Mikor mer belevágni egy színész abba, hogy monodrámával álljon színpadra? Miért tartanak sokan tőle? Miért hálás műfaj? Személyesebb viszonyt követel-e a történet? Partnerek híján milyen kapaszkodók vannak a színpadon?
2019. december 16-án erről beszélgetett Bálint András színművész, a Radnóti Színház tagja; Fullajtár Andrea színművész, a Katona József Színház tagja; és Járó Zsuzsa színművész, az Orlai Produkciós Iroda művésze. A beszélgetést Seres Gerda újságíró vezette.
Seres Gerda: Induljunk a kályhától: mennyiben hálás vagy hálátlan dolog egyedül lenni a színpadon?
Bálint András: Én vagyok a legöregebb, én válaszolok először. Hálás is meg hálátlan is. Az, hogy valaki egyedül kiáll, óriási merészség, szakmailag borzasztó nagy feladat, de az önkifejezés és az egyes szám első személy, az, hogy az előadó személyesen beszél olyan dolgokról, ami őt a leginkább érdekli – mert rá hárul az előállítás, az összerakás –, nagyon hálássá is teszi. Benne van minden – az önkifejezés, a saját magamról való beszélés, a saját gondolataim, érzelmeim, reagálásaim a kor jelenségeire – amiért mi erre a pályára jöttünk és amiért mi ezt űzzük.
Seres Gerda: Szerintem van különbség e tekintetben.
Fullajtár Andrea: Van az a kor vagy a szakmai életút bizonyos pontja, amikor az ember csinál egy önálló estet a saját kedvenc verseiből, szövegeiből, és vannak a kifejezetten monodráma műfajban született művek, amelyek nem ennyire állnak közel a színész civil személyiségéhez. Én például ilyet játszom főiskolás korom óta, és még mindig műsoron van a Katonában (a Csendet akarok című előadásról an szó – a szerk.). Az egy hajléktalan nőről szól. Abban nem az a szakmai kihívás, hogy mennyire tudom a saját reflexióimat kifejezni, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire tudok megjeleníteni egy prototípust, vagy emberközelivé tenni egy hajléktalanéletet.
Járó Zsuzsa: Én is egy meglevő színdarabot játszom, 23 perc címmel, Dennis Kelly írását, ami szintén egy mai nő élete. Én is megpróbálok belehelyezkedni, egyes szám első személyben elmondani ezt a történetet. Nem nagyon kell benne színészkedni, ami jó és hálás, mert tulajdonképp csak el kell mondani a történetet. Én is azt gondolom, hogy lehet hálás és hálátlan feladat is. Én inkább a pozitív oldalát érzem. A téma, a családon belüli erőszak, nagyon mai. A nézőkön is azt érzem, hogy megérinti őket. Színészként nem lehet megunni, nem lehet benne elkényelmesedni.
Seres Gerda: Különbséget tehetünk a monodráma és a verses költői-írói estek között. Neked, Andrea, van az utóbbiból is.
Fullajtár Andrea: Igen, mert annyira imádom a kortárs verseket, hogy nem bírtam ki, hogy ne csináljak egy olyan válogatást, ami az én szájam íze szerinti. Abban nagyon-nagyon erősen volt egy olyan érzésem, hogy ez az én valóban személyiségemet tükrözi, de vajon mennyire fog bejönni a nézőknek, tudnak-e azzal menni, ahogyan összeválogattam a verseket, és kidobva a szerzőket, címeket, mint egy monológot mondom végig a szöveget. Szemben azzal, hogy az ember azt gondolja, nem fog működni, amit kitalál, iszonyúan élvezi a közönség, és utána minden néző el szokta kérni a szerzők és a versek listáját.
Seres Gerda: Hogyan talált meg titeket a felkérés, a feladat? Vagy a magatok számára találtátok meg?
Járó Zsuzsa: Nekem Orlai Tibor találta a darabot, és felkérte Keszég Lászlót, hogy rendezze meg. Lacinak tetszett a darab, és elfogadta a felkérést. Mi 15 évvel ezelőtt dolgoztunk együtt az Örkény Színházban. Csak a magam nevében tudok beszélni, de szerintem ő is nagyon várta a közös munkát, és abban a hat hétben, amíg próbáltunk, nagyon segítettük egymást.
Seres Gerda: Te rögtön érezted, hogy ez a darab neked való?
Járó Zsuzsa: Nem, egyáltalán nem éreztem, hogy nekem való, és tulajdonképpen nem éreztem azt a vágyat sem, hogy egyedül színpadra álljak. Még most is sokszor azt gondolom, túlságosan merész vállalkozás volt, hogy egy hegyet kell megmásznom, hogy nem biztos, hogy sikerülni fog. Minden alkalommal, amikor már a végéhez közeledik az előadás, azt érzem, hogy de jó, hogy ezen túlleszek. Én biztos, hogy nem tartok még ott, hogy saját magam válogassam össze egy est anyagát, és azt egyes szám első személyben, a saját gondolataimként átadjam. Erre még nem vagyok kész.
Seres Gerda: Mi hiányzik ehhez?
Járó Zsuzsa: Az idő, a kor. De talán az idő, mert még nagyon pici a gyerekem, és a szabad időm nagy részét inkább vele szeretném tölteni. Ha kicsit nagyobb lesz már, és felszabadulok én is, talán leülök, és átgondolom, miről szeretnék beszélni.
Bálint András: Én a versek, a költészet felől kerültem egyedül a színpadra. A minta a mi nemzedékünknek Mensáros László XX. század című estje volt, amit az Egyetemi Színpadon játszott. Addig azt láttuk, hogy Gáti Oszkár, Ascher Oszkár, Major Tamás és más csodálatos versmondók kiálltak a színpadra, és mondták a kedvenc verseiket gyönyörűen, istenien, csodálatosan. És akkor Mensáros Laci azt gondolta ki, hogy kiáll egy pulpitusra – persze, színház volt –, hogy a 20. századról beszél úgy, ahogy ő látja, Nobel végrendeletétől Fellini Nyolc és féljéig, Radnótival, Piliszkyvel, Kosztolányival és sok mindenki mással. Nekem ez volt a minta. Az Egyetemi Színpadon én magam is összeállítottam egy ilyen műsort, és ezt követték a kvázi költői estek: Szép Ernő, Babits, Kosztolányi, Márai és Radnóti. Nekem ezek voltak az alapok. Csodálatos szövegek, de minidg az egyes szám első személyt kerestem.
Seres Gerda: Hogyan lehetett megtalálni ebben az alanyiságot? Milyen az, amikor valakinek a személyisége közelebb áll, milyen az, amikor egy kicsit távolabb? A Radnótiban ez utóbbi eklatáns módon jelent meg.
Bálint András: Ez egyrészt személyes mondandó, másrészt szerep. Mindegyiknél kerestem az önéletrajzi elemeket, azt, hogy mi az, ami bennem hasonló lehet hozzájuk. Különböző költők, de mindegyiket egy kicsit magamra forgattam. Szerényebben fogalmazva: megpróbáltam hasonulni, megkeresni magamban azokat a tulajdonságokat, gesztusokat, azt az öltözködést, azt a színházi környezetet, ami a leginkább segíti ezeknek a költőknek a megjelenítését.
Seres Gerda: A Radnóti-estben ennél azért jóval markánsabban jelent meg, mert abban magadról is meséltél.
Bálint András: Igen, épp tegnap este játszottam a Radnóti Színház próbatermében. Ott már olyannyira elszabadultam, hogy Radnóti levelei, versei és prózája közé beleékeltem kicsit szemtelenül a saját életemet, családomat, a saját nagyszüleimet. Ez általában működni szokott, és tegnap este is működött újra.
Seres Gerda: Andrea, a te helyzeted elég speciális, mert nem monodrámával szoktak pályát indítani. Neked ez az előadás abszolút meghatározó volt.
Fullajtár Andrea: Igen. Ha már a hálás-hálátlan mezsgye mentén folyik a beszélgetés, ezért egyfelől nagyon szuper, ha egy pályakezdés egy monodrámával indul, mert váratlan, másfelől meg nem tudom, ki az a pályakezdő huszonéves színésznő, aki szívesen kezdené a pályáját egy lepukkant negyvenes hajléktalan szerepével, mert aztán még évekig kaptam meg, hogy biztosan Stohlékkal végeztem… Ilyen értelemben nem volt egyszerű, hálátlan is volt, ugyanakkor mégis nagyon hálás, mert nagyon mást tudtam csinálni. De visszatérve az alapanyagra, és ha már költészet: nem tudom, hány író lenne képes arra, amit Csalog Zsolt csinált. Ő valóban rögzített egy beszélgetést egy hajléktalan asszonnyal, aztán leírta magát a szöveget, és elkezdett rajta dolgozni. Attól a stiláris bravúrtól és azoktól a nyelvi találmányoktól, amiket Zsolt beletett, lett olyan zseniális a szöveg, és – ami színházi szövegeknél ritka, csak a legnagyobbaknál történik meg – ezért működik 23 év után is tökéletesen. És nemcsak a hajléktalanság problematikája miatt, attól, hogy égető probléma ma Magyarországon, mert a szöveg elképesztően erős, és ez Zsoltnak köszönhető, annak, amit ő hozzátett.
Seres Gerda: Mert ez a szöveg egy németországi színházi fesztivál miatt újra előkerült, aztán 2010-ben ismét eljátszottad, tizenvalahány év elteltével, nyilván kicsit másképp.
Fullajtár Andrea: Zsámbéki Gábor felhívott, hogy lesz egy monodráma-fesztivál Stuttgartban, és vigyem ki a Csendet akarok-at. De Gábor, mondtam neki, én ezt tíz éve nem játszottam. Emlékszel te arra, mondta. Elkezdtem mondogatni a szöveget, úgy gondoltam, fel tudom frissíteni, de ne egy előadás kedvéért újítsuk fel. És attól kezdve a Sufniban műsoron van még mindig. 23 éves voltam, amikor 96-ban bemutattuk, és 23 éve műsoron van.
Seres Gerda: Beszéltünk már az alanyiságról, de mennyivel intimebb a közönséghez szólni egy ilyen kis térben, egyedül maradva, vagy akár ahogyan András, néha bevonva őket?
Bálint András: Amikor tanítottam a főiskolán, többször, több osztályban is vezettem kurzust Egyedül a színpadon címmel, és azt kértem, válasszanak egy költőt vagy saját szöveget, a Radnótin pedig igazgatásom utolsó éveiben lehetőséget adtam fiatal színészeknek, hogy készítsenek magunknak egy estet, rendszerint Dinyés Dániel közreműködésével. Azok színházi estek voltak. Szerintem ez mindenképp színház, függetlenül attól, hány embernek játsszuk: negyven-ötvennek, mint itt a Sufniban, 250-nek, mint a Radnótiban, vagy 400-nak, mint az Egyetemi Színpadon. Jordán Tamás legendás József Attila-estje, legalább harminc éve szintén színház volt a Radnótiban, bár fülhallgatóba mondta József Attila pszichoanalitikus naplóját, ami az ő saját „találmánya” volt.
Seres Gerda: Bálint András remekül vezeti a beszélgetést, mert ilyen esetben valóban fontos kérdés, hogy vannak-e drámai szituációk a színpadon.
Járó Zsuzsa: Hivatalosan még be sem mutattuk a 23 percet, de a nyáron már elvittük különböző fesztiválokra, Balatonföldvárra, Szegedre, és egészen extrém helyzetekbe is keveredtem. Az Ördögkatlan Fesztiválon egy hatalmas vihar volt az előadás előtt, és hivatalosan már le is mondták, de az utolsó pillanatban mégis azt kérték, játsszam el. A nézők egy része már elment, a díszlet egy részét is elvitték. A nézőknek az a része, amelyik maradt, felült a színpadra, és gyakorlatilag úgy mondtam el, hogy a lábamnál ültek törökülésben. És működött Földváron is, ahol meg sokkal távolabb volt a közönség, és egy nagy színpadon álltam, de a sminkben is, amikor még csak tanultam a szöveget, és a fodrásznak vagy a sminkesnek mondtam el. Számomra ez nagyon érdekes tapasztalat, különösen ezzel a szöveggel kapcsolatban.
Seres Gerda: Andrea, te érzel ilyet? A Villanófényt a Kugler Art Szalonban játszod, az egy nagyon picinyke tér, nagyon közel vagyunk egymáshoz. Amikor én néztem, pont némi zavar is támadt, mert egy néző köhögött, kiment, és ez ki is zökkentett. Ilyen szempontból ez extrém szituáció.
Fullajtár Andrea: Minden színész állandóan kész van attól, hogy köhög a néző. De amikor egy szobában összezárva 15 ember ül, és az első sor kellős közepén valaki köhögőgörcsöt kap, és két és fél versen keresztül azon gondolkozik, hogy kimenjen-e vagy ne, majd összepakolja a cókmókját, és kint, az ajtó előtt folytatja a köhögést… Az egyik legcsodálatosabb verset mondtam, Szabó T. Anna Esterházy Péter halálára írt versét, és egyszerűen elfelejtettem a szöveget, ami velem nem szokott megtörténni. Csönd volt, álltam, és gondolkodtam, hogy mi lesz. Aztán kiment, majd visszajött, és előpakolta a cukrot. Valójában ebben a pici térben az előadás része lett. Ott gyakorlatilag interakcióba lépett a nézőtársakkal, akik valószínűleg nem őt nézték volna… A kicsi térnek van varázsa, de épp emiatt nagyon nehéz fenntartani a figyelmet. Egy aznapi rossz állapot, amikor az ember kevésbé jól tud koncentrálni, vagy ha kint elmegy nyolc mentőautó egymás után, vagy jönnek a globális klímasztrájkolók, és fújják a vuvuzelát, nagyon erősen befolyásol, és pluszmunkát igényel a színész részéről. Nem csupán a maga szempontjából, hanem azért is, hogy ne hozza a nézőket zavarba. Én se szeretem, amikor benn ülök a nézőtéren, és megérzem, hogy piszkálni fognak a színészek. A Kuglerben nagyon közel vagyok a nézőkhöz, és próbálom azt a nyugalmat átadni, hogy nem fogok velük interakcióba lépni, nem ülök az ölükbe, nem kérem, hogy vegyék elő a mobiljukat – nemrég hallottam, hogy egy előadáson arra kérték a nézőket, hogy keressék ki a következő helyszínt, mert csak akkor tudják folytatni az előadást, a nézők pedig ettől idegesek lettek –, tehát nagyon sok mindenre kell még a színésznek figyelni akkor, ha vállalja ezt a közelséget. Egy ilyen helyzet nem egyszerű se színésznek, se nézőnek.
Járó Zsuzsa: Földváron félig szabadtéri a színpad, és az előadás húsz percében gyakorlatilag másfél percenként ment el egy vonat. Előfordult már olyan, hogy papír zsebkendőt kellett kérnem a nézőktől, mert ki kellett fújnom az orromat, és nem volt nálam. Olyan is volt, hogy megszólalt a mobiltelefon, és kiszóltam, hogy vegye fel nyugodtan. De ezek ebbe az előadásba beleférnek.
Bálint András: És hogy szoktak egy ilyen előadás után gratulálni? A leggyakrabban azt kérdezik, hogy tudtál ennyi szöveget megtanulni.
Járó Zsuzsa: Tőlem még Máté Gábor is megkérdezte.
Fullajtár Andrea: De Gábornál ez másból van… Nekem erre a nagyapám mondta a legjobbat: „Ha ilyen memóriád van, mért nem mentél vegyésznek?” Azt válaszoltam neki, hogy azt nem tudnám megjegyezni.
Seres Gerda: András elkezdte azt a témát, hogy egy előadói est színház-e, mennyiben keletkezhet drámai feszültség a színpadon.
Bálint András: Látom itt velem szemben Máté Gábor fotóját, neki Kosztolányi-estje volt, az Azt meséld el, Pistá!-t Mácsai Pali húsz éve mondja különböző helyeken, Jordánt az imént említettem. Vagy az Egy őrült naplója, igazi, klasszikus monodráma – Darvas Iván kezdte Magyarországon, láttam belőle több feldolgozást is, nemrégiben Keresztes Tamástól. Hogy úgy mondjam: az aztán meg volt rendezve. Ott mindig szituáció van, de anyaga, helyszíne, színésze is válogatja.
Seres Gerda: Mennyire kellenek a kapaszkodók? Nincsenek társak, akiknek a szemébe lehet nézni közben, vagy lehet valamire reagálni. Mi az, amibe ilyenkor bele lehet kapaszkodni?
Bálint András: Én egészen addig elmentem, hogy egy kutyával voltam a színpadon. A Radnótiban ugyanis Úr és kutya címmel, Thomas Mann, Karinthy, Babits, Kosztolányi írásaiból csináltunk előadást. Az volt a legnehezebb, mert a kutya igazi: ha unatkozik, ásít, ha ki akar menni, kimegy, ha nem, jutalomfalatot kap. Az egy nagy próbatétel volt, színészileg pedig tanulságos. Mennyire vagy koncentrált, ugyanakkor mennyire tudsz laza lenni, alkalmazkodni a körülményekhez. Volt, hogy abba kellett hagyni a szöveget, oda kellett menni hozzá, vele, Bajusszal kellett viselkedni, szóval szakmailag nagyon érdekes volt.
Seres Gerda: Miért gondoltad ki ezt a kutyás történetet magadnak?
Bálint András: Annyit voltam már egyedül, hogy ki akartam próbálni, milyen egy kutyával, mert én kutyás vagyok. A történet egyébként egyszerű. Összeraktam egy kutyás műsort, otthon felolvastam Krisztának (Deák Krisztina, Bálint András felesége – a szerk.), közben a lábamnál volt a kutyám, Kriszta pedig felvetette, miért nem csinálom kutyával.
Járó Zsuzsa: A 23 percben van egy szék, egy asztal, egy pohár víz, az is kapaszkodó, hogy mikor veszem le a kabátomat, a cipőmet. Ezek apróságok, általában a témaváltásoknál történnek. De ilyenkor tud sokat segíteni a rendező, amikor elmondja, mi miből következik, közben mire gondoljak, és akkor magától értetődően következik a mozdulat. Van, hogy a súgóba lehet kapaszkodni, de ez az előadás nem olyan, amit súgni lehetne, és elég kiábrándító is lenne.
Bálint András: És mi van, ha megakadsz, ha nem jut eszedbe a szöveg? Mondasz valami mást?
Járó Zsuzsa: Volt egy fotós összpróba októberben, Pesten, a sok-sok fesztivál után. Ott súgtak kétszer, de nem a teljes szöveget, hanem én kérdeztem egy-egy apróságot, hogy „Mi is a negyedik?”, illetve hogy „Mitől fullad meg?”. Erre elhívtam két barátomat, akik azt mondta az egyikük, hogy ez még bele is fér a helyzetbe, és bármikor megkérdezhetem az asszisztenst, Egyed Mónit, aki az előadás súgója és mindenese, hogy hol tartok, mi jön.
Seres Gerda: Mert ez vállaltan egy történetmesélés.
Járó Zsuzsa: Igen, egy egyes szám első személyű történet, és még akár azt is mondhatom, hogy az ember a saját történetében is meg tud akadni, elveszítheti a fonalat.
Bálint András: Nekem az egyik legrémesebb élményem volt az, amit rendeztem a Thália Stúdióban. Alan Bennettnek hívják a szerzőt, Beszélő fejek a darab címe. Monológok, amiket Béres Ilona, Almási Éva, Börcsök Enikő, a következő szériában pedig Kováts Adél, Szervét Tibor, Pokorny Lia adták elő. Ezek olyan félórás monológok voltak, amikben túl sokat nem lehet rendezni, hanem helyzetbe kell hozni a színészt. Emlékszem, volt egy nyilvános főpróba, és az egyik nagyszerű kollégám teljesen beleakadt. Ennél rémesebb érzésem nem volt színpadon, mert én már nem tudtam segíteni neki. Valahogy „kiszedte” magát, valamit beszélt. Azt hiszem, ez a titka: nem szabad abbahagyni a beszédet, folyamatosan kell valamit mondani. Nekem például van egy olyan képességem, hogy tudok rímekben beszélni.
Seres Gerda: Nem csupán erre gondoltam, hanem kellékekre, eszközökre, rendezői segítségre. A sötétnek van egy olyan tulajdonsága, hogy az ember hegyezi a fülét, kicsit másként figyel. Eközben látványban elég minimalisták ezek az előadások, nem eszközdúsak.
Fullajtár Andrea: A Villanófényben rengeteg zenei effekt van és fényjáték, de inkább kiemelném a Csendet akarok-ban azt az embert, aki ott ül mögöttem. Nagy Viktor, aki a főiskolán osztálytársam volt, és azóta csinálja. Ennyi éve visszajár, és mindig közli a Katonával, hogy ő ezért nem kér pénzt. Beül, és egy óra alatt dől el teljesen. Nagyon-nagyon sokszor fordult elő, hogy amíg a dőlés el nem indult, a nézők azt gondolták, egy szobor vagy egy bábu ül ott, és még kevesebben gondolják, hogy nem csak egy élő ember, hanem egy praktizáló színész, aki csak azért, mert együtt csináltuk a főiskolán, a mai napig visszajár. Úgyhogy big respect.
Seres Gerda: A rendező feladata a segítségnyújtás, és Zsuzsa sokat beszélt arról, ez miként működött. Nyilván ilyenkor jó egy külső szem.
Bálint András: Természetesen. Az én esetemben a munka nagyon nagy része az, ahogyan összegyűjtöm, megszerkesztem, megírom, összerakom az anyagot. Nagyon ritkán mondok személyes dolgot, ami elhangzik, az mind létező szöveg. Ez se megy rendező nélkül, kell valaki, aki lentről néz, a hangsúlyokra figyel. Ez színház. Miután magam is rendeztem ilyet, csodálatos dolog volt nézni Almási Évát, Béres Ilit, Kováts Adélt a Beszélő fejekben. A stúdióhelyzetben minden egyes pohárletétel, ruhafelvétel megváltoztatja a helyzetet. A rendező szerepe itt a közös elemzésről és a kontrollról szól.
Seres Gerda: Andrea, te hogy álltál neki ennek? Határozott elképzelésed volt, vagy miben vártál segítséget? Nyilván másról volt szó a Csendet akarok és a Villanófény esetében.
Fullajtár Andrea: A Csendet akarok-at 2010-ben újítottuk fel Stuttgartban, és tavaly, kilenc év után kérdeztem Zsámbékitól, hogy nem nézi-e meg, hol tartok benne. Egyszer megnézte Máté Gábor, hogy visszacsatolást kapjak, hogy működik. Zsámbéki lejött a két fiával, akik mindketten aktívan színpadon vannak nálunk, és azt mondta: „Na, ez nagyon jó. Ez még mindig nagyon jó.” „Köszi, Gábor – mondtam neki –, de azért a kilenc év alatt néha lenézhettél volna, hogy egy kicsit dolgozzunk.” Más munka frissen tartani azt, amit már régóta játszol, pláne, ha egyedül. Hogy ne legyen unalmas, ha úgy érzed, már mindent kipróbáltál. Hogy a rendező kérjen két-három olyan dolgot, ami új, vagy felhívja a figyelmet arra, ami benne volt, működött, de kikopott belőle. Ettől fel tud frissülni az egész előadás, mert másképp nézek rá a sorokra, és ez áthangolja a koncentrációmat. Az az igazság, hogy eléggé be tud éneklődni egy előadás. Haumann Péter rengetegszer csinálta azt a Szókratész védőbeszédével, hogy bekapcsolt, mint egy robotpilóta, a szája mondta, az agya pedig máson járt. Ezt ő mesélte nekem. Több évtizedig játszani valamit pont azt okozza, hogy bármikor el tudod mondani, az más kérdés, hogy belül ott van-e, vagy valami egészen másra gondol. Ebben nagyon sokat tud segíteni, ha a rendező időről időre ránéz az előadásra.
Bálint András: Jordán is nagyon sokszor mondta ezt, és szokta mesélni, hogy miközben mondta, gondolatban lakást cserélt, elvált, nevelte a gyerekeit, színházat igazgatott. Tréfálva, persze. Tegnap mondtam épp a Radnótit. Krisztina nem tudott eljönni, és csak annyit mondott, hogy ne siess. Ez nagyon fontos instrukció. Ha az ember valamit sokszor mondott, hajlamos sietni. Állj mögé a gondolatnak, tartsál szünetet – ilyen szempontból nagyon sokat tud segíteni egy kellék, például az, hogy koccan a pohár, és csak utána mondod a szöveget. Ha valami nagyon sokat ment már, motorikussá válik, és annak is van veszélye.
Seres Gerda: Ebben az is segíthet, ha a színész saját magát hozza helyzetbe, ha aznapra kitalál valami mást, vagy ahogy Zsuzsa mondta: ha valami kizökkenti, azt beépíti, és ez egy kicsit újragondoltatja az előadást.
Járó Zsuzsa: Nagyon érdekes, hogy egész hisztérikus állapotba tudtam kerülni akkor, amikor még nagyon-nagyon izgultam, hogy ezt a másfél órás szöveget el kell mondanom. Legyek kipihent, aznap ne legyen semmi dolgom… ami természetesen soha nem jött össze. Volt előadás, amire három óra alvás után mentem, és előtte egész nap dolgoztam. Ezek sikerültek a legjobban. Azok, amikor reggel felkeltem, otthon voltam, egész nap koncentráltam, szöveget mondtam, és odamentem a színházba kipihenten, borzasztóak voltak. Lehet, hogy a nézők nem így élték meg, de számomra ezek az előadások álmosak, unalmasak volt, a pulzusszámom gyakorlatilag rejtve maradt.
Seres Gerda: Mennyire érzitek ilyenkor a közönséget? Mennyire befolyásol benneteket az, ha jön a figyelem, vagy ha egy picit visszább marad?
Járó Zsuzsa: Én azt mindig érzem, sokkal jobban, mint más előadások alatt. A nézők közel vannak, minden rezdülésüket érzem, értem, látom, figyelem. Ráadásul meg is vannak világítva, hogy a szemükbe nézhessek, nekik mondhassam. Nagyon furcsa dolgok járnak a fejemben, amikor azt látom, hogy valaki unatkozik.
Seres Gerda: Mit tud ilyenkor csinálni a színész? Nem ugorhat három bekezdést.
Bálint András: Egy picit visszatérnék még az előbbi témához. Azokra az estekre, amelyeket én állítottam össze, mindig kerestem a humort. Szép Ernőnél és Heltai Jenőnél nem volt nehéz, de megtaláltam Babits Mihály és Arany János humorát is. Tehát vannak poénok, és a humor, a vicc segít, mert nevetnek veled. A Radnóti-estben is van egy olyan szöveg, aminél az a szándékom, hogy nevessenek. Ha ez nem sikerül, akkor begörcsölök. A nevetés ilyen szempontból irányítja az előadást.
Járó Zsuzsa: A 23 perc úgy kezdődik, hogy nagyon sokat lehet nevetni, és általában ez be is jön. Volt már olyan előadás, ahol azt éreztem, hogy a nézők tudják, hogy ez egy dráma, és ezért nem mernek nevetni. Kuncognának, de nem értik, hogy lehet-e. Igazából az lenne a jó, ha nem tudnák, mire jöttek. Most már ezt azért elég nehéz elérni, mert egyre többen ismerik a történetet. Bizonyos szempontból nagy átverés ez a 23 perc.
Seres Gerda: Egy darabig viszi a megismerkedéstől az elválásig tartó történet, aztán egyszer csak fordul a kocka, és elkezdi az ember érteni a drámaiságot. Zsuzsa, a beszélgetés elején, egy félmondatban valami olyasmit mondtál, hogy ebben nem kell színészkedni. Ez tényleg így van? Az alanyisághoz tartozik, természetesen, de más eszközök kellenek? Egy verses irodalmi estnél az ember a saját karakteréből mondja a szöveget, vagy az is egy megkonstruált karakter?
Bálint András: Énszerintem ez színtiszta színészet, csak egy másik fajtája. Zsuzsa, neked hány perc az előadás?
Járó Zsuzsa: Kilencven.
Bálint András: Én igyekszem 75-80 percen belül tartani.
Járó Zsuzsa: De örülnék ennek!
Bálint András: Akár kis terem, akár nagy, akár van hangosítás, akár nincs, ennyit bír az ember koncentrálni. Földváron én is voltam, mentek a vonatok, esett az eső… Ez óriási színésztechnikát követel. Amikor tanítottam, azt tanítottam, hogy egyes szám első személyben legyél őszinte, legyél igaz, de ugyanakkor beszél tisztán, tedd le a pontokat, legyen világos, melyik gondolat meddig tart, a gesztust és a hangot illeszd egymáshoz. Ez színtiszta színészet.
Seres Gerda: Andrea, te is így érzed a verses estnél?
Fullajtár Andrea: Ez egy szerep, egy megkonstruált alak. Egy kortárs alak, akit elképzeltem, de nem én vagyok. Abban teljesen igaza van Andrásnak, hogy ha nagyon pontosan kidolgozol technikailag egy szöveget, arra utána tudsz támaszkodni. Ha jól, nagyon alaposan felépíted a dinamikáját egy szövegnek, úgy, mint egy zeneműnek, az olyan tud lenni, mint egy ária. Volt, hogy a Csendet akarok-at börtönben játszottam, raboknak. A színész nagyon érzékeny arra, hogy milyen állapotban van a közönség, mennyire nyitott, mennyire reagál. És én akkor rettegtem. Az első öt perc azzal telt, hogy a börtönőrök behozták a rabokat, ők leültek velem szemben, én pedig azon gondolkodtam, mi a fenét fogok csinálni ezzel a szöveggel, mennyire érdekli ezeket az embereket a történet, biztosan csak ide vannak rendelve, gyűlölik az egészet, és itt ülnek, ahelyett, hogy a társalgóban néznék a tévét… Rabruhában ültek velem szemben, férfiak, nők külön oszlopban. Ez a rettegés, a félelem tőlük egy idő után olyan erőt adott, hogy valami egészen különleges este lett belőle. És bizony, ezek a megtermett melák emberek bőgtek. Az hihetetlen volt. És utána még volt egy félórás beszélgetés velük, ahol kiderült, rengeteg ponton egyezett a saját történetük ezzel a történettel. Tök jó beszélgetés lett belőle, de az elején tényleg nem tudtam elképzelni, hogyan fogok eljutni a monodráma végéig.
Seres Gerda: András, az különösen érdekes, hogy előbb jelent meg a Radnóti- és a Heltai-napló a színpadon, veled, mint kötetben. Hogyan bukkantál rá ezekre, és miért gondoltad, hogy a napló jó alapanyag?
Bálint András: A napló mint dramaturgiai szerkezet nagyon szerencsés, mert a január 6. után jön a január 12., és februárban nincs 30., tehát a napló ilyen szempontból szerkeszt. Vannak egymondatos bejegyzések és háromoldalasak. A Radnóti-naplót szerencsém volt megkapni Fifitől, Radnóti feleségétől, aki tanárom volt a főiskolán. Előbb adta nekem oda, mint hogy megjelent volna kötetben, talán 86-ban vagy 87-ben. A Heltai-naplónak az a története, hogy ismerem Heltai unokáját. Egyszer jártam nála, Lillánál, és ő a kezembe adta ezt a holmit, ami Heltai háború alatti naplójának a gépelt másolata. Ez egy irodalmi csoda, és jóváhagyta, hogy ebből készíthessek egy estet. Később pedig megjelent a Magvetőnél, úgyhogy ilyen szempontból ez az előadás egy irodalomtörténeti tevékenység is volt a részemről.
Seres Gerda: Mit értesz a jó szerkezet alatt? Ez annyit jelent, hogy kronologikus, vagy azt, hogy töredékes, ezért jól összerakható a kisebb elemekből?
Bálint András: 1943 után 1944 jön. Ha a Radnóti-esten bemondja az ember, hogy 1944. április 1., ami a sárgacsillag-rendelet, ezt követi egy bejegyzés, egy vers, vagy Heltainál azt, hogy 1944. október 15., ami a Szálasi-puccs dátuma, azaz történelmileg elhelyezi a mondatokat, és továbbvisz. Megint azt mondom: színház. Van egy folyamatosság, egy szerkesztés.
Seres Gerda: Andrea, neked volt egy zenés Marlene Dietrich-ested is. Annak az ötlete hogyan jött?
Fullajtár Andrea: Azt Zöldi Gergő találta ki. De annyira borzasztó, hogy megint egy önálló estre készülök – lehet, hogy én most már csak egyedül fogok színpadra állni. A Sufniban most készülünk Anna Politkovszkaja naplójának az adaptációjára, Török Tamara segítségével, úgyhogy az összes olyan kérdés, amiről eddig beszélgettünk, nálam újra elő fog kerülni. Én nagyon-nagyon remélem, hogy működni fog, és ennek köszönhetően nem jövök ki a Sufniból, és egyedül pofázós esteket fogok csinálni állandóan! Bocsánat, mi volt a kérdés?
Seres Gerda: Mesélj akkor erről az új estről! De a Marlene Dietrich-estedről kérdeztelek, amiben nem is egyedül, hanem egy zenekarral voltál színpadon.
Fullajtár Andrea: Abban egy zenekarral játszottam… Ennek az a címe, hogy Az átnevelhetetlen. Anna Politkovszkaja orosz újságírónő munkásságáról fog szólni, aki oknyomozó újságíró volt Oroszországban, és a csecsen konfliktust, a beszláni tragédiát megpróbálta felgöngyölíteni. Figyelmeztették párszor, hogy ezt ne csinálja, az, aki a legnagyobb kritikusa volt, és a figyelmeztetés után megölték. Azóta sajnos nem ő az egyetlen, aki a szakmája áldozata lett, annak az áldozata, hogy tényeket tárt fel Putyin működése kapcsán. Egy Stefano Massimo nevű olasz drámaíró írt Politkovszkajáról egy monodrámát. Azt úgy jellemezném, hogy ahogy egy olasz elképzeli Oroszországot, tehát vannak benne egészen furcsa részek. Ezeket mind kidobáltuk, és a helyükre dokumentumokat tettünk be. Most már úgy néz ki, hogy a szöveg áll a lábán, elég arányosan oszlik el a belső, szubjektív, Politkovszkajától származó rész és az objektív, ami az országban történik, ahogy Putyin elcsalja a választást stb., de nem akarom előre ellőni. A lényeg az, hogy szerintem nagyon-nagyon fontos szöveg lesz belőle, és azt hiszem, hogy arcpirítóan hajazni fog a mai magyar helyzetre egy csomó ponton.
Seres Gerda: Egyes szám első személyben?
Fullajtár Andrea: Abszolút egyes szám első személyben, igen.
Bálint András: Ha azt kérdezed, én mivel foglalkozom…
Fullajtár Andrea: Te is csinálsz egy újabb önálló estet?
Bálint András: Szerb Antalba szerettem bele újra. Járok könyvtárba, voltam a PIM-ben, kézirattárban. Van egy ilyen bölcsész hajlamom. A kezemben voltak Szerb Antalnak Fertőrákosról, Balfról írott levelei, önéletrajzi töredékei, amik még nem jelentek meg. Úgyhogy most azon kínlódom, hogy ne hasonlítson a Radnóti-estemre. Igyekszem valahonnan máshonnan megfogni. Tegnap jöttem rá, ahogy Radnótit mondtam, hogy mindenütt Sík Sándorba ütközöm, aki Radnóti tanára volt Szegeden, nagy piarista költő és tanár, ő keresztelte meg Radnóti Miklóst. Szerb Antalnak ő volt az osztályfőnöke a piarista gimnáziumban, és óriási konfliktusok támadtak, mert Sík Sándor is zsidó származású volt. Az egész dolog most nagyon zűrös a fejemben, de megpróbálok kikerülni belőle. Az Utas és holdvilágból is lesz a szövegben valamennyi, de elsősorban a Szerb Antal által válogatott Száz vers, ami 1944 januárjában jelent meg. Azt gondolom én most sorvezetőnek vagy keretnek ebben a történetében.
Seres Gerda: Mi van Szerb Antal karakterében, amihez közel érezted magad? Azt mondtad, mindig keresed a hasonlóságokat, a kapcsolódási pontokat.
Bálint András: Egy bölcsész figura. Nem biztos, hogy szemüveget fogok rakni az orromra, de gondolkodásban egy nagyon finom, kicsit elméleti ember lehetett, akinek fantasztikus humora volt. Ha az ember Szerb Antalt olvas, nagyon sokszor nevetgél, mert nagyon szerette az iróniát és az öniróniát – neofrivolnak is nevezték –, ezt pedig feltétlenül használni szeretném, ha sikerül.
Seres Gerda: Ha nincs kérdés, akkor köszönjük, hogy itt voltak. Legközelebb január 28-án találkozunk, akkor a koreográfiáról lesz szó, január 13-án pedig szemben, a Fugában Csizmadia Tiborral, Spiró Györggyel és Székely Gáborral találkozhatnak.
A beszélgetéssorozat támogatói: NKA, MMA