Ezúttal két frissen kinevezett színházigazgató volt Csizmadia Tibor vendége az NKA támogatásával megvalósuló beszélgetéssorozatban, hiszen a Pécsi Nemzeti Színház és a szombathelyi Weöres Sándor Színház vezetésére az elmúlt év végén írtak ki pályázatot. Közös a két újonnan kinevezettben, Lipics Zsoltban, illetve Szabó Tiborban, hogy belülről, a társulat színművész tagjaként adták be pályázatukat.
Csizmadia Tibor: Köszöntelek benneteket. Ezzel a beszélgetéssel egy kört zárunk be, hiszen az előző két beszélgetésben olyanokkal beszélgettünk, akik szintén pályáztak ezekre a színházakra, és megismertük az ő interpretációjukat. Az önkormányzat, illetve a minisztérium mellettetek döntött, úgyhogy ez a beszélgetéssorozat odakulminál, hogy megfogalmazzuk, hogy ez mennyire jó döntés volt. Amikor igazgató lettem Egerben, akkor egyszerre volt bennem öröm, és az „Úristen, most mi fog történni?”.Bennetek volt ilyen, amikor kiderült, hogy ti kapjátok ezt a feladatot? Mi volt az az érzés, vagy mi volt az az első gondolat, ami hirtelen átfutott az agyatokon, annak kapcsán, hogy mi lesz az első feladat, hogyan fogtok reagálni, hogyanléptek tovább, milyen lesz a holnapi nap? Erről a pillanatról meséljetek nekem egy kicsit.
Lipics Zsolt: Kezdem én. Az, amit mondasz, hogy mi fut át benned akkor, amikor megtudtad, hogy győztél, bennem is átfutott természetesen. Én előzetesen nagyon alaposanmegrágtam, és nagyon sokat törtem a fejemet, hogy belevágjak-e. Természetesen először a családomat kérdeztem meg, akik mindennél többet jelentenek számomra. Ők azt mondták, próbáljam meg, itt az alkalom. Ötévente adódik egy ilyen lehetőség. Én 1988-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, sok időt töltöttem a pályán, és úgy éreztem, hogy talán alkalmas lennék egy ilyen pozícióra. Amikor eldöntöttem, hogy megpróbálom, és megírom a pályázatot, nyilvánvaló, hogy támogatókat és segítőtársakat kerestem magamnak, hiszen egy ekkora intézményt nem lehet egyedül vezetni. A végső szó, az aláírás mindig az enyém lesz – annak mindenféle örömével, bánatával és szomorúságával – és amikor döntést hozok, lesz, akinek jó, és lesz, akinek nem. Ezt én is átéltem a színészi pályafutásom során, ezzel együtt kell élnünk. De azt gondoltam, ha nem próbálom meg, akkor sosem tudom meg, hogy sikerülne-e. Én pécsi vagyok, Pécsett születtem, és nagyon sokan megkérdeztek már a megelőző években is, és jelezték, hogyha ilyen alkalom adódik, el tudnának képzelni engem ebben a pozícióban. Nagyon megtisztelőnek találtam ezt, és úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Visszatérve a kérdésed elejére: én már most érzem, mintha a hideg vízből folyamatosan rakosgatnám magam a meleg vízbe. Egyik pillanatban a boldogság, a másikban a kétségbeesés, majd az elgondolkodás, aztán egy kicsi rémület, hogy úristen, mi lesz… De azt gondolom, és nagyon bízom benne, hogy a Pécsi Nemzeti Színház közel 200 fős társulata mellettem lesz. Vagy ha nem is mellettem, deegymás mellett leszünk a következő években, és sikerül minden problémát megoldanunk. Nagyon érdekes a beszélgetéssorozat címe, hogy Csináljunk színházat! – mert most tényleg nem az a kérdés, hogy jó vagy rossz színházat csinálunk-e vagy fogunk csinálni, hanem az a kérdés, hogy egyáltalán színházat tudunk-e csinálni. Ez nagyon drámai helyzet, nagyon szomorú mindannyiunk számára, és rengeteg gondot okoz, de örülök neki, hogy megpróbáltam. Szerintem ezt az örömöt nem is fogom elveszíteni. Számtalan tervvel készülök, bízom benne, hogy sokat sikerül megvalósítani közülük. Nagyon bizakodva nézek a jövőben olyan szempontból is, hogyha az oltások a megfelelő szintre jutnak, akkor talán lassacskán elkezdhetjük újra azt csinálni, amihez értünk, amit szeretünk, amire a kedves közönség vár, és amit úgy nevezhetünk mindannyian, hogy színház.
Szabó Tibor: Egy picit visszamennék az időben. Folyamatosan felmerült a nevem mint lehetőség, amikor Jordán Tamás egy-egy mandátuma lejárt. És fontolgattam is, de nem más okból, csak amiatt, hogy amennyiben valamiért ő nem folytathatja, akkor valaki legyen a társulatból, aki továbbviszi a munkát, illetve, hogy esélyt adjunk magunknak arra, hogy ne kívülről jöjjön valaki, és felülírja mindazt, amit addig csináltunk. Amikor viszont készültek kiírni a pályázatot, számomra egyre távolabb került ez az egész. Bár nem ambicionáltam annyira,de van hasonlóság köztem és Zsolt között. Az én nevem is sokszor felmerült a városban, a társulatban, és kérdezték, hogy pályázom-e vagy sem. Mindig azt mondtam, hogy majd ahogy a körülmények hozzák. Végül az adott lökést, hogy a társulatból kerestek fel kollégák tavasszal, és biztattak, hogy próbáljam meg, hogy pályázzam. Amikor a pályázatomatírtam, azt gondoltam, hogy amikor az utolsó mondat végére odateszem a pontot, a legnehezebb szakasz lezárul a számomra. De nem, mert utána jött még igazán a neheze. Amikor a közgyűlés egyhangúan a nevem mellett tette le a voksát, nem éreztem sem megkönnyebbülést, sem azt, hogy „jaj, Istenem, akkor mi lesz?”. Arra gondoltam, hogy még van három hónapom, hogy felkészüljek a feladatra, és hogy folytassam az itt elkezdett munkát. Amikor végül február elsején átvettem Jordán Tamástól a funkciót, annyira a közepébe kerültem a dolgoknak, hogy nem volt időm gondolkodni azon, hogy akkor ez most jó, ez megkönnyebbülés, vagy hogy mekkora terhet vettem a vállamra. A mindennapi gondokkal kell foglalkozni, és most nem ismételném azt, amit Zsolt mondott, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a vírushelyzet milyen lehetőségeket ad vagy vesz el a színháztól.
Csizmadia Tibor: Tudomásul kell venni, hogy a színházigazgatás szolgálat; olyan fajta szolgálat, ami háttérbe szorít minden egyéb tevékenységet. Ti mind a ketten színészek vagytok. Hogy viszonyul az igazgatás a ti színészi munkátokhoz? Vagy feltehetném úgy is a kérdést, hogy mi vesz rá egy színészt arra, hogy egyáltalán pályázzon, és különösen úgy, hogy előtte kisebb-nagyobb vezetői feladataitok voltak, de ilyen nagy vezetői feladat nem. Mi lesz a színészi pályátokkal?
Lipics Zsolt: Ilyen nagy feladatunk valóban nem volt még, és senki sem születik vezetőnek, színházigazgatónak. Ebbe bele lehet tanulni, aztán majd kiderül az idők során, hogy alkalmas-e az ember rá, vagy sem.
Csizmadia Tibor: Bele lehet, de ahogy mondtad, a pandémia közepén tulajdonképpen tűzoltásról van szó. Itt nincs idő tanulni. Vagy van?
Lipics Zsolt: Igazából nincs, és én nem is hónapokra, évekre gondoltam a tanulást illetően, hanem percekre. A színészettel kapcsolatban ambivalens érzések vannak bennem. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy az újranyitás után rögtön színpadra állok, de nem szeretnék felhagyni vele. Az utóbbi években, 2014 óta már szabadúszóként voltam jelen a Pécsi Nemzeti Színházban, tehát virtuális társulati tag voltam, kevesebb szerepet vállaltam. Nem szeretnék felhagyni vele a jövőben sem, de még inkább visszaszorul majd a színészi tevékenységem és egyre inkább erre a feladatra próbálok koncentrálni. Hangsúlyozom, hogy nagyon számítok a segítőtársaimra, például Vidákovics Szláven barátomra, akivel együtt pályáztunk, és aki művészeti vezetőként a segítségemre lesz nagyon sok mindenben. Neki vannak vezetői tapasztalatai is: a Pécsi Nyári Színházat is ő vezette évekig az édesapja,Vidákovics Antal halála után. Régóta jó barátom, egy húron pendülünk, ami nagyon sokat számít. Tehát nem fogok felhagyni a színészettel, főleg, hogyha a rendezők igényt tartanak rám, de nem szeretnék folyamatosan az előtérbekerülni.
Csizmadia Tibor: És Tibke, veled mi a helyzet?
Szabó Tibor: Nekünk nincsen művészeti vezetőnk, viszont van művészeti tanácsunk. Ez részben megkönnyíti a dolgomat olyan szempontból, hogy több szem többet lát, és ők tesznek javaslatokat a repertoár kialakításában, a társulat összetételében, a darabok kiválasztásában. Nagyon sokban számíthatok rájuk, és annak a színháznak a szellemében, amit ők képviselnek, közös foglalkozásokat is tervezünk a társulattal. Az adminisztrációban van két-három olyan munkatársam, akikre bízvást támaszkodhatom a mindennapi dolgok intézésében, de ennek ellenére is az első időszakban, a következő egy-két évadban vissza kell fognom a színészi ambícióimat. Ez azért nem is annyira nehéz, hiszen most, hogy adminisztrációs dolgokkal foglalkozom, azt érzem, hogy egyre inkább távolodik tőlem a színpad.
Csizmadia Tibor: Többet fogsz játszani, mint Jordán Tamás,vagy kevesebbet?
Szabó Tibor: Ha nem figyelnék oda, akkor többet játszhatnék. Az utóbbi években Tamás nem kényeztetett el szerepek sokaságával, most viszont azzal kell hadakoznom, hogy a következő évadot illetően hogyan válasszunk az ajánlatok közül, és pontosan amiatt, mert nem szeretnék sokat lenni a színpadon. Az első időszakban én az adminisztrációval szeretnék foglalkozni, hogy sínre tegyük a színház dolgait. Tehát játszhatnék többet, de nem akarok; rendezni meg végképp nem.
Csizmadia Tibor: Az derült ki Szolnokon, ahol kezdtem a pályát, hogy amikor Schwajda György – aki híres drámaíró és színházszervező – elkezdett rendezni, és nemcsak azért tette, hogy megmutassa, a saját darabját ő tudja a legjobban megrendezni, hanem mert a rendezésen keresztül lehet igazán megérezni a színház egész működését. Színészként talán nem minden szeletét látja az ember a színháznak vagy a színpadi működésnek, viszont a rendezés kicsiben olyan, mint a színházvezetés. Azt tapasztaltam, hogy a színészek közül is sokan, akik vezetői helyzetbe kerültek, előbb-utóbb rendezni kezdtek. Nektek van ilyen ambíciótok?
Lipics Zsolt: Én soha nem rendeztem, és nagyon kicsi az esély rá, hogy rendezzek. A színház működését valóban rendezés közben is meg lehet ismerni, de jó kollégákkal az igazgató irodából is meg lehet ismerni. Már csak azért is, mert én nem az igazgató irodában fogok ücsörögni reggel 8-tól délután 4-ig, hanem folyamatosan járok-kelek, természetesen úgy, hogy ne ijesszem meg a kollégáimat, hogy itt az igazgató. És már csak azért sem fogok rendezni, mert feltett szándékom, hogy a rendelkezésre álló öt év alatt a társulatot hozzam egyre jobb és jobb helyzetbe. A jelenlegi társulatot, és ha lesz rá alkalmunk, bővítjük is a társulatot, tehát a színészeket szeretném jó helyzetbe hozni: sztárolni, hogy ők legyenek a színház arcai. Minden évben szeretnék újabb rendezőket idecsábítani, fiatalokat, nevesebbeket egyaránt. Szeretném, hogyha egy friss szellemi és alkotói munka folyhatna a színházban, úgyhogy ilyen szempontból sem szeretnék előtérbe tolulni.Folyamatosan kapcsolatban leszek mindenkivel, aki, úgymond, tud nekünk kiváló színészeket és rendezőket szállítani.
Csizmadia Tibor: És Tibke, neked van rendezői ambíciód?
Szabó Tibor: Egyáltalán nincs. Egész pályafutásom alatt nem volt.
Csizmadia Tibor: Ezt a felvételt most rögzítjük; mi van, ha öt év múlva egyszer csak szembesítenek benneteket ezzel?
Szabó Tibor: Számon lehet kérni öt év múlva, és nagyon remélem, hogy nem kerül abba a helyzetbe a színház, hogy nekem kell rendeznem. Maradjunk ennyiben. Akkor már nagy baj lenne. Nem véletlen, hogy a művészeti tanácsban rendezők vannak. A kivétel Nagy Cili, aki kitűnő színésznő, viszont neki is vannak komoly rendezői ambíciói.
Csizmadia Tibor: Na, tessék! Hát abból kijön egy egész évad: Horváth Csaba, Kiss Csaba…
Szabó Tibor: Nagy Péter István, Sardar Tagirovsky, Cili…
Csizmadia Tibor: Tessék, hát ebből a névsorból több évadra való kitelik. Nem kell vendéget hívnotok!
Szabó Tibor: Mindig azt tanácsolom, hogy fogják vissza magukat, tehát csak egy-egy rendezésben gondolkodjanak, amúgy pedig foglalkozzanak más területen a társulattal, akár egy-egy tréning vagy mozgásworkshop alkalmával. Nem árt, hogyha kívülről is érkezik rendező, hiszen tapasztalhattuk, hogyha évről évre mindig ugyanaz a rendezőgárda irányítja a társulatot, előbb-utóbb belterjessé válik. Meg kell adni az esélyt arra, hogy más rendezők is jöjjenek, de nyilván az ő előadásaik fogják meghatározni a következő év profilját.
Csizmadia Tibor: Nem az a ritkaság manapság, hogy ilyen művészeti teamek vannak, mert annak van jó és rossz oldala is, ha esetlegesen jönnek rendezők a színházakhoz. Most viszont az, hogy ennyi rendező van, egy nagyon pozitív dolog, hiszen társulatformáló erő lehet.
Szabó Tibor: Ez volt a cél. Az sem véletlen, hogy különböző korosztályt képviselnek. Kiss Csaba és Horváth Csaba az idősebb generációt képviselik, viszont Nagy Péter IstvánHorváth Csaba tanítványa, és ott van Sardar Tagirovsky, aki 35 éves, és egy egészen másfajta színházlátásmódot képvisel.
Csizmadia Tibor: Hány évre terveztek: egy ciklusra, kettőre, netán háromra?
Lipics Zsolt: Én most ebben az öt évben gondolkozom. Sőt, tulajdonképpen én egyik percről a másikra tervezek. Ha következő öt évben sikerül valami jót csinálni, felépíteni valami olyat, ami a társulatnak jó, és a pécsi publikum is szeretni fogja, akkor talán majd következik a folytatás, de én azt szeretem értékelni, ami éppen van. Nagyon racionális ember vagyok, látom a kitűzött célt, annak a végét, és elsősorban én ebben az öt évben gondolkodom.
Csizmadia Tibor: Számszerűsíthető az, hogy hova akarsz eljutni öt év múlva?
Lipics Zsolt: Nem számszerűsíthető. Tudom, hogy nagyon sokat foglalkoznak a nézőszámmal, és nyilvánvalóan teljesíteni kell a nézőszámot, a bevételt, az előadásszámot, de nekem nincsenek számok a fejemben kitűzve, hogy 110.000 vagy 125.000 néző. Azt szeretném, hogyha – idézőjelben – „kényelmesen” zajlana a színházi élet Pécsen. Ha szívesen jönne a publikum a színházba, és aki ide vágyik, az jöjjön el önszántából, ne nagyon kelljen „erőszakoskodni”, azaz nagyon szervezni, hogy tessék eljönni, mert nekem fontos a nézőszám meg az előadásszám. Nekem nagyon nagy kedvencem a szecesszió időszaka, amikor a század elejénkifogták a sztárok hintaja elől a lovakat, és a rajongók aztmaguk húzták. Annak örülnék, ha a városban visszatérne ez az időszak. Én azt szeretném, hogy ebben a csodálatos városban, ahol a város főutcáján van ez a szenzációs épület, folyamatos élénk színházi élet legyen. Ez nem feltétlenül csak az előadásokban mutatkozik meg, hanem pont Jordán Tamás barátunknak volt mindig is a vágya, hogy agóra legyen a színház, egy olyan hely, ahova bármikor érdemes elmenni, vagy csak előtte megállni, mert hátha történik valami. Én erre vágyom. Feltett szándékunk, hogy jó minőségű előadásokkal rukkoljunk ki, ami elsősorban a publikum tetszését vívja ki. Nekem ez a legfontosabb. Ha a szakma is elismer minket, néhány erre vetődő kritikus ne adj isten, talán jót ír rólunk, annak nagyon fogunk örülni, de én elsősorban a pécsi közönségre számítok az elkövetkező évben.
Csizmadia Tibor: Te elképzelhetőnek látod, hogy egy ilyen nagy színház eljut egyszer oda, hogy már annyira jelen van a városban, hogy fölösleges bérletet hirdetni?
Lipics Zsolt: Ezt nem tudom előre megmondani. Igazából én a két rendszert kombinálnám. Bérlethirdetésre szükség van, mert nagyon sok régi bérletesünk van, akik szeretik, megszokták, hogy eljönnek az operára, a balettre, hiszen ezegy többtagozatos színház, és van egy rendszer az életünkben. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem fogom annyira forszírozni, mert bízom abban, hogy a nézők megveszik a jegyeket lábon. És nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. Elképzelhető, hogy nem mernek az emberek előre bérletet venni, vagy a színházjegyet csak az utolsó pillanatban veszik meg. A bérlet kialakításánál és a jegyértékesítésnél most még inkább új, kreatív ötletekre és új technikák bevezetésére is szükség lesz. A kereslet-kínálat alapon kell működtetni a színházakat, ha visszatérhetünk a régi kerékvágásba, de én nagyon bizakodó vagyok abban, hogy egy eufórikus állapot fog bekövetkezni, amikor végre színpadra állhatunk. Visszatérve a kérdésedre: a két rendszer kombinációjában látom a lehetőséget. Azok a pécsi polgárok, akiknek 10-20-30 éve van bérletük, vehessenek bérletet.
Csizmadia Tibor: Tibke, te hány évre tervezel?
Szabó Tibor: Lehet most tervezni egyáltalán? Egyelőre csak egy ciklusban gondolkodom. De mit hoz a jövő? Én nem fogom ambicionálni mindenáron, hogy folytassam. Sok minden befolyásolja ezt. Egyrészt az, hogy elértük-e a célunkat, el tudtuk-e indítani azon az úton a színházat, amit tervezünk. Másrészt pedig én ambicionálnám azt, hogy nyerjünk meg fiatalabb szakembereket az intézményvezetésre, hiszen én is túl vagyok a hatvanon, és egy picit emiatt rosszul is érzem magam. Ha körülnézünk az országban, egy-két kivételtől Crespo Rodrigótól vagy Béres Attilától eltekintve, az idősebb generáció vezeti a színházakat.
Csizmadia Tibor: Miért van ez szerintetek? Engem is foglalkoztat, hogy mennyi ideig, hány ciklust lehet egy igazgatónak végigcsinálni a saját szellemének a rombolása nélkül. Én hiszek abban, hogy két ciklusnál többet nem szabad, de biztos vannak kivételek.
Szabó Tibor: Egyetértek ebben. Éppen az jutott eszembe, hogy talán Amerikában van, úgy, hogy maximum két ciklust vihet az elnök. Maximalizálni kellene, hogy ne… Minek nevezzem ezt?
Lipics Zsolt: … ne tengjünk túl. Erre gondolsz?
Szabó Tibor: Igen.
Csizmadia Tibor: Hogy az ember ne váljon önmaga paródiájává, vagy ne nőjön a fejére úgy a társulat, hogy azt már nem tudja kezelni. Sokféle érv szól emellett.
Szabó Tibor: Őszintén szólva a művészeti tanács összetételétőlazt remélem, hogy akár közülük lehet majd valaki, aki öt év múlva folytatja azt a munkát, amit mi most elkezdünk, vagy akár a közösen kiválasztott és idecsábított fiatalabb generációt képviselő szakemberek lehetnek az utódaink. Én nagyon remélem, hogy ez így fog alakulni. Ami pedig a számszerűsítést illeti: nekünk most elsősorban, nemcsak egy új nézőréteget kell becsalogassunk a színházba, akik valamilyen okból nem jöttek eddig a Weöres Sándor Színház előadásaira, hanem most, leginkább a pandémia miatt, azokat is vissza kell csalogatnunk és csábítanunk, akik eddig hűségesek voltak hozzánk az elmúlt 10-12 évben. Nagyon sok bérletet veszítettünk és jegyes nézőt is. Én bízom benne, Zsolt pedig nagyon optimista, hogy nagy európai eufória lesz valamikor, és özönleni fog a nép a színházba. Akkor lehet, hogy elég lesz a jegyeladás, és nem kell a bérletrendszer.
Csizmadia Tibor: Ti mind a ketten helyből vállaltátok a helyzetet, de mindkettőtöknek van egy masszív előzménye: neked, Tibke, Jordán Tamás, Zsolt, neked pedig Rázga Miklós. Hogy épül a ti munkátok erre? Mi az, amire építeni lehet, és mi az, amit meg kell haladni?
Lipics Zsolt: Át kell nézni, és látja is az ember, mi az, ami tetszik neki – mert nem vagyunk egyformák –, mi az, amit jónak ítélt meg, mi az, amit kevésbé. A közönséget nem szabad elfelejteni, és az objektivitást sem, hogy mi történt az előző időszakban. A társulat, a színdarabok, a rendezők a társulatra gyakorolt hatását. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, ami számomra nagyon fontos, hogy ez egy munkahely, itt körülbelül 200 ember dolgozik, ami pécsi családokat, egzisztenciákat jelent. A változásokat lehetőség szerint óvatosan, nem ajtóstul a házba rontva kell véghezvinni, és nagyon komolyan kell mérlegelni azt, hogy mi az, ami jó volt, és mi az, ami kevésbé. Láttam a bemutatók során, mi az, amire jól reagált a közönség, a társulat. Nem kell mondanom, hogy az a cél, hogy egy színházvezető úgy tudjonműsorra tűzni egy produkciót, hogy a bemutató estéjén a koccintásnál a nézők, a társulat, a barátok, mindenki egyöntetűen azt mondja, hogy ez nagyon jól sikerült. Ezt azonban nagyon ritkán tudjuk összehozni. Ez nem egy nulláról felépítendő intézmény, ahogy Jordán Tamás feladata volt ez Szombathelyen, hanem itt nagyon sok meglévő rutint kell átvenni. Azokon, ha nagyon muszáj, finoman kell változtatni, és nagyon óvatosan, körültekintően kell eljárni.
Csizmadia Tibor: Nálad, Tibke? Szombathelyen egy nagyon erős, nagyon karakteres, nagyon nagy, és Tamásra hajazó színház jött létre.
Szabó Tibor: Amiben folytonosság lesz, és ezt meg tudom ígérni, az a minőségre való törekvés. Ahhoz, hogy minőség jöjjön létre az elmúlt tucatnyi évben, ahhoz az is kellett, hogy Tamás nagyon jó szemmel és érzékkel válogatta meg a rendezői gárdát, akik évről évre idejöttek dolgozni. Azt remélem, hogy bennem is van hasonló ösztönös ráérzés a munkatársak kiválogatásában, és azok, akiket én felkértem akár a művészeti tanácsba akár azon kívül rendezni, olyan minőséget képviselnek, hogy ne érje a szó a ház elejét. Akövetkező évad most alakul, és csupa olyan rendező fog dolgozni a társulattal, akik eddig nem rendeztek nálunk itt,Szombathelyen. Nagyon izgatottan várom, hogy milyen eredményt hoz. Többek nyilatkozatában elhangzott, hogy arra ösztönzik a színészeket, hogy 7-8-10 év után váltsanak színházat, menjenek máshová, keressenek új impulzusokat, kihívásokat, találkozzanak új szemlélettel. Én nem feltétlenül ennek a híve vagyok. Azt gondolom, hogy ami az új impulzusokat, a kihívásokat, az új szemléletmódot illeti, nekem, nekünk színházvezetőnknek kötelességünk, hogy biztosítsuk a társulat, illetve azok számára, akik elkötelezték magukat nemcsak a színház, hanem a város mellett is, ahol élünk, ahol dolgozunk. Én ezt fogom ambicionálni.
Lipics Zsolt: Egyetértek.
Csizmadia Tibor: De nem féltek attól, hogy ha valaki 8-10 évig lehorgonyzik egy helyen, kevésbé tudja megújítani magát? Van-e valami módszeretek arra, hogy egy lokálpatrióta ambíciókkal rendelkező színész megújuljon?
Szabó Tibor: Azt gondolom, az a módja, amit tulajdonképpen a pályázatomban is írtam. Rég nem volt például a mi színházunkban színésztréning, közös foglalkozás egy rendezővel vagy akár egy koreográfussal. Tagirovsky már a múlt héten tartott egy egynapos foglalkozást a társulattal, és nagyon jó élménnyel jöttek ki a kollégák onnan, még olyanok is lelkesedtek, akiktől nem vártam. Valljuk be, hogy színészként egy idő után egy kicsit beleszokunk a mindennapi ritmusba, a rutin dolgozik, és nagyon nehezünkre esik vagy rossz néven vesszük, hogyha ebből a kényelmi zónából minket ki akarnak zökkenteni. Márpedig ebből ki kell zökkenni, ezt tudom magamról színészként. Tagirovsky elkezdte ezt a munkát, de megbeszéltük Horváth Csabával és Pepével is, hogy ők is fognak majd jönni ráérés szerint, és mozgástréninget, a testtudatosságra vezető foglalkozásokat tartanak a társulatnak. Koprodukciót tervezünk a Fortéval,Horváth Csaba társulatával, és ez is majd egyfajta lehetőséget mutat a társulat mostani tagjainak, hogy hová lehet elindulni.
Csizmadia Tibor: Zsolt, te milyen színésztréningen vennél részt?
Lipics Zsolt: Erre inkább nem válaszolok. Egyetértek Tiborral, de azt gondolom, hogy a színész nem tud kibújni a bőréből. A fáradást lehet egy ilyen tréninggel megelőzni, illetve felkorbácsolni a kedélyeket, hogy próbálj meg változtatni játékodon. Azt hiszem, Hegedűs D. Géza barátom mondta egyszer, hogy nagy huncut az a színész, aki jobban játszik, mint ahogy tud. Nem tudom, ezt ő találta-e ki, vagy pedig hallotta valahol. Azt gondolom, egy próbafolyamat is fel tud érni egy tréninggel, de természetesen mi is gondolkozunk workshopokban. Mi egy lassú, fokozatos átmenettel szeretnénk dolgozni. Régi, már bevált rendezőket is fogunk hívni az első évadunkban, és utána szeretnénk folyamatosan új embereket, új rendezőket, művészeket megnyerni. Csak hogy egy nevet említsek, nekem is nagy vágyam, hogy Nagy Péter István eljöjjön hozzánk. Beszéltem is vele, nagy örömmel jön, azt mondta. Várom a pillanatot, amikor aláírjuk a szerződést, és azt mondja, megvan a vonatjegyem is, jövök. Nagyon fontos számomra, hogy fiatal kezdőket ne fölkaroljunk, hanem ők segítsenek nekünk abban, hogy jobbá tegyék a színházunkat.
Csizmadia Tibor: Földrajzilag is meghatározott egy színházhelyzete. Az is meghatározó, hogy milyen messze van a fővárostól, de az is, hogy milyen országhatár közelében van. A déli határvidéken Pécs mennyire érzékeli ezt a fajta jelenlétet? Szombathely az osztrák határhoz közel van – jelent-e ez valamit? Befolyásolhatja-e ez akár a műsortervet például úgy, hogy szerb vagy horvát szerzők erősebben jelennek meg a pécsi színház repertoárján, és Elfriede Jelinek a szombathelyi műsor programjában jelen van? Vagy akár bizonyos szereposztásokat?
Lipics Zsolt: Kifejezetten nincs, de mivel Eszéken is van operajátszás, annak nagyon örülnénk, ha a két város tudna kooperálni. Nekünk is van operatagozatunk, amit Gulyás Dénes vezet zeneigazgatóként, és arról már beszéltünk, hogy mindenképpen elmegyünk Eszékre, hogy elinduljon egy párbeszéd az együttműködésről. Ez a pályázatomban is szerepelt. Amire a kérdésed vonatkozott, azért nincs, mert van Pécsen horvát színház, Szekszárdon német színház, a Deutsche Bühne. De ahogy a pályázatban leírtam, és ezt nagyon komolyan is gondolom, ezekkel az intézményekkel folytatott párbeszéd során szeretném a műsortervet kialakítani. Nem szeretném elvenni más kenyerét, egymás elől elszívni a levegőt. Pécs kulturális szempontból egy rendkívül sokszínű város. Itt több színház van, és igyekszem majd a színházat úgy vezetni, hogy azt a szerepet töltse be, amit kifejezetten a Pécsi Nemzeti Színháznak kell betöltenie. A többi profilt meghagyom a többi színháznak, hogy az ő munkájukat nenehezítsem, és ahogy az előbb fogalmaztam, ne szívjuk el előlük a levegőt, sőt, segítsük egymást. Arra is vannak már terveink, hogyan tudunk együttműködni, egymást felemelni, egymást segíteni. Ahogy már többször említettem, nagyonpontosan körül lehet határolni, hogy mi az, amire a bérleteseink, a Pécsi Nemzeti Színházba járók kíváncsiak. Természetesen ezeket a határokat meg kell próbálni feszegetni, és a nézők majd a tapsokkal fognak igazolni minket, hogy sikerült-e.
Szabó Tibor: Érdekes, nem hiszed el Csizi, de Elfriede Jelinekneve felmerült még a nyáron az egyik kollégám részéről, mert van egy drámája, ami a rohonci eseményekről szól. Tizenöt kilométer a határ, és ott van Felsőőr, Alsóőr, ahol azért még, mondhatni, jelentős számban élnek magyarok, viszont tudomásom szerint még nem volt feltérképezve az, hogy milyen színházi igényük lenne. A legközelebbi professzionális színház a határ túloldalán Grazban van. Érdekünk feltérképezni ezt a részt is annak érdekében, hogy mit tudunk vele kezdeni. Ott van a soproni példa, akik a Barlangszínházban évek óta operettműsorokat készíteneknyaranta, és van egy osztrák vállalkozó, aki tömegesen szállítja az osztrák nézőket, mert német nyelven prezentálják ezeket a műsorokat a soproniak. Azt nem tudom, hogy gondolkodjak-e hasonlóban, de majd az élet magával hozza.
Lipics Zsolt: Itt van egy óriási egyetemista bázis, és nagyon sok külföldi diák tanul itt. Azon töröm a fejem, hogy az esetleg angol nyelvű előadást játsszunk, mint ahogy annak idején a Merlin Színházban is voltak angol nyelvű előadások. Megpróbáljuk itt Pécsen is, bár kisebb a város, de van ezirányú ötletünk és törekvésünk.
Csizmadia Tibor: Bár utaltatok erre, de van-e valami olyan társulatszervezési elv, amit szem előtt tartotok? Hogyan szervezitek a társulatot? Elsősorban a színészekre gondolok, de munkatársakra is. Utaltatok itt a rendezők szerepére. Van-e olyan elv, amit úgy érzitek, hogy ti találtatok fel? Mi nektek a legfontosabb elv? Van olyan hiány a társulatban, amit mindenképpen meg kell oldani?
Lipics Zsolt: Nekem nagyon fontosak az itt lévők. Én úgy vettem át a színházat, hogy az itt lévők biztonságban legyenek, hogy ők jó szerepekhez jussanak. Én elsősorban abban gondolkozom, hogy először talán vendégként hívni az új reménybeli társulati tagot, és akinek megtetszik az itteni munka, a légkör, a város, a színház miliője, akkor természetesen szerződjön is ide. Kicsi társulat a miénk, ésszámomra rendkívül fontosak azok,akik itt vannak, itt élnek, itt szeretnek dolgozni. Minden évben színészként nagyjából pontosan fogjuk tudni, mely szerepeknek fognak örülni, és melynek nem. Igyekszem olyan szerepeket adni mindenkinek, hogy örüljön neki, ez nekem nagyon fontos. Ahogy említettem kell bővítenünk, de ezt is csak szépen, fokozatosan tervezzük.
Szabó Tibor: Az ember abban gondolkodik, hogy elsősorban azok a kollégák legyenek elégedettek, akik itt vannak. Mi újra szeretnénk építeni a társulatot, a testtudatosság felé elvezetve, és ehhez keresünk akár színész kollégát, akár egyéb alkotókat. Meg kell nézzük, hogy kiben van erre képesség, hajlandóság, befogadókészség. Azért is vagyok egy picit nehéz helyzetben, de ezt nem panaszként mondom, mert védeni kell a mostaniak érdekét azokkal szemben, akiket a segítőtársaim hoznának pontosan az említett célnak az érdekében. Megy az adok-kapok, hogyan építsük be az újakat a társulatba úgy, hogy ne szenvedjék kárát a mostaniak sem, és előbb-utóbb valószínűleg véráldozatra is sor fog kerülni. Azzal próbálom vigasztalni vagy nyugtatni magamat, ez egy társulatépítésszükséges velejárója. Ami pedig a színház egyéb területeit illeti: voltak elképzeléseim, hogy például az adminisztrációban hogyan szervezzem át a dolgokat, és folyamatos nehézségbe, akadályba ütközöm. Meg kell tanulnom azt a helyzetet, ami most van, és ahhoz képest lesz szükséges majd esetleg változtatni.
Csizmadia Tibor: A pandémia a legnehezebb helyzetet hozza létre a tervezés szempontjából. De ezen túl van-e valami olyan nagy akadály, amit úgy éreztek, hogy meg kell haladni? Vagy ha a pandémia elmúlik, jön a katarzis, és attól kezdve minden szép és jó lesz, vagy ahogy Zsolt kicsit korábban fogalmazott, eufória tör ki?
Lipics Zsolt: Azért, hogy ne maradjunk ki a sorból, és azért is, hogy megnézzük, mennyire kíváncsiak ránk a kedves nézők, egy előadást rögzítettünk három kamerával. Eddig erre nem volt gyakorlat. Ezt hamarosan elérhetővé tesszük online, és kíváncsiak vagyunk, hányan igénylik ezt a formáját a színháznak, amit az én véleményem szerint nem nevezhetünk színháznak, ez egy teljesen más műfaj lesz, ha esetleg így marad. De maradjon így. A nagy nehézség az, hogyan ápoljuka társulat lelkét különböző munkákkal. Mi például most, ha nem kell esetleg megint teljesen bezárnunk a vírushelyzetre való tekintettel, felújító próbákat tartunk, karbantartjuk a díszleteket, jelmezeket. Ma már volt egy próba a Padlás című előadásunkból. Azt a hírt kaptam, és azt láttam a kollegák arcán, hogy örülnek neki, hogy lehetett egy kicsit szerepelni végre, és nem otthon kellett ülni a négy fal között. Az a koncepciónk, hogy készüljünk elő, hogy amikor azt mondják, lehet játszani, ott legyen a tarsolyunkban a felújított produkció, és akkor már csak egy-két próbával műsorra tudjuk tűzni. Ezzel a színészek érdeklődését és munkakedvét is talán karban tudjuk tartani. A nagy nehézséget az jelenti, hogy sokkal több adminisztrációs munka van. De online tartalmakkal készülünk. Eddig is voltak, nemsokára viszont egy műsorozattal jelentkezünk. Tulajdonképpen nincs új a nap alatt. Ha jobban megnézzük, mindannyian minden színházban ugyanazzal próbálkozunk. Természetesen megpróbálunk egy kicsit egyedit, egy kicsit sajátot, egy kicsit pécsit adni a kedves nézőknek.
Szabó Tibor: Én azt látom, Zsolt megint optimistább egy kicsit, mint én. Ő még hisz abban, hogy valamikor nyitás lesz ebben az évadban, nekem egyre inkább az az érzésem, hogy „elmegy a levesbe” ez az évad, és egyre inkább arra készülünk fel, hogy a bérletes tartozásainkat online módon tudjuk le. Ha ez nem sikerül, nem tudunk új évadot kezdeni, mert visszük magunkkal ezt az adóssággal teli batyut a következő évadra, és akkor minden eltolódik, tehát ebben az esetben minden,amit a következő évadra tervezünk, csak esetleges. Nem beszélve arról, hogy még a múlt évadból és a 2019-20-as évadból is vannak bérletes előadás-tartozásaink, amit a jövő héten próbálunk pótolni. Két előadásról is van szó, az Ádám almáiról meg a Pogánytáncról, Czukor Balázs és Valló Péter rendezéseiről. Utána, ahogy ez megtörténik, felvesszük azokat az előadásokat, amelyek ebben az évadban készültek el. Gondolok itt Zsótér rendezésére, A játszma végére, illetve az Abigail bulijára, amit Czukor Balázs rendezett, és amit már felvettünk. A Pál utcai fiúkat egyelőre nem szeretném online feltenni, mert reméljük, hogy ebből mint sikerdarabból lesz bevétel, ha majd játszhatunk élőben is. És van egy negyedik produkció ebben az évadban, Caragiale Farsangja, amit Mohácsi rendez. Azért a jelen idő, mert habár volt januárban egy munkabemutató, de csak a kétharmadából, mert nem tudta befejezni. Az még befejezésre vár, április második felére tervezzük. Ezt az előadást tervezzük, hogy kivisszük szabadtérre – lehet, hogy ma innen tudja meg –,amennyiben nyitás lesz. Gondolom, elsősorban a szabadtéri rendezvények számára lesz ez lehetséges, és erről az előadásról tudjuk elképzelni leginkább, hogy szabadtériesítjük. Kivinnénk akár a színházunk mellett lévő parkolóba, vagy valami olyan helyszínre, ahol ez játszható, mert ez egy bővérű, zajos előadás tud lenni, ami egy kicsit elvarázsolja a szabadtéri nézőt is.
Csizmadia Tibor: Előző beszélgetőtársaim, akik szinténpályáztak, de végül is nem kapták meg ezt a pozíciót, aztállították, politikai ellenszélben pályáztak. Ti hogy érzitek: ti politikai hátszélben pályáztatok?
Lipics Zsolt: Én a beszélgetésünk elején elmondtam, miért vágtam bele. Ahogy elmondtam, azt tudom csak ismételni, hogy támogatókat kerestem a városban, a barátaim között, ahol csak lehetett, hiszen különben egyedül nem megy, ahogy a híres dal is mondja. Most nem soroljuk föl ezeket a korszakokat, de a politika, amióta világ a világ, mindig beleszólt a színházigazgató-választásba. Ez egy városi, illetve minisztériumi, közös fenntartású intézmény. Mindig is a fejünk fölött zajlott, és körülöttünk a politikusok harcáról is szól szerintem egy ilyen igazgatóválasztás. Az, hogy az én esetemben a szakmai bizottság nagy többséggel mellettem tette le a voksát, ezt követően a pécsi közgyűlés és a Pécsi Nemzeti Színház társulata is nagy többséggel mellettem tette le a voksát, nagy muníciót ad nekem, és megnyugtató ebből a szempontból. Politikusok döntenek végül, ezért biztos volt a dologban politika, és ez egy nagyon sok szereplő által összeállított történet. Egy igazgatói pozícióra volt kiírva a pályázat, nagyon-nagyon komoly szakemberek pályáztak, köztük az én vetélytársaim is, akikkel személyesen ismerjük egymást, hiszen ez kicsi ország. Most nekem állt a zászló, legközelebb meg lehet, hogy ők fognak győzni.
Csizmadia Tibor: Akkor meg te leszel politikai ellenszélben?
Lipics Zsolt: Nem tudom, hogy én most ellen- vagy hátszélbenvagyok-e. Én igyekszem kerülni ezeket a dolgokat. Ahogy említettem ezt egy lehetőségnek fogom fel, nagyon nagy felelősségnek és alkalomnak arra, hogy megmutassam, miért vágtam bele.
Csizmadia Tibor: Tibke, rögtön tőled is ugyanezt megkérdezem, de azt még hadd kérdezzem meg mind a kettőtöktől: szerintetek hányan olvasták el a pályázatotokat? Olyanok, akik a döntésben szerepet játszottak. Ezt megkérdeztem korábban is, mert engem izgat az, hogy egy pályázatot hány döntéshozó olvas el A-tól Z-ig.
Lipics Zsolt: Nem lenne szerencsés azt mondani, hogy szerintem kevesen, vagy szerintem sokan. Ezt ki kéne deríteni pontosan, mert ahogy említettem, én nagyon racionális ember vagyok. Csak úgy lehetne megválaszolni ezt a kérdést, hakonkrétan el tudnánk mondani valamit.
Csizmadia Tibor: Én valaha matematikát tanultam, és ott a sejtéseknek van szerepe. Ezért kérdeztem, hogy vajon öten, tízen, húszan…
Lipics Zsolt: Én nem saccolnék. Tibor?
Csizmadia Tibor: Biztos vagyok benne, hogy a közönségből, a drukkerekből, az ellendrukkerekből sokan olvasták a pályázatokat.
Lipics Zsolt: Ez valószínű.
Csizmadia Tibor: De a döntéshozók közül vajon hányan? Hányan tudják például a pécsi közgyűlésben, hogy mi a koncepció?
Lipics Zsolt: Fogalmam nincs, nem tudom.
Csizmadia Tibor: Jó, nem faggatlak többet, inkább Tibkét kérdezem.
Szabó Tibor: Számszerűsíteni én sem tudnék. Csak feltételezéseim vannak, hogy legalábbis városi szinten. Avisszajelzésekből, illetve abból, hogy beszélgettem emberekkel és akár döntéshozó helyzetben lévőkkel is, azderült ki, hogy ismerték a pályázatomat. A gazdasági és a kulturális szakbizottság előtt is meg kellett jelennem, és atagok által feltett kérdésekből arra tudtam következtetni, hogy tudják, milyen színházat képviselek, milyen színházat szeretnék csinálni. Az, hogy a politika beleszól, borzasztó, de már a Covid-helyzetet és a vakcinakérdés is át van politizálva,és nem a józan paraszt eszünkre hallgatunk, hanem mindenféle egyéb befolyás szerint döntünk jól vagy rosszul.Bár nemes ellenfelem azt mondta a korábbi beszélgetésben, amit velük folytattál, hogy nem gondolták volna, hogy az SZFE-botrány után a kormányzat felvállal még egy botrányt, én állítom, hogy Szombathelyen nem volt botrány.
Csizmadia Tibor: Öt évvel ezelőtt, amikor Jordán újra pályázott, az egy botrányos helyzet volt.
Szabó Tibor: Igen, abszolút, de négy éve történt, nem öt.Olyan emberek, akik annak idején Jordán Tamás mellett kiálltak, szót szóltak, tüntettek, felajánlották nekem, hogy ugyancsak megteszik az én érdekemben, amennyiben szükségét érzem. Tehát ha Jordánt besorolják az egyik oldalra, engem pedig a másik oldalra, itt mégis csak konszenzus van. Azt gondolom, hogy nekem így volt esélyem, és így esett rám a választás: én tulajdonképpen konszenzusos jelölt voltam olyan értelemben – és ez gyanús is lehet –, hogy mindenki számára elfogadható voltam és vagyok. Ezt maga a városvezetés is a tudomásomra hozta. Nyilván ők is érdeklődtek, beszélgettek városon belül is, politikai pártállástól függetlenül, és elmarasztaló szót nem hallottak a személyemmel kapcsoltban. Tehát mindenki el tudta képzelni azt, hogy Jordán munkáját én vigyem tovább, a színház vezetését én vegyem át. Én a társadalmi konszenzus híve vagyok, ezt valószínűleg a döntéshozók is felismerték, azért is lettem én a befutó.
Csizmadia Tibor: Ennek a beszélgetéssorozatnak a célja, hogy ne vegyünk el a kedvét a pályázóknak attól, hogy nekifussanak mindenfajta politikai ellen- és hátszéllel együtt. Most két olyan emberrel beszélgettem, akik befutók voltak, és izgatottan várják, hogy a következő időszakban mit tudnak tenni a színházaikért. Talán ez optimizmusra adhat okot, úgyhogy hajrá nektek, és köszönöm a beszélgetést.