Hollósi Dániel írása a POSZT-ról

Pedig olyan szépen indult minden! Amikor megálmodták, hogy az addig vándorló fesztivál állandó otthonra lel Pécsett, mindenki úgy gondolta, hogy szerencsésebb nem is lehetett volna ez a félig-meddig a szakmából és alulról szerveződő kulturális történés, amit ráadásul a politika is felkarol – annyira nem is ordítóan önös érdekből. Mert mekkora ajándék volt ez Pécsnek, amikor kb öt másik város is ugyanúgy megfelelt volna, s hol volt még ekkor az EKF!

Az alapító-motor Jordán Tamás alapeszméje, hogy a POSZT lesz a színház és közönség évenkénti találkozása, ünnepe kezdetben átlengte az egész fesztivált. Fontos volt a verseny és a megmérettetés, de azért a lényeg mégis az volt, hogy eljöttek egy-másfél hétre a színházcsinálók, és birtokba vették a várost. Beszélgettek, söröztek, fröccsöztek a pécsi polgár meg lépten-nyomon ismert színházi arcokba futhatott bele.

Godot-ra várva

A Jordán Tamás és Simon István nevével fémjelzett első tíz év maga volt az idill: de nemcsak azért, mert a színész szakma nagy része tényleg leköltözött úgy fizikailag is a városba, hanem mert volt élő diskurzus. Volt persze összeveszés, sértődés is bőven, de mint egy rendes világban, mindenki elmondhatta a magáét, kibeszélhette ami a szívét nyomta, felvázolhatta elképzeléseit a magyar színházról s közben szabadon összeveszhetett a másikkal – hogy aztán másnap szabadon ki is béküljön.

Ezt végezte ki a 2010-es kormányváltást követően meghirdetett (a felszín alatt addig is zajló) kultúrkampf, ami szépen bedarálta az amúgy is élesen polarizált és konfliktusoktól terhelt, politikával államilag súlyosan szennyezett színházi szakmát. A polgári oldal által meghirdetett kulturális forradalom és a POSZT kivéreztetése elsősorban a Fidesz felelőssége, de mindenki tevékenyen részt vett benne. Tíz év után a változás időszerűvé vált, de a korábbi vezetés és szervezés már nem akarta, merte megvívni a maga harcait, mikor tényleges egzisztenciális kérdéssé vált a feudális módszereket idéző állami pénztámogatás osztása, egyes színházak vezetői cseréje. A nemkonzervatív, nempolgári, nem hajmásipéterező színházasok pedig sok esetben tényleg kiszorították, lenézték a tömegeket szórakoztatni kívánó részét a szakmának. Utóbbi komplexusai nem véletlenül alakultak ki.

A POSZT mint presztízsfesztivál sorsa akkor pecsételődött meg, amikor az egykor egyeduralkodó Magyar Színházi Társaság mellé egyenrangúként felsorakozott a pénzügyileg, politikailag mégiscsak elkötelezett Magyar Teátrumi Társaság. A 2012 februárjában ratifikált átalakulást követően a pécsi önkormányzattal háromszereplőssé vált cég vette át az irányítást. Igaz, ha ez nem történik meg, az MTT által képviselt, mégiscsak Fideszhez dörgölőzni kívánó, vagy MSZT-ből kiszorítottak, kiszorultak, kilépők teljes bojkottja ellehetetlenítette volna.

A vihar

Időközben a POSZF NKFt. új vezetője Stenczer Béla (MSZT) és Kőhalmi Andrea lett (MTT) (utóbbi azután, hogy Révész Mária lemondott a megbízásról). Az életmentő beavatkozás azonban csak lassítani, megállítani nem tudta a széthullást. Az egyre durvuló közéleti környezet egyre inkább teret nyert a színházi világban, így a POSZT életében is. Bár ezen öt évben a szakmai rész nem sérült, és az Off programok is többnyire színvonalasak maradtak, mindig jött egy-egy botrány, ami viszont kódolva volt az MSZT, az egyre inkább erősödő MTT és a pécsi önkormányzat kényszerházasságába.

Mindenesetre az érintettek értelmesebb felének már egyre kevesebb kedve, ereje maradt a küzdelemre, és ahogy az élet oly sok más területen, a Fideszes körök, klientúra, vagy lekötelezettek egyre nagyobb teret nyertek. A sértődés, a nem beszélés és a hatalmi harc magasabb fokozatra kapcsolt.

Ennek kicsúcsosodása volt a jubileumi ünnep helyett kilépéssel, lemondással, vádaskodással, távol maradással és leszólásokkal terhes botrányoktól hemzsegő 15. POSZT 2015-ben.

Ezután csapott az asztalra a pécsi önkormányzat, hiszen a költségvetés felét, cirka 70 millió forintot mindig ő adta, s ráadásul szemben az NKA meg államtitkári és miniszteri támogatásokkal többé-kevésbé időben is. A POSZT-vezetők már sem úrrá lenni nem voltak képesek, sem befolyással nem bírtak az őket jelölő szervezetekre. Márta István megosztó közjátéka mint művészeti vezető az egyensúlyozásról szólt ugyan, de mégicsak független volt, és ha voltak kudarcok is 2013-ban, Márta még felvillantott a grandiózus fesztiválban gondolkodók számára egy lehetséges jövőt.

Kőhalmi és Stenczer intelligens, nyugodt, irányítása, konszenzus-kereső személye és vezetése azonban már olyan volt, mintha a barbárokat versekkel próbálták volna távol tartani Rómától a költők és filozófusok.

Ennek ellenére mint fő pénzosztó, a pécsi önkormányzat szándéka érthető volt: inkább egy professzionális szakmai szervezet megválasztását tűzték ki célul, minthogy elviseljék a kisiskolások módjára perlekedő színházi embereket. És itt még mennyi lehetőség lett volna a fesztiválban, ha nem győz a szokásos provinciális, rövidlátó politikai gondolkodás és hozzáállás!! De hát mint oly sok minden, a POSZT is túl értékes volt ahhoz, hogy hagyják önjáróvá, ne adj isten függetlenné válni.

Kiírtak egy pályázatot, amit nevezzünk stílusosan színjátéknak (műfaját tekintve tragikomédia), az önkormányzat által támogatott (delegált) Magyar Attila befutása gyakorlatilag nem volt kétséges a másik két pályázó Komáromi György és Kiss Lászó, illetve társaik előtt.

Úgysem, hogy ismert volt a pécsi Janus Pannonius Múzeum időszaki Leonardo-kiállításával kapcsolatos botránya, ami felelősségi szinten mindenképpen köthető Magyar Attila volt JPM gazdasági igazgatóhoz is. S itt nem arra gondolunk, hogy csúfos pénzügyi bukta volt a Leonardo-tárlat, ami Magyar önálló ötlete és projektje volt. Hanem a pénzügyi bukta után még pluszban kiderülő áfával való trükközés (aka csalás) miatti tetemes NAV-bírságra és nyomozásra. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy a helyi hatalom a kedvenc Magyarját a múzeumnál, majd a városi kulturális holdingnál pozícióba hozás után megint egy számára ismeretlen területet felügyelő bársonyszékbe ültesse. Mindezt azt követően, hogy a POSZT jelenlegi vezetőjét anno eleve elég furcsán, gyakorlatilag hatalmi szóval nevezték ki a JPM gazdasági vezetőjévé, aki ráadásul addig kulturális területen nem igazán volt tevékeny.

A POSZT kulturális értékének ijesztő presztízsvesztését, vagy az előre megszületett döntést jól jelzi, hogy nagyon más komolyan vehető pályázat nem érkezett be. A Magyar-féle pályázat egyik érdekessége, hogy nagy részét gyaníthatóan Szűcs Gábor írta meg.

A pályázat – tanulmány története szintén tanulságos. Némi jó szándékú noszogatásra a POSZF-nek kellett megrendelni 3 millió forintért (utóbb visszanézve saját maga ellen) az MTT- hez kötődő Mozaik Művészegyesülettől, azaz Szűcs Gábortól. A pályázatot nemhogy nyilvánosságra sem hozták soha, még maga a megrendelő POSZF sem láthatta.

Ennek két oka lehet, vagy az átszervezést előkészítő „szaktanulmány” idő előtti nyilvánosságra kerülését akarták elkerülni, vagy az, hogy a Mozaik NKA-s megbízásból, miniszteri keretből, közpénzből 5 millió forintos támogatást nyert el ugyanarra a dolgozatra. (Ugyan ez elvben a döntést nem érintette, de Szűcs 2015 végéig maga is tagja volt az NKA színházi kollégáiumának).

A háttérben munkálkodó erők mindenesetre biztosra akartak menni, és két vonalon is finanszírozni kezdték a dolgozatot. A POSZF új vezetése tudomásunk szerint azt a botrányt szerencsére már nem merte bevállalni, hogy az NKA-támogatáson túl a 3 milliós megrendelést is kiegyenlítse.

Az elveszett paradicsom

A pályázatok felett döntő közgyűlésen Jordán Tamás még próbálta menteni a menthetőt, de már túl késő volt, az önkormányzat által delegált Őri László alpolgármester, és az MTT által különös kegyetlenséggel vagy inkább morbid humorral kijelölt Rázga Miklós leszavazta a POSZT alapító szombathelyi igazgatót, és gyakorlatilag korlátlan hatalommal ruházták fel Magyart. Pedig Jordán csak azt szabta támogatása zálogául, hogy a nyilvánvalóan színházi analfabéta Magyar mihamarabb jelöljön ki egy művészeti igazgatót.

Magyar Attila feladata az volt, hogy minél olcsóbban, minél menőbb fesztivált hozzon létre, de ennél is fontosabb volt a pécsi önkormányzat és az országos kultúrpolitika befolyásának kiteljesítése. A kinevezést még azok az aggodalmak sem hátráltatták, hogy a POSZT-vezér a ZsÖK NKFt. gazdasági igazgatója, s a két szervezet érintettsége okán nemhogy felmerül, de realitás az összeférhetetlenség gyanúja. Pénzek mozgatása, bérleti díjak kény-kedv szerinti szabása, unortodox és kreatív megoldások tarkítják az együttműködést ma is.

Tavaly már pedig nemcsak a vezetői tisztánlátás, de a koncepció is bukott. Miközben a színházi szakma csak remélte, józanul mérlegelve már senki sem várta, hogy sikerülhet valóban és alapjaiban megreformálni a POSZT-ot szakmai tekintetből.

A cél egyértelműen egy sikeres, népszerű, tömegeket megmozgató fesztivál létrehozása volt. S bár az új gárda a változást elsőként ezen a területen ígérte, ehhez képest az első felvonás meglehetősen felemásra sikeredet. Szakmai oka nem sok lehetett, hogy a Zsolnay Kulturális Negyedbe vezényelték ki a fesztiválelemek nagy részét. Az már Márta Istvánnak sem sikerült 2013-ban, és akkor elég keserű pirula volt az üresen kongó Negyed. Az emlék ma is fájhat, hiszen a saját presztízs fesztivál Fényfesztivál tavalyhoz hasonlóan idén is a belvárosban kap helyet.

A fösvény

A szakmai programokra nem volt panasz, de a „fesztiváljelleg” nem jött össze, olyannyira, hogy a fő helyszín Zsolnay Kulturális Negyed gyakorlatilag üresen maradt. A programokért felelős Kővári Zsuzsanna produkciós igazgató és Szűcs Gábor fesztiváligazgató valószínűleg túl optimisták voltak, de tény, hogy kellő helyismeret híján vagy megvezették őket, vagy nagyon elszámolták magukat. Javukra legyen írva, tavaly még a fesztivál alatt mea culpáztak egyet, idén pedig már csak a szakmai programok kerültek a Zsolnayba. Tanultak hibáikból.

A könnyűzenei kínálatból egyelőre fényévnyi távolságra van az ügyvezetői pályázatban sunyi módon belengetett Adele (ami miatt egy komoly zsűri dobta is volna rögtön, akkora szemfényvesztés), de ahogy a tavalyi, úgy az idei program is a szélesebb közönség kielégítésére szolgálnak.Megfelelő anyagi források nélkül éppúgy lehetne a Bor Mámor Pécs, mint a Pécsi Napok, tehát egy inkább közép kategóriás vidéki fesztivál (de azért falunapnál persze komolyabb) zenei kínálata.

Az látszik, hogy már tavaly is a fő vezérfonal az volt, hogy mindent másként csinálni, mint az elődök. Mint egy forrásunk találóan fogalmazott: „a cél valóban az volt, hogy lehetőleg minden eltöröljenek. Csak a színházat nem lehetett kivenni a rendszerből”. A spórolás jegyében szerződések lettek felmondva, korábbi önkéntes vagy részben fizetett csapat szélnek eresztve, szolgáltatások lemondva. (Konkrét számok nem, homályos utalgatások ezzel kapcsolatban annál inkább voltak az ügyvezetői pályázatban.)

Az egyik leglátványosabb viszony megromlás pont a Pécsi Nemzeti Színházzal érhető tetten, akik azonban hihetetlen önuralomról és/vagy félelemről téve tanúbizonyságot, csendesen és úriemberként intézték az ügyet. A technikai feladatokat (ügyelő, színpadtechnika, hangosítás, stb.) és hagyományosan PNSZ alkalmazottakkal látták el külön megbízás keretében a Pécsre érkező színházak személyzetével közösen.

Ezek az együttműködések amúgy is bökték az új vezetőség szemét (lásd a pályázat), és a pécsi cég-leépítésekkor használt varázsszó, a párhuzamosságok megszüntetésével indokolva sok régi gyakorlott motoros munkájára nem tartottak igényt. Ezeket a feladatokat megnövelt személyi kiadásokból, illetve a ZsÖK NKft. alkalmazottainak bevetésével oldották meg.
Tavaly nagyobb problémát okozott, ma már olajozatabban lehet jegyet venni például a PNSZ jegypénztáraiban, ahol a fesztivál történetében zajlott mindig az értékesítés. A különböző online jegyértékesítő felületek miatt a PNSZ úgy vásárolja meg a jegyet az igénylőnek, mintha az ember mondjuk a szomszédját kérné meg, de legalább segítenek. A jegyeladást többek között a ZsÖK NKft. végzi el, a 2016-os évben egy bő 8 milliós szerződés keretében, amiben benne volt még a helybérlet, takarítás, stb.)

Emelkedett a vezetés bére is. Míg korábban a két ügyvezető havi 200.000 Ft javadalmazásért látta el feladatát, addig az új triumvirátus fejenként 400.000 Ft fizetést vesz fel – havonta.

Minden jó, ha a vége jó

Azért a 2017-es év sem kezdődött túl zökkenőmentesen. Stenczer Béla ugyan meglehetősen visszafogottan nyilatkozottidén márciusban, a Színházi Kritikusuk Céh vezetője, Stuber Andrea azonban éles hangú nyílt levéllel búcsúzott egy hónapja a POSZT szakmai tanácsadó testületéből.

A POSZT vezetőket azonban különösebben nem rázta meg a fiaskó, pozitív hangvételű sajtótájékoztatójukon örömhírként tálalták a belvárosi helyszínek visszatérését, a 30 százalékos jegybevétel növekedést és 2000 fős látogatószám-emelkedést. Arról azonban hallgattak, hogy közel 12 milliós mínusszal zárták 2016-ot, ráadásul a PécsiStop azt is kiszúrta, hogy hitelt vennének fel.

Ez mindenestre beszédes, hiszen az egyik legjobban ekézett bizonytalan pénzügyi helyzetet nem sikerült orvosolni: a jelek szerint a kifizetések csúszhatnak, a zavartalan működéshez pedig elengedhetetlen a hitel. (Hitelfelvételre egyébként a POSZT története során tudomásunk szerint eddig nem volt példa.)

Szóval kicsit olyanná vált a POSZT, mint a házibuli, amire meghívtak minket, de ki akar elmenni rá, és csak feszengés az egész, amit egyedül úgy élhetünk túl, ha jól berúgunk rögtön az elején.

Így megyünk neki a 17. POSZT-nak: telt házas versenyprogramok, a piázós népprogamok újra a Szent István téren. Botrány nem várható, vagy legalábbis senkit nem érdekel, de a rozéfröccs legalább hideg lesz. Csak mégis, a szánk íze keserű marad.

A POSZT vezetők céljai és elképzelései egyelőre egybevágnak, mindenki azt csinálja, amit akar, amíg a másik érdekeit nem sérti. Kővári és Szűcs egy kompromisszumok nélküli, sikeres fesztivált, egy hamvaiból újjászülető POSZT-ot, míg Magyar az önkormányzati igények mind teljesebb kielégítését, a TAO pénzek hőn áhított behúzását szeretné elérni.

A triumvirátus óvatos ígérete szerint a 2017-es POSZT is csak amolyan felvezetés lesz a 2018-hoz, arra vállalták ugyanis ígéreteik teljes körű megvalósítását. Kérdés, hogy törékeny szövetségük megéri-e, s lát-e bennük fantáziát azt követően is a városvezetés.

Ha egyébként mélyebben elmerülne a témában, érdemes elolvasni a színház.hu vonatkozó cikkeit, vagy a Mancs összefoglalóját! A cikkünkhöz pécsi és országos színházi szakemberek, kulturális újságírók tanácsait kértük ki, és visszaemlékezéseiket használtuk fel.”