Csináljunk színházat – Operaélet Budapesten kívül I.

november 8.

Vendégek: Silló István, Somogyi-Tóth Dániel, dr. Vadász Dániel

A beszélgetést vezette: Csizmadia Tibor

Csizmadia Tibor: Köszöntöm vendégeinket. Ma a színházvezetésen belül a vidéki operajátszásról lesz szó. Én magam színházigazgatóként, bár többtagozatú színházat vezettem, az operától mindig egy kicsit féltem. Azt jól lehetett definiálni, hogy egy tánctagozat hogyan vesz részt egy többtagozatú színház életében, viszont az opera tagozat rendszerint inkább nevekhez kötődött, legalábbis számomra. Bede-Fazekas Csaba Győrben, Tréfás György Debrecenben, Gulyás Dénes Pécsen – ezeken a neveken keresztül láttam én magam az operát, de igazán nem láttam ennek a körvonalait. Kezdjük ezzel a beszélgetést. Hogyan létezhet, hogyan működhet egy vidéki színházban egy operatagozat? Annak külön örülök, hogy Vadász Dániel is elfogadta a meghívásunkat, mert biztos vagyok benne, hogy egy másik nézőpontból próbálja meg megfogni ezt a kérdést, úgy, hogy közben a jelenlevőkkel szoros művészi és szakmai kapcsolatban van. Nem lesz nagy vita köztünk, de számomra nem egyszerű feladat, mert mondhatom, hogy én laikus vagyok ebben, de nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vajon ez hogy is néz ki. Két zeneigazgató van itt, tehát nem tagozatvezető. Ez nekem ad egy árnyalatnyi különbséget abban, hogy is van a többtagozatosság. Hogy lehet ezt definiálni?

Silló István: Kezemben a mikrofon, akkor elkezdem én. Győrben sajnos nincsen külön tagozat a szónak abban az értelmében, hogy nincsen tagságunk. Pici kitérő, hogy színész tagságunk sincs, mert ott nincsenek alkalmazott színészek.

Csizmadia Tibor: Ez egy szerződtetési forma, de ettől még a prózai társulat társulat.

Silló István: Így van, oda tartoznak, csak ezt muszáj leszögezni rögtön az elején, hogy nem alkalmazotti minőségben vannak. Az emberek nagy része lélekben, testben oda tartozik, oda járnak dolgozni, ott végzik a dolgukat. Minálunk az a nagyon régóta bevált szokás, hogy évente egy operát mutatunk be, de azt a többiekhez képest egy nagy példányszámban, tehát 14-16 előadás megy belőle egy évadban.

Csizmadia Tibor: És ez a nagyszínpad nézőterét meg is tölti.

Silló István: Ugyanúgy, mint minden másik darab. Amelyik sikeresebb, jobban megtölti, amelyik kevésbé sikeres, az kevésbé tölti meg, de be van bérletezve nálunk az opera, és ezért ahány bérletbe bekerül, ott a bérletes közönség eljön. A pandémia előtt nagyon magas volt a bérletesszámunk, 11400 volt, ami körülbelül annyi, hogy két-három szabad jegy volt előadásonként.

Csizmadia Tibor: Ez nem csak az operára, hanem az egészre.

Silló István: Ez az egészre igen. Volt néhány olyan opera-előadás az elmúlt években, amire nem lehetett bejutni. Nagyon jól sikerült előadás volt, nagyon jó énekesek voltak, nagyon szerette a közönség, és elterjedt a híre gyorsan, hogy jó. És volt olyan is, ami nem sikerült olyan nagyon jól, de ez nem egyedi eset, máshol is előfordul, hogy egy előadás nem olyan sikeres, mint ahogy azt várjuk, mint amilyennek lenni kellene. Megverve azzal a borzasztó körülménnyel, hogy a Győri Nemzeti Színház, miközben a legnagyobb színpaddal megáldott kőszínház azt hiszem az országban – de vidéken mindenképpen –, messze a legrosszabb akusztikával is megáldott színház. Ez akkor derült ki számomra, amikor kijutottunk a városból operákkal, zenés játékokkal. A Háry-előadásunkon az Erkelben gyakorlatilag szétverték a házat. Danival voltunk Berbániában a Figaróval, ott is nagyon nagy siker volt. Az Armel Fesztiválon szintén a Figaróval voltunk, azt a francia tévé egyenes adásban közvetítette, szép kritikákkal, nagy siker volt. Ki lehet mondani, hogy a Győri Nemzeti Színházban az opera-előadások sikeréből komoly szintet levesz az, hogy nem okoz érzéki örömet a zene hallgatása. Ezért most egy kísérletbe fogunk, és a Bánk bánt be fogjuk hangosítani. Aztán majd meglátjuk, hogy milyen fogadtatása lesz.

Csizmadia Tibor: Nem porttal?

Silló István: De, porttal, persze.

Csizmadia Tibor: Tehát nem térmikrofonokkal.

Silló István: Nem, rendesen behangosítjuk, de az a hangosító gárda fogja csinálni, aki már bizonyította ennek a Bánk bánnak az előadása során mind a Margitszigeten, mind pedig a kőfejtőben Sopron mellett, hogy pazarul értenek hozzá. Nem rockkoncertnyi hangosítás lesz, hanem csak annyira emeljük meg, hogy hallható legyen a színház minden pontján az, amit játszunk vagy éneklünk. Visszatérve a társulatra. Régen nagyon gazdag operaélet volt Győrben, komoly társulattal, még Gregor Jóska is volt ott egy vagy két évig társulati tag. Hat-nyolc állandó énekes volt, akik – vagy mert akkor én még talán az iskolapadot koptattam, vagy azért, mert úgy lettek kiválasztva, vagy a vakszerencse miatt olyanok – egyéb műfajokban is kiválóan használhatók. Bede-Fazekas Csaba, aki most már talán az egész magyar operajátszás doyenje, miközben elénekelte a legnagyobb bariton főszerepeket, közben azért egynéhány tucatszor eljátszotta a Hegedűs a háztetőn-ben Tevjét, aztán prózai szerepekben is…

Csizmadia Tibor: Sőt, a bábszínházban is játszik.

Silló István: A bábszínházban még mindig játszik a Vukban. A Lázin Bea, aki kiváló musicalekben, prózai darabokban, operettekben; Schwimmer Jani buffo szerepekben kiválóan alkalmazható, tehát a kérdésedre, hogy egy operatagozat hogy tud beidomulni egy színházba – hát így, hogy az egyéb kiváló színészi képességeiket is tudjuk használni bizonyos feladatokban. Nem az van, hogy csak operát énekelnek, hanem egyéb darabokban is benne vannak, és teszik a dolgukat ott is.

Csizmadia Tibor: Ez izgat a legjobban, a szimbiózis és a különválás. Látom, hogy nagyon sok zenés program van a színházhoz kapcsolódóan. Ahhoz képest én kevesebb operát látok, de lehet, hogy ez csak egy optikai csalódás.

Somogyi-Tóth Dániel: Jó estét kívánok én is mindenkinek! Nem biztos, hogy optikai csalódás. Valóban elég kevés idő, kevés figyelem és nyilván kevés forrás is jut az utóbbi években Debrecenre, benne az operára, főleg ahhoz képest, hogyha azt nézzük, hogy az általad is említett, különben idén jubileumot ünneplő, nagy emlékű Tréfás művész úr idejében mennyi volt. Ha meghallgatjuk azokat a történeteket, hogy mennyi opera- vagy zenés előadás volt egy évadban Debrecenben, mennyi bemutató, mondjuk a 90-es években, nagyon irigykedünk, ez tény.

Csizmadia Tibor: És ez csak a lehetőségek hiánya?

Somogyi-Tóth Dániel: Biztos, hogy összetett. Én valóban zeneigazgató vagyok a Csokonai Színházban, de Debrecen város fő-zeneigazgatója vagyok, ezáltal vagyok az is. A színház döntési mechanizmusaiban nem úgy veszek részt, mint egy színházigazgató, vagy legalábbis minden zenés darabokat is játszó színháznál ez más. A döntéseket ez ügyben nem én hozom, ezt mindenképpen el kell mondanom. Viszont nagyon sokat dolgozunk azon Danival is, hogy minél több címet, minél több előadást hozzunk Debrecenbe. Volt, amikor sikeresebb voltam ebben, volt, amikor kevésbé, mert nekem van egy ideálom, hogy ebben a mostani keretrendszerben hogyan, mennyit kellene játszani egy nagyon nagy címet, mondjuk egy Verdi- vagy egy Puccini-művet.

Csizmadia Tibor: Mennyit?

Somogyi-Tóth Dániel: Én azt gondolom, hogy az a minimum, hogy egy nagy Verdit vagy nagy Puccinit be kéne mutatni minden évben. Ezt kéne játszani legalább – de ez nagyon kevés – tízszer. Ez közönségigény-függő is, de az igényt meg mi formáljuk. Szívesen beszélek, hogy mit gondolok erről. Kellene mellette egy vígopera, egy Mozart vagy egy Donizetti, vagy egy, úgymond, melléktéma a szonáta formában, ami szintén kéne, hogy minimum tízszer menjen. Az operajátszásról beszélünk most, de ahogy mondtad is, meg ami a valóság is, egy megyei jogú város formátumú közösség az operajátszás mellett – sőt sok szempontból a közönségigény szempontjából előtt – igényelné, hogy legyen operett, musical. Külön téma, hogy ezek hogy viszonyulnak az operához. Az lenne a minimum szerintem, hogy minden évben bemutassunk egy operettet vagy musicalt, amit utána a következő évben meg keresztbe váltunk, tehát egyik évben operettet mutatunk be, másik évben musicalt. Hogy ebből mennyit lehetne játszani, ez már a piacképesség kérdése, ami egy másik tényezőt vet föl. Annak tudom az adatát, hogy a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon Debrecenben, ami egy 1000 fős nézőtér, egy Csárdáskirálynő, amit játszottunk idén is, ott üzemi szinten eltartja magát. Nem kell minden este újra kipótolni annak a mínuszait, mert az tud működni, és van is rá igény. Az én modellem valami ilyesmi minimumot jelentene. Elérni eddig, megmondom őszintén, még nem tudtam.

Csizmadia Tibor: Dani, mint Co-opera, mit tudsz hozzátenni ehhez az ideális elképzeléshez?

Vadász Dániel: Címekben, illetve előadásszámban?

Csizmadia Tibor: Címekben. Én azért vagyok zavarban ezzel, mert azt gondolom, színházvezetői döntés, hogy mit tud az ember megcsinálni. Győrben most volt igazgatóváltás, de előtte Forgács Péter nagyon is a zenés színház híve volt, más kérdés, hogy elsősorban a musicalek területén. A debreceni igazgatót sem gondolom olyannak, aki ne támogatna egy ilyen gondolkodást. Valami más probléma lehet ebben. Anyagi probléma? Nyilván minden művészeti döntésnek van anyagi vonzata.

Somogyi-Tóth Dániel: Iszonyatosan nagy szorzója van az operajátszásnak az összes többi kapacitáshoz képest, amit a nagyszínpadon csinálni kell. Hatalmas, tehát ez biztos, hogy mindenképpen egyfajta alap oka annak, hogy a színházigazgató, figyelembe véve a kapacitásait és a feladat-ellátási kötelezettségeit, nem mindenképpen az operát fogja előnyben részesíteni, ez tény.

Csizmadia Tibor: Nézzük meg, hogy mi a megoldás. Ti bizonyos megoldási modelleket, pont a Danival kitaláltatok erre, és ez végtelenül szimpatikus és utánozandó. Az egy másik kérdés, ezt hogyan lehet beleilleszteni ebbe a nagy rendszerbe.

Vadász Dániel: Jó estét kívánok! Nekem mint a Co-opera igazgatójának valószínűleg az állna most jól, hogy én amellett korteskedjek, hogy a Co-opera gazdasági, művészi, logisztikai modellje maga az üdvözítő cél, az maga a megoldás. Én ezt nem állítanám. Sőt, én ennek majdnem, hogy az ellenkezőjét mondom. Ez egy adottság.

Csizmadia Tibor: Veszteséges a céged?

Vadász Dániel: Nem is ez a kérdés szerintem, hanem az, hogy ez egy adott helyzetre való reakció. Amit mi csinálunk, szerintem érvényes életképes megoldás. Ami ennek a beszélgetésnek az igazi tétjét jelenti, és nem fogunk tudni elmenni, és nem is kell elmennünk amellett szó nélkül, hogy valamiért ma a vidéki operajátszás Magyarországon akut téma. Ennek az akut kérdésnek az eredőjét, a feltételrendszerét próbáljuk meg összefoglalni. A kérdéseid is ebbe az irányba mutatnak. Csapjunk a közepébe. Ha visszaugrunk 30 évet, olyan mintákat láthatunk, amelyeket ma szerintem nem kell visszasírni. Csodálatos volt. Volt lehetőségem Tréfás Gyuri bácsi mellett kórusban énekelni, de mondhattam volna Gregor Józsefet, aki mellett is volt szerencsém a hátsó sorban dolgozni, és azt gondolom, hogy az az idő csodálatos aranykora volt a magyar operaéletnek. Nekünk az a dolgunk, hogy megnézzük, ma mit lehetne csinálni. Nem szabad kerülgetni egy konkrét kérdést. Igen, más a világ. Az én környezetemben lévő emberek közül sokkal kevesebben olvasnak szépirodalmat, sokkal többen néznek tévét, mennyiségileg sokkal több időt töltenek tévénézéssel, online médiafelületeknek a böngészésével, hiszen ez nem is nagyon volt, sőt egyáltalán nem volt. Ha visszautalhatok egy pillanatra Silló Pista felvezetőjére: nem véletlenül kezdte a társulat definiálásával. Az nem egy elszólás volt, hanem egy nagyon-nagyon jó, éleslátással megragadott kulcskérdés, hogy miért is fontos az, hogy társulatban gondolkodunk. Az, hogy annak idején voltak társulatok, nem mellékes körülmény. Egy kicsit az volt az érzésem, hogy te azt mondod, ez egy foglalkoztatási kérdés.

Csizmadia Tibor: Nem, bocsánat, a szerződési forma, akkor félreérthető voltam. Abszolút társulathívő vagyok.

Vadász Dániel: Az oké, csak én meg azt mondom, hogy nagyon nem mindegy, hogy valaki tervezheti-e az életét akár közép-, akár hosszú távon mint operaénekes. Most egy picit a fókuszt az operaénekesre kell helyezni. Azt gondolom, hogy a legnagyobb kitettségben, kiszolgáltatottságban nem a zenekari, nem a kórusbeli kollégák, és nem a műszaki állomány van – ott is van egyfajta fellazulás és egyre több kiszervezés –, hanem azok az operaénekes szólisták vannak, akiknek az életéből nem olyan régen eltűnt a szakmai nyugdíj. Ez sem egy mellékes körülmény. Ez és a kényszervállalkozói státusz napi szintű létbizonytalanságot okozott. Még ha nagyon jó pénzt kap is valaki egy adott előadásért, de nem tudja, hogy ez az előadás a következő évadban hányszor lesz kitűzve. Az emberek mindent elpróbálnak, hiszen van egy természetes folyása az életüknek, családot alapítanak, gyermeket nevelnek, lakást akarnak, ugyanúgy, ahogy minden egyéb ágazatban. Amit Pista érintett, az nem más, mint hogy vállalkozóként tekintünk a művészekre vagy társulati tagként. Én azt mondanám, hogy lehetne hasonló státuszt akár vállalkozási szerződéssel is kreálni, de akkor x éves elkötelezettség kellene például a színház részéről, rögzített anyagi feltételek mellett. De ha meg már ez van, akkor felmerül a kérdés, miért nem szerződtetem le alkalmazottnak. Nyilván adózási szempontok miatt. Én egyvalamit szeretnék csak kimondani. Ma Magyarországon van egy akut közéleti téma, és ez nem más, mint a vidék operációs feltételrendszere. Szerintem ez az első témakör. Nem érdemes túlságosan nagy diplomáciai köröket futnunk ezt illetően. Bele kell csapni, hogy az operaénekesek működése, vendégjátéka, kiengedése, kikérése, vendégszereplése a vidéki városokban és a fővárosban. Ez egy kulcskérdés, és nagyon örülök annak, hogy ebben a beszélgetéssorozatban több részletben, a következő hetekben, hónapokban az ágazat kulcsszereplői fognak erről gondolatot cserélni. Ahhoz, hogy egy életképes feltételrendszer kialakuljon, mindenkinek szót kell biztosítani, és nagyon megtisztelőnek érzem, hogy a két kitűnő kolléga között én is elmondhatom a véleményemet. Én azt gondolom, hogy azzal kéne kezdeni, hogy kimondjuk, hogy van egy, mondjuk azt, hogy énekes társadalom, akik az Operaházban a repertoár nagy részét éneklik. Főszerepekről beszélünk. Ma már vidéken, ha valaki jól énekel, pillanatokon belül eléri az operaházi meghívást. Ez teljesen természetes és jó, hiszen ez régen is így volt. Ahogy én láttam – a teremben nem én vagyok a legavatottabb erről beszélni, de hátha még más is kedvet kap ahhoz, hogy hozzászóljon –, ha Gregor Józsefet fölhívták az Operába, akkor abban igenis ennek a mondatnak nemcsak egy első fele volt, hogy „gyere, énekeld ezt”, hanem volt egy másik fele is, hogy „de tudd énekelni Szegeden a szegedi repertoárt”. Hogyha Tréfás Gyuri bácsit nézzük, ő igazán nagy aktív budapesti életet, amennyire én emlékszem, nem vitt. Ő Debrecenben élt, és ezt a fajta kiszámítható életpályamodellt választotta. Egy csodálatos hangi kvalitásokkal működő, igazán összművészeti nagy-nagy kaliber volt, Isten nyugtassa. Azt hiszem, talán ez a fajta vidéki operaénekesi életpálya lenne nagyon fontos. Azt kellene megfogalmaznunk, mi kellene ahhoz. Én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Pécsett legyen operaénekesi gárda, biztos, hogy kell pénz, mint szükséges és elengedhetetlen feltétel, de önmagában nem elég. Ma, most mondok egy nagy számot, van száz operaénekes, aki az Operaházban énekel. Ha őket az Operaház kiengedi, kvázi együttgondolkodással, együttműködve a vidéki színházigazgatókkal abban, hogy olyan címek és akkor legyenek bemutatva vidéken, hogy azok a bizonyos kulcsszereplők el tudjanak menni Szegedre, Debrecenbe az adott időszakban, nagyon jól fog jönni a pénz. Ha ez a fajta együttgondolkodás nem történik meg, hanem például az az eset merül fel, hogy nem engednek ki soha többet senkit sehova, akkor azt gondolom, hogy a pénz az nagyon-nagyon jól jönne, csak nem tudom, mit szolgálna. Hogyha egyébként nagyszerű is lesz, hogyha gyönyörű díszletek lesznek, hogyha a zenekar és mindenki ki van fizetve, mint ahogyan ez természetesen kell hozzá, de az egyáltalán nem mindegy, hogy annak a száz főnek a diszponálása hogyan működik, hogy már le van-e a teljes kapacitása kötve az Operaházban, vagy nincs. Mert ha le van kötve, akkor önmagában az, hogy címzett támogatásokat kapnak, mert hiszen most erről is van egy közéleti beszéd, hogy a vidéki operajátszás résztvevő színházai…

Csizmadia Tibor: …legyenek megtámogatva.

Vadász Dániel: És kifejezetten az operajátszás. Ez egy régóta húzódó kérdés, hiszen elnehezíti a vidéki színházak működését az, hogy nagyon-nagyon drágán tudják ezeket a produkciókat megcsinálni. Ha megkapják ezt a forrást, kitűnő dolog lesz. Ha csak annyira is működhet ez a dolog, mint eddig az előző években, akkor ez egy remek dolog. Az nagyon káros lenne, és gyakorlatilag működésképtelenné tenné a vidéki operajátszást, hogyha ezek a művészek ne adj Isten, nemhogy nem támogatva, hanem akadályozva lennének ebben a munkavállalásukban. Abban, hogy a Co-opera ennyire sikeres lett az előző években, nem látok semmi különöset, mert mi semmi különöset nem csináltunk. Megpróbáltuk összefoglalni a társulatok igényeit, és megpróbáltuk azokat a tényezőket odavinni, amire szükség van. Ha ott volt kórus, mi oda nem vittünk. Ha ott volt egy adott szereposztás, mi hoztunk esetleg egy másikat, akikkel váltóban vannak, de akinek van címszereplője, oda azt nem vittük. Tehát mindenhova csak azt vittük, amire ott szükség van. Ez a különbség ahhoz képest, hogy ez egy másik társulatnak a vendégjátéka lenne. Ez nem egy vendégjáték. Mi mindent szállítunk, aminek ott örülnek. Ahol meg úgy érezték, hogy köszönik szépen, ők megvannak az előadás nélkül, oda meg nem tüsténkedtünk, hogy márpedig ez jó. Mi megpróbáltuk tisztességes, hétköznapi iparos módon leszállítani a hiányzó fogaskerekeket. Egyébként kiderült, hogy négyes, ötös, néha hatos szereposztásokban hoztunk egy-egy szerepre megoldást. Egyszerűen ez oldotta meg, hiszen az, ami nemzetközi operaéletben jellemző, hogy évekre előre terveznek, Magyarországon egyáltalán nincs így.

Csizmadia Tibor: Két évre nem.

Vadász Dániel: A vidéki színházak műsortervezése nem két év, és akkor nem rúgtam el nagyon a labdát. Én azt hiszem, hogy talán inkább úgy kéne megközelíteni, hogy a prózai színháznak dinamikája, a változásokra való reakciókészsége egyszerűen dinamikusabb kell, hogy legyen. Gyorsabban kell tudni alkalmazkodni az igényekhez, ezért az opera, mint egyfajta adottság, nagyon sokszor ide beékelődik. Vannak kivételek, és ebből a szempontból például Győrben, ahol hosszú évek óta mindig ugyanabban az időszakban, összesített periódusokban bemutatják az operát, ez jóval tervezhetőbb. De ha nekem meg kellene mondanom, hogy mikor lesz például Szegeden legközelebb Szöktetés a szerájból előadás, nem biztos, hogy januáron túl mernék időpontokat mondani. A tervezhetőség is egy adottság. Amit én hangsúlyozni szerettem volna és aláhúzni: a feltételrendszerben szerintem kulcskérdés, hogy az operaénekesek mindegyike támogatva van-e abban, hogy máshol is dolgozzon. Nem szabad azt hinni, hogy ha van tíz premier az Operában vagy ötven, az egyáltalán nem lesz hatással a vidéki opera játszásra. Ha 15 premier van, amellett lehet, hogy vidéken van még élet. Ha ötven premier van, akkor nagyon-nagyon szoros egyeztetés szükséges ahhoz, hogy vidéken is megtörténhessen az előadás. Ez nem mindegy. Nem érdemes a vidéki operajátszást mellékes ügyként kezelni, mert a Magyar Állami Operaház elérése és a vidéki operák egyes regionális elérése, léptékében nagyban nem különbözik.

Csizmadia Tibor: Megütötte a fülemet egy mondatod: azt mondtad, hogy a 30 évvel ezelőtti viszonyokat felejtsük el, mert változott a világ. Ez biztos így van. De beszéljünk egy kicsit az igényről, mert itt egy igény kielégítéséről, illetve fejlesztéséről van szó, ahogy Dani mondta. Van igény vidéken operát játszani? Milyen jellegű ez az igény? Illetve előreszaladnék egy kicsit egy technikai kérdés erejéig: azt nem lehet megcsinálni, hogy bizonyos opera-előadások akár fél-egy évre előre ki vannak tűzve, és azok köré rakni a prózai vagy egyéb zenés bemutatókat? Ez egy második kérdés, erről majd még beszéljünk, de mi a helyzet az igénnyel?

Silló István: Szent meggyőződésem, hogy nem szabad hagyni, hogy ez az egész eltűnjön.

Csizmadia Tibor: De miért is tűnne el?

Silló István: Mert állandóan csökken az igény. Azért, mert nagyon komoly emberek – és most nem országos, hanem világtendenciáról beszélek –, akik megérzik a könnyen jövő pénz szagát, olyan dolgokat tesznek, amik más, egyébként nagyon értékes dolgokat vakvágányra küldenek. Lehet, hogy urbán legenda, de amikor ez elterjedt, akkor készpénzként mondta mindenki. Amikor az a holland úriember, aki kitalálta és lejogosította az egész világon a Big Brothert, ahol nem szégyellünk kamerákon keresztül kukucskálni más emberek magánéletébe, és rájött, hogy milyen nézettsége van, és milyen színvonalat képvisel, amit kitalált, állítólag 17 színházat vásárolt Németországban. Csak a legmagasabb szintű színházi kultúrát hívta meg, és a Big Brother bevételének egy komoly részét arra költötte. Én erről beszélek, amikor az igényszint csökkenéséről beszélek. Nem fogok magamnak ellentmondani a következővel, mert imádom a musicaleket vezényelni, és imádom a jó musicaleket, de az a fiatalságot sokkal könnyebben szólítja meg, mint egy Verdi-opera. Ahhoz, hogy valaki értő módon értékeljen egy operát mint hallgató, valamilyen zenei tudás, nem nagy, nem hangszeres tudás, de neveltetés, magas színházi kultúra iránti fogékonyság kell. Ezt gyerekkorban el kell kezdeni, különben el fog tűnni a néző. Azért nagyon fontos, amit Dani mondott az előbb hosszan, hogy nem engedhetjük meg magunknak vidéken, hogy ne első osztályú művészek legyenek a színpadon. Ha a Lear királyt a huszonkettedrangú vidéki színitanodának az éppen kijött növendékeivel csinálod meg, a prózai színházad is oda fog jutni, mint ahova az opera jut akkor, ha nem első osztályú emberek vannak benne.

Csizmadia Tibor: És az első osztályú emberek egy idő után mennek az Állami Operaházba.

Silló István: Nem egy idő után mennek. Ez egy teljesen normális és üdvözlendő folyamat. Ha kijön valamelyik Zeneakadémiáról, vidékről vagy Pestről egy fiatal bariton, nevesítsük, Szegedi Csaba, aki tizenévvel ezelőtt kijött, kiváló énekes, káprázatos hangja van. Ha valamelyik vidéki színházigazgató nagy erővel ráveszi, hogy énekelje el a Rigoletto főszerepét, lehet, hogy ő ma már nincs a pályán. Nagyon fontos, hogy meglegyen az az út, ahol egy fiatal, jól prosperáló, jól kezdő, tehetséges énekes elkezdi begyűjteni magába a tudást, a tapasztalatot, továbbképezi a hangját, odafigyel magára, és eljut egyszer csak arra a pillanatra, hogy az Operaház elviszi. Vigye is, ott a helye.

Csizmadia Tibor: Nincs a színháznak valamilyen megtartó ereje?

Silló István: Mármint egy vidéki színháznak?

Csizmadia Tibor: Igen. Mitől tudott a Gregor maradni, Szegednek emblematikus figurája lenni, vagy az előbb említett Tréfás, vagy Bede-Fazekas.

Silló István: Mondanál még csípőből öt nevet?

Csizmadia Tibor: Nem.

Silló István: Na! Visszatérve erre az egészre, a napi problémákat félretéve, hogy mégiscsak hogyan lehet ezt az egészet már befutott énekesek számára is vonzóvá tenni, az a Co-opera. Ha azt mondom, gyerekek, meghívlak titeket vacsorázni, van 20 ezer forintom, nem fogjuk magunkat halálra zabálni, de itt a szírnél elég jól megebédelünk. Ha azt mondom, hogy elmegyünk négyesben, tied az előétel húszezerért, tiéd a leves, tiéd a főétel húszezer és enyém a desszert, akkor az már nyolcvanezer forint, és mind a négyen tökéletesen idáig ettük magunkat. Na, ez a Co-opera.

Vadász Dániel: Silló Istvánt, a Co-opera marketing igazgatóját hallottam.

Silló István: Amikor Dani eljött hozzánk Győrbe, és erről hosszasan beszélgettünk, akkor azt mondta a Forgi (Forgács Péter) és az akkori ügyvezető igazgatónőnk is, hogy csináljuk, de egyetlen kikötésünk van. Egyetlen forinttal sem kerülhet többe, mintha mi magunk csináltuk volna.

Csizmadia Tibor: De mindig eljutunk a pénzhez.

Silló István: Hát hogyne! Ez is pénzbe kerül, a lámpa, hogy lássanak.

Csizmadia Tibor: Én azért vállaltam el annak idején az igazgatást, több főrendezési időszakom után – te közelről láttad ezeket –, mert azt gondoltam, hogy nekem kell eldönteni, mire van pénz, mire nincs, és megmondani, honnan legyen. És ezt többé-kevésbé sikeresen tudtam csinálni. Azt gondolom, nektek azért befolyásotok van erre. Erről is beszéljünk, mert van egy olyan kérdésem, hogy mi a tényleges igazgatók szerepe ebben a játékban. Még egy hozzáfűznivalóm van. Azt gondolom, az opera ma az egyik legprogresszívebb műfaj. Ahogy a báb jön föl, és mutatja a világban, hogy mi mindent tud, ugyanúgy csodálatos operaelőadásokat látok, énekesek és a tervezők, illetve a rendezők és a karmesterek miatt. Ez nemhogy nem lefelé megy, hanem volt alkalmam csodákat látni.

Silló István: Csak egy nagyon rövid történet, ami talán rávilágít egy kicsit jobban arra, hogy mire gondoltam. Néhány évvel ezelőtt a győri igazgató és az akkori győri polgármester elment az egyetem aulájába, mert nem jöttek az egyetemisták színházba. Nem vettek jegyet, bérletet, alig-alig lézengek.

Csizmadia Tibor: De a prózaira se.

Silló István: Semmire. Elmentek az egyetem aulájába. Szép nagy egyetem van Győrben, és több napon keresztül állt egy standnál az ismert színész-színházigazgató és az olimpiai bajnok sportoló polgármester, és hatalmas transzparensek alatt árulták a színházjegyeket különböző lelkesítő szövegek és autogramosztások közben. Három nap alatt el is adtak hatot.

Csizmadia Tibor: Ez jó átlag.

Silló István: Ez egy nagyon jó átlag. Azt kimondhatjuk, hogy az egyetemisták nagy részénél jelen pillanatban az a lényeg, hogy a kollégiumi szobában a számítógépasztaltól karnyújtásnyira legyen a frizsider, hogy még azért se kelljen fölállni. De nem általánosítok.

Csizmadia Tibor: Egyébként az egyetemisták nagy része az ilyen szempontból nem jó példa. Ők reggeltől estig tanulnak, ha meg nem, húznak haza. Négy napra besűríti a tantárgyait, és utána megy haza. A legkevesebbet foglalkozik a kultúrával.

Silló István: Értem. Akkor kinél növeljük az érdeklődést az opera iránt? A gimnazistáknál? Növeljük. Abbahagyta az Erkel Színház a gimnazistáknak az Operatúra-Operakalandot, és Daniékkal megbeszéltük, megcsináljuk a Bánk bánnal Győrben. Jönnek. Négy nap alatt elvittek hatszáz jegyet a tanárok a gimnazistáknak. Az általános iskolásoknál? Csináltuk. Csináltunk Varázsfuvola-előadást kisgyerekeknek, zenekarral, énekkarral fönt a színpadon, nagyszabású volt az egész, arra is jöttek. Más eszközünk nincsen, tehát be tudjuk őket vonni, be tudjuk hívni őket, de az egyetemisták nem jönnek.

Somogyi-Tóth Dániel: Biztos, hogy csökkent az érdeklődés az elmúlt évtizedekben?

Csizmadia Tibor: Én erre akartam kilyukadni.

Somogyi-Tóth Dániel: Még azt hiszem, konzis voltam Pesten, a Zeneakadémia előtt, és tisztán emlékszem, hogy continuóztam a Zeneakadémia Nagyteremben. Talán egy Messiás-előadás volt, és mondták a tanárok, hogy borzasztó, mennyire nem jönnek a nézők, mi lesz itt 20 év múlva, és már most nem jönnek, mert csökken az igény. Közben itt vagyunk 30 évvel később, és van egy Művészetek Palotája, van egy Zeneakadémia felújítva, Budapesten van 11 hivatásos zenekar, mindegyiknek bérletrendszerei, a BMC, és lehetne sorolni. A szimfonikus vonalon, amit én belülről, döntéshozóként is kicsit jobban ismerek, biztos vagyok benne, hogy lényegesen nagyobb a nézőszám, mint 30 éve. Az, hogy a Magyar Állami Operaház nézőszáma most milyen, és milyen volt 30 éve, nem tudom, tudja-e valaki. Én nem sajnos, de azt, hogy az egész klasszikus zenei piacon összeomlás és csökkenés lenne, egyáltalán nem látom. Az, hogy vidéken mi van, egy külön témakör. Tíz éve vagyok Debrecenben vezető, és azalatt a koncertek látogatottságát, amiben én döntéshozó vagyok, rettenetesen erősen növeltük. A bérleteseknek a száma, szoktam büszkélkedni – persze, rossz számból kellett építkezni – tízszeresére nőtt. Nem csökkent, tízszeresére nőtt. Nagyon szép dinamikával jönnek vissza a nézők a pandémia után az élő koncertekre, és sokkal jobb dinamikával, mint akár más intézményekbe.

Csizmadia Tibor: A színháznak van rossz híre ezek szerint?

Somogyi-Tóth Dániel: Más a vidéki létezésben az az eszközrendszer, amivel egy vidéki színház tud dolgozni. El kell látni a zenés feladatokat is az operettől és a musicaltől az operáig. Milyen kapacitása van arra, hogy humán erőforrása, produkciós pénze, marketingforrásai és -megoldásai legyenek? Hogy ikonokat neveljen a saját színházában úgy, hogy közben erre a funkcióra biztos, hogy nincsen társulata, akik közül építhetne Tréfásokat? Nagyon jó volt, amit Pisti kért, hogy mondjunk még párat, mert belőlük nem volt sok, ami tudná ezt éltetni, a felépítési lehetőség, itt sokkal-sokkal kisebb. A Dani által elmondott Budapest-vízfej kigondolatlansága, vagy ami esetleg még rosszabb a jövőre nézve, a vidéki 8 millió és a budapesti 2 millió fogyasztó közötti különbség. Ez egy borzasztó fontos kérdés lesz. Nem véletlenül van erről mostanában talán többet szó, mint eddig. Bízom abban, hogy az igény nem kevesebb.

Vadász Dániel: Én az előző gondolathoz szeretnék egy rövid kommentet fűzni, ahhoz, hogy mennyire kell nekünk igényekre szolgáltatni, vagy mennyire kell esetleg a közgondolkodásra megpróbálni hatást gyakorolni. Nagyon határozottan állítom, hogy nekünk biztos, hogy nem az igényekre kell szolgálni, hiszen a kultúrának…

Csizmadia Tibor: …igényeket kell teremteni.

Vadász Dániel: Így van.

Csizmadia Tibor: De egyébként az opera erre pont egy jellemző műfaj.

Vadász Dániel: Egyetértek, de engedjétek meg, hogy egy röviden megemlítsek egy történetet. Hét évvel ezelőtt Peller Mariann-nal a Virtuózok másik producerével közösen csináltuk az első évadot. Londonban ültünk az Elton John tulajdonában lévő Rock and Pictures vezetőségével, és be akartak szállni a Virtuózokba az első évadban. Mondtak egy összefüggést: ha ők ebbe beszállnak, Elton John miatt ennek az egésznek sokkal inkább a crossover irányba kell elmozdulnia. Mi azt mondtuk, hogy nem szeretnénk ezt, köszönjük szépen, ez egy másik út. Mi pont azt gondoljuk, hogy nem mindegy, hogy az okosok hülyéskednek, vagy a hülyék okoskodnak, és szeretnénk ezt hitelesen tovább folytatni. Ezt nem értették láthatólag, mert olyan számok voltak leírva a papírra, amilyenek csak elrontott matekpéldákban vannak, de ezzel együtt is nagyon büszke vagyok arra, hogy akkor a nehezebb utat választottuk. Ma meg már Plácido Domingo képviseli a projektet, aki egyébként nem sokkal marad el népszerűségben, hitelességben, és összemérhető Elton Johnnal. Nekem a világon semmi bajom nincs vele, sőt egy kifejezetten nagy formátumú könnyűzenei művésznek gondolom, akinek pont semmi dolga nem lett volna egy klasszikus zenei tehetségkutató meghatározó arcaként dolgozni. Ugyanígy azt gondolom, hogy mind a két kollégának igazat kell adnom. Mi abba sok energiát fektetünk, mert szerintem feltétlenül dolgunk elvinni az egyetemistáknak, de egyébként minden korosztálynak is el kell vinnünk az operát. Ma ebben a kulturális térben, ahol egy átlagember ül egy nappaliban, és öttől elalvásig, tizenegy óráig kapja a különböző impulzusokat, és amilyen koncentrációban éli a napjait, nekünk nemcsak az a dolgunk, hogy áruljuk a jegyet. Hanem az is, hogy napról napra hitelesen, érvényesen tegyük a dolgunkat. Lesz, aki lapoz, lesz, aki nem áll meg, lesz, aki nem néz be, de én abban hiszek, hogy végeredményben mindig lesz néző. Osztom Dani véleményét, és osztom Pista aggodalmát is, hogy mennyire nehéz egy-egy korosztálynak elvinni, de talán ebből is lennének régi történetek. Hallottam én ott régen is olyan történeteket, hogy adott karmesternek hátra kellett fordulni, és rendet kellett parancsolni.

Csizmadia Tibor: Ez egy prózai előadásnál is előfordult, Sinkovits Imre emlékezetes esete a Nemzeti Színházban. Hadd vigyem tovább ezt a kérdést egy talán furcsa szempontból. A színházigazgatók nagy részének az átlagéletkora 60 év körül van, ti meg fiatalabbak vagytok. Ebből én arra következtetek, hogy bizonyos helyzetekben jobban az események ütőerén tartjátok a kezeteket, innovatívabbak vagytok. Milyen az, amikor színházigazgatókkal tárgyaltok? Nem a formája érdekel, hanem tartalmilag hogy tudtok együttműködni azokkal a színházigazgatókkal, akik bizonyos helyzetekben idősebbek? Bár most egyébként pont rossz példa, mert ott is fiatal, meg itt is fiatal a színházigazgató, de mégis, ha csinálunk egy korfát, eléggé szomorú, hogy több színházigazgató életkora közelít a hetvenhez. Hogy tudtok tárgyalni, miről tudtok, hogy tudtok megegyezni, mik azok a csaták, amiket meg kell vívni? Megrendelésre dolgoztok, hogy azt mondják, itt feltétlenül kell egy operát bemutatni, de pénz nincs rá, vagy hogy megy ez? A viszonyotokat vagy a tapasztalataitokat ne szűkítsük le egy színházra, te dolgoztál korábban Békéscsabán, akkor még talán nem a színház környékén, Pisti az egész országban, illetve Dani, neked is megvannak a magad tapasztalatai.

Vadász Dániel: Bocsánat, hogy megint magamhoz vonom a szót. A legtöbb színházigazgatóval napi szinten talán én dolgozom a legtöbbet operatív kérdésekben, és gyorsan valamit pontosítanék. Az operajátszásban érintett színházigazgatóktól külön kell vennünk a zeneigazgatókat vagy tagozatvezetőket és a főigazgatókat. A főigazgatók inkább ilyen 45 és 50 közötti figurák.

Csizmadia Tibor: Igen, javítanom kell magamat.

Vadász Dániel: Igen, csak azért érdemes, mert egyébként nagyon okos figurák. Akikkel dolgozunk, velük egyesével is érdemes lenne beszélgetni.

Csizmadia Tibor: A többtagozatú színházakban nálatok is fiatalabbak talán.

Vadász Dániel: Bakos-Kiss Gábor pont jogász, mint én, de mondhattam volna Béres Attilát, aki matematikusnak készült, vagy Barnák Lacit, aki a Szegedi Nemzeti Színház és a Szabadtéri Játékok igazgatója, aki személyiségfejlődésre, menedzsmenttudományokra affinis, önmagát folyamatosan képző ember. Ha így végigtekintjük, majdnem egy korosztály vagyunk.

Csizmadia Tibor: Ezek szerint ők abszolút partnerek.

Vadász Dániel: Abszolút partnerek. Valójában mi a Co-operát nem opera-előadások, hanem az együttműködés miatt hoztuk létre. Olyan emberekkel van lehetőségünk zeneigazgatóként is, meg színházigazgatóként dolgozni, akikkel amikor leülünk, soha nem kell azt éreznie egyikünknek sem, hogy olyan ajánlat érkezik, amit ő a másik székben nem fogadna el. Ez a win-win nagyon-nagyon fontos elv, és azért merjük ezt kimondani, mert nyílt lapokkal játszunk. Kitesszük az asztalra azt, hogy mennyibe kerül egy előadás, igyekszünk szétosztani a költségeket, és a lehető legjobb előadásokat csinálni. Ha már az ország összes Belmontéját felvonultattuk a Szöktetés-előadásokon, és kiderül, hogy már csak kettő van az idén, nem érdemes gazdaságilag betenni valakit hatodik Belmonténak két előadásra. Összenézünk, és rájövünk arra, hogy egy megoldás van, aki igazán jó lehet ebben, akkor fölkérjük azt, akit gazdaságilag nem támaszt alá semmilyen érv, csak azért, mert azt gondoljuk, hogy az a hiteles. A működésünknek a win-win fő mozgatórugója, és igyekszünk a hétköznapokban minden egyes megénekelt hangért erkölcsi felelősséget vállalni. A Co-opera eddigi működése inkább egy asszisztálás volt: meghallgattuk, nálatok mi lenne a jó. És nem azon vitatkoztunk, hogy mennyibe kerül, mert tudják, mert ott vannak a számlák. Az volt a fontos, hogy amit kérnek, arról mindig tudtuk, hogy egy értelmes ember kéri, aki tudja, mi a munka, mi a vízió. Most szerintem egy kifejezetten nagy perspektíva áll a vidéki kooperáció előtt, nem véletlenül ülünk itt ma. Nemrég létrejött egy olyan forma, hogy az öt színház igazgatói, tagozatvezetői egy-egy akut kérdés intézése kapcsán megfogalmaztak alapelveket, közös célokat. Én nemhogy nem pesszimista vagyok, hanem azt gondolom, hogy ha Co-opera nélkül a vidéki operajátszás élete jobb lesz, akkor mi nagyon szívesen visszavonulunk, és foglalkozunk mással. Sok projektet viszünk a világban, és ezt a projektet addig fogjuk szolgálni, amíg van értelme, és van hozzáadott értékünk. A legjobb az lenne, ha ez a bizonyos pántlikázott pénz megérkezik, és van annyi operaénekes, hogy hat énekes le lesz szerződtetve Győrben, Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Miskolcon öt évre, és ezek az emberek, amikor idejük van, megosztják a kapacitásukat az Operaház és a vidéki operajátszás mellett. Nem arról van szó, hogy nehezen értenénk valami mást, hanem kifejezetten arról van szó, hogy nem biztos, hogy a bécsi példát kell követni, ha a magyar operaéletet összességében nézzük, és nem biztos, hogy a Scaláét kell. A mi véleményünk nem akut kérdés ma itt, de nehezen értelmezhető a vidéki operajátszás a Magyar Állami Operaház működésének elemzése, taglalása vagy véleményezése nélkül. Én nagyon röviden és diplomatikusan annyit szeretnék ebben a témakörben megjegyezni, hogy mindaddig, ameddig a Magyar Állami Operaház aktívan együttműködik a vidéki operatársulatokkal, és ezeket az énekeseket támogatja abban, hogy vidéken operát játsszanak, a vidéki operajátszásnak van sansza. Amikor ez a pillanat eltelik, és már nem ez fog történni, hanem ne adj isten, akadályok gördülnek eléje, akkor hiába kap pénzt a vidéki operatársulat, mert nem lesz énekes. És amikor a Co-opera pedig le fogja tenni a lantot, és azt mondjuk, hogy elvégeztük a munkánkat, az nem egy szomorú pillanat lesz, hanem egy nehéz időszaknak a végét jelenti, ami bennem semmiféle szomorúságot nem fog okozni.

Csizmadia Tibor: Tulajdonképpen megvan a modell, és az, hogy ezek az igazgatók akarják az operajátszást. Hogyan, milyen jelenlegi paraméterek mentén tárgyaltok ezekről? Megvan az, hogy hány előadást csináltok, mibe kerül? Van-e elkülönített költségvetés erre? Mennyire diszponáltok ti efölött?

Somogyi-Tóth Dániel: Igazság szerint minket, zeneigazgatókat, most egy akut helyzet hozott össze, hogy közösen gondolkodjunk, mert az egyik színház premierje közvetlen veszélybe került amiatt, hogy nem tudtak az énekesek ott lenni a próbákon. Nagyon éles helyzet volt, és erre azonnali megoldást kellett keresni. És ez betöltötte a helyzet tüneti kezelését.

Csizmadia Tibor: És azért nem tudtak ott lenni a próbán, mert máshol volt elfoglaltságuk?

Somogyi-Tóth Dániel: Máshol volt elfoglaltságuk, és nem szerződési kötelezettségek. Két tűz között voltak, tehát egy nagyon szorult helyzetben voltak ők is. Ez minket arra sarkallt, hogy erről felelősen gondolkozzunk. Még egyszer mondom, a 8 millió lakos nevében valahol, mert mégiscsak elég nagy a vidéki Magyarország, amit mi el kell, hogy lássunk. Ez a momentum itt egy picit minket összezárt, és sokat gondolkoztunk együtt. Amit a Co-opera hosszú évek óta remekül ad nekünk – mert a győri közönség vajmi kevéssé fogja konkurensként értelmezni a debrecenit, tehát a Szöktetés miért ne mehetne amott is a következő évben – egy remek modell, az együttműködések sokszínűségére és valóságára épül. Mi ebben nagyon tudnánk bízni, ez egy jó megoldás lenne abban az esetben, hogyha a kiváló énekesek hozzáférhetők nekünk is.

Csizmadia Tibor: Én azt tapasztalom, hogy akkor jön a közönség vidéken, ha vannak emberei, vannak kedvencei. Ezt én prózai színházi tapasztalat alapján mondom. Itt elképzelhetetlen, hogy lesznek vagy vannak olyan kedvencek, itt az előbb felsoroltakon túl, akik miatta eljönnek operát nézni?

Somogyi-Tóth Dániel: Most is van ez az operajátszásban, és vidéken is megfigyelhető. Azt gondolom, ebben két stratégiai cél kéne, hogy legyen. Egyrészt, hogy a nagy országos nevek és a világhírű neveink folyamatosan megjelenjenek vidéken is egy évben, egy évadban kétszer-háromszor. Erre is van a Co-operában külön megoldás, rendszeresen volt is ilyen. A másik pedig, és talán még fontosabb, vagy ugyanolyan fontos, hogy mi neveljünk olyan ikonokat, akik hosszú távon elképzelik Debrecenben…

Csizmadia Tibor: Ide akartam kilyukadni.

Somogyi-Tóth Dániel: Hogy legyen olyan, akinek Debrecennek vagy egy vidéki létnek az előnyei vannak, és a létező dolgok életpályamodellt kínáljanak, hogy szívesen legyen debreceni művész. Ez is előttünk áll, ez picit talán több.

Csizmadia Tibor: És ez hogy veszett el? A szerződésekkel?

Somogyi-Tóth Dániel: A társulatok felbomlásával biztosan.

Csizmadia Tibor: Közben minden színházigazgató azt szeretné, ha társulata lenne, függetlenül a szerződtetési formától, attól, hogy most megbízási szerződés van.

Somogyi-Tóth Dániel: Volt egy olyan trend, tíz-tizenöt éve, talán körülbelül egy-két évtizede, hogy nem korszerű az, ha van társulat, mert kevesebbe fog kerülni, ha szabadúszó művészek jönnek, és azok milyen nagyszerűek. Akkor többféle lesz, kicsit kevesebbe fog kerülni, majd jönnek-mennek a művészek az országban, és úgy jobb lesz. Persze mindennek van előnye és hátránya. Most éppen az életnek abban a szakaszában vagyunk, amikor felismerjük ennek a hátrányát, de biztos, hogy 15 év múlva…

Csizmadia Tibor: A pandémia segített ebben.

Somogyi-Tóth Dániel: …majd megint fordul. Ez egy nagyon vegyes kép, de ha olyan városokat szeretnénk építeni vidéken is, ami önmagában is kulturális életét tekintve erős, akkor mind a kettőt párhuzamosan, a saját ikonokat és az országban több helyen felbukkanó ikonokat egyszerre kell építeni. Ez biztos, hogy nagyon nagy stratégiai tervezés, és sok állami forrásnak az igénybevételét egyszerre jelenti.

Csizmadia Tibor: De úgy tűnik, hogy van valamilyen szándék arra, hogy legyen állami forrás erre külön, nem? Mintha erre utaltatok volna.

Somogyi-Tóth Dániel: Reméljük.

Silló István: Igen, vannak róla hírek, hogy lesz állami forrás, csak az ördög mindig a részletekben van. Egy-egy kis szemelvényt nagyjából ismerhetünk, ha jól hallottuk, hogy mi a terv, de megosztva nincsen velünk, legalábbis Győrrel biztos, hogy nincs, de úgy tudom, hogy Debrecennel sincs. De ez most igazából még mellékes is, mert nem temetném a dolgot úgy, hogy nem ismerem, hiszen lehet, hogy jó. Majd meglátjuk, ha elolvastuk.

Csizmadia Tibor: És egy zárójeles kérdést engedj meg: van külön költségvetése az operáknak?

Silló István: Nálunk nincs.

Csizmadia Tibor: A tagozatnak nálatok sincs, Debrecenben sincs.

Silló István: Nincs. Színházi költségvetés van, mint mindenhol máshol. Nem tudom pontosan idézni, meg azt sem tudom, hogy hányas paragrafus, hol van beírva, de hát a vidéki nemzeti színházaknak operajátszási kötelezettsége van. Pont. Ez egy törvény.

Csizmadia Tibor: Benne van az előadó-művészeti törvényben.

Silló István: Operát tehát mindenképpen kell játszani, és amit Dani mondott a főigazgatókról, hogy az egy külön szerencse, hogy egyik sem hülye. Lehet velük normálisan beszélni, értik, mi a program. Szeretik az operát, jól hallják a zenét.

Csizmadia Tibor: Bakos-Kiss zenés színészként…

Silló István: A Bakos kiválóan énekel.

Csizmadia Tibor: Nálam a Luxemburg grófját játszotta.

Silló István: Igen, tudom, persze, úgyhogy ezzel szerencsénk van. Most egy kicsit viccesen visszatérve rá, hogy pechünk lenne, ha hülye lenne valamelyik, mert annak ellenére meg kéne csinálni, hiszen a törvényben van.

Csizmadia Tibor: Más költségvetési rovaton vannak a vidéki nemzeti színházak, a többtagozatú színházak. Attól nemzetiek, hogy többtagozatúak, legalábbis definíció szintjén.

Silló István: Igen.

Vadász Dániel: Nekünk itt arról van lehetőségünk nyilatkozni, amiről közvetlen megélt tapasztalatunk van. A jövőbeli koncepciókról azoknak kell beszámolnia, akik ezt előterjesztik majd adott helyeken. Az nem közöttünk ül, aki ezért felelős. Viszont van egy fontos momentum, amit félig viccesen megemlítettél az előbb a pandémia kapcsán, és azt hiszem, hogy ennek az áldatlan periódusnak az életünkben, például az operaénekesek életében egészen különleges hatása van. Abban a tekintetben, hogy mi a különbség, ha valaki társulati tag, vagy mondjuk, idézőjeles társulati tag. Pont a szögesdrót.

Csizmadia Tibor: Igen, de ez a teljes színházi életre jellemző. A prózai színészek ugyanígy…

Silló István: Ott, ahol nem tagok, ahol számlásak.

Vadász Dániel: Itt van a kutya elásva, hogy már vannak olyan – mondjuk úgy – üdítő színfoltok, a Magyar Zenés Színház Érden, a Budapesti Operettszínházban, ahol az énekes szólisták alkalmazottak lettek. És ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés. Nemcsak azért, mert egy-két-három-négy-öt évre számíthat arra, hogy érdemes esetleg ott lakást venni, az iskolába beíratni a gyermekét, tudja, hol érdemes parkolóhelyet váltania. Tehát van az egészben egy tervezhetőség. Hogyha arról beszélünk, hogy a pandémia mit okozott a különböző színházak tekintetében, akkor egyesével lenne érdemes arról beszélni, hogy voltak színházigazgatók, akik, hogy segítsünk a kollégákon, streamelőadásokat szerveztek, amelyeknek a megvalósulása során végül képesek voltak fizetni ezeknek a szólistáknak, ha nem is az előző évekhez hasonlatos összeget, de legalább valamit, hogy ezek az emberek ne süllyedjenek el. Aztán vannak olyan színházak, akik azt mondják, hogy segítünk, és az a segítség az nem más, mint hogy kapsz kölcsön pénzt. Azt hiszem, G. B. Shaw mondta, hogy a bank egy olyan intézmény, amely bármikor ad neked kölcsön egy esernyőt, és csak akkor kéri vissza, ha elkezd esni az eső. Ez remek segítség. Ha vége van egy másfél éves periódusnak, és azt az embert nem tűzték ki ebben a színházban, akkor annak az embernek többmillió forintos visszafizetési kötelezettsége keletkezik. Ha ő társulati tag lenne, ugyanúgy festette volna otthon a kerítését, mint a megannyi kulturális ágazatbeli munkavállaló. Nem örül annak, hogy ez a helyzet, de az ő megélhetése, ha nem is versenyszférával hasonló módon, de egy szinten arra számíthat. Nekem sok barátom van a vidéki operajátszás énekesei között is. Gyimesi Kálmán bátyám hányszor mesélt arról, hogy ő hány évig hogy ébredt föl, és hánykor itta meg ugyanazt a kamillateáját, és sétált be a színházba, a hóna alatt az adott zongorakivonattal. Mondhattam volna ezt a Réti Attilára, Vajda Julira, Szonda Évára, vagy mondhattam volna Debrecenben Hegyes Gabikára, Simon Katira, Papp Vilmára, Albert Miklósra…

Csizmadia Tibor: Te tudsz neveket felsorolni!

Vadász Dániel: …vagy Bellai Eszterre, vagy sorolhatnánk a neveket. Horváth István, ha csak Pécsre akarunk még egy nevet húzni. Ha vissza lehetne arra térni, hogy ez a pántlikázott pénz megérkezik, az fontos, szükséges első lépcsőfok, de rögtön ezzel egyidejűleg rögtön beszélni kell arról, hogyan és kit. Mert ha az a bizonyos énekes elit le van kötve, és nincs engedve, hogy vidéken dolgozzon, nem tudom, hogy kit fognak leszerződtetni ezek a színházak. Tehát úgy kell adni a pénzt, hogy azt el is lehessen költeni. Szerintem ez egy nagyon fontos kérdés, és hogy ezek az énekesek vidéken dolgozhassanak, azért ülünk itt ma. Azért szerveztétek ezt a beszélgetést, mert az a leginkább éles kérdés ma a vidéki operajátszás tekintetében, hogy lesz-e énekes, aki elmehet Debrecenbe, Szegedre. Ez olyannyira nem absztrakt vagy jövőbeli fikciós kérdés, hogy amikor jöttem be ide a házba, arról beszéltem két színházigazgatóval, hogy náluk fogok-e tudni február elsejétől énekeseket produkálni. A mai szisztéma még mindig az, hogy néhány hónappal előre látunk. Megpróbáljuk az embereket kikérni, ők bemennek a színházba, megpróbálnak elkéredzkedni, odamennek a rendezőhöz, tördelik a kezüket. Még mindig ebben élünk. Ez most egy nagyon izgalmas kérdés, és szívből remélem, hogy ebben a kérdésben azok, akik a döntést hozni fogják – nem olyan sokan vannak, még azt is mondanám, hogy még a többes szám is túlzás talán bizonyos esetekben –, valós együttműködést keresnek a vidéki operajátszással. Mert ha igen, akkor az előző években ez siker volt. A Co-opera működésében kicsit túlszaladtunk. Mi nem akartuk uniformizálni a magyar operaéletet. Mi nem azt akartuk, hogy minden évben ugyanaz az operajátszás legyen, mindenhol ugyanazt az operaprodukció játsszák. Ez egy fura világ, de azért azt megjegyezném, hogy nem lett kevesebb premier, mióta Co-opera kezébe vette ezt a kérdést. Azt az egy premiert, ami egyébként Győrben eddig is megvolt, még bemutatta Debrecen a már meglévő operarepertoárja mellett, a szegediek a meglévő operarepertoárjukban. Nem lett kevesebb. Azok, akik azt mondják, hogy egy csomóan ezzel váltják ki a kötelező kvótát – ez nincs. Többet kéne olvasni, meg többet kéne azokba a színházakba járni.

Silló István: Rácsatlakozva arra, amit a két Dani mondott: az egy igen fontos dolog, hogy 8 millió kontra 2 millió. Az nem más, mint matematika, ami egy makacs dolog. A másik pedig a nimbuszépítés és a színvonal együtt tartása.

Csizmadia Tibor: Tehát a 8 millió kontra 2 millió, egy prózai és egy zenei.

Silló István: Nem. A vidék 8 millió ember opera, Budapest 2 millió ember opera. És mi vagyunk azok, akik föl tudunk építeni nimbuszokat, hogy legyenek ikonikus alakok. Ennek az a módja, hogy leszerződtetünk embereket, és akkor a nagy számok törvénye alapján majd egyszer lesz egy következő Bede-Fazekas, Bellai Eszter, egy következő Gyimesi Kálmán vagy Gregor Jóska. Odajönnek a fiatal énekesek, és bemutatunk egy operát, amire nekünk azokra a szerepekre, amit a 23-24-27 éves énekes tud, van énekesünk. A 8 millió miért hallgasson rosszabb énekest a főszerepeken, mint a 2 millió? Muszáj nekünk létrehozni, és muszáj nekünk azt szervezetten biztosítani, komoly megbeszélésekkel és egyeztetésekkel, hogy azt mi létre tudjuk hozni. Vidéken is nagyon komoly zenekarok vannak. Nekem is van szerencsém szinte az összes nagy vidéki zenekart vezényelni, mert a győri, a Pannon, a debreceni, a miskolci kiváló zenekarok, és kiváló énekkarok is vannak. Az operák megszólaltatásának a bázisa adott mindenhol. És most azt kell mondjam – lehet, hogy ezért sokan meg fognak kövezni –, hogy erre a pénzünk is megvan.

Csizmadia Tibor: Csak az énekeseken múlik az énekes megjelenése?

Silló István: Hát hogyne, csak az énekesen múlna.

Vadász Dániel: Inkább csak az van veszélyben, hogy van zenekar, kórus, műszaki állomány, de nem csak az kell hozzá, hanem egy jó rendező, egy jó színházigazgató, és kell hozzá lámpa is…

Silló István: Ezek megvannak.

Vadász Dániel: …de ezek megvannak. Az van inkább kritikus helyzetben – ha még megengedtek egy kommentet –, hogy az az érzésem, hogyha mi elkezdjük vizsgálni, hogyan lehetne jó opera-előadásokat csinálni, végeredményben mindenképpen ide, a társulati működésre fogunk visszaérkezni. És itt van egy-két üdítő jelenség. Pont az egyik olyan színházban, aki most nincs itt képviselve ezen a beszélgetésen, a Szegedi Nemzeti Színházban volt lehetőségem néhány hete megnézni a Bohémélet-premiert, és olyan kollégák énekeltek ott, akik egyébként már más vidéki városokban is remek produkciót nyújtottak. Tötös Roland, vagy Bordás Barbi, aki az Operettszínházban énekel, vagy Cseh Toncsi, akit úgy tekintünk, hogy ő egy szegedi srác, akinek egyébként ott a közelben van háza, de nagyon sokat énekel. Szoktunk is viccelődni ezzel, hogy egyszerre van próbája az ország összes operatársulatával, de hihetetlen teherbírású, nagyon nagy, nagyon széles szerepkört tud vinni. Van egy társulatépítő törekvés Szegeden, ami most elkezdődött. Ez megfigyelhető, és elkezdődött Debrecenben is. Ott is vannak szólisták, önálló, akár koncertéletben, akár színházi opera-előadásokban komoly szerepeket vivő énekesek.

Somogyi-Tóth Dániel: Bocsánat, ráadásul leigazoltuk az Ács Jánost karnagy urat, aki azért elég komoly aranyfedezetet tud e mögé tenni, és dolgozik is nagyon komoly módon.

Vadász Dániel: Abszolút. A karmesterek nagyon fontosak, és a korrepetitorok is. Egyáltalán nem elbagatellizálni szeretném, főleg ennyi karmester között, de amiért ma itt ülünk, az nem az, hogy nincs egy karmesterünk, aki Debrecenben levezényelje a Szöktetést a szerájból-t, mert az hála Istennek van. És nagyon fontos, hogy Ács János Magyarországon hangsúlyos operatársulat-építő szerepet vállal, de most, amiről mi beszélünk, például az, hogy mennyire jó, hogy akár a Nagy Kira hányadik opera szerepében excellál az operettek mellett. Nézhetném egyesével, Biri Gergely, Antóni Norbit vagy más olyan fiatalok, akik már letettek valamit az asztalra. Ilyen típusú társulatépítés ebben a két városban feltétlenül megvan, és beszéltem Bakos-Kiss Gáborral is többször már erről Győrben. Az előző években mindig volt egy nagy operaelőadás, de a következő években már az a terv, hogy a cooperás mellett önálló, nélkülünk létrejött produkciók is lesznek. Abból a szempontból megint Danihoz kell visszacsatoljak, hogy van bennem optimizmus, hiszen mindenki azt akarja jobban csinálni, hogy még több előadás, még több szólista, még több szolgálat legyen. Meg fog ehhez érkezni a közönség is. Nem szabad megvárni, hogy ők mint igényt megfogalmazzák. Én csak a társulatokra akartam reflektálni, hogy kell a pántlikázott pénz. Nagyon fontos, feltétel, de amellett legalább ennyire kell, hogy diszponálható énekesek is maradjanak. Az kevés, hogy oldjátok meg srácok. Ha ezt a Magyar Állami Operaház kisajátítja, és egyszersmind lefoglalja, és ezek az emberek nem mehetnek a próbaidőszakok közben sehova, akkor viszont ugyanott tartunk, ahol a Pista mondja. Lehet, hogy lesz pénz, és nagyon jól fognak keresni a nem élvonalbeli énekesek, de nem az a közérdek, hogy ne a legjobb énekesek vigyék el a főszerepet.

Csizmadia Tibor: Eléggé előrehaladt az idő. Egy és negyed órája beszélgetünk, és folytathatnánk tovább még órákig, mert van témánk, de engedjétek meg, hogy egy kicsit összefoglaljam. Úgy tűnik, hogy itt a lényeg abban van, hogy legyenek feltételei a társulatszervezésnek. A közönség is megvan rá, különösen, hogyha az igény fejleszthető. Ne temessük ezt, hanem arccal a jövő felé, és bízzunk benne, hogy létrejönnek olyan megállapodások, amik lehetővé teszik a szólisták megjelenését ezekben a városokban is. Ha valamit kihagytam, javítsatok. Bízom benne, hogy akik nemcsak itt személyesen, hanem a közvetítésen keresztül nézték, azok is elgondolkoznak az itt elhangzottakon.