EPILÓG A PROLÓGHOZ, avagy a közösségről
– Horváth János Antal díjára –
Horváth János Antalt poétikusan fiatalon ismertem meg, ezen azt kell érteni, hogy ő volt poétikus és fiatal, én már akkor is öreg és prózai. Végtelenül nyílt és naivnak tetsző tekintet, kielégíthetetlen kíváncsiság, a tárgy általi, legjobb fajta alázattal telt megszállottság félreismerhetetlen jelei, de hogy lehet valaki egyszerre tizennyolc éves, gitárművész és kézilabdabajnok, törzskönyvezett lányokálma, aki ó-spanyolból fordít pihenésként, vakot bárhonnan bárhova habozás nélkül átkísér. Egyszóval virtigli Steinmann, de Senki Alfonz lefegyverzően slemil mosolyával, úgyhogy rendesen utálni se lehet.
Hát ez a fiú majd kacagva szalad át az életen, versenyt futva nagyra nőtt egójával, ezt lehetett volna feltételezni. De az egóját, mint egy nemes vadat, eleve ketrecbe zárta.
Minden munkája a közösről és a közösségről szól.
Horváth János Antal egyébként eleve egy közösség, minimum eltitkolt hármasiker ugyanis: tízvalahány forgatókönyv, hét fordítás, hat saját darab, részvétel számtalan színházi produkcióban, és mindenekelőtt a beteljesített ígéret szimbólumaként is értelmezhető társulás létrehozása, a Loupe Színházi Társaság megteremtése és vezetése.
A kérdésre, hogyan lehet a tévésorozatokban szerzett mainstream-bulvár népszerűséget közösségi finanszírozással valódi függetlenséggé, valódi társadalmi felelősséggé konvertálni, a szó legnemesebb értelmében plebejus színházzal válaszoltak, amit csinálnak, egyszerre közérthető, dialogikus, szórakoztató és katartikus. Nem tudom, hogyan szerezték meg ennyire fiatalon a bölcsesség kövét, a titkot, azt, hogy a nevetés a sírás folytatása más eszközökkel. És fordítva is, igaz, ahogy Bödöcs mondaná Mészáros Lörinc hangján.
Mész az utcán, a nézők nyomában osonsz, baktatnak a házaspárok a teniszpálya mellett, el lett rángatva a nyakkendőjénél fogva a férj a Marczira, és most arról beszélget a feleségével, amit tíz perce láttak. Meg persze az egész életükről. Mindenről. Katarzis van elérve, noha azt mondja a józan ész, hogy a teátrum ókori küldetése mára teljesíthetetlen. Ráadásul lényegében társalgási darabokkal érik el. Fecseg a felszín, de közben a mély sem hallgat, a testek kimondják, újratöltik az archaikus drámát.
Kétszer volt szerencsém színházat csinálni Jánossal, Dunaújvárosban a Nincsteleneket, alkalmi társulattal, a lehetetlenséggel határos ötlet, és a Marczibányin a Lányok, fiúkat, ez meg konkrétan a lehető legkínosabb szitu, férj rendezi a feleségét, én meg ott ülök a nappalijukban, a legkényesebb és a legfantasztikusabb ügylet, mindkétszer hibátlanra hangolt, érzékeny emberi viszonyokat láttam működni, lankadatlan figyelmet, a másik művészember evidens tiszteletét, a közönség és a közösség iránti alázatot.
Így és ekképp tovább, ezt kívánom neki és a Loupe-nak, de elsősorban a magyar színháznak.
Írta: Németh Gábor
.