A Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság folytatta szakmai vitanapját.
Sándor Erzsi: Annak a kellemes feladatnak kell eleget tegyek, hogy elmagyarázzam, mit jelent a cím második fele. Hiszen sokan nem ismerhették már Majort, Nem tudják ki Major, ki Suka Sándor és hol volt a Nemzeti Színház. Annak a Blaha Lujza téri épületnek volt igazgatója Major elvtárs és ott játszott a kor egyik legjobb karakterszínésze Suka.
Ő nem volt megelégedve a fizetésével és bement az igazgatóhoz. Keresztül tört Major titkárnőjén és elsírta: Major elvtárs, kikérem magamnak, az én művészetem, hozzáállásom, stb. és csak ilyen kevés pénzt kapok Major hallgatta egy ideig, majd elmondta, hogy sajnos nem tud segíteni. Meg van kötve a kezem, ez a elehetőségem. Jó, értem, Major elvtárs, de legalább mondjon valami biztatót! – Hajrá, Suka! volt Major válasza.
A feljegyzések az egérlyukból gondolom nem kell elmagyarázni.
Nem lehet véletlen, hogy a szervezők ezt találták mottónak. A feladatunk az lenne, hogy a színházművészek érdekérvényesítéséről és általában az előadó-művészeti törvényről beszélgessünk, amit 2008-ban elfogadtak, majd mostanában több helyen újra fogalmaztak. Számítunk szakértő vendégeink véleményére, magyarázatára, de arra kérünk mindenkit, hogy velem együtt figyeljetek és fogalmazzunk meg közösen kérdéseket.
Hadd mutassam be vendégeinket.
Dr. Gyimesi László, a Nemzeti Érdekegyeztető Tanács elnöke. Ő az előadó-művészeti törvény színházi részéről fog beszélni.
Dr. Kriza Zsigmond, a Mozaik Művészegyesület alelnöke, s emellett a MACIVA igazgatója. A törvény mellesleg a cirkuszművészekre is vonatkozik, úgyhogy TAO ügyben róluk is fogunk beszélgetni.
Dr. Tomori Pál, az Előadó-művészeti Jogvédő Iroda igazgatója. Társadalombiztosítás, közös jogkezelés és hasonlók tartoznak hozzá.
Dr. Póka Júlia ügyvéd, a KÉK Művészügynökség jogi képviselője – értelemszerűen minden az ügynökséggel kapcsolatos felvetődő kérdés hozzá tartozik.
Jönni fog Pintér Béla mint független igazgató, valamint Dr. Bakó Tihamér pszichológus, a Budapesti Rögtönzések Színházának igazgatója, aki úgy kapcsolódik a témához, hogy ha valaki krízisbe kerül, lehessen hol sírni.
És várjuk még Háda Jánost szabadúszó színművészt.
Gyimesi László a régi előadó-művészeti törvény színházművészeteket és a nem színész foglalkozású művészeket érintő aspektusok, speciális munkaügyi kérdések. És beszéljünk arról is, miért nem lehet Magyarországon színházi kamara. Létezik-e előadó-művészeti életpálya modell.
Gyimesi : Nagyon szépen köszönöm a meghívást, sok szeretettel üdvözlök mindenkit. Akik esetleg még nem ismernének, amellett hogy a NEÉT frissen megválasztott elnöke vagyok, ettől függetlenül betöltöm a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének elnöki tisztségét. Magam zenész és jogász vagyok és idestova két évtizede foglalkozom a ma felmerülő problémákkal. Rövid leszek ebben az igen összetett és sokrétű kérdéssorban.
Előadó-művészeti törvény elé rögzítenünk kell, hogy Mon a 2008-ban elfogadott Előadó-művészeti törvényt megelőzően semmiféle jogi szabályozás nem volt az előadó-művészeti területen. Ezzel a területtel gyakorlatilag néhány adó jogszabályban, illetve a költségvetési törvényekben lehetett találkozni.
Nem volt szakmai ágazati törvénye ennek a területnek. Önmagában az, hogy ez a törvény megszületett, alapvetően új helyzetet teremtett. Az eredeti elképzeléshez képest csak két területét fogja át az előadó művészetnek. Egyfelől szabályozza az állam és előadó-művészet viszonyát, az ehhez kapcsolódó intézményrendszert és támogatási rendszert, finanszírozást ezen belül hangsúlyozottan ,és a másik nagy szelete szabályozza ezekben az előadó-művészeti szervezetekben az ott foglalkoztatottakra vonatkozó sajátos munkaügyi foglalkoztatási rendszert.
Ezt a két területet vállalta, és több kevesebb sikerrel teljesíti is. Ami a változást illeti, az első fejezet jelentős változáson ment keresztül. Átalakult az előadó-művészeti élet szereplői és az állam kapcsolatrendszere: új típusú szervezetek jöttek létre, új feladatokat kaptak ezek a szervezetek.
Másik oldalról ez a támogatási rendszer is átalakult, azonban ennek a gyakorlatát még senki sem ismeri, tekintettel arra, hogy ez első alkalommal a 2013. évi költségvetésben fog realizálódni. Míg tehát maga a törvénymódosítás 2011 nyarán életbe lépett, még két évig a régi finanszírozási szabályok érvényesek. De a finanszírozásról most ne beszéljünk, mert erről a korábbi rendezvényen már volt szó.
A munkajogi szabályoknál egy alapdolgot tisztázni kell. A hazai művészeti életben nem beszélhetünk egységes foglalkoztatási piacról.
Ezen az értendő, hogy a munkavállalók típusai gyakorlatilag az összes lehetséges szóba jöhető foglalkoztatási formában megjelennek: azaz van munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony – ezek a klasszikus munkajogi foglalkoztatási formák, de emellett van szabadúszás, egyéni vállalkozás, társas vállalkozás, megbízási jogviszony, felhasználási szerződés, azaz amit a magyar jog ismer, szinte valamennyi szerződéstípus megjelenik.
Ehhez képest kell vizsgálni a törvény munkajogi szabályozását, mert ez kizárólag a munkaviszony és a közalkalmazotti jogviszony kérdéseire vonatkozó szabályokat rendezi.
Itt egyébként egy sajátos jogszabályi sorrend, hierarchia érvényesül, azaz mindig a speciális, sajátos jogszabályok az elsődlegesek. Azaz ha egy színész munkaszerződését vizsgáljuk, először azt kell megvizsgálni, hogy az előadó-művészeti törvényhez képest helyes, vagy nem helyes.
Ha ez közalkalmazotti jogviszony, akkor utána a kjt-t és annak végrehajtási rendeleteit kell megvizsgálni és csak végül kell a munka törvénykönyvét vizsgálni. Tehát ez a három törvény meghatározó a művészeti munkajog területén.
Hogy hozott-e változást, én azt tapasztaltam, hogy a színházi területet nagyon jelentős százalékban nem munkaviszonyban és nem közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatják. Ebből eredően ennek az új szabályozásnak az előnyei vagy hátrányai, nem érvényesülnek.
De akikre ez vonatkozik, ott belépett ez a rendszer és összességében olyan általános munkajogi védelmi elemeket tartalmaz, amelyeket a korábbi foglalkoztatási nem alkalmazták. Hogy ezek a változások előnyösek-e, vagy sem, lehetne példákat hozni.
Szerintem a törvény meghatároz egy teljes munkaidőhöz kapcsolódó előadásszámot, amelytől egyébként a felek jelentősen eltérhetnek. Emlékezetem szerint 80 előadás színészeknél.
Ez előnytelen lehet akkor, ha ezt képtelen teljesíteni, mert a munkáltató nem látja el ennyi feladattal. S előbb-utóbb szembesülnek azzal a problémával, hogy nem megfelelő a foglalkoztatás, tehát valamit tenni kell, akár átalakulhat részmunkaidővé, de akár a munkaviszony is veszélybe kerülhet. De nem nagyon tudok olyan esetről, hogy ez bekövetkezett volna.
Sándor Erzsi – de míg eddig a határozatlan idejű munkaszerződés esetében csak mondjuk szerkezeti átalakulás esetében lehetett felmondani, most az igazgató kiteheti a szűrét a színésznek azzal, hogy nincs kellően foglalkoztatva. 40%-ig nem tudja foglalkoztatni.
Nem az igazgató dönt. Itt speciális szabály van. De itt beszélni kell a határozott és határozatlan idejű foglalkoztatásról. Ha öt éven keresztül megszakítás nélkül határozott idejű szerződéssel rendelkezett valaki, az a hatodik évtől automatikusan átmegy határozott idejűvé.
Erre azt szokták mondani, hogy be van betonozva az illető, és csak akkor lehet megszabadulni, ha valami méltatlan dolgot követ el. Ez ellentmondásos helyzet. Nyilván, aki szeret mobilabb lenni, jobban szereti a határozott idejű jogviszonyokat, s vannak olyanok, akik a stabilitást helyezik előtérbe.
Az a szabály, amiről ön beszélt, az magának a művészeti szervezetnek a művészeti profilváltása esetén ad szabad kezet a munkáltatónak, nem általában. Hogy pontosan a profilváltás mit jelnet, azt a törvény nem rögzíti. De egy olyan művészeti profilváltást, amit nem az igazgató határoz el, hanem a kinevező akkor, amikor elfogadja a pályázatot.
Hogy ez milyen mélységű, erre nincs gyakorlat, nincs egy bírósági döntés, ami precedenst adna. Maga a szabály semmiképpen nem kirívóan hátrányos a művészekre. Egyrészt két esztendő viszonylatában kell ezt a 40%-ot alulmúlni.
A 40% a munkavállalóra vonatkozó kötelező előadásszáma alapján számítandó ki. Fontos, hogy ez csak a határozatlan idejű foglalkoztatásokra vonatkozik. Viszont itt viszonylag magas felmondási, végkielégítési idővel lehet számolni – az adott munkahelyen eltöltött időtől függően, s ehhez a szabályhoz tartozik még egy emelt végkielégítés, így relatíve egy tisztes apanázzsal kerül el onnan.
Ezek tartoznak az előnyök közé. A színházi területen, a színész munkakörökben sokkal nagyobb reményeket fűztünk ahhoz, hogy egyfelől maguk a színészek is felismerik ennek a foglalkoztatásnak egy ilyen irányú lehetőségét is, másfelől a munkáltatók is jobban partnerek lesznek abban, hogy ebbe az irányba mozduljon el a foglalkoztatási piac.
Persze tudjuk, hogy a színházi életnek szerves velejárója a mobilitás, tehát nem arról van szó, hogy ugyanazt a társaságot várná az ember minden előadáson. Ugyanakkor megvan egy stabil magja a színházi területnek, aki nem feltétlenül kell, hogy állandóan utazzon, hiszen nemcsak főszereplők léteznek.
Ez nem következett be igazán, és a foglalkoztatók nem is igen vették figyelembe, hogy ezek a szabályok átalakultak. Tehát kevés olyan igazgató van, aki ezt tiszteletben tartja. A csoportos szereplőknél – énekkar, tánckar, ez tipikussá és meghatározóvá vált a korábbival szemben.
Ennek látjuk az előnyeit – ennek a törvénynek a hiányában például most az operában csoportos leépítésként elbocsátásra kerülő művészek jelentős része nem kapna egy fillért sem, ha mindez a szabályrendszer nem védené őket annyiban, hogy legalább egy bizonyos időre hozzájussanak a felmentési idő és végkielégítéshez.
Egy másik pozitívum a munkaidők kérdésének szabályozása. Nincs még egy olyan törvény Magyarországon, amely ilyen részletekbe menően foglalkozna azzal, mi számítható el munkaidőnek.
Sándor: Hogy jelenik meg mindez a rendezők, tervezők, dramaturgok és koreográfusok esetében?
Vannak olyan munkakörök, amelyek nem kötött munkaidejűek. Ahol a munkaidő kötetlen, ott túlmunkáról, rendkívüli munkavégzésről sem lehet beszélni.
Sok olyan színészkolléga van, aki nem kap nyáron fizetést. Ez vajon miért van így, amikor a pedagógusok meg kapnak.
Ebben az esetben megint vissza kell térni ahhoz, hogy milyen típusú szerződéssel foglalkoztatják . Ha polgárjogi – vállalkozási, stb. megbízási szerződéssel, akkor az annyi időre szól, amennyire a felek megállapodnak. Hogy ha munkaszerződésről, vagy közalkalmazotti jogviszonyról van szó – maga a törvény alapelvként megállapítja, hogy a szerződések egy szezonra szólnak, a szezon pedig augusztus 1-jétől július 31-ig tart.
Kivételes esetben akkor lehet ettől eltérni, ha ezt valamilyen speciális indok indokolja pl. később kezdődik a szerződése az illetőnek. Egyébként az előbb említett öt évnél sem lehet figyelmen kívül hagyni ezeket a két hónapokat. Bár meg akarja spórolni a munkaadó, munkaviszony és közalkalmazotti jogviszony esetében ezt nem nagyon tudja megtenni.
Dr Kriza Zsigmond a MOZAIK alelnöke és a MACIVA ügyvezető igazgatója, akinek a nevéhez is fűződik az Előadó-művészeti törvénybe újonnan bekerült szabályozás. Mit köszönhetünk önnek.
Dr. Kriza: Valóban részt vettem a tavalyi átfogó módosításban, de csak mint jogi szakértő. Hogy mit köszönhetünk ennek a módosításnak, azt nagyon nehéz megmondani, hiszen nagyon sok kérdést érintett a módosítás. Mindenekelőtt a finanszírozást, de erről most ugye nem beszélünk.
Sándor: Valamelyest azért érintenünk kell a kategóriák csökkenését, a VI. kategória megszűnését. Mert ha sok pénz van, akkor nem érdekes, de ha kevés…
Kriza: A költségvetési törvény tartalmát nem lehet a színházi törvényen számon kérni. Mindig a költségvetési törvény dönti el, hogy mennyi lesz az adott bugyorban a költségvetési keretszám. A legfontosabb különbség a régi és az új modell között az az, hogy a régi automatikus pénzeket jelentett, tehát tulajdonképpen a nézőszám, előadásszám és még egy két adat, de alapvetően ez a két adat határozta meg, hogy milyen finanszírozási feltételekben részesül az adott színház.
Ez finanszírozási aránytalanságokat eredményezett volna akkor is, ha minden ragaszkodik a törvény szelleméhez és betűjéhez. De ez sem volt teljesen így. De inkább beszéljünk a színházművészek érdekérvényesítéséről.
Én személy szerint mindig is szívesen foglalkoztam ezzel a témával, és így kerültem ebbe a helyzetbe színészbarátaimon keresztül segítvén nekik megérteni azt a helyzetet, amiben vannak. Már a kilencvenes évek elején sokan mondták, hogy sokkal hálátlanabb most színésznek lenni Magyarországon, s arra kértek, járjuk körül, mik ennek a rendszertani okai.
Akkor még nem volt ágazati szabályozás, nem voltak olyan jogszabályok, amelyek segítették volna a művészeket. Az később derült ki számomra perek során, hogy a bíróságok nem nagyon értik a színházi működés, művészeti tevékenység lényegét. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy is működik ez a közeg, hiszen a művészek problémáikat jellemzően nem bíróság előtt szokták rendezni.
Csak példaként említeném a peres ügyek nehézségeire, hogy a bíró nem értette a kettős szereposztás fogalmát. Ebből a szempontból is sokat segítenek az esetleges peres ügyekben, hogy már van egy törvény a sajátságos munkaügyi problémáival. Tehát egzakttá, jogilag megfoghatóvá teszik ezeket a viszonyokat.
Amire nem ad választ, s ez felmerült kérdésként, hogy miért nincsen színészkamara, vagy színházi kamara. Annak idején a Mozaik indulásakor ez egyik alapvető célunkként fogalmazódott meg, hogy álljanak rendelkezésre az érdekérvényesítés szervezeti keretei. Tehát ha megvannak a keretek, ott meg lehet beszélni a problémákat és ki lehet érlelni állásfoglalásokat fontos szakmai kérdésekben.
Valós kérdés az, hogy van-e létjogosultsága kamarává válni. Igazából nem lehet állandó és mindig érvényes választ adni. A jelenlegi helyzetben nem adottak a feltételek. Ezt annak ellenére mondom, hogy én elkötelezett híve vagyok, de látni kell a realitásokat. Ebben a témában nagyon régen nem volt ilyen jellegű rendezvény.
Azt mi is megtapasztaltuk, hogy nagyon mérsékelt a hit, hogy ilyen rendezvényeket van értelme tartani. Kevesen jönnek el, kevesen vesznek aktívan részt, mert úgy gondolják, nincs értelme, csak szájtépés az egész, és úgysem itt dőlnek el a dolgok.
Valahol igazuk van, de egészen biztosan nem lesz igazuk így, ebben a formában, ilyen sarkosan. Nagyon lényeges kérdés hogy mindenki azt találgatja, hogy mi várható, mi lesz. Szerintem a színház és a színészek viszonylagos kivételezett helyzete folyamatosan felszívódott az elmúlt 15-20 évben.
Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, de ebben a közegben sokkal lassabb folyamat volt a rendszerváltás, mint a társadalom más rétegeiben. A színházi világban ilyen mértékű átrendeződéstől nem kell tartani, de az látszik, hogy elérte az utóbbi négy-öt évbe a gazdasági folyamatokkal párhuzamosan az államháztartás itt már számít az a viszonylag kis összeg is, ami az előadó-művészeti intézményrendszer fenntartását érinti.
Az a néhány milliárd forint is költségvetési tétellé vált, ezért racionalizálni kellett ezt a közeget. Költségvetésileg megragadhatóvá kellett tenni. És mivel a törvény finanszírozási része az állam számára nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért jelentősen újra kellett szabni a finanszírozási részt.
Ez az államnak volt a szándéka, hogy másként osztódjék el a pénz. Az a színházi infrastruktúra, ami 90 előtt kialakult, már nehezen fenntartható jelenleg. Nem biztos, hogy minden esetben védhető minden esetben a struktúra rendszere.
– A társulatokra gondol?
– A színházi struktúrára – a kőszínházakra, alternatívokra, a sajátos modellben működő állami színházak finanszírozására. Mindenek előtt az állami finanszírozásról beszélek.
Most már látható jelei vannak annak, hogy egy sor színház esetében az állami szerepvállalás nem, vagy csak nagyon szűkösen biztosítható. Nem biztosítható a Játékszínnél, a Kamaraszínháznál, a József Attilánál minimál szinten biztosítható és akkor még messze nem értünk a végére. A felszín alatt további problémák húzódnak meg egyelőre szőnyeg alá söpörve.
Sándor Erzsi: Ha jól értem, a színházi dolgozók munkájának egzakttá tétele is nagyon fontos a törvény szempontjából. A szakma évtizedek óta panaszkodik arra, hogy hígul. Olyan emberek keverednek a pályára, akik semmilyen képesítéssel nem rendelkeznek.
Bár lehet, hogy ők baromi tehetségesek. Mennyiben rendezi ez az új törvény azt, hogy kik azok, akik a művészeti pályára léphetnek, ugyanakkor megköti annak a lehetőségét, hogy nagyon tehetséges, de papírral nem rendelkező emberek kerüljenek művészi pályára – veszélyeztetve ezzel a művészi önkifejezés szabadságát.
Ez igazából nem probléma olyan értelemben, hogy attól senkinek nem kell tartania, hogy nem élheti ki előadó-művészi képességeit. A jövőben sem célszerű és nem lehet elzárni valakit a színművészi hivatás gyakorlásától pusztán azért, mert nem szerzett képzettséget.
A probléma a céhes gondolat mentén jelentkezik, hogy alapvetően azok jussanak lehetőségekhez, akik diplomával rendelkeznek. Annak idején 2002-ben a MOZAIK Művészegyesület is a diplomás színészek civil szervezeteként jött létre, hogy védje az állami diplomát szerzett művészeket.
De mindenki tudja, hogy van jó néhány olyan magyar színész, aki nem szerzett diplomát, és mégis a legnagyobbak között tartjuk őket számon Tordy Gézától Latinovitson át lehet sorolni a neveket.
Ezzel együtt azt gondolom, hogy a főszabályra kell a jogszabályokat megalkotni, s nem a kivételekre. A szabályozástól az várható el, hogy kezelni tudja a kivételeket. A kérdés esetleg úgy merülhet fel, hogy az állam milyen szervezeteket támogasson.
Olyanokat, amelyek meghatározott arányszámban alkalmaznak diplomás művészeket, vagy olyanokat, amelyek ilyen részarányok vállalására művészi szabadságuk okán nem vállalkoznak.
Erre viszont a törvény választ ad: bevezeti a kiemelt és a nemzeti intézményeknél a felsőfokú végzettségű kvótát a kiemelteknél 60%-ban határozza meg, a nemzeti szervezetek esetében 70%-ban.
Ez kifejezetten azért került be, mert bár bár vannak kivételek, és erre a törvény lehetőséget is ad, mégis elismeri hogy a tartós, magas szintű működés záloga mégis csak az, hogy képzett művészek dolgozzanak az intézménynél.
Sándor: A színházművészetben máshol dolgozók, például a tervezők szakképesítése mennyire fontos?
Az előadó-művészeti törvény, ahogy a neve is jelzi, elsősorban az előadóművészi tevékenységre fókuszál, az ahhoz kapcsolódó egyéb területekre vonatkozva ilyen piacvédelmi előírásokat nem tartalmaz. Ezek a vállalkozók, akik díszletet jelmezt terveznek, tartozhatnak a kereskedelmi vagy iparkamara égisze alá.
És ha közalkalmazotti munkaviszonyban dolgoznak a színháznál? Isten tudja, milyen végzettséggel.
Közalkalmazottaknál van végzettségi előírás, hogy melyik munkakör milyen fokú végzettség birtokában tölthető be.
Ez csak azért izgat, mert tudok olyan tervezőről, aki közalkalmazott egy vidéki színháznál, de nincs szakirányú végzettsége. Ez kizáró ok lehet?
A 60% csak az előadóművészekre vonatkozik. A díszlettervező az nem művészi, az művészeti munkakör, az másik.
A közalkalmazottként foglalkoztatott tervező esetben a munkáltatónak megvan az a lehetősége, hogy mentesítheti a munkavállalót a végzettség alól.
Dr Póka Júlia: a díszlet- és jelmeztervezés is művészi munkakör. A probléma az ezzel a rendelettel, hogy például a tervezők esetében nem fedi a hatályos képzési rendszert a megfogalmazás.
A látványtervező művész szakon képzik a jelmeztervezőket is. Az öltözéktervező szakon divattervező képzés folyik, amely másik szakma, illetve nincs tekintettel arra, hogy húsz évig nem volt szakirányú képzés, így az aktív tervezők jelentős része képzőművész vagy építész diplomával rendelkezik.
Ezzel kapcsolatban jó lett volna egy egyeztetés a rendelet kibocsátása előtt. De még mindig lehet módosítást tenni, amihez a tervezők felajánlják segítségüket.
Másik probléma, hogy ne három év legyen a minimum képzettségi előírás, mert az egy fajta visszalépés lenne az eddigi képzési gyakorlathoz képest, öt éves, tehát felsőfokú mesterképzési szak lenne inkább elfogadható a tervezők részéről.
Sándor: Visszatérve, hogy kit tekintünk diplomás színésznek. Mi feleltethető meg még az egyetemi végzettségnek a SZEF és Kaposvár mellett?
Államilag akkreditált egyetemi végzettség. A SZEF és Kaposvár mellett most nincs más. Színész I, színész II és a magántanodák nem tartoznak bele.
Sándor: Mi lesz azokkal a színész I-kel, akik húsz éve színész I-ek?
A kvóta nem 100%-os, tehát nem csak azok léphetnek fel, akiknek egyetemi diplomájuk van. Az igazgatóknak lesz majd az a dolguk, hogy számba vegyék, a rendszeresen foglalkoztatott színészek közül kinek van diplomája.
Fontos, hogy ez csak a kiemelteknél és csak a nemzetieknél jöhet ez egyáltalán szóba, mindenki másnál ilyen követelmény nincsen. Ezeknél valóban egyfajta tudatos tervezést igényel a dolog. És hogy a maradék 30 ill. 40%-ot mely művészekből alakítják ki.
Dr. Tomori Pál az Előadóművészi és Jogvédő iroda igazgatója: Azt gondoltam, hogy összeszedném azokat a visszatérő kérdéseket, amelyek immár lassan húsz éve visszatérően megjelennek.
Ezek alapvetően két körbe sorolhatók: 1. Miért nincs nekünk erős érdekvédelmünk, a másik, hogy akkor most mit csináljak, ha nincsen.
Az első alapvetően a következő kérdésekre vezet vissza. Az egyik a kamara. A kamarával kapcsolatban már két évtizede vannak rettenetes félreértések ezzel az üggyel kapcsolatban. Kamarát színészeknek nem lehet létrehozni, ha kamarának azt tekintünk, amit kamarának tekintünk: egy hatósági jogosítványokkal is felruházott köztestületet, amelyik különböző korlátozásokkal gátolja, szűri a piacra lépés lehetőségét.
Azért nem lesz ilyen kamara, mert ez azoknak van, akik veszélyesek a társadalomra. A színészek nem veszélyesek.
Kamarájuk van az ügyvédeknek, de ez nem azért van, hogy a piacra lépést korlátozza, hanem hogy megvédjen bennünket azoktól a képzetlen ügyvédektől, kontároktól, akik esetleg nagy bajt tudnak csinálni, ha nem értenek a szakmájukhoz.
Orvosoknak van kamarájuk, építészeknek, gyógyszerészeknek, biztonsági őröknek, hogy azért lehessen tudni, ki mindenki juthat fegyverhez.
Ilyen fajta korlátozás a színészek esetében alkotmányellenes lenne, és nem lehet korlátozni azt, hogy valaki erre a pályára lépjen, mert ez egy művészeti tevékenység, alapvető, mindenkit megillető jog. Tehát nincs kamara, és ebben a formájában soha nem is lesz.
A következő kérdés az szokott lenni, miért nincsenek akkor legalább minimum feltételek, kötelező minimum, hogy mennyit lehet fizetni.
Ez azért nincsen, mert egyelőre nincs olyan közös foglalkoztatási forma, amit egységesen, feltételekkel szabályozhatnánk. Van vállalkozás, munkaviszony, társas vállalkozás – ezekre mind más szabályok vonatkoznak.
És még egy fontos: a klasszikus érdekvédelmi szervezet, a szakszervezet, alapvetően a munkahelyeken kap jogosítványokat , és alapvetően a munkaviszonyban állók esetében. Vállalkozásoknál gyakorlatilag eszköztelen.
Tehát, ha azt mondjuk minimum feltételek – kinek? Mire? Munkaviszonyban állóknak? Társas vállalkozóknak? Míg nincs olyan érdekvédelmi szervezet, ami a foglalkoztatási formától függetlenül tudja védeni a tagjait, addig nincs olyan, hogy minimum feltétel.
Munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony esetében vannak minimumok, kötelező korlátok, de ezek általában nem szakma specifikusak.
Fel szokott még merülni ezeknek a minimum feltételeknek a kapcsán, hogy vállalkozók nem tudnak összefogni, mert a szolidaritásnak jogszabályi korlátai vannak. Vállalkozók esetében mindenfajta egyeztetése a közös feltételeknek a mai szabályok szerint kartellnek minősül.
Tehát vállalkozók nem tudnak szakszervezetet csinálni. A vállalkozó a piacgazdaságban a termelői, tőkeegyesítő oldalon áll, következésképpen, hogyha összehangolt feltételeket alkalmaz, az nem szakszervezet, hanem kartell, amit büntetnek.
Jó példa erre a tervezők kamarája, kiket jó 30 millióra büntetett meg a versenyhivatal, mert kiadtak egy ajánlást, hogy mennyinek kellene lenni a minimum díjaknak. És már erre is azt mondták, hogy versenykorlátozó hatású.
A harmadik dolog, hogy nagyon szemérmesek vagyunk a fizetésekkel kapcsolatban. Egyáltalán semmilyen felmérés nincsen. Én 2011-ben bekértem az összes színháztól a vállalkozók, munkaviszonyban állók, megbízási szerződéssel rendelkezők havi fizetését – persze név nélkül.
Amit kaptam egyrészt ijesztő volt olyan szempontból, hogy ilyen összegekből nem lehet megélni. Amikor meg öngondoskodásról beszélünk, akkor ezen összegekből pedig félretenni végképp nem lehet, és valahogy nem beszélünk erről. Vagy beszélünk, de azt olyan szemérmesen. Pedig kellene beszélni, mert addig nem is lehet erős érdekvédelem.
Utolsó, amit még megemlítenék: szolidaritás. Szolidaritás ügyében igen rosszul állunk. Addig nem lesz erős érdekvédelem, amíg a legnagyobb és legnépszerűbb művészek nem állnak mellé, méghozzá érdek nélkül – ezt hívják szolidaritásnak.
Amikor mellé állok egy olyan ügynek, ami személyesen nekem semmilyen hasznot abban a pillanatban nem hoz. Elő kell venni az amerikai színészszakszervezetnek az alapszabályát. Az úgy kezdődik, hogy ennek a szakszervezetnek egyetlen áthághatatlan szabálya van, s ez a szolidaritás.
Ez a „Rule No. 1’” – Egyes számú szabály. Mindenki a kötelezően elfogadott döntésekhez tartja magát, s ha sztrájk van, akkor Schwarzenegger is sztrájkol. És amíg ez nincs nálunk – a sztrájkot most felejtsük el – addig nem nagyon tudjuk számon kérni az erős érdekképviseletet.
Sándor Erzsi: De amíg divat nálunk azt mondani, hogy a színház az nem egy demokratikus intézmény, addig nem is fogják a szakszervezetet egy létező és valóságos terepnek tekinteni.
Tomori: Ezzel nem tudok egyetérteni. Amikor arról beszélünk, hogy a színház nem demokratikus intézmény, akkor művészeti dolgok döntéseiről beszélünk, nem pedig munkajogi döntésekről és nem munkafeltételekről. Munkaügyi perek szempontjából kevés számban, de vannak sikertörténetek.
Akik nyertek, még színészek és dolgoznak. Tehát fontos a szolidaritás, és elsősorban azok támogatására van szükség, akiket nem lehet megkerülni, s akiknek egyébként nincs szükségük az érdekvédelemre.
Utolsó gondolat, hogy ebből a gyengülő érdekvédelemből általában az következik, hogy a saját helyzetét mindenki egyfajta dzsungelharcként értelmezi, ahol teljesen egyedül kell boldogulnia. Ezt is cáfolni lehet, mert a helyzet az, hogy a meglévő segítségeket sem vesszük igénybe.
Nem tudtunk még átállni gondolkodásban sem teljesen. Például azt nem sikerült húsz év alatt tudomásul vennünk, hogy az esemény utáni tabletta itt, ezen a területen nem működik. Tehát amikor már aláírtunk egy szerződést, akkor utána már nagyon nehéz abból kijönni. Előtte kellene valakit megkérdezni.
Ez még nem működik. Az EJI-nek van egy honlapja – www.eji.hu – ott pl. az összes olyan adó- és társadalombiztosítási jogszabály, ami a művészek szempontjából érdekes, összegyűjtve, frissítve megvan. Összehasonlításokat teszünk közzé.
Tipikus kérdés szokott lenni: akkor most mi a jó nekem, mi legyek- vállalkozó, szabadúszó. Táblázatokat közlünk azt illetően, hogy kinek mit érdemes választani. Ez hogy néz ki adó, munkajogi védelem, stb. szempontjából. Aztán nem jönnek be a színészek a jogdíjukért.
Vannak pl. televíziós ismétlési jogdíjak, és száz és száz művész van, aki annyit nem tesz meg, hogy regisztráljon, a bankszámlaszámát megadja.
Amennyire tudunk, részt veszünk a budapesti és a kaposvári egyetem képzésében. Három évvel ezelőttig tartottam féléves kurzusokat a SZEF-en, utána már hiába könyörögtem, hogy legalább a végzősöknek és legalább annyit, hogy legyen egy pici rálátásuk a saját munkafeltételeikre.
Ezt valószínűleg vissza kellene hozni. De azt sem tartom lehetetlenek, hogy ez társulati ülésen történjen meg akár színházanként. Mindenesetre az oktatás az elég fontos.
Dr. Póka Júlia arról tud beszélni, mi az, amire egy ügynökséget használni kell, vagy mire kellene. Póka Juli: elsősorban az adminisztratív terhek csökkentésében és a kommunikáció áramlásban fontosak az ügynökség.
A művész háta mögött van egy olyan biztos kommunikációs csatorna, amely közvetíti számára a munkát, illetve minden terhet levesz a válláról. Az ügynökségi tevékenység EU szinten harmonizált, de az egységes jogi szabályozás ellenére Európában nem egyformán elterjedt és elfogadott.
Érdemes kitérni az Egyesült Államokra. Az ott teljesen más piaci rendszer, sokkal magasabb gázsik jellemzőek, főleg a filmiparban. Ott jóval differenciáltabb a képviseleti rendszer, tehát nem csak ügynöke van a színésznek, hanem mellette menedzsere, jogásza, sajtósa.
És az a művész, akinek nincs legalább egy ügynöke, nem is rúg labdába. Nagyon nagy apparátussal működnek az ügynökségek, napi kapcsolatban a casting ügynökségekkel. Ezáltal percre kész információk vannak a munkalehetőségekről.
Mi messze vagyunk még ettől, ez irányba kellene haladni. Minél több művésznek kellene belépni ebbe a rendszerbe, akkor lehetne ezt tovább differenciálni. Szerintem jóval több az előnye az ügynökségi képviseletnek, mint a hátránya.
A magyar ügynökségi struktúra nem tekint vissza nagy hagyományokra, hiszen a rendszerváltást megelőzően a Szerzői Jogvédő Hivatal, illetve az Interkoncert látott el kvázi ügynökségi feladatokat. Illetve külföldi impresszáriók jelentek meg az országban és elsősorban klasszikus műfajban vittek külföldre művészeket.
A rendszerváltással jelentek meg az első privát ügynökségek – a közvetítő ügynökségek, akik elsősorban művek jogait közvetítik, illetve a képviseleti ügynökségek, ahol az individuális művészeket, illetve azok gazdasági társaságát képviselik.
Ez utóbbi területen a KÉK Művészügynökség a legjelentősebb. Több mint 70 művészt képviselnek. Az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján elmondható, hogy nagyon sok eredményt értünk el az érdekérvényesítés területén.
A képviseltek között vannak színészek, rendezők, koreográfusok, tervezők, írók, zeneszerzők, műfordítók, dramaturgok, képzőművészek, operatőrök, újságírók és még súgó is.
Ami nagyon fontos, hogy az ügynökség minden adminisztratív terhet levesz a művészek válláról, így arra koncentrálhatnak, amihez értenek.
Mire terjed ki az ügynökségi feladatkör? Az ügynökség feladata ott kezdődik, hogy beérkezik a szerződési ajánlat. Az ügynökség részleteiben letárgyalja a szerződést a művész helyett és nevében. Gyakorlatilag professzionális érdekképviseletet nyújt és az adott körülmények közt a lehető legjobb szakmai, anyagi és jogi feltételek elérésére törekszik.
A művész helyett aláírja a szerződést, kiállítja a számlát, bevételezi a gázsit, illetve igény szerint kifizeti részére. Ezen kívül egyezteti is a művészt, nyomon kíséri a szerződések teljesítését, bármilyen ezzel kapcsolatos vitában segítséget nyújt, illetve amennyiben késedelem vagy nem teljesítés történik a színház részéről, felszólító levelet küld, illetve a szükséges jogi lépéseket is megteszi.
Sajtókapcsolatokat is az ügynökség tartja fönt, referencia anyagot készít, személyiségi jogi sérelmek esetén is tanácsot ad, megszervezi a jogi védelmet. Gyakorlatilag minden a művésszel kapcsolatos lényeges információ az ügynökségnél gyűjtődik össze és a művész javára fordítódik.
Ezek az ügynökség alapfeladatai, de természetesen az ügynökség törekszik arra is, hogy újabb munkalehetőségeket kutasson föl. Ez nem alapfeladata a klasszikusan vett képviseleti ügynökségnek, mert ha munkát is szerez, az egy magasabb jutalék kategóriába tartozik.
A KÉK ügynökség felismerte az egyre romló foglalkoztatási körülményeket és saját produkciók létrehozásával bővítette a profilját, amelyben saját művészei működnek közre. Tehát egyfajta alkotóműhelyként is működik.
Az ügynökség jellemzően a vállalkozói típusú művészek képviseletét látja el, közalkalmazotti jogviszony esetében kevésbé veszik igénybe. Ott kötöttebbek a munkajogi feltételek, kevésbé van játéktere egy ügynökségnek. Az elmúlt 10 évben kidolgoztunk szerződésmintákat, amelybe beépítettük a művészeket védő garanciákat.
S most már ezek a szerződésminták, illetve ezeknek bizonyos klauzúlái már beépültek televíziók, filmes cégek és színházak szerződési gyakorlatába.
Sándor: Mennyire arisztokratikus, elit klub a KÉK ügynökség? – Póka: természetesen vannak sztár színészek a csapatban. Pécsi Júlia, az ügynökség vezetője nagyon jó érzékkel választja ki azokat, akikben lehetőséget lát. Már tehetséges fiatal, kezdő színészeket is felkarol.
De azt tapasztaljuk, hogy főleg csomagszerződések esetében, pl. csoportos casting esetén, ha neves színészek mellett fiatalok is szerepelnek az ügynökség ajánlatában, akkor a neves színészek szerződési feltételei gyakorlatilag irányadók lesznek a kezdő művészek számára is. Tehát az ügynökségnek van egy felfelé húzó ereje.
Sándor: Hogyan lehetne megoldani, hogy az előbb említett szolidaritást a KÉK ügynökség neves színészei vállalják magukra?
Póka: Fontos a szolidaritás, és hogy legyenek olyan események, ahol megszólalnak a neves színészek és elmondják, hogy ők hogy csinálják. Szerintem az a legfontosabb, hogy minden egyes művész ismerje föl saját jogait és érdekeit és próbálja meg érvényesíteni akár ügynökséggel, jogi képviselő útján, akár szakszervezettel vagy saját maga által.
Mert ebben az eseten kevésbé lesznek kiszolgáltatottak és kevésbé lesznek kijátszhatóak egymással szemben. Ne magányos harcosok klubja legyen a művésztársadalom, hanem valódi csapatjátékosok közössége, akik tisztában vannak saját értékükkel és saját jogaikkal.
Pintér Béla a Pintér Béla Társulat vezetője nem olyan régen azt mondta, gondolkodnak, nem kellene-e inkább külföldön keresni a lehetőséget a munkára. Egyáltalán, az életlehetőséget.
Pintér Béla: nem ért annyira a jogi dolgokhoz. Panaszkodni is fogok. Úgy érzem, a független alkotókat sokkal rosszabb helyzetbe hozza a módosított színházi törvény. Annak idején még a 2008-as törvény előtt Zsámbéki Gábor és Mácsai Pál megkértek, hogy írjam alá a törvénnyel kapcsolatos aggályokat.
Már akkor is az volt a probléma, hogy a VI. kategória túl sok művészeti ágat foglal magába. Akkor valamelyest megnyugtattak bennünket. Akkor azt vetettük fel, hogy a törvényből hiányzik az érték definíciója, de akkor is elmondták a jogászok, hogy ezt jogilag nehéz definiálni.
Összességében elmondható, hogy az előző törvény a függetleneknek biztosította a mindenkori színházi költségvetés 10%-t és emellett nagy segítség volt mindenkinek a TAO – a jegybevétel függvényében történő támogatás. A problémát abban látom, hogy a függetlenek valamiért szálka a jelenlegi kultúrkormányzat szemében, és ebben a törvényben is valahogy ez látszik. A 10% is csökkent, annak a szétosztása is különböző lobbik mentén dőlt el.
Én a magam részéről több, mint húsz éve dolgozom színészként, azon belül tizenvalahány éve rendezőként. És elég szép sikereket értem el. Elmondtam már, ha a külföldi fesztiválokon való részvételt valamiképpen értéknek tekintjük – jelen van a Katona József Színház, meg jelen vannak a független társulatok, s erre az értékre érzéketlennek látom a jelenlegi kultúrkoncepciót.
Annak idején az is reményre adott okot, hogy emlegettek miniszteri keretet. Most meg én nem tudok róla – bár attól még lehet, hogy van. Mi elvileg gondolhatnánk magunkat kiemeltnek, de nem tehetjük, mert a társulat művészeinek 60%nak diplomával kell rendelkeznie.
Ilyen papírral én sem rendelkezem. Csapongva beszélek, tulajdonképpen megismételhetném a múltkori beszédemet, de az nem tűnne elegánsnak. Inkább kérdésekre várok.
Arra a kérdésre, hogy miért nem pályáztatható az igazgatói széke, a válasz az volt, hogy ez egyesület, nem az állam által fenntartott intézmény. A civil egyesület pályázhat, pályázik évente és kap is pénzt működésre.
Ami a törvényt illeti, az „érték” nehezen definiálható fogalmát hangsúlyozza. Ha valaki itthon és külföldön is kiharcol magának nagy nevet, ne legyen ellehetetleníthető azzal, hogy a pénzt nehezen hozzáférhetővé teszik a törvény alkotói.
Dr. Kriza Zsigmond kérdésre, hogy mennyire fontosak az alternatívok, s hogy nem csak anyagi kérdésről van szó, hanem valami szemléletről , a jelenlegi előadó-művészeti törvény tartalmaz-e valamifajta értékpreferenciát vagy kultúrkoncepciót , azt válaszolta, hogy nem.
Ez egy keret jogszabály, ami nagyon sokféle tartalommal megtölthető. A jövőben az állam fogja meghatározni, hogy milyen kulturális preferenciákat alkalmaz a közpénzek szétosztásakor. Fontos, hogy az állam mit gondol a kultúráról és az államnak milyen a költségvetési helyzete.
Maga a törvény szempontokkal, keretekkel járul hozzá ahhoz, hogy a mindenkori kormány, a mindenkori megfontolásait érvényre tudja juttatni. Ebből az új modellből nagyon pontosan megállapítható lesz, hogy mely területeket preferál az állam, s mely területeket nem.
Magának a törvénynek nincs politikai felelőssége, a kormánynak viszont van. Egy abszurd példa erre: ha az állam úgy dönt, hogy csak és kizárólag a szabadtéri színpadokat támogatja és abba beletesz 8 milliárd forintot, akkor azért vállalnia kell a következményeket – ez a törvény alkalmat ad erre.
A törvény maga egy nagyon szenzitív, mindenre rezonáló jogszabály, a pályázati úton támogatásban részesülő szervezetek számára pedig külön, a törvényen kívül egy rugalmasan évről évre változtatható minőségbiztosítási szempontrendszerrel működik, amit szakemberek fognak kidolgozni. Szerintem a törvény kellően strukturált, kellően pontos.
Tehát ha az állam eldöntötte, hogy mit akar, akkor meg tudja a törvény alapján tenni. Az állam dolga az is, hogy a szakmai testületébe milyen szakembereket kér fel, utána ezeknek az embereknek is megvan egyfajta tanácsadási felelőssége.
Van zenei, tánc és színházművészeti bizottság. Tehát a struktúra tagolt és kellően szakmai is. A 2013-as év lesz az első, ami az új struktúra alapján készül, akkor majd érdemes lesz kiértékelni a tapasztalatokat.
A színészekre visszatérve kérdésre kiderült, hogy jelenleg a teremben 8 profi, a színészetből élő művész van jelen. Többféle becslés van, hogy Magyarországon ma hány színművész van, aki ebből a tevékenységből él meg. Ezertől tízezerig terjed a skála.
Nyilván ez attól is függ, hogy kit tekintünk színésznek. Valószínűleg a reális szám kétezer körül lehet. Az, hogy ilyen kevesen vannak most is, az is jelzi, hogy a terület mindenképpen változás előtt áll, a struktúra is változik, a színházak száma is.
A változások elindultak. Egy dolgot tudok jó szívvel javasolni, hogy beszéljenek egymás között erről a kérdésről. Két dolgot érdemes átgondolni. Meg kell tudni határozni, hogy mit szeretnének elérni úgy, hogy az képviselhető legyen.
Én felajánlom, ha hozzám fordulnak elmondom, hogyan lehet ésszerűen, szakmai keretek között képviselni. A másik pedig az, hogy ha meghatározták , hogy mit szeretnének, akkor ahhoz érdemes az eszközöket is megtalálni.
Elhangzott a szolidaritás, tehát hogy legyenek olyan képviselők, akik szakmai tekintélyükkel ezt meg tudják jeleníteni, a döntéshozók felé közvetíteni tudják. Nagyon sokféleképpen alakulhat még a magyar színészek sorsa, a helyzet olyan, hogy aktivitásra van szükség.
Ne csak nézői legyenek ennek a darabnak. Sokszor tapasztaltuk, pl. a filmtörvény előkészítése során, hogy eszükbe sem jutott a színészeket megkérdezni.
Póka Juli – a módosítás nem titkolt célja, hogy a kőszínházi struktúrát védje meg abban a helyzetben, amikor az egész struktúra fenntartására nincsen pénz.
Ez szerintem az álam részéről egy értékítélet. A művészek túlélési esélyei ill. kiszolgáltatottságának csökkenése szempontjából nagyon fontosnak tartom a kőszínházi struktúrán kívüli munkalehetőségeket.
Ez alatt nemcsak a filmet, televíziót, reklámfilmeket értem, hanem a független és a magánszínházakat is, amelyek alternatívát jelentenek a kőszínházi struktúrából kiszorult vagy átmenetileg munkanélkülivé vált művészeknek és természetesen a független művészeknek, emellett kiegészítő jövedelemforrást is jelenthetnek a kőszínházi munkák mellett.
Ez egy mobilisabb, a fennálló színházi struktúrától függetlenebb formáció. Nagyon fontos, hogy ez megmaradjon, és nem csak a kultúra sokszínűsége, hanem a művészek szempontjából is.
Gyimesi: egy szempont még a változásokhoz. A támogatási változások mindig költségvetési törvényben öltenek testet. Arról azonban nem szabad elfeledkezni, hogy a 2009. év volt az első éve ennek a törvénynek és azóta folyamatosan csökkent ennek a törvénynek a költségvetési támogatása.
Tehát van egyszer az ún. kulturális politika ilyen-olyan hullámzása, de e mögött meghúzódik egy rendkívül masszív, következetes pénzügyi politika, ami azt mondja: innen ki lehet vinni a pénzt. A belső harc már ennek a következménye, a szegénységen belül zajlik.
Van egy másik elem is, ami kevesebb figyelmet kapott: a TAO, Társasági Adókedvezmény, a mi a filmtörvény után a második olyan nagy lépés volt, ami jelentős pénzeket mozgathatott meg.
Szándékosan zenei példát említve a magyar szimfónikus zenekaroknak döntő többsége Magyarországon koncertezik. És van egy kisebbsége, amely döntő mértékben külföldön koncertezik. Ez utóbbi kategóriának lényegesen nagyobb a társasági adóbevétele.
Tehát maga a rendszer is tele van belső anomáliával. De ott van a látványsportok területe, ami a többszörösét hozza, s ami teljesen más rendszer alapján működik. A társasági adó közvetett állami támogatás, átengedett pénzeszközről beszélünk.
Sándor Erzsi: azért kell beszélni az életpályáról, hiszen huszonévvel ezelőtt, amikor mi végeztünk, annyira jellemző volt, hogy milyen életpálya vár egy színészre. Ez oly mértékben hullott széjjel.
Gyimesi: Én legutóbb ezzel a szóval, „életpálya-modell-lel”, a Széll Kálmán-tervben találkoztam a korai nyugdíjak megszűnésével egyidejűleg kötelezettségként határozta meg, hogy ahol ezt megszűntetik, ott ki kell dolgozni párhuzamosan az életpálya modellt.
Jelen esetben a művészek szakmai nyugdíjára gondolok. Itt az egyik rész már maradéktalanul megvalósult, mert maga a szakmai nyugdíjrendszer megszűnt, most már csak az életpálya modell lenne hátra.
Ennek semmilyen nyoma nem látszik és nem is találkoztam még emberrel sem, akinek bármilyen elképzelése lett volna erre vonatkozóan. Sőt. Egy művésznél komoly aggályaim vannak ezzel kapcsolatban. De még zenészként is, hiszen húszon valahány évesen is ugyanazokat a hangokat kell lejátszani, ha a szerző azt írta oda, mint hatvanévesen.
Ilyen szempontból nincs valami nagy mozgástér. Szerintem ez félrevezető. Ez egy olyan sajátos foglalkozás, ahol különböző pályákat lehet futni és azzal kell kalkulálni, hogy itt a bizonytalanság az egyetlen biztos pont.
Ez elég jó végszó dr. Bakó Tihamér pszichológusnak, aki egyébként a budapesti Rögtönzések Színházának alapítója. Általában pszichológusok ritkán kerülnek színészek közelébe. Ha igen, akkor már igen nagy baj van.
Dr. Bakó Tihamér: Biztos pontot kellene mutatni. Azt gondolom, hogy ez a helyzet, amiről beszéltünk, valamilyen szinten modellezi azt a helyzetet, amiben azok érezhetik magukat, akiknek a színházai megszűnnek. Mi is elkezdtünk beszélni egy halom jogi dologról, hogy hogyan tudunk benne maradni abban a rendszerben, amiben valahol a krízis zajlik. Ennek az élménye nagyon zárt.
Akik benne vannak ebben a helyzetben, azok kezdik elveszíteni az önértékelésüket. Megszűnik nemhogy az életpálya, hanem az a remény, hogy valamit tudnak tenni ezen a területen. Én is többször találkozom művészekkel, akik különböző krízis helyzetekbe kerülnek.
Maga a művész az élete pályáján is gyakran kerül alkotói válságba, de ez nem az alkotói folyamatnak a krízise, hanem ez olyan élethelyzet, amiben máshogy kell viszonyulnunk. Az alkotás során megjelenő folyamat egy másfajta belső dráma, hogy hogyan tudok tovább lépni.
Azt gondolom, hogy ebben az értelemben nagyon fontos, ami most itt történik. Mert a belső alkotó folyamatban meg tudom küzdeni azt a harcot, amiből megszületik valami. De ez most egy más helyzet, amiben most önök vannak. Megszűnik a TÉR. Az a tér, a világ, ami eddig közrevette önöket. Mi ezt magunk is átéltük. Én a Lipóton dolgoztam pszichológusként és ugye megszűnt az a világ, amiben mi dolgoztunk.
Ez a mi számunkra is borzasztó volt, de nyilván a betegek számára is igazi félelmet jelentett. Tulajdonképpen a” beteg karrierjük” tört ketté . És ezért nagyon fontos, azt gondolom, ami itt megfogalmazódott, hogy azt mondják, a krízisek spontán megoldódnak akkor, ha olyan közeg vesz bennünket körül, amely segítik, hogy ebben az állapotban ne legyünk egyedül.
Azt látjuk, hogy ma is nagyon kevesen vagyunk itt, s nem nagyon tudjuk jól menedzselni saját kríziseinket. Azt gondolhatnánk, hogy ez marad legutoljára: hogy is vagyok én a lelkemmel? Vagyok egy alkotói identitásban és azt élem meg, hogy ez nem érték mások számára.
És nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem tudom ezt jól menedzselni. De hogyha olyan közeg vesz körül, amely ezt az értéket látja, és engem olyannak lát újra és újra, minek én is tudom látni magam, mert tudom olyannak is, hogy nem tudok semmit, de hogyha látom azt, hogy valaki jön, és azt mondja, hogy milyen érték volt, ahogy múltkor az előadáson ott voltam.
Én több könyvet írtam a krízisről, s kaptam egy levelet, hogy hogyan segítették őt a könyveim különböző kríziseken át. Ez egy nagyon fontos tükör számomra is, hogy tudok ilyen is lenni. De tudok olyan is lenni, hogy az állam értéktelennek kezd látni engem és kezdem én magam is föladni.
Ezért van jelentősége egy ilyen ügynökségnek, hogy van egy háttér. A menő színészeknek könnyű, mert őket valószínűleg el lehet adni. De akik olyan élethelyzetben vannak, hogy már magukban sem hisznek, hát ők honnan kapnak segítséget?
Innen, ebből a közösségből, ami itt most megfogalmazódott, megteremtődött. Ez ad újra és újra lehetőséget, hogy bizonyos értelemben újjá lehessen születni. De várjuk a kérdéseket.
Imre István a szabadfoglalkozású színészek közül legalább 5-600 színészt képvisel. Az a borzasztó, hogy 20-22 év után a színészek helyzete még mindig nincsen rendezve. Sok mindenről beszéltünk a mai napon, de arról nem esett szó, hogy ebben a rendszerben mi milyen adózási feltételekkel veszünk részt.
Miért kell nekünk színészeknek kényszervállalkozóknak lennünk? Mi nem fektetünk be semmit, nem lehet semmit elszámolni amortizálódásként. Mert mi magunk amortizálódunk. Ez a különbségtétel nincs meg: a színház működtetése, mint vállalkozás és a színész alkalmazása, mint színész.
Hogyan lehetne egy olyan művészeti kategóriát létrehozni, amikor azt lehetne mondani, hogy én egyszerű megbízási szerződéssel dolgozni tudok. Én úgy gondolom, hogy a mai világban a legfontosabb dolog a kultúra. Ha az ránk szakad, akkor semmi nem lesz ebből az országból.
Arról volt szó, hogy nem lehet színész kamarát csinálni. De nekem akkor miért kell az iparkamara tagjának lenni?
Gyimesi: A lefestett állapot teljesen valós és létező, itt nem azért nem esett szó erről, mert nem fontos, hanem nagyon sok mindenről nem esett szó. A kilencvenes évek elején indult el ez a folyamat.
Ekkor az állam elkezdte ösztönözni az önkirablás módszerét. Ezzel az állam oldalán iszonyatos hiány keletkezett, hiszen elmaradtak a korábbi közteher befizetések. Így kialakult a kényszervállakozók országa. Ebben az időben a munkaadói járulék 44% volt és nagy volt a kísértés, hogy ha ezt az összeget nem fizetjük be az államnak, hanem valamilyen módon elosztjuk egymás között, akkor mindenki jól jár, kivéve az államot.
Ez egy folyamatként indult, de aztán a pénz elkezdett fogyni mindenhol, az állam is elkezdett a vállalkozóknak relatíve komoly kötelezettségeket előírni. A színházi területen megszűntek a munkaviszonyok és helyükbe beléptek a számlakönyvekkel rendelkező vállalkozók.
Nem elfelejtendő, hogy a vállalkozók csak a minimálbér után fizettek nyugdíjjárulékot, és most már létezik az a korosztály, amely ennek következtében 30-40-30 ezer forintos nyugdíjat kap. Hol tartunk most. Közben történt egy-két dolog, s azt azért meg kell egymást között állapítanunk, hogy ez nem az állam felelőssége volt.
2005-ben elfogadta a parlament az echoról szóló törvényt, ami egy egyedülálló lehetőséget biztosított művészeknek és újságíróknak , hogy egy egyszerűsített és rendkívül kedvező közteherviseléssel váltsák ki leplezett, színlelt szerződéseiket és ehelyett létesítsenek szabályos jogviszonyokat.
Ez a törvény a mai napig a létező legkedvezőbb közteherviselési kínálat. Ennek ellenére a egyfelől mert a reflexek nagyon lassan változnak, a könyvelők nem fogják rábeszélni a kuncsaftjaikat, hogy szűntessék meg a könyvelést, valamint a betéti társaságok jelentős részét nem tudják megszűntetni a társaságok, mert a pénztárban akkora hiányok vannak.
Milyen jogokkal rendelkeznek azok, akik itt vannak. Azt, hogy ezeket a jogokat a másik oldalon nem fogadják el és nem méltányolják, az további lépés és kérdés az. hogy ezt az állapotot újra és újra el kell-e fogadni.
Az a baj, hogy nagyon sok helyen az országban nem hajlandók elfogadni az echós kifizetést, csak a sima számlásat. Mi nem tartozunk bele a klasszikus vállalkozásba. Ezen kellene változtatni.
Póka Juli: Zárszó mindenképpen Hajrá! Suka! 2005-ös az a PM irányelv, ami pontosan arról szól hogy mi az, ami fiktív munkaszerződésnek minősíthető. Ezzel kapcsolatosan az én tapasztalatom, mint jogi képviselő az, hogy a multinacionális intézmények vagy televíziók nagyon komolyan veszik ezt az irányelvet és kizárólag ekhosan foglalkoztatnak akár egy rövid TV műsorhoz is művészeket, akkor is, ha az nem lenne indokolt.
Mondván, hogy fennáll a veszélye annak, hogy fiktív munkaszerződésnek minősítik, s magas bírságot kell fizetnie a munkáltatónak. Ez az irányelv máig hatályban van. Azt tartanám jó rendszernek, ahol a művészeknek nem kellene kényszerből vállalkozniuk, de nem kell elvenni a lehetőséget azoktól sem, akik vállalkozókként akarnak dolgozni, mert számukra az kedvezőbb.
Sándor: Megköszönjük mindenkinek, a résztvevőknek, hogy eljöttek, s még itt lehet egymás között beszélgetni. Mindenféleképpen hasznos volt.
Szkárossy Zsuzsa fotói