- szeptember 13.
Vendégek: Szakács Györgyi, Ascher Tamás, Szlávik István
A beszélgetést vezette: Seres Gerda
Keszég László: Hölgyeim és uraim, a Magyar Színházi Társaság rendezvénysorozatának ötödik évada indul. Egy nagyszerű beszélgetés elé nézünk. A Színházi kritikusok Céhének életműdíjasát, Szakács Györgyit köszöntjük. A szakma és a Színházi Társaság nevében is nagyon-nagyon szerény ajándékkal szeretnék kedveskedni.
Seres Gerda: Jó estét kívánok! Seres Gerda vagyok. Szeretettel köszöntöm Önöket én is. Szakács Györgyit nem is kell Önöknek bemutatnom. Szerintem a többi résztvevőnket sem, de mégis az illem úgy kívánja, hogy elmondjam, itt van velünk Ascher Tamás rendező és Szlávik István díszlettervező. Őket Györgyi választotta. Azt szerettük volna, hogy róla szóljon ez a mai beszélgetés, és a pályájáról: válasszon olyan alkotótársakat, akikkel sokat és jól dolgozott közösen. Rájuk esett a választás. Induljunk el azoktól a mondatoktól, Györgyi, amiket tegnap mondtál, amikor átvetted az elismerést. Arról beszéltél, hogy ez egy háttérszakma, és az elismerés ennek a háttérszakmának is szól. Arról is szót ejtettél, hogy amikor te kezdted, a műhelyekben, varrodákban dolgozóktól tanultál, tehát tulajdonképpen a jelmeztervezés háttérszakmáitól. Mennyiben érzed azt, hogy ez egyébként tényleg háttérbe szorul, hogy ez háttérszakma abban az értelemben is, hogy nincs megfelelő helyen kezelve, becsülve, vagy ez csak egy gyakorlati elnevezés?
Szakács Györgyi: Tulajdonképpen az, hogy nincs megbecsülve, pont én nem mondhatom. Azt hiszem, egész életemben sok értékelést és megbecsülést kaptam. A háttérszakma úgy van jelen, hogy az én munkám szolgálja az előadást. Én a magam személyében láthatatlanul, de az én gondolataim, vízióim vannak a színpadon. Ugyanakkor, és talán erre gondoltál, ott van azoknak az embereknek a munkája, akik ezt segítenek nekem létrehozni. Ez egy nagyon összetett munka, egy szenvedélyes alkotómunka, mert egyébként nem is menne.
Seres Gerda: Egy rendező hogyan tekint egy jelmez – díszlettervezőre? Alkotótársként, vagy van ebben valamilyen alá-fölé rendelt hierarchikus viszony, hiszen a rendező víziója valósul meg az előadásról?
Ascher Tamás: A kérdésben benne rejlik a válasz: a rendező alkotótársként tekint az összes alkotótársára, tehát a díszlettervezőre, jelmeztervezőre, zeneszerzőre, hangtervezőre, fénytervezőre, a dramaturgot kifelejtettem, pedig az is fontos. Ha sikerül egy jó csapatot összehozni a rendezőnek, sokkal eredményesebb lesz a munkája, és sokkal világosabban tudja kifejezni magát a színpadon, minthogyha már az első csatákat a munkatársakkal kell megvívni.
Seres Gerda: De hát mégiscsak a rendező mutat irányt, ő vázol egy koncepciót, amit elképzel a színrevitellel kapcsolatban.
Ascher Tamás: Többnyire. De mindig vannak furcsa kivételek, hogy egy előadás a díszlettervezőé, mert olyan koncepcióval áll elő, olyan nagy erejű az a tér, amit kitalál, és ajándékba ad a rendezőnek. Vagy olyan is van, mondjuk egy musicalnél, mint a Chicago, aminek Györgyi volt a tervezője, hogy olyan fantasztikus jelmezvilágot hoz létre – mert egy revünél, egy musicalnél ez különösen fontos –, hogy ott az ember kap valami különleges ajándékot. Vannak ilyen helyzetek, de azt, hogy milyen stílus, milyen világ, milyen közeg jelenik meg a színpadon, alapvetően a rendező dönti el, és így gyakran a rendező viheti rossz útra az alkotótársait. Ha a rendező rosszul gondolkodott, tévesen gondolta, vagy valami túl erőszakos idea szállta meg az agyát, és azt át kell erőszakolni az összes munkatárson, akkor néha van, hogy beviszi a szakadékba a munkatársakat. A mi munkánk azért olyan kellemes emlék, sőt ezt kicsit enyhe kifejezés, tehát izgalmas és boldogító évtizedek vannak mögöttünk Györgyivel, mert általában nagyon gyorsan megértettük egymást, nagyon gyorsan közös nevezőn voltunk. Alapvetően hasonlított az ízlésünk, és még most is hasonlít. Ez egy jó helyzet.
Seres Gerda: Ha egy jelmez egy díszlet viszi az előadást, azt rendezőként kudarcként éli meg?
Ascher Tamás: Jaj, dehogyis! Egyáltalán nem! A produkció mindenkié. Az összes között az első a rendező, de van olyan, hogy valaki más agyából jön valami olyan izgalmas dolog, ami aztán eluralja az egészet. Egy rendezőnek meg kell érteni, fel kell ismernie, hogy mi benne az előremutató, és akkor a rendezőnek ugyanannyi munkája van benne. Ha megkérdezné, hogy volt-e én az életemben, biztos volt, de most hirtelen nem tudnék rá mondani, csak azt tudom, hogy a világban vannak olyan helyzetek, amikor az embernek Giorgio Strehler Cseresznyéskertjében vagy a Szecsuani jólelkében elsőnek beugrik egy csodálatos díszlet, egy csodálatos tér. Vagy Marthaler előadásainál az Anna Viebrockról azt gondolja az ember, hogy ugyanakkora súlyú a létezése az előadásban, mint magának a rendezőnek. Úgyhogy valahogy így.
Seres Gerda: Györgyi, te hogyan emlékszel erre az 1981-es Chicagóra? Ugye azt említetted?
Ascher Tamás: 80-as.
Seres Gerda: A Színházi adattában 81 szerepel, de lehet, hogy tévedés.
Ascher Tamás: A 80-81-es évad lehet, hogy végül is átcsúszott. Jó, oké, hagyjuk.
Seres Gerda: Mindenesetre az volt az első közös munkátok – vagy téved az adattár?
Szakács Györgyi: Tulajdonképpen nagyon meglepett, hogy a Tamás meghívott. Majd elmondja, hogy mi volt az oka, hogy egyáltalán észrevett, hogy odafigyelt rám. Nagy izgalom volt bennem, hogy ezt a nagy feladatot létre tudjam hozni egy számomra addig teljesen ismeretlen helyszínen. Amikor először lementem Kaposvárra, és olyan csodálatos szeretettel fogadtak, hogy a mai napig melegség van bennem, a szívemben. Emlékszem a színésznőkre, Básti Julira, Csákányira, az egész társulatra, akik teljesen nyitott szívvel fogadtak. Nagyon kevés időm volt, két-három hetem talán. A mai napig nem értem, hogy tudtam létrehozni, mert nem kevés kosztüm volt benne, de nagyon élveztem a társulat nyitottságát, hogy minden színésszel közösen fel tudtuk építeni a figuráját. Szinte egy közös alkotómunka volt, és három hét boldogság után a nagy siker.
Seres Gerda: Elmondja, Tamás, ezt a történetet a másik oldalról?
Ascher Tamás: Nem tudom, hogy ez történet-e. Szakács Györgyi nevét először a Tornyai Magdi nevű színésznőtől hallottam, akinek a barátnője volt. Ő mondta, hogy figyeld meg, van egy nagyon jó tervező, a Szakács Györgyi. Az első ruháját a Színművészeti Főiskolán láttam, annak az osztálynak tervezett, amelyik osztályba Básti Juli járt, Igó Éva, Máté Gábor, Bezerédi Zoli, és Tudós nők előadást rendezett Major Tamás. Miután nekem Tornyai Magdi mesélt Szakács Györgyiről, én bent voltam a Színművészeti Főiskolán, és azt mondja a Major, hogy nem tudom, most ki csinálja ennek a vizsgának a jelmezét. Akkor volt még tanári szoba a főiskolán. Azóta már rég nincs ilyesmi, vagy lehet, hogy most megint van, de én biztos nem leszek benne. Én már nem voltam annyira jóban a Majorral, de egy-két évvel később aztán rendeztem itt a Katonában. Szóval akkor azt mondom neki, hogy ott a Szakács Györgyi. És tényleg. Ez 1980-81, de szerintem addigra ti már Miskolcon találkoztatok.
Szakács Györgyi: Hát hogyne, a Lear király.
Ascher Tamás: Na jó, tehát nem csoda, hogy a Szakács Györgyi. Az nagyon jól sikerült, csodálatos jelmezek voltak a Tudós nőkben, tehát a Básti Juli már ismerte, ennél fogva az Eperjes, ugye az is az az osztály volt?
Szakács Györgyi: Igen.
Ascher Tamás: Tehát ismerték a Chicago szereplői már őt előre, jobban, mint én, mert én csak nyomtam a nevét anélkül, hogy tudtam volna, kivel állok szemben. Most még valamit el akarok röviden mondani, azért, mert ez a színházi világról mond valamit. Tényleg vannak teamek, amik együtt lesznek fontosak. Szakács Györgyi neve először tulajdonképpen a miskolci teamhez kapcsolódik, ahol István volt a jelmeztervező, Györgyi volt a jelmeztervező és Csiszár volt a főnöke. Csiszár előadásai, Blaskó Péter, Tímár Éva…
Seres Gerda: A Peer Gynt is 1981 vagy 1983, tehát az pont ugyanez az időszak talán.
Ascher Tamás: Nem tudom, a lényeg az, hogy mindig van egy csapat, de hogy kerül az ember egy ilyen erős csapatból át még egy másik csapatba is. Mert ez történt Györgyivel, hogy végül is a Csiszár-féle csapatból, Miskolcról aztán felkerültek Budapestre, és nagyon izgalmas Nemzeti Színházat kezdett csinálni az Imre, csak aztán az úgynevezett rapid módon, ha történelmileg emlékszünk rá, kirúgta onnan egy új vezetés. De Györgyi attól, hogy nekem szólt a Tornyai Magdi, én szóltam a Majornak, aztán elhívtam tervezni, szóval ettől valahogy Györgyi ennek a másik teamnek is része lett. Ez a Khell Zsolt, Ascher Tamás, Bányai Tamás, aki a világosító, és így ő ennek a csapatnak is része lett.
Seres Gerda: Szlávik Istvánnal egészen más típusú a történet. Bizonyára az itt ülők java része tudja, hogy ők házastársak, tehát nemcsak alkotótársak, hanem a magánéletben is egymás társai. Egy gimnáziumba jártak, ugye? Tulajdonképpen ez egy gyermekkori ismeretség.
Szakács Györgyi: Hát nem nagyon figyeltünk akkor még egymásra. Csiszár Imre volt inkább a közelebbi kapcsolat, de ők már akkor tudták, hogy színházzal szeretnének foglalkozni. István már kisgyerek korától díszlettervező szeretett volna lenni, Imre rendező. Az első beszélgetésem tizennégy évesen arról szólt vele, emlékszem, hogy majd ha ő megrendezi a Vihart… És azóta se rendezte meg. Abban az időszakban rengeteg színházi előadást láttunk, ami lényeges volt, mindent megnéztünk. Imre már tizenhat évesen ott volt a Major mellett, valahogy sikerült neki bekerülni, meg statisztált, és őt felvették később a főiskolára rendező szakra, azután, hogy nem vették fel színész szakra. Amikor oda járt, először én főiskolai vizsgaelőadást terveztem neki és Szurdi Miki osztálytársának, annak a rendezőosztálynak. Ez volt az első próbálkozásom. Istvánt viszont felvették Szentpétervárra, a lehető legjobb helyre, ahol színházi díszlettervezést lehet tanulni. Amikor visszajött Szentpétervárról, illetve akkor még egyetemre járt, már megtudtam, hogy Imréből rendező lesz, ők újra összetalálkoztak, és valahogy így állt össze ismét ez a team, hogy mi először együtt dolgoztunk. Először a Rusztnál Kecskeméten, ami egy csodálatos hely volt, és nagy szerencsénk, hogy ott kezdhettünk. Az első sikerek után Imre művészeti vezető lett Miskolcon, egy soktagozatos színházban, és ott voltak a következő közös munkáink. Itt kapcsolódunk Major Tamáshoz, akit ő meghívott, mert a rendezőtanára volt a főiskolán. Meghívott a Chioggiai csetepaté-rendezésébe, a Tartuffe-rendezésébe, és ezen kívül több főiskolai vizsgaelőadásra, tehát tulajdonképpen az időskori rendezéseire, amiből többet csinált István is. Ez volt nekem a fantasztikus kezdés. Nyilván sok a sors és a szerencse, és nem tudom mi kell hozzá, mert nem feltétlenül sikeresnek kell ahhoz lenni, vagy jót kell ahhoz csinálni, hogy az ember megkapja a következő munkáját vagy felkérését. És jött a kaposvári színház, ami hihetetlen találkozásokat hozott nekem, nagy-nagy élményt, Tamás fantasztikus rendezéseit, és az egész társulatban sok kapcsolatra tettem szert. Dolgoztam Gothár Péterrel, Gazdag Gyulával, Ács Jánossal a híres Marat-előadást terveztem, sőt még Babarczyval is. Szinte minden rendezővel. Hihetetlen emlékeim vannak arról a lelkesedésről, odaadásról. Az utolsó egymondatos szereplő is abszolút lelkes alkotótársa és létrehozója volt egy előadásnak. Igazi örömszínház volt, valóban fantasztikus előadások jöttek létre. Nagy ereje volt a színháznak az a kulturális közeg. Egy-egy főpróbahéten mindig volt egy megnézés, és olyan emberek szóltak hozzá. Először is az összes rendezője a színháznak eljött, és megnézte a darabot, és ott volt még Donáth Péter, Eörsi István, aki a színház dramaturgja volt. Tehát sok fantasztikus, okos ember hihetetlenül jó dolgokat mondott, és mindig nagyon nagy élmény volt egy megnézés.
Seres Gerda: Szeretnék még beszélni a miskolci meg a kaposvári évekről, és nem akarom beléd fojtani a szót. Ha kronológiailag nézzük a történet elejét, István, te hogyan emlékszel az első közös munkátokra? Arra, hogy – Györgyi tegnap a díj átvételekor is említette – Csiszár Imre és te is komoly szerepet játszottál abban, hogy végül is ezt a pályát választotta.
Szlávik István: Hát abban, hogy ezt a pályát választotta talán nem, de hogy a pályája folyamán nagyon sokat együtt tudtunk dolgozni, az nekem is nagyon termékennyé tette a pályámat, főleg az elején. Én nem Szentpéterváron, hanem Leningrádban tanultam, ennek megfelelően hazajöttem, és a minisztériumba be kellett menni. Ha jól emlékszem, Tóth Dezső elvtárshoz, aki megkérdezte, hogy fiam, hova szeretnél menni. Én nagyon zavarban voltam, mert teljesen kiestem az itteni életből. Én előtte nagyon sokat jártam színházba, de mivel csak pár napra, pár hétre jöttem haza…
Seres Gerda: Öt évet töltöttél kint?
Szlávik István: Öt boldog évet. Én mindent ott kaptam, és abból élek talán a mai napig. Talán nem sérti a pályámnak a felemelkedését vagy az ívét, ha azt mondom, onnan kaptam mindent. Én erre büszke vagyok és boldog vagyok vele. Tóth elvtárs behívta Bőgel Jóskát, akit még ismerünk, a legendás embert, aki minden előadást látott, és Bőgel Jóska azt mondta, miért nem megyek le Miskolcra, mert ott van egy nagyon érdekes rendező. Mi teljesen elszakadtunk, én nem tudtam, hogy Imre közben elvégezte a főiskolát. Az érdeklődés, már beszélt róla Györgyi, persze megvolt. Megnéztem A kaukázusi krétakört. Nem volt kérdés, hogy nekem együtt kell vele dolgozni, mert annyira revelatív volt számomra, és a légkör. A bemutatót láttam. Gruse Lázár Kati volt, Acdak pedig a Blaskó, nem, ő nem az Acdak volt…
Ascher Tamás: Blaskó szerintem Szimon Csacsava lehetett.
Szakács Györgyi: Mindjárt megmondom, mert sajnos már nem él, egy csodálatos, idős miskolci színész. Máthé Erzsitől Sarlósig, Csapó Jánosig, Fehér Tibiig elképesztő társulat volt, és nagy erénye volt az előadásnak, hogy minden pontján nagyon-nagyon tehetséges, értékes, tapasztalt nagy múltú művészek szólaltak meg. Sokan voltak olyanok, akik politikai okokból maradtak vidéken, vagy élték le ott az életüket. Hihetetlen élmény volt csinálni és dolgozni velük.
Szlávik István: Folytassam? Az történt, hogy a nyáron Imre meggondolta magát, nem akart Illés Pistához szerződni, hanem őt meghívta a Jóska, Ruszt József. Én is elmentem, bemutatkoztam neki. Jóska fantasztikus volt, én akkor még csak negyedéves voltam, tehát még a diplomamunkám előtt kellett egy fél évet itthon tölteni, és keresni azt a színházat, ahol el fogom tölteni a diploma utáni éveimet. Azt mondta Jóska, hogy gyárt nekem radírból pecsétet, ne menjek vissza. Györgyi meg műszaki egyetemet végzett, neki elkérte a személyi igazolványát, átvitte az igazgatóhoz, és mondta, hogy írja be, hogy ő is tag itt a kecskeméti színházban. Ami a legfantasztikusabb volt ezekben az időkben, hogy az első darabom főiskolásként, ami megvalósult, az nem itt volt. Én Leningrádban csináltam a Tovsztogonovval a Tévedések vígjátékát. De az egy főiskolás előadás volt, ugyan bekerült az Ifjúsági Színházba, és azt hiszem, hét évig ment, még azután is, hogy hazajöttem. Jóska első megbízása számomra az volt, hogy a VII. Gergelyhez csináltam díszlet-jelmezt. Párhuzamosan csináltam a Mandragórát, amit Imre rendezett, ami már nagyon jól sikerült. Boldogságos időket töltöttem utána ott a kecskeméti színházban, Gábor Miklós volt VII. Gergely. Aztán csináltam a Periklészt, Jóska akkori ottani rendezéseit.
Seres Gerda: Melyik volt az első, amit Györgyivel közösen csináltatok Kecskeméten?
Szlávik István: Ez a Mandragóra.
Seres Gerda: A Mandragóra. Említetted, hogy a Gergelyben még a jelmezeket is te készítetted, az egy más történet volt. Nem is volt nektek korábbi emléketek, vagy azért ismertétek egymást, tehát nem nulláról indultatok?
Szakács Györgyi: Különösebben nem foglalkoztunk mi egymással a gimnáziumban, inkább ők voltak barátok Imrével.
Seres Gerda: Nagyon más egy olyan helyzet, amit említettél, hogy Major Tamás meghív a Tudós nőkre a főiskolára, tehát egy tapasztalt rendező, akinek pontos elképzelése van mindenről, és te meg kezdőként kerülsz oda. Nem szeretjük ezt a szót, hogy hierarchikus, de az egy más helyzet, mint amiben aztán később mindig részed volt. Vagy tévedek?
Szakács Györgyi: Major azt mondta, hogy úgy kell tervezni, gondolkozzam úgy, mint egy gyerek. Erre nagyon emlékszem. Nyitottan rá kell csodálkozni egy darabra, és amit érzek, ahogy gondolom, tervezzem meg úgy. Ennek megfelelően nem is barokk kosztümök jöttek létre, hanem a figurák jelleméből szinte különböző testképek, és nagyon erős színekkel is dolgoztam. Ez elég sokáig így volt az első években, mert így jött ki belőlem. Aztán jött a Katona, ahova először Székely Gábor hívott meg, az is a nyolcvanas évek elején volt, a Coriolanus. És itt egy teljesen másfajta iskolával vagy vizualitással találkoztam. Nem lehetett, nem szabadott egy erős színt behozni a színpadra, Székely világába végképp nem. Emlékszem, hogy nagyon küzdöttem én ezzel, hogy süllyedjek el ebben a mélységben, mondhatnám sötétségben, de ugyanakkor nagyon tetszett nekem, élveztem ezt, és nagyon sokra tartottam Székely rendezését. Tehát elkezdődött egy más világ. Egy tervező feladata, hogy azokkal, akikkel dolgozik, képes legyen, nem is közös nevezőre jutni, hanem megérezni a másik embert, vagy kibontani magában, hogy vajon mit szeretne. Nekem mindig fontos, hogy ezt egy rendezőnek megtegyem. Persze csak akkor érdekel, hogyha annak a rendezőnek a személye is érdekel, tehát az érdekes, tartalmas, vagy izgat az, amit ő akar. Talán ezért is alakult úgy szerencsére, hogy kommersz előadásokban keveset vettem részt. Persze előfordul, de nem izgattak, ezért próbáltam is elkerülni. Volt energiám hajnalban felkelni, és felülni egy vonatra, aludni egy jót, és megérkezni Kaposvárra, végigcsinálni a ruhapróbát, visszajönni. De a legtöbbet autóval mentem, mert hála apámnak, 18 éves korom óta volt jogosítványom. Volt egy Wartburg a család tulajdonában, amivel jártam. Köröket csináltam, hogy reggel beültem, elvittem az óvodába vagy iskolába az akkor még egy szem lányomat, levezettem Kaposvárra vagy Miskolcra. Délelőtt ruhapróbák, Kaposváron általában este még főpróbák, amik rendszerint éjszakába nyúlóak voltak, általában olyan 12-1 óráig. Akkor beültem ismét az autóba, és magányosan hazavezettem. Ez volt a napi rutinom. Ez elképesztő sokáig ment így. A következő nap pedig vásároltam Budapesten üzletekben. Nem is tudom, hogy volt ehhez fizikai erőm, ha végignézem az előadásokat, amiket csináltam, de nyilván az elszántság, a kíváncsiság és az alkotói vágy vitt. Soha nem teherként éltem meg egyetlen munkámat sem. Elkésős vagyok, soha nem tudtam egy tervvel elkészülni, mert állandóan alakult bennem, állandóan újat, többet gondoltam. Volt egy dologra 3-4 verzió, és akkor már ment az idő, és el kellett dönteni. Hajtott előre, hogy egyszer csak vége lesz, és be kell fejezni. Valami aztán a végén úgy kialakult. Sokszor nagyon nagy létszámú, bonyolult előadásokat csináltam, de nagyon szerettem. Nem tudom, hogy bírtam létrehozni. Ma már biztos nem tudnám.
Seres Gerda: Említetted az erős színeket. Ezek fogódzókat adtak, hogy jobban kibontsd egy-egy figura karakterét? Vagy miért volt fontos számodra?
Szakács Györgyi: Így éreztem. Először ebbe kerültem bele, a Major-féle cirkuszszínházba, egy olyan fajta színházi divatba. Megmondom őszintén, már a ’60-as évek második felében a nemzeti színházi előadásokat sokszor a látványvilágban kicsit porosnak is éreztem. Az ember fiatalon szeretne valami mást csinálni. Kemény, erős dolgokat meg formákat használtam. Nyilván ezért is lehetett felfigyelni rám, de ez egy hosszú folyamat. Sok farce-ot csináltam, sok Molière-t, amibe ez nagyon stimmelt.
Ascher Tamás: Csak valahogy egy kicsit korrigálni akarlak. Azért voltak erős színek, mert Majornak ez volt a sugallata. Harsány, éles karikaturisztikus, nem naturalista, hanem annál élesebben és karakteresebben fogalmazott, pláne Molière-ben. De amit Györgyi mond, az ugyan a Nemzeti Színház egészére igaz, de mégis itt van egy fontos színháztörténeti tény, ami miatt Györgyi egyáltalán jelmeztervező lett, hogy előzőleg Major már éveken át Keserű Ilonával dolgozott, ő csinált neki díszlet-jelmezterveket. Keserű Ilona nemzeti színház jelmeztervei ugyanilyen éles színek, különös karakteres ruhák. Tehát az egy másik világ volt. Kaposváron, később pedig a Katona József Színház első évében Pauer Gyula volt az, aki díszlet-jelmezeket csinált, ő is egy nagyon saját képzőművészeti világot jelentett. Namost Györgyi számára attól vált hirtelen annyira nyitottá a tér, hogy mind a kettő visszavonult. Keserű Ilona és Pauer Gyula is abbahagyta a színházat. Pauer elment filmezni, Keserű pedig visszament a képzőművészetbe. Az igaz, hogy sok fád előadás volt a Nemzetiben, de Györgyinek nagyszerű elődei voltak éppen, hogy olyanoktól vette át a stafétabotot. Nagyon szép színháztörténeti folyamat, hogy a legjobbak helyére került Györgyi egy újabb legjobbnak.
Seres Gerda: István, te amikor visszajöttél Leningrádból, mit éreztél a magyar színházi világról? Hol tartott ez a történet? Mi volt az, ami számodra izgalmas volt? Te miben érezted meg az újítás útját? Mi volt az, amiben együtt el tudtatok indulni csapatként Imrével?
Szlávik István: Nekem ugye az orosz színházról vagy szovjet színházról volt nagyon erős impresszióm, és kezdetben mindent ahhoz hasonlítottam. Az sokkal részletesebben kidolgozott, ugye ismerjük azt az időszakot, amikor olyan lehetőségek voltak, hogy egy darabot fél évig próbáltak. Ennek megfelelően minden mozzanata, minden részlete iszonyúan működőképes volt, mert hiszen a sok próba kicsiszolt vizuálisan egy olyan tartalmat. Tovsztogonovnál sokat ültem.
Ascher Tamás: És még ki volt nagy élmény neked?
Szlávik István: Én ugyan Leningrádban tanultam, de nagyon sokat jártunk át Moszkvába. És hát a mester, Ljubimov nagyon nagy hatással volt. Efrosznak a fia osztálytársam volt, Tovsztogonovnak szintén, tehát belekerültem egy olyan kulturális közegbe, ami Magyarországon számomra teljesen elérhetetlen volt. Az Ifjúsági Színház főrendezőjének, Karagockijnak a fia szintén, és szinte náluk laktam. Tehát olyan impressziókat sikerült összeszedni a színházi világ hátteréből és egyáltalán azoktól a személyektől, akikkel természetesen nem volt kapcsolatom, de csodálatos tanárom volt például. Igor Ivanovnak hívták, aki most, ha igaz az információ, a Kirov Színháznak a főtervezője, és harmincöt éves volt, amikor minket tanított. Ez egy olyan világlátást, atmoszférát nyitott ki a számomra és az osztálytársaim számára, ami az egész pályámon elkísér. Most ugrom egyet, mert valami hirtelen eszembe jutott. Nagyon érdekes volt. Volt a Vígszínház a 100 éves ünneplése, és itt volt Jurij Ljubimov. Én többször találkoztam vele Magyarországon. Trifonov Cseréjét csinálta Szolnokon, akkor ott voltam szerződésben, itt pedig a Vígszínházban épp a Háború és békét kezdtük. És megkérdeztem tőle, hogy mester, hogy kell csinálni Háború és békét, amivel nagyon küzdöttem. Balogh Péter volt a rendező. Egy sokképes, egy narrátorral az előtérben, valami nagyon poros, a piscatori dolog, meg a Tháliában csináltak belőle előadást. És nagyon érdekes volt, hogy annyit mondott, hogy úgy kell csinálni – ez oroszul jobban hangzik, hogy legyen „és háború és béke”. És ez tulajdonképpen adott egy kulcsot. Volt egy táncterem, mint a béke, és egy fölszaggatott padló, ami a lövészárok. Ettől az egy mondattól gyakorlatilag megoldottam.
Szakács Györgyi: De hát Ivanov csodálatos festő is volt.
Szlávik István: Igen, az angol királyi család festője. Születik egy új unoka, akkor őt hívják, hogy csinálja meg a portréját. De mondom, egy 35 éves ember volt, és elképesztő tudással.
Seres Gerda: Hazajöttél, Ruszt József kecskeméti színházába, de Miskolcról beszéljetek egy kicsit. Milyen alkotóközösség volt? Beszélünk emblematikus előadásokról. Györgyi, említetted a Peer Gyntet, a Leart Majorral, de a Katonában egy újabb Learen dolgoztál negyven év elteltével. Miskolcon is voltak emblematikus előadások, mégis más volt, nem lett belőle Kaposvár-jelenség. De milyen volt ez a miskolci alkotói közösség?
Szakács Györgyi: Teljesen más típusú volt, mert ott volt egy idősebb generáció, akik már évtizedek óta ott voltak, mint említettem, nagyszerű színészek. És odakerült egy fiatal rendező, fiatal tervezők, és együtt próbáltak meg színházat csinálni, ami sikerült. Nagyszerű előadások voltak, például Angliai Erzsébet, ami nekem díszletben maradt meg, mert olyan dolgok történhettek meg azon a nagyszínpadon, ami a mai eszemmel, agyammal már elképzelhetetlen. Azt István tervezte. Egy szintet felemelkedett a színpad, és azon áll harminc ember, de az is lehet, hogy többen, és fantasztikus látványvilága volt. Nekem létrejöttek hihetetlen mennyiségben és minőségben barokk ruhák. Vagy amikor Jancsó vendégrendezett Csárdáskirálynőt, egy hét alatt húsz-harminc olyan tökéletes frakk sétált be a színpadra, amit álmomban nem tudtam volna elképzelni, hogy ez létrejöhet. Ott volt egy nagy hagyományokkal rendelkező színház, a legrégebbi magyar kőszínház Magyarországon. Mivel már azóta sokat dolgoztunk a volt monarchia területén, észrevettem, hogy régi nagy német színházak, a környező országokban is, akár Erdélyben, mind ugyanúgy működnek, ugyanazzal a logikával. Nagy szerencsém volt, hogy bekerültem ebbe a nagy hagyományú, már akkor több, mint 100 éves színházba, ahol volt egy olyan mester, olyan szabótárvezető, aki ott élt, akinek szívügye volt minden. Ő szinte vezetett, nekem csak el kellett képzelni, vagy ki kellett mondani, hogy mi kell, és az valahogy létrejött. Volt anyagbeszerző, a pénz annyira nem számított. Ez még a nyolcvanas években többször, különböző színházakban nem annyira számított. És volt egy fantasztikus jelmezraktár, ahol 100 éves ruhák voltak. Akkor még nem is tudtam sok mindenről, hogy ott fönt a padláson, legfelül mi az a nagyon poros ruhadarab. Sajnos ma már tudom, és azt is tudom, hogy milyen véget értek, mert a felújításkor megkérdeztem, mi lett a régi jelmeztárral. Kiderült, hogy kivitték valami iskolába, ott megpenészedtek a ruhák, és kidobták. Hihetetlen, hihetetlen.
Seres Gerda: De azóta te gyűjtöd, figyelsz a ruhákra.
Szakács Györgyi: Azóta odafigyelek. Ez szakmai ártalom. Egyrészt visszacsatolok egy kicsit a gyerekkoromhoz, mert mégiscsak itt vagyunk a Belvárosban, és általános iskolás koromtól minden nap bejöttem anyámhoz a szalonba. Csodáltam Rotschild Klára ruháit a kirakatban, ismertem a szabászokat, a manökeneket. Valahogy én ebbe a szakmai részébe beleszülettem, vagy a sors úgy alakította, hogy ez nekem adva volt, de véletlenül még gimnáziumban is szabás-varrást tanultam. Ha nekem nem lett volna ez a szakmai hátterem, nem tudtam volna később létrehozni azokat a kosztümöket, meg nem lett volna anyagismeretem, de igazából engem valahogy komplexen érdekelt minden, főleg az irodalom, a színház. A jelmezben megtaláltam ennek a szintézisét, mert ebben minden benne van. Ha Miskolcon nem egy ilyen segítő hátteret kapok, de ezt megkaptam Kecskeméten, sőt később Kaposváron is, tehát valahogy minden segített. Nem akarom bagatellizálni, mert eszméletlen energia és munkabírás kellett mindenhez, hogy létrejöjjön.
Seres Gerda: István, amikor együtt dolgoztok, tehát te díszletet, Györgyi jelmezt tervez, akkor az egy komoly egyeztetés, vagy ugyanannyit egyeztettek, mint amennyit a rendezővel beszéltek, mert mindenki külön dolgozik a saját dolgán?
Szlávik István: Szinte külön dolgozunk. Azt hiszem, ismerjük valamennyire egymás ízlését, gondolatát. Nagyon-nagyon sokat is dolgoztunk, például Ascher Tamással. Én nagyon jó emlékként őrzöm, hogy csináltuk a Cseresznyéskertet, ami ugyan nem lett olyan sikeres, mint..
Seres Gerda: …mint a Három nővér egy évvel később itt, igen.
Szlávik István: A Három nővért is együtt csináltuk. De hogy mondjam, én belekóstolhattam ebbe a bizonyos kaposvári különös világba. Nagyon sokat jelentettek számomra Tamás bizonyos instrukciói, ahogy arról beszélt, hogy a kor most mit jelent, hogy nem a Ljubimov-féle előadásban, hogy a pisztollyal…
Ascher Tamás: Miben? Hol? A Ljubimovnál a Lopahint? Ja, tudom, kire gondolsz.
Szakács Györgyi: Viszockij.
Ascher Tamás: Viszockij.
Szlávik István: Ott volt a Viszockij, aki egy forradalmár volt, aki szerint ki kell irtani ezt az egészet, és új világot kell teremteni. Tamás akkor azt mondta, hogy most meg lehet, hogy az a világ, a cseresznyének a receptje adja az igazi értékét.
Seres Gerda: A ’84-es Cseresznyéskertről találtam Nánay Istvánnak egy írását, aki nagyon alaposan foglalkozott a látványvilággal, a jelmezekkel, és ugyanígy később a Három nővérnél is. Sokat írt arról, hogy mennyire pontosan összehangolt a játéktér zártsága, amiben mégis ott van a nyitottság lehetősége. De főleg a színekről, arról, ahogyan a fehér meghatározó és domináns szín a látványvilágban a jelmezben, egyre elkomorodik a vége felé, és egyszerű jelzésekkel meg a fényjátékkal is sötétebbé válik. Tehát arról, hogy ez egy nagyon jó összhangban megkomponált előadás. Tamás, hogyan emlékszik erre a munkára?
Ascher Tamás: Most nem tudom, hogy Nánay pontosan fogalmazott-e mindig, de a Három nővérnél az volt a lényeg, hogy lepusztult a színpad, tehát egy majdnem naturalista világgal kezdődött. Egy tulajdonképpen korban nagyjából stimmelő, annál persze jóval puritánabb, de mégis egy korban stimmelő, parkettás, ablakos, nagy tér, ami beszűkül a harmadik felvonástól, és aztán teljesen lepusztul, tehát nemhogy elsötétedett, hanem a puszta parkettán sáros csizmalábnyomok mentek keresztül. A ruhák is ehhez képest változtak, igen. Nagyon fontos volt, hogy a fakó fehéres világban sziluetteket lássunk. Nagyon fontos grafikus körberajzoltsága volt a karaktereknek, a figuráknak, a ruháknak, de még akkor, ott bizonyos értelemben mégis volt valami valósághűség, nagyjából korhű világ volt. Akkor éppen azt élveztük, hogy képesek vagyunk azt a kort megidézni, hogy még itt léteztek olyan anyagok, létezett olyan varroda, és az volt a kacérság, hogy a saját korában ábrázolva, de tökéletesen a mi korunkhoz szólunk. Nehogy azt higgyétek, hogy attól, hogy most egy szobát láttok és korabeli katonákat, attól még nem a Szovjetunió és a magyar szocializmus végnapjait és végvonaglását ábrázoljuk – ez volt benne a huncutság.
Seres Gerda: Gondolja, hogy különválasztható a jelmez, díszlet, rendezés, tehát egy előadás milyensége? Valaki gratulál, és azt mondja, jaj, nagyon jó volt a rendezés, de hát a díszlet… vagy éppen fordítva. Működhet ez így, vagy ez csak egységben?
Ascher Tamás: Valamikor van egy előadás, amiben van egy zseni, illetve a többi közepes, de van egy zseniális színész. Vagy lehet egy közepes előadás, amiben nagyon jó a zene, vagy nagyon jók a ruhák. Mindenre van példa. Természetesen az igazi az, és ezt mi sokszor megéltük, hogy nagy harmóniában dolgozunk együtt. Sok vitával esetleg, de a végeredmény szempontjából jól.
Seres Gerda: Györgyi, hogyan emlékszel erre a Három nővérre? Éreztétek már közben, hogy egy fontos előadás születik?
Szakács Györgyi: Én kilencedik hónapos terhes voltam Juli lányommal. Úgy voltam, hogy minden erőmet összeszedtem, mert úgyis hosszú ideig nem fogok dolgozni, és nagyon szeretném ezt jól megcsinálni. Nem volt egyszerű, mert akkor még a Katonában nem voltak műhelyek, nem volt segítségem, hátterem. Az összes anyagot egyedül vettem meg, cipeltem be, egyrészt itt a Váci utcában, az Ostermann, később a Sikk szalonban varrták meg a női ruhákat, különböző szabók a férfiruhákat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy százszázalékosan a saját fizikai erőmmel jött létre. Nem értem, hogyan bírtam a kilencedik hónapban. Egy hónappal a premier után született Szlávik Juli, a lányom, aki azóta jelmeztervező, aki, amikor lőttek a színpadon, akkor mindig ugrált a hasamban. Soha nem felejtem el, ültem a próbán, és mindig azt láttam, hogy ugrál a hasamban. Akkor azt gondoltam, hogy ez a nagyon nagy siker. Jutalomként éltem meg, hogy én ezt tényleg minden fogamat összeszorítva, minden erőmmel hoztam létre, és nagy siker volt. Vannak, úgy látszik, az életben ilyen pillanatok. Színházi értelemben sincs sok, amikor valahogy minden összecsengett. Tehát a csodálatos színészi alakítások, a rendezés, ami olyan, mintha le is lehetne kottázni. Mindig úgy fogalmaztam meg magamnak, olyan, mint egy zenemű, tehát le lehetne kottázni. Az érzelmek rezdülésétől a mozgásig valahogy minden tökéletesnek tűnt később is, amikor megnéztem. Nem is tudok azóta sem Három nővért nézni, bár csinálni csináltam, de teljesen elvonatkoztatva, a Lukáts Andor rendezte filmet. Ez a rendszerváltás szinte egyetlen játékfilmje, ami az oroszok, tehát a ’80-as években játszódott, és Eötvös Péter operáját, ami viszont zene volt, és az is teljesen más volt. Ez a Három nővér nekem egy igazi csúcspont az életemben. Minden szempontból.
Seres Gerda: István, te is így emlékszel erre?
Szlávik István: Abszolút. Nekem megadatott, hogy 20 vagy 30 helyen voltam vele.
Seres Gerda: Ezzel bejártátok a világot.
Ascher Tamás: Caracasban is, igen.
Szlávik István: Még az európai előadások idején kevés volt a statiszta, és ott meneteltem a végén a díszítőkkel együtt. Szóval felejthetetlen, de tényleg.
Ascher Tamás: Ugye nagyon sokféle színpad volt, és adaptálni kellett mindig az adott színpadhoz. És az felejthetetlen, hogy ez egy alacsony színház, és amikor egy igazi nagy színpadon játszottuk, akkor lehetett magasról belógatni, a reflektorok magasról világítottak, és azok sokkal szebbek voltak. Nem látszottak azok a reflektorok, de a zsinórpadlásról lehetett világítani, és ezért sokkal izgalmasabb dolgokat tudtunk elérni. Mindenesetre az Istvánnak ez volt a dolga, hogy ott adaptálta, és ettől ott volt jelen, és ettől ez egy nagyon kalandos, néhány nagyon szép évünk volt, hogy utaztunk ide-oda.
Seres Gerda: Tamás, visszatérve egy kicsit a kályhához: mitől jó egy jelmeztervező, vagy akár személyesen mitől jó Györgyivel dolgozni?
Ascher Tamás: Ez két különböző kérdés. Nem tudom, egy jelmeztervező akkor jó, hogyha makulátlanul jó az ízlése. És ezt nem is tudom közelebbről megfogalmazni, hogy mit jelent. Ki tud ordítani egy sz.rul megválasztott ruhaanyag, még akkor is, ha ez a rajzon tökéletesen néz ki. Györgyivel első perctől kezdve azért értettük meg egymást, mert teljes mértékben lesz.rtam, hogy mik mi van a rajzban, és ő meg nem is igen rajzolt, vagy nem rajzolt. Tulajdonképpen megbeszéltük. Esetleg csinált skicceket vagy vázlatokat, de úgyis az volt a lényeg, hogy mi lesz az anyag. Tehát a jelmeztervezők egy része hatalmas becsapást követ el azzal, amikor leadja a jelmezterveket. Azok baromi jól néznek ki egy jó stílusú grafikán, és aztán kétségbeejtő, amit látunk. Ha olcsó, ha műanyag, ha vacak, ha hallatlanul stílustalan, és hiába jó formailag, hogyha az anyagok sz.rok. A jelmeztervezőnek makulátlan ízlése kell legyen, ez az első. Györgyivel azért jó dolgozni, mert azon túlmenően, hogy az ízlése makulátlan, nemcsak az anyagismerete, hanem a művészettörténet, az egyéb ismeretei, a képzőművészetről rengeteg mindent tud, iszonyatosan nyitott, minden újra kíváncsi, mindent befogad. Továbbá pedig miután különösen érzékeny és pallérozott irodalmilag, nagyon jól lehet vele beszélgetni darabról, tehát mindig jól beszélgettünk először. Egyébként nem sokat beszélgettünk, évről évre egyre kevesebbet.
Seres Gerda: Mert már jobban értik egymást.
Ascher Tamás: Nagyjából tudjuk, igen, de az is nagyon jó, amikor megnéz egy összpróbát, és csak úgy mond valamit. Az nagyon-nagyon hasznos. Jól lát, mérhetetlen színházi gyakorlata van, rengeteg rendező mellett pallérozódott, és a rendezők úgy is okulnak, hogy valaki köztük jár-kel, és egyiktől a másikig megy. Ő Csiszár, Zsámbéki, Székely Gábor és sok-sok más rendező mellett pallérozódott, és hozta-vitte a hasznos tudnivalókat. Úgy értve, hogy valahogy egy nagyon-nagyon gyakorlott és igazi színházi ember, egy jó jelmeztervező, és Györgyi még különösen érzékeny, tájékozott, sokirányú és ragyogó fantáziájú. Talán ezt kellett volna elsőnek mondanom, a fantáziát. És ez teljesen oké nálam.
Seres Gerda: Györgyi, a tegnap a díjátadón Csákányi Eszter meghatódott, és említette, hogy mennyi közös munkátok volt. És tényleg: az Yvonne-tól kezdve mindenfélét terveztél neki. Kell ehhez empátia, mert a színész kiszolgáltatja magát, a testét, és neked valahogy úgy kell láttatnod, még akkor is, ha ő az adott előadásban visszataszító, vagy az Yvonne-ban, ahol szó sincs arról, hogy valakinek mutatósnak kellene lennie a színpadon. Mindig meg lehet találni ebben az összhangot?
Szakács Györgyi: Nagyon fontos a bizalom a rendező részéről és a színész partner részéről. Nagy szerencsém, hogy ezt általában nagyon sok nagy művésztől megkapom. Ha ő megbízik bennem, már félig nyert ügyem van. Egymást vezetjük. Nekem rá kell éreznem arra, amit sokszor ki se mond. Nagyon sokszor előfordult velem, hogy gondolok valamire, hogy ő mit gondol, és utána kimondja. Kell ez a bizonyos érzék, hogy úgy találjam ki a figurát, vagy úgy vezessem, az én elképzeléseimet afelé irányítsam, hogy az őt megérintse, hogy ő is úgy gondolja, azt akarja, és ketten együtt még tovább lépjünk. Ezt így elmondani egyszerű, de tulajdonképpen van ennek egy háttere, amit létre kell hozni. Én mindig azzal küzdök, hogy mit tudok létrehozni. Ha már a kitaláció, amit Tamás mond, az anyagok: azért nem tudok egy tervezéssel elkészülni, mert állandó kétségek gyötörnek, hogy meddig tudok eljutni, mit tudok létrehozni. Már-már úgy kezdem, hogy először anyagokat nézek, ahhoz képest tervezek meg valamit. Visszatérve a kérdésedre, hogy Eszter. Nem csak Eszter, hanem Básti Julitól Udvaros Dorottyán keresztül sok-sok nagyszerű alkotótársam volt a művészek, a színészek között, és talán nekik is köszönhetem. A bizalomnak nagyon sokat köszönhetek.
Ascher Tamás: Nagyon fontos az az iszonyatosan tapintatos és mélyen rafinált mód, ahogy közeledik a színészekhez és színésznőkhöz, hogy hiúságot tudtok kezelni. Azért az egy nagyon fontos dolog, csak gondoljunk arra, hogy Helen Mirrennel vagy Cate Blanchett-tel dolgozni, akik nemzetközi sztárok, és ennek megfelelően horribilis méretű egóval rendelkeznek. Nem mintha mondjuk Molnár Piroskáé vagy Lázár Katié ne lenne az. Azok is derekasak, de ezek meg még inkább, és ezeket valahogy mind megfőzi Györgyi. Megfőzi őket.
Szakács Györgyi: Emlékezetes mind a kettő, de hát az is jól esett, hogy amikor egy színész meghív a saját rendezésére, most utoljára Dorottya élete első rendezésére. Ezt többször megéltem, hogy színészek meghívnak.
Seres Gerda: A nemzetköziség…
Kérdező: A divatról a művésznőnek is van egy elképzelése, a közönségnek és önnek is. Ez mennyiben játszik?
Szakács Györgyi: A divat annyiban, mint ahogy a kor, amiben élünk. Az mindig szerepet játszik. Nem a színésznőtől, hanem az előadás műfajától függ. Attól hihetetlen érdekes ez a szakma, hogy csinálok filmen teljesen pontos kosztümöket, amihez valóban nagy tárgyi tudás, állandó és szenvedélyes kutatás kell, mert amikor mondjuk nekem elő kell szedni akár a Nemes Jeles László filmjében most legutóbb a századfordulót, azt nem tudom egy hónap alatt előszedni, mert azt kell tudni, tehát azzal együtt kell élnem, hogy azt megcsináljam.
Kérdező: Ő kézi kamerával dolgozik. Egészen máshogy működik az anyag, a megjelenés meg minden.
Ascher Tamás: Az a Saul fia. A Sunsetben is kézi kamerával dolgozik?
Kérdező: A nő feje például
Szakács Györgyi: De ez nem úgy van a filmben. Én, mint tervező, soha nem tudom, mi fog látszani. Mire készüljek? Készüljek arra, hogy majd a háta közepe látszik? Ott tökéletesen létre kell hozni egy világot. Egy kort, ami hihetetlen veszélyes. A századforduló nagyon lejáratott, operettekben látjuk, jól-rosszul, olyan színpadi előadásokban látjuk, ahol igényesen nem tudják megcsinálni. Itt van a tervező számára a kihívás, hogy hitelesen mutasson meg valamit ebből a korból, az emberekből. Az persze kiszolgáltatottság, hogy majd az operatőr mit mutat meg, de ha én nem jelenítem meg azt, amit megjelenítek, az operatőr képén semmi nem lesz. Akkor nem tudom, mit látna az a kamera. És ezért érdekes, hogy teljesen más a színpad és más a film. A film merítése nagyobb, ebben az esetben is, amikor ott van 50-100 ember naponta, és hihetetlen fizikai erő kell hajnalban fölkelni, ott lenni, mert ha nem tudom mi kerül képbe, és hiába van ott az egész ruhamennyiség, lehet, hogy nem jól öltöztet egy öltöztető, és millió hibázási lehetőség van. Ezt le kell ellenőrizni.
Kérdező: Ön kitalált egy világot, de ki rendezi be? Abban más is szerepet játszik?
Szakács Györgyi: Van a rendező, aki berakja a képbe az embert. Ott van az öltöztető, és ott vagyok én, helyettem senki nem csinálja meg. Az nem designer, az csak feladja azt a ruhát, amit én ruhapróbán már összeraktam. De én ezt úgy raktam össze, olyan ruhaanyagot gyűjtöttem össze, amiben nem lehet hibázni. Bejönnek a statiszták, az egyik sovány, a másik kövér, a harmadik magas, ha bármit felad egy öltöztető, minden nadrágnak olyannak kell lenni, hogy az nem hibás. Az öltöztetőnek olyannak kell lenni, aki nem tud hibázni. Ez egy nagyon nagy kihívás, és nagyon nem egyszerű.
Kérdező: Hogy hívják azt, aki segít a művésznek felöltözni?
Szakács Györgyi: Öltöztető.
Kérdező: És a stylist?
Szakács Györgyi: Egy filmben nincsen stylist.
Ascher Tamás: Az a reklámban és a divatvilágban van.
Szakács Györgyi: Kevés stylist tudná megmondani, hogy 1896-ban milyen volt egy ruhaujj, vagy hogy fűztek be. Az én szakmám olyan, amit Tamás említett: állandó tanulás, kíváncsiság. Biztos, hogy nem tudtam volna a Napfény ízét sem megcsinálni, ami szintén 100 évet felölel, ha nem lett volna – nagyképű dolog, hogy azt mondom – a tudás, de akkor sem, ha ez nem izgatott volna, ha nem tudnám ezeket a korokat, nem foglalkoznék történelemmel, ha gyerekkoromban nem olvastam volna azokat a regényeket, amiket elolvastam. Ez a szépsége. Engem ez érdekel. Ez egy rendkívül összetett és hihetetlen érdekes közös játék a rendezővel, a színészekkel. Egy puzzle. És a színpadon egy puzzle, egy kép, mert ott inkább lehet komponálni. Nem úgy, mint a filmen, mert ott kiszolgáltatott az ember az operatőrnek, később a vágónak. Lehet rutint szerezni, de rutinból nem lehet dolgozni. Major azt mondta nekem, hogy úgy kell gondolkozni, mint a gyerekek, és ezt a mai napig így gondolom. Kell a rácsodálkozás, hogy legyen benne frissesség, őszinteség. Ez a másik legfontosabb. Úgy is lehet színházat csinálni, hogy az ember agyal, de előbb-utóbb lebukik. Összetett dolog ez.
Kérdező: Mondok egy évszámot: 1226. Eszébe jut, hogy körülbelül mi van akkor?
Seres Gerda: Gondoljon bele, hogy a Széchenyi-filmben, a Hídemberben nagyon pontos kosztümök vannak. Györgyi sok interjúban beszélt arról, hogy utánanézett, Széchenyi milyen ruhákban járt, hogyan járt. Ezekről pontos képet kell alkotni, mert a filmben önmagában láttat a ruha.
Kérdező: Az 2006-ban készült. Más lenne ma?
Szakács Györgyi: 2002-ben. Biztos, hogy másképp, más technikával lenne fényképezve. Az nagyon érdekes volt, épp húsz éve. Általában azok a filmek, amik a múltban játszódtak, mindig el voltak barnítva, szürkítve, mint egy régi fotó. Ez bevett szokás volt. Nekem furcsa, majdnem hogy morális kérdés volt, hogy eredetiben ezek nem ilyenek voltak, a 19. század első fele nagyon színes. Akkor elég sokat jártam festményaukciókra, és mindig megvettem a katalógusokat. Nagyon érdekes képek kerültek elő, és egy csomó szereplőmet megtaláltam. Ezekben a katalógusokban az ismert családi festményeken mindig minden nagyon színes volt. Az az érdekes, ’48 után a férfiak feketébe öltöztek Magyarországon, de feltételezem, hogy egész Európában valahogy ez végigsöpört. Maga Széchenyi egy piperkőc divatfi volt. Volt olyan, hogy rózsaszínbe öltözött tetőtől talpig. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a nagy történelmi hősünk, akit Eperjes játszott, rózsaszínben jelenne meg a filmen. Biztos, hogy senki nem fogadná el. Viszont a színeket bevittem. Volt, aki kritikával illette, mondjuk operatőr, hogy túl színes. Mondtam, hogy azért színes, mert ilyen volt, de hát lehet, hogy igazad van, lehetne másképp is.
Ascher Tamás: Kardos Sanyi?
Szakács Györgyi: Nem, Kardos nem, ő nagyon mélyen…, ő egyébként fotókat is gyűjt.
Ascher Tamás: Ki volt az operatőrje a Hídembernek?
Szakács Györgyi: Ő volt az operatőr. Koltai mondta, hogy miért nem szürkébb. Lehetett volna, az is egy fotózási technika. Nemes Jeles már eleve úgy akarta a Napszálltát, hogy minden legyen nagyon poros. És porozási feladatok voltak, a kosztümöket poroztuk, amiből tulajdonképpen sok nem látszott a felvett anyagon. Csak az látszott, hogy mindenki meg akart fulladni. A porozás nem ment.
Ascher Tamás: De szép gondolat pedig, mert akkor még nem voltak rendesen lekövezve az utcák. Biztos, hogy volt egy porréteg az egészen. Szép gondolat.
Szakács Györgyi: Másképp csináltuk meg, de nem a valóságos technikával.
Seres Gerda: Ezt a diskurzust még esetleg utána lehet folytatni. Van-e más típusú felvetés?
Kérdező: Díszlettervezők és jelmeztervezők között van-e olyan átjárás, mint a színészek között, hogy társulati tagok egy helyen, aztán máshol? Ez az egyik kérdésem, a másik pedig, hogy mi történik a jelmezekkel, díszletekkel, amikor már lekerül egy előadás. Azok használhatók?
Seres Gerda: Igen, ez a szomorú része, azt hiszem, de majd ők elmondják.
Szakács Györgyi: Én sokkal szabadabb vagyok, mint egy társulathoz kötődő színész. És már az elmúlt évtizedekben, a kilencvenes évek közepén megbeszéltem Zsámbéki Gáborral, amikor ő nem akart engem kiadni egy munkára, egy másik színházba.
Ascher Tamás: Már akkor itt volt tag Györgyi.
Szakács Györgyi: Itt voltam tag. Először Székely Gáborhoz nem akart kiadni. Azon nagyon megütköztem, hogy miért nem akar kiadni, amikor a Székely hívott a Katonába először. Azt mondta, hogy én úgy viselkedek, mintha nem lennék a Katona tagja. És akkor azt mondtam, hogyha én ezért nem vagyok a Katona tagja, akkor nem vagyok a Katona tagja, holott én imádom, és a családom és a szerelmem a Katona József Színház, a Három nővér is mutatja a véremet. Akkor elgondolkoztam, hogy jobb lenne, ha én szabadon dönthetnék, hogy mit vállalok. És akkor azt mondta Gábor, hogy azért ugye megcsinálod az én és az Ascher rendezéseit. És akkor mondtam, hogy hát persze, boldogan. Tehát azóta én, hogy mondjam, szabadon járhatok. Így tudtam elvállalni. Ebben benne volt, hogy akkor forgatott a Napfény íze öt hónapot. Ha én nagyon le lettem volna kötve, nem adnak ki. Itt egymás után jött a Sorstalanság, a Napfény íze, tehát nagy lélegzetű filmek, vagy akár a Szabó-filmekből a Szembesítés, amit Berlinben forgattunk, meg hát a sok külföldi munka, hál’ Isten, amit köszönök Tamásnak. Nagyon sokfelé dolgoztunk a világban, a Burgtheaterben, Szabó István a bécsi operába hívott, dolgoztam a lipcsei operában Tamással, a Lyoni Operában, a Malmői Operában, Sydney-ben Cate Blanchett-tel. És 15 évig terveztem Stuttgartban egy kis művészszínházban, ahol rendkívül sok érdekes feladatom volt, és valahogy ott megismertem azt a világot, amikor nagyon kevés pénz van.
Seres Gerda: Ez most már itt sem olyan futurisztikus.
Szakács Györgyi: Tulajdonképpen hihetetlenül jól gyakoroltam arra, ami most van. Mindig meg kellett gondolni, hogy éppen mit vesz meg az ember, hogy tudja kihozni. Ilyen szempontból, bár kötődtem végig a Katonához, és elsősorban a Katonához, de nagyon sokfelé dolgoztam.
Seres Gerda: Egy rövid összegzés még a második kérdésre.
Ascher Tamás: Igen, mi lesz a díszlettel, jelmezzel?
Szakács Györgyi: Említettem, hogy nekem különösen fájdalmas ez a dolog. Amikor először mentem a budapesti Nemzeti Színház raktárába, az Operettszínház festőtárába, elcsodálkoztam, hogy miért itt van a Nemzeti Színház raktára. Mert én még emlékeztem arra, mert voltam ott is, hogy a régi Nemzeti Színház, ami a Blaha Lujza téren állt, amögött volt a Csokonai utca…
Ascher Tamás: Ott volt a raktár.
Szakács Györgyi: És ott volt a raktár, egy többszintes épület, tele ruhákkal, és át lehetett egy alagúton menni a Nemzeti Színházból ebbe a raktárba. Lenyűgöző volt az a sok csodálatos jelmez. Volt egy Budavári úr nevű raktáros, mai napig emlékszem a nevére, aki mondta, hogy Györgyikém, figyelje, az ott egy katonai szakértő. Ezeket mindig nagyon féltette. Félt, hogy egy-egy gomb vagy valami egy sapkáról eltűnik, mert ezek muzeális értékek voltak, és hát nem beszélve arról, hogy még díszmagyarok voltak, és Nagyajtay Teréz, Tüdős Klára, tehát az elődök csodálatos jelmezei. Eltelt pár év, dolgoztam a Nemzetiben, és mondtam, hogy mennék a raktárba. Mondják, hogy az az Operettszínház festőterme. Odamegyek, körülbelül ekkora a helyiség, és az a raktár. Hát hol a négy szint? Az már nem volt sehol. Ott is minden egymásra hányva, de még volt Nagyajtay-ruha, igaz, már nagyon méltatlan körülmények között. És akkor már a Sík volt a Nemzeti Színház igazgatója. Meghallottam, ahogy a festőteremben mondták, hogy mi ezt itt, kisöpörjük, mert ez lehetetlen, vissza kell, hogy kapjuk a saját helyiségünket. Kérdeztem, mi lesz ezzel a raktárral. Azt mondja, megy a kínai piac mellé egy barakkba. Akkor én elmentem az igazgatóhoz, és mondtam, hogy ezt ne engedje meg. Ez borzasztó, meghal a magyar színházművészet múltja. Megígérte nekem Sík, hogy valamit megpróbál, de egy hónapon belül meghalt. Váratlanul, ha jól emlékszem, a raktár persze kiment a kínai piac mellé a barakkba. Oda én egyszer kimentem, és láttam, hogy nagyon hideg van. Színház főleg télen van, oda élő tervező be nem teszi a lábát, ki se tud jutni. Épült az új Nemzeti Színház, és megint fölmerült a kérdés bennem, hogy vajon hol a raktár. És akkor hallom, hogy a Schwajda azért, hogy a raktárat biztonságba helyezzék, valahová Szolnokra leköltözteti. Szolnokon volt egy szabótárvezető, annak a feladata volt. Ott bepréselték a még megmaradt valamiket egy iskola vagy egy lakóház szobáiba, és azt mondták, hogy majd visszajön, amikor felépült az új Nemzeti-raktár. Amikor az új Nemzeti Színház felépült, bementem a raktárba. Szinte semmit nem találtam, vagy nem látok abból, ami a régi raktárban volt. Amit lehet látni, azok olyan darabok, mondjuk gömbnadrágok, olyan jelmezek, ami azóta soha sehová nem kell. De egy értékes, harmincas évekbeli kabátot, egy felöltőt, zsakettet nem. Annak nyoma nem volt sehol. Ebből az örökségből nincs semmi, teljesen megsemmisült, illetve csak olyan romok vannak, amiről nem is lehet tudni, ki mikor hordta. Csak egy-egy alkatrész a múlt világából. Nagyon szomorú.
Seres Gerda: De Györgyinél vannak. Tavaly, amikor a Színháztörténeti Intézetben kiállították a Három nővér néhány jelmezét, azokat Györgyi bocsátotta rendelkezésükre.
Szakács Györgyi: Megmondom őszintén, a Három nővért nagyon féltettem. Észrevettem, hogy egy-egy főiskolai vizsgaelőadáson besétálnak a Három nővérből ruhadarabok, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogyha módom van rá, ami nekem annyira fontos, azt szeretném megszerezni.
Ascher Tamás: Igen, de azt csak kölcsönkérték a főiskolán, tehát az jó esetben nem lopódott el, hanem csak kölcsönkérték és visszajöttek.
Szakács Györgyi: Úgy szerződtem, hogy kérek egy jelmezemet, és akkor összegyűjtöttem hármat. Tehát nem lett volna ez a kiállítás, ha nincs meg ez a három ruha. Az a probléma, hogy a jó szándék megvan, de nincs hely. Itt a Katona József Színházban nincs raktározásra hely. Ha jól tudom, ezt a kis raktárat is meg akarják szüntetni, mert más célra akarják használni, és kiköltözik valahova. Van egy folyamat, ami úgy alakul, hogy lassan nem lesz jelmez, mert nincs háttér se. Most egyetlen szabónk van, egy férfi szabó. Nagyon-nagyon lobbiztam, hogy ne szüntessék meg teljesen a műhely. Ennyit tudtam elérni. Nem tudtam megmenteni a tanulókat, amit nagyon szerettem volna. Valami minimális háttér még itt van, de a Nemzeti Színházban, a Madách Színházban, tehát komoly nagy színházakban semmiféle háttér nincs. Vannak öltöztetők, de ha valamit egy rendező kitalál, hogy ide szeretnék egy kötényt, vagy egy másik inget, azt hihetetlen nehéz dolog megvalósítani, és nagyon sok pénz. Itt tartunk.
Kérdező: A díszletekkel mi a helyzet?
Seres Gerda: Azzal szerintem még rosszabb a helyzet, mert nagyon helyigényesek, nem?
Ascher Tamás: Nemcsak azért. A díszlet fogyóeszköz, tehát az utolsó előadás után kiadható a bontási engedély. A díszleteket szétbontják és az anyagokat újra felhasználják, pláne az olyan színházakban, ahol van műhely. Miskolcon dolgoztam tavasszal, és Miskolcon nagyszerű műhelyek vannak. Asztalos, lakatos, minden ilyesmi, és akkor ott már szedik szét, csinálják az új díszletet belőle. Az egy szervesebb dolog, mert ott marad a színházban, csak átalakul. Van egy szomorú folyamat a ruháknál is. Györgyi csinálta a kaposvári Cseresznyéskert jelmezeit, ez volt az első Csehov, amit csináltam. Emlékszem, hogyan gyöngyöztetett ki muzeális tanulmányok után egy bizonyos ruhát Ranyevszkaja számára. Megtetszett, nagyon szép ruhák voltak. Ezek a ruhák később, meglepetésemre, feltűntek más helyeken, részleteiben. Képzeljük el, hogy a Nemzeti Galériában valaki kivágja egy Munkácsy felét és odarakja egy Paál Lászlóhoz, és az is egy kép. Ez a múzeumban nem elképzelhető, de színházak még ilyen működő, ziháló, szerves, létező egy állatok tulajdonképpen. Itt minden bekebeleződik, kihányódik, újra bekebeleződik. De azért az kár, hogy Györgyinek néhány tényleg önmagában műalkotásszerű ruhája – mert annyival gondosabb és annyival igazibb anyagokból van, mint egy átlag ruha – néha veszendőbe ment. De még mindig jobb, mintha egyszerűen ellopják és a kínai piacon köt ki valahol, és megveszi, mondjuk Mészáros Lőrinc.
Seres Gerda: Azért van bécsi jelmezkölcsönzőben is, ugye Györgyi? Vannak ruhák, amik jelmezkölcsönzőben kötnek ki, és opera-énekesnőkön lehet itt-ott világszínpadokon viszontlátni.
Szakács Györgyi: A napfény íze kosztümöket a film után a bécsi jelmezkölcsönző vette meg. Zsámbékival valahol Norvégiában dolgoztunk. Azt mondja nekem Gábor: te tudod, hogy árverezik a ruháidat? És mondom, nem. Azt mondja, pont itt szemben, itt árverezi a Katona. Senki nem kérdezett meg róla engem, de szinte mindegyik az én ruhám volt. Mondom, licitálnék. Felhívtam valakit, és Cserhalmi bőrruháját a Mizantrópból megvettem Norvégiából. Azt nagyon-nagyon sajnáltam volna.
Ascher Tamás: Norvég pénzért?
Szakács Györgyi: Nem, forintért, itt volt a licit. Mondtam, hogy vegye meg. Eléggé felment az ára, mert egy bőrből készült barokk ruha, és nem beszélve arról, hogy Major Gyula bácsi volt a főszabász, ő készítette, aki csodálatosan dolgozott. Ez nekem egy olyan tiszteletadás is volt felé. Örülök is, megvan a mai napig.
Seres Gerda: Köszönjük szépen. És önöknek is köszönöm a türelmet is, hogy itt voltak. Október 4-én várjuk önöket legközelebb, akkor szemben a Fugában lesz Csináljunk színházat! a színház-igazgatói pályázatok anomáliáiról, remek történet. Október 18-án pedig ismét találkozunk itt. Akkor az online színház jelenéről, jövőjéről beszélgetünk. Reméljük, hogy még élőben beszélgetünk az online színházról. Köszönjük, hogy itt voltak.