinálom, hogy a rendezőnek és a színészeinknek sikere legyen. Nem vagyok féltékeny az ő sikerére. Én fütyülök, tapsolok legjobban a premieren, mert büszke vagyok arra, amit ők csinálnak. Én az ő sikerét akarom, és ezt nagyon nehezen tudják átgondolni vagy érezni. Ha hetekig együtt dolgozunk, érzik azt, hogy én azért vagyok, hogy nekik, a rendezőknek és a színészeknek sikere legyen. Nem ellenük dolgozom, hanem azért, hogy a végén, a premieren nagy siker legyen.
Orlai Tibor: Ez egy vezetői alkati kérdés is. Én egyéb területeken sem így gondolkodom. Beléjük helyeztem a bizalmamat, innentől kezdve meg kell, hogy várjam azt, hogy ez milyen eredményt hoz. És azért sem szeretem befolyásolni a munkafolyamatot, mert az alkotói szabadságba szólok bele, amit nem tartok követendő vagy helyes útnak, de természetesen totálisan elfogadom, ha valaki egy másutat jár be.
Csizmadia Tibor: Tamás, hadd kérdezzem még meg tőled Bank Tamás, hogy Szirtes Tamás próbáit is végigülted?
Bank Tamás: Igen. Mindegyiket végigültem. Nincs kivétel. Lehet ez az ember Kossuth-díjas vagy kezdő fiatal színész, én akkor is végigülöm. És talán pont az idősebb, tapasztaltabb rendezőkkel jobban tudunk kontaktálni, mint a fiatalokkal. A fiatalok nagyon heves természetűek, ők nagyon nehezen engednek beleszólni abba, amit kitaláltak. Máshogy kell kezelni őket, kifejezetten izgalmas feladatnak, alkotói munkának tartom a velük való vitatkozást, vagy azt, hogy találjuk ki együtt. A végén pedig tényleg nagy szeretettel válunk el egymástól. Még nem volt olyan rendező, akivel összevesztem volna azért, mert beleszóltam. Kifejezetten közös munka alakul ki, és elfogadják azt, amit mondok, de én is elfogadom, mert arra is volt példa, hogy meggyőzzenek. Győztek meg már, hogy igenis ő jól gondolja a szereposztást. Azt mondtam, próbáljuk ki, csináljuk, és én mondtam azt, hogy Mea Culpa, neked volt igazad. De ahhoz ott kell, hogy üljek a próbán és lássam, ez a folyamat végigmegy-e.
Csizmadia Tibor: Tamás, nálad?
Puskás Tamás: A Centrál két színpadon dolgozik, az egyikben 425 embert engedünk be esténként a másikban 180-at. Ezért bár a célunk mind a kettőnél ugyanaz, mint amiről az előbb próbáltam ügyetlenül beszélni, a kettő közötti különbség elég jelentős. Az egyik esetben, ahogy már említettük, a magánszínházaknak, így a Centrál Színháznak is a kitettsége – régen a szegénysége miatt, aztán később, más okokból megmaradt –, valamint azért, mert nálunk, mivel nagyon sokáig mennek az előadások, ezért az a tíz-tizenkét darab, ami repertoáron van, mindegyik minimum háromszor megy egy hónapban. A tizenéve futó New York-i komédiák már csak kétszer megy, de vannak olyan darabok, amik akkora sikerrel indulnak, mint a My Fair Lady, hogy tizenkétszer is ki lehetett tűzni egy hónapban. Szóval, hogy mivel nagyon hosszú futamidőt futnak ezek a darabok, nagyon kevés bemutatóra van szükségünk. És ezt a kevés bemutatót a nagyszínpadon pont a kitettség miatt nem nagyon merem másra bízni, nem beszélve róla, hogy énnekem tanult szakmám a színházrendezés, és szeretnék is dolgozni. Ha már a Ruszt Józsefet említetted: ő volt az, aki azt mondta, hogy ha Magyarországon biztosan szeretnél színházrendezőként dolgozni, szerezz magadnak egy színházat. Ezt viszonylag korán megfontolva léptem, és próbáltam megszerezni magamnak akkor a Vidám Színpadot, ami nem volt egy kis dió, eléggé nehéz volt megtörni, és rendbe tenni. A kisszínpadon ilyen tekintetben szabadabb légkör uralkodik, vagy, hogy is mondjam, én magam engedek nagyobb szabadságot. Oda szabadabban vagy könnyebb szívvel hívok olyan rendezőket, vagy választok olyan darabot is, ami ha nem, vagy nem úgy sikerül, akkor sincsen semmi tragédia. A nagyszínpadon bár vannak vendégeink, és a következő évadban is – Isten adja, hogy legyen következő zavartalan évadunk – várok egy angol rendezőt, aki a Grown-ups című darabot fogja rendezni, de a meghívások előtt mindig látok egy olyan előadást, ami levesz a lábamról. Mivel pontosan azt szeretném látni, mert akkor nincs zsákbamacska, azt a rendezőt hívom meg, aki azt produkálta Angliában, hogy azt produkálja Magyarországon is. Én is szívesen rendezek egyet-kettőt egy évben – és inkább egyet, mint kettőt –, és ez elég is a nagyszínpadra. Voltak kísérleteink. Itt mondanám el ezt gyorsan, és még egyszer hangsúlyozom, nem feddőleg. Talán a világ is arrafelé tart, nemcsak a színházban, hanem a kép és a film és a regények tekintetében is, hogy nagyon erős az egyes ember, az individuum megmutatkozásának a vágya, különösen soha nem volt, a soha nem látott individuum megmutatkozása. Erre vannak szocializálódva a rendezőink, ellentétben az angol rendszerrel, ahol vannak remek előadások, és vannak ugyanúgy rosszak, mint Magyarországon, de a legrosszabb előadás esetén is egyértelmű a rendező igyekezete, hogy megpróbál minden módon nagyon tetszeni a közönségének. Magyarországon gyakorta azt a vágyat, hogy tessen a közönségének, megelőzi, hogy bebizonyítsa, hogy olybá tüntesse magát, mint aki soha nem volt, soha nem lesz, hogy én utánozhatatlan vagyok. Ez nem működik a Centrál Színházban. Abszolút izgatottan nézem, amikor tehetséges, ilyenfajta kísérletezést látok, de sajnos tízből csak kettő tehetséges, nyolc meg nem. Ez is veszélyes víz, de az előbb elmondottak önmagukban is elegendőek, hogy a nagyszínpad kitettsége miatt csak olyan vendéget hívok, akinek a produkciójának a hatásosságáról meg vagyok győződve. Régebben voltak kísérletek, és nem is feltétlenül bánom, mert voltak jó kísérletek is, de olyan nem volt, amiről meggyőződhettem volna, hogy ez egy hosszú és alkalmas együttműködés.
Csizmadia Tibor: Itt vagyunk a Covid közepén. Nektek van valamilyen túlélési stratégiátok? Talán rávilágít a működésre az is, hogy ti milyen módon tekintetek erre. A működésetek szempontjából hogyan lehet ezt túlélni? Streameléssel, egyszerűen a takarékláng takaréklángjára állítással? Nincs kötelezettségetek a színésszel szemben, tehát el lehet engedni a kezét? Valószínűleg nem így van.
Bank Tamás: Ez a legnehezebb talán. Ha őszintén kell válaszolnunk, azt mondhatjuk, hogy itt látsz három embert, aki küzd a fennmaradásáért. Mi még mindig a jegybevételből élünk legjobban, a gazdasági életünk legnagyobb részét az adja ki. Amióta a Covid beütött, lassan egy éve, ez nincs. Ami nagyon nehéz dolog úgy, hogy nálam hatvan dolgozó van és nyolcvan színész. A nyolcvan színész logikus, hogy nem dolgozik és nem is keres, ha csak nincs nekik valami tévé, szinkron vagy valami más, mert színházban nem tudnak keresni. Van 60 dolgozóm, akit el kell tartanom úgy, hogy kilencedik hónapja semmit nem csinálnak, és kapják a fizetésüket, miközben a színháznak egy forint jegybevétele sincs, és semmilyen más bevételünk nincs. Ezt azért tisztázzuk, hogy a magánszínházak, a függetlenek vannak most a legnagyobb bajban ebben az időszakban, mert mi nem kaptunk semmilyen kompenzációt, semmilyen olyan lehetőséget, hogy működjünk tovább. Bízunk abban, hogy kapunk állami támogatást, és az talán kihúz minket a mélyről, de az izgalom mind a hármunkban ott van, hogy ez megtörténik-e, és úgy történik-e meg, hogy tovább tudunk élni. Őszinte vagyok: én a tartalék tartalékaiból élek. Már nagyon nehezen húzzuk, és nem tudom, meddig húzhatom még. Ha nem fogunk tudni elindulni hatályos időn belül akár vidéki előadásokkal, akár a benti előadásokkal, még akár nagy baj is lehet.
Orlai Tibor: Tökéletesen egyetértek Tamással, hogy a határon mozgunk. 2020-ban fele volt a bevételünk, mint 2019-ben, ami többszáz millió forintot jelent forgalomkiesésben. Ez beláthatatlan következményekkel jár. A feladatunk nyilvánvalóan kettős. Mi egyrészt a streameléssel próbálkoztunk, 12 előadásuk látható folyamatosan a színház tévén. Ez azt teszi lehetővé, hogy az abban szereplő színészeknek folyamatosan bevételt tudunk biztosítani. Egyéb plusz haszon ebből nincs, de az mindenképpen jó, hogy legalább az ő egzisztenciális helyzetükön tudok segíteni. Ez egy fontos szempont volt akkor, amikor eldöntöttük, hogy a streamelés útját is járni fogjuk. Át kell nagyon gondolni a következő évad tervezését, és biztos, hogy sokkal kevesebb bemutatóval kell számolni. Hét megkezdett próbaidőszakunk van, amelyeket különböző okokból kifolyólag nem tudtunk befejezni. Hármat a főpróbahéten kellett abbahagyni, ezeknek meg kell találni a helyét. Az, hogy mikor tudunk elkezdeni játszani, bevallom őszintén, egyáltalán nem gazdasági, fiskális kérdésnek tekintem, hanem egyértelműen egészségügyi kérdésnek. A közönség és a színházban dolgozó emberek iránt kötelességgel tartozunk, hogy csak akkor fogunk zárt térben játszani, ha biztosítani tudjuk azt, hogy a fertőzés veszélye minimális. Amíg a két oltással rendelkező emberek aránya mind a nézőtéren, mind a színházban dolgozók között is olyan mértékű lesz, addig zárt térben semmiképpen nem szeretnénk játszani. Az, hogy ez hány százalékot, hány embert jelent, ma még nem tudjuk megmondani. Ezt nagyon határozottan így gondolom, mert az emberéletnél szerintem nincs fontosabb.
Puskás Tamás: Igen, ehhez nem nagyon lehet mit hozzáfűzni. Valóban, bár nem szereted, nem akarod, hogy túlságosan sokat beszéljünk a számok nyelvén, és ne is beszéljünk sokat, de tény, hogy körülbelül négyötöd-egyötöd a magánszínházaknál a saját bevétel és a támogatás aránya. Ebből bárki következtethet. Ha hozzánk egy kedves, szeretett darabra ellátogat a néző, akkor alapvetően vált egy átlagosan is 6000 forint fölötti jegyet, de az első öt sorban 9000 forint a jegy. Ha ketten jönnek, az 12-18 ezer forint bevételt jelent. Ma 4300 forintért forintért megvásárolja a Színház Tévén a streamelt előadást. Van egy kedves történetem. Az első streamelt előadásnál minket hívott valaki azzal, hogy nem tud kapcsolódni az előadáshoz. Mondtuk neki, hogy mi nem tudunk segíteni, mert nem mi közvetítjük, mi csak játsszuk az előadást. És miközben kétségbeesetten tőlünk kért tanácsot az asszony, a háttérből egyszer csak bekiabálta a férje, hogy mondd meg neki, hogy itt ülünk tízen. Te kussolj, Feri, mondta az asszony. A 4300 forintért 10-en nézték az előadást. 9000 forint vagy 400 forint jelentős különbség, de hát ez még vajas kenyérre sem elég. Semmire nem jó ez az online valami, nem beszélve róla, hogy szerintem lecsengőben van. Tegnap vagy tegnapelőtt, amikor a New York-i komédiát harmadszor is bemutatta a Színház Tévé, a legnagyobb döbbenetemre Radnai Márk arról értesített, hogy 870 ember nézte még most is, harmadszor is. Hihetetlen, hogy ennyi ember nézte, mert ez azt jelenti, hogy már összesen 4300 ember nézte meg ezt az előadást. De ennek a bevétele nem pótol semmit. Ez semmire nem jó. Semmire.
Bank Tamás: Félre ne értsük a streamelést: ez nem azért van, hogy bármelyik színház életben maradjon. Erről szó nincs. Ez azért van, hogy nagyjából a közönséget megtartsuk, még legyen rólunk szó. Hogy ne felejtsék el a színészeinket, azt, hogy van egy Centrál Színház, van egy Játékszín, van egy Belvárosi Színház, egy Orlai Produkció. Alapvetően gazdaságilag nem húz minket ki a bajból a streamelés, de nagyon fontos szegmense ennek a világnak, amiben élünk.
Csizmadia Tibor: Tamás azt mondta, hogy nincs semmi külső támogatás a nézői jegybevételen kívül. Itt viszont utaltok azért arra, hogy van valamilyen vagy lehet valami más, minimális támogatás akár szponzoroktól, akár máshonnan. Honnan tudtok még szerezni támogatást, és milyen jellegű dologra gondoltatok?
Puskás Tamás: Én ezt nem mondtam, én csak azt mondtam, hogy négyötöd-egyötöd az arány, hogy egyötöd állami támogatás mellé négyötöd jegybevételből származó, nem támogatás, de jegybevétel társul. Jó órával ezelőtt valamikor mondta Tamás azokat a jegyárakat, amiket ahhoz kéne realizálni, hogy a magánszínházak működjenek állami támogatás nélkül. Nem gondolom, hogy 20-30 ezer forintos jegyárakat kellene abszolválnunk. Szerintem már 12-15 ezer forintos jegyárakkal is nagyon jól el lehet működni, de még sajnos ezt sem lehet általánosan mondani, mert ez is rendszerfüggő.
Bank Tamás: Meg emberfüggő, meg munkatársfüggő, de természetesen így van. Meg nézőtérfüggő.
Puskás Tamás: De nem vagyok olyan messze tőle. Itt mindig azt szeretem mondani, hogy 1989-ben egy ötven volt a buszjegy. Mindannyian elég idősek vagyunk, erre jól emlékszünk. Ma körülbelül négyszáz forint ugyanaz a buszjegy. És én még egyetlen emberről sem hallottam, aki öngyilkos lett volna azért, mert a buszjegy árát fölemelték a 250-szeresére. A nézői kosár bonyolult história. Az nem úgy van, hogy ha a színházjegy ilyen drága lesz, akkor az emberek nem fognak színházba menni. De ez most távoli vizekre evezne, és különösen Csizi nem szeretne a gazdaságról hallani sokat, hanem inkább a művészetről. Ezért is beszélünk erről. De mi is volt az utolsó kérdésed?
Orlai Tibor: Milyen egyéb bevételek vannak?
Puskás Tamás: Nincsenek.
Csizmadia Tibor: Elsősorban engem az érdekel, hogyha van állami támogatás, akkor az milyen jellegű, illetve van-e mecenatúra. Tao nincs.
Bank Tamás: A tao helyett jött az úgynevezett többlettámogatás. Erre pályázunk mindannyian, és merjük remélni, hogy tudunk onnan pénzt kapni. Ez tulajdonképpen állami támogatás. Ez egy nagyon fontos szegmense a mi életünknek, most különösen, hogy bevételünk nincs. A mecenatúráról Magyarországon szerintem nem nagyon lehet beszélni. Ezt pont a tao vette el, mert mindenki úgy gondolta, hogy a taóval le is tudta a mecenatúráját. Holott tudjuk, hogy az nem egy olyan támogatás volt, hanem amit a NAV-nak kellett volna befizetni, nekünk adta. Magyarországon a mecenatúrával próbálkoztam már többször. Biztos, hogy ti is és mindenki, de szerintem per pillanat szinte lehetetlen, hogy valaki adjon százezer forintot, egymillió forintot, tízmillió forintot vagy 50 millió forintot, mert az lenne az igazi mecenatúra. Külföldön ez működőképes, Londonban, New Yorkban van mecenatúra, és ott az olyan emberek, akiknek van mibe aprítani a kis selyem zsebkendőjüket, azok foglalkoznak azzal, hogy a kultúrát támogatni kell. Magyarországon nem foglalkoznak vele. Meg kell, hogy mondjam őszintén, hogy szomorú vagyok egyben, mert szükség lenne kialakítani a mecenatúrát. Ez a mi feladatunk is lenne, de nagyon nagy ellenállásokba ütközök mindig, amikor megpróbálok egy mecenatúrát kialakítani a Játékszín körül. Egyszerűen nem megy. Magyarországon nem szeretnek adakozni az emberek, hacsak nem egy olyan, amire én is szoktam, hogy valaki bajban van. Egészségügyre talán igen, de kultúrára semmiképp.
Orlai Tibor: A szponzoráció kérdésével mostanában én elég sokat foglalkoztam. Amikor tanítok, erről a kérdésről általában mindig én szoktam beszélni, nemrég pedig volt erről egy Zoom-konferencia. Két lényeges dolog van. A kultúra mint elem, a brand image teremtés időszakában lehet érdekes a cégek jelentős részének. Ha megnézitek az elmúlt 20 év történetét, az első 10 évben a rendszerváltást követően igenis nagyon sok cég fordított a kultúrára, mert ez a brand-image növeléséhez hozzájárult. Onnantól kezdve, hogy a brand elismertsége elér egy szintre, ez már sokkal kevésbé fontos. Plusz jött a tao-rendszer, ahogy ezt Tamás is mondta. Külföldön a kultúra támogatása a cégek társadalmi megítélésében számít. Magyarországon ez még egyáltalán nem számít. Az a következő lépcső, amit meg kell az elkövetkező években lépni, hogy a kultúra támogatása a társadalomban elfogadott, fontos szempont legyen. Ez a mi dolgunk is.
Puskás Tamás: Még ehhez hadd szóljak hozzá. Lehet, hogy van valami mozgás, de ez ebben a pillanatban a nullához közelít. Nem a múltat és a jelent, hanem a jövőt vizslatnám. Ha Csillaghegy felé megy az ember, van egy autókereskedés, aminek a sarkán egy óriási tábla a következő kedves, vicces dolgot mondja az embernek. Vegyél autót, mert kell a pénz, mondja az óriásplakát, amin valaki a tulajdonos képviseletében ül. Vegyél autót, mert kell a pénz. Mi, a színházvezetők, a színházigazgatók körülbelül ennyivel tudtunk odamenni a szponzorokhoz: adnotok kéne pénzt, mert kell. Mert különben nem tudunk megélni. Most erről beszélünk, megfordult a fejemben egy-két gondolat, hogy mit kéne változtatnunk azon, hogy mit mondunk azoknak az embereknek, akikhez nem mentünk oda az elmúlt időben, mert volt a tao, meg van az állami támogatás. Mégis, ha nagyot fordulna a világ, mit lehetne mondani? Most jutott eszembe, úgyhogy örülök is, hogy felvetettétek ezt a kérdést. Szeretném dicsérőleg mondani, hogy minekünk van egy nagyon lelkes hívőnk, aki évente a legjobb színész díját szponzorálja, és ad virágot a színésznőknek, és gratulál a színésznek, aki nyer, meg a dolgozóknak kiosztott díjat hasonlóképpen. Amikor most elkezdődött ez az egész online tülekedés, akkor szintén adott kétmillió, két és félmillió forintot arra, hogy a Delilát fölvegyük, és az online térben elérhetővé tegyük. Soha nem látott eredménnyel dicsekedhetek. Szerintem minden befektető pont erre vágyik. A 2,5 millió forint ma 20 millió forintnál tart, tehát lassan a tízszeresét hozta be annak a pénznek, amit ő adott. De ez még nem segít a Centrál Színházon, és nem is megismételhető. Tehát egyszer volt Budán kutyavásár. És ez is csak erre csak az online valamire alkalmas, mert egy produkciót 2,5 millió forintból már nem lehetne kiállítani. Ami az Átrium működését illeti, ha jól tudom, akkor ott igenis folyik tőkebevonás. Ott egész egyszerűen az történik, ha jól tudom, de javítsatok ki, ha mást tudtok, hogy megkerestek tőkést, abból megcsinálják az előadást, és azt ígérik, hogy az előadás hasznának egy bizonyos részét fizetik vissza. Ahogy jön be a pénz, úgy törlesztik a fölvett kölcsönt, és ebből élnek. Ez senkinek nem jelent nagy biztonságot. Úgy értem, a tőkést talán kevésbé érdekli, de annak, aki erre ígéretet tett, nem sok biztonságot jelent.
Csizmadia Tibor: Ha a szponzorációról elkezdünk beszélni, akkor valóban több órát lehetne kitölteni, mert nyilván tele vagyunk gondolatokkal, sikerekkel és kudarcokkal. Még egy utolsó kérdést feltennék nektek. Csináljátok már egy ideje ezt a feladatot, ezt a szerepkört. Meddig akarjátok csinálni? Hogy látjátok a saját jövőtöket? Mennyi van még?
Puskás Tamás: Tegnap láttam egy videót, Mick Jagger énekel rajta a saját stúdiójában. 77 éves Mick Jagger. Azt hiszem, megválaszoltam. Mint a magyar népmese: 77.
Csizmadia Tibor: Oké, és mi lesz 78. évben? Ez egy komoly idegmunka, egy fárasztó dolog, tehát az ember gondolhatja azt, hogy egyszer csak leteszi a lantot, vagy átadja valaki másnak. Hogy gondolkodtok?
Orlai Tibor: Régóta gondolkodtam ezen. Szerintem ez itt is ugyanúgy igaz, mint bármilyen vezető állásra. Addig, ameddig a dolgot építeni tudom. Ameddig hozzá tudok járulni ahhoz, hogy ez bővüljön és jobb, izgalmasabb és értékesebb legyen. Abban a pillanatban, ha már ezt nem tudom szolgálni, abba kell hagyni.
Bank Tamás: Én még annyit tennék hozzá, és ez mind a hármunknál biztos igaz, hogy amíg inspirálódunk, és látunk benne fantáziát, amíg élvezzük, amit csinálunk, hiszen ahogy mondtam: itt most nemcsak három színházigazgatóról beszélünk, hanem három cégvezetőről. Áru helyett színházunk van, cukrászdánk helyett színházunk van, és amíg azt látjuk, hogy gazdaságilag tud működni, amíg inspirálódunk, hogy új süteményeket tudunk csinálni, azok jók, finomak, addig ezt érdemes csinálni. Ha már azt látjuk, hogy már csak zserbó van minden nap, akkor kell elgondolkozni, hogy érdemes-e ezt tovább csinálni.
Csizmadia Tibor: Köszönöm szépen. Sok mindenről beszéltünk, én nagyon jól éreztem magam veletek, úgyhogy köszönöm a társaságotokat. Azt hiszem, itt úgy tehetünk pontot a végére, hogy ezt a beszélgetést folyamatosan lehet folytatni.