Hogyan tovább, online színház?
2021. október 18.
Vendégek: Radnai Márk, Ujj Mészáros Károly, Urbanovits Krisztina
A beszélgetést vezette: Seres Gerda
Seres Gerda: Jó napot kívánok, Seres Gerda vagyok. Szeretettel köszöntöm önöket. A streamről fogunk ma beszélgetni, arról, hol tart most, és mi következik. Nagyon örülök, hogy ugyan streamen is követhetik ezt a beszélgetést, de itt lehetünk élőben. Bemutatom a beszélgetés résztvevőit: Radnai Márk, a Színház TV alapítója, Urbanovits Krisztina színművész, a KV Társulat alapítója és Ujj Mészáros Károly filmrendező. Köszönöm szépen, hogy elfogadtátok a meghívást. Induljunk a személyes vonalról: néztek-e otthon online színházat?
Radnai Márk: Nehéz erre válaszolni, hiszen ezzel foglalkozom.
Seres Gerda: Te vagy az egyetlen, akinek ez munkaköri kötelessége. Ujj Mészáros Károlynak is az volt, mert zsűrizett egy online színházi fesztiválon, de egyébként előfordul, hogy kedvtelésből leültök a képernyő elé, vagy leülsz a képernyő elé otthon?
Ujj Mészáros Károly: Volt rá példa, egy kolozsvári előadást néztem meg, de egy kezemen meg tudom számolni, hányat láttam a zsűrizés előtt.
Seres Gerda: Mert alapvetően a színház neked is közösségi élmény és jelenléti műfaj.
Ujj Mészáros Károly: Abszolút, igen. Ráadásul színészcentrikus, szóval nekem valamiért a színház magáról a színészről szól, sokkal inkább, mint a látványról, és sokkal inkább, mint a színpadképről.
Seres Gerda: Ilyen közelről, a hetedik sorból biztosan nem lát színészt, mint egy online közvetítésen. Mondjuk az arcjátékát, ami kicsit mást tud adni, de te filmesként ismered ennek a hatásmechanizmusát.
Ujj Mészáros Károly: Nagyon sokféle példa van a színházi közvetítésre, mert azért nemcsak ezt jelenti a streamelt színház, hiszen sokszor ezeket a kereteket teljesen új tartalommal is próbálják az alkotók megtölteni; akár egy klasszikus színházi közvetítésről beszélünk, vagy pedig egy olyan újszerű megközelítésről, ahol a kamera felmegy a színpadra, vagy aktív közreműködőként vesz részt, és úgy hozza közel a nézőt az akciókhoz. A néző mindig akklimatizálódik befogadóként ahhoz, amit lát. Ehhez már edződtünk, tévében megnézünk régi előadásokat, vagy olyan előadásokat, amik térben vannak tőlünk messze, tehát a színpadi jelenlét teljesen más, mint a filmes, teljesen másfajta rezgésszámon működnek a színészek. Ehhez a befogadó átkapcsol az agyában valamit, és ha ezt úgy nézi, mint színházat, az teljes mértékben jó tud lenni, és teljes mértékben működik még úgy is, hogy egy ekkora közeliben olyan hangon, olyan rezgésszámmal van jelen egy színész, ami a filmektől teljesen idegen. Amikor a befogadó átkapcsol magában egy gombot, a látottakat úgy fogadja be, és ha egy előadást úgy dolgoznak fel, hogy ezt már számításba veszik, és szinte filmes eszközökkel dolgoznak a színészek, akkor azt meg úgy fogadja be a néző. Szerintem a nézők, velem együtt, tökéletesen elnézők az előadásokkal kapcsolatban.
Seres Gerda: Kriszta, te mi alapján választasz online előadást, ha ilyesmit nézel?
Urbanovits Krisztina: Én nézek sokat, főleg a karantén alatt, és a te kollégáid közül igen sokan ajánlottak is, például JászayTamás az egész első hullám alatt folyamatosan ajánlott előadásokat, különösen nemzetközi előadásokat. Ezek számomra meg sokunk számára elérhetetlenek, tehát ha valami pici haszna van például ezeknek a streamelt cuccoknak, akkor az lehet, hogy én Tamás meg sok okos,színházban jártas ember ajánlására olyan előadásokat láthattam, amit egyébként nem láttam volna. Nekem ez nagyon hasznos volt. Az én szempontom az volt, hogy tanuljak, nagy, neves külföldi rendezőknek lássam a munkáit. De alkotók után is megyek. Ha van olyan rendező, kolléga, akiért rajongok, azokat hajlandó vagyok megnézni streamelve.
Seres Gerda: Márk, úgy indultatok neki, hogy nem akartok hagyományos értelemben vett színházi közvetítést csinálni, hanem egy fokkal feljebb vagy előrébb szeretnétek lépni. Mennyire volt ennek bevett gyakorlata, mennyire voltak nyitottak erre a színházak? Te adásrendezőként átrendezted egy picit az előadást azért, hogy a streamkompatibilis legyen?
Radnai Márk: Muszáj egy kicsit hátrébb lépnem a beszélgetés elején, hogy magáról a streamről és a színházi műfajrólbeszélgessünk. Mindig mint Színház TV-alapítót konferálnak föl, de én a Színművészeti Egyetemre jártam színész és rendező szakra, magam is vezettem progresszív színházi csoportot, és rendezek is színházban, tehát most is az alkotó van jelen, nem pedig a művészeti vezető vagy a streamértlobbizó ember. Amikor az online vagy nem online színházkérdés fölmerül, szerintem egy alapvető dolgot elfelejtünk:magát a színházi kultúrát vagy a műfajt meghatározni. Aszínházi kultúrában, amit szeretünk, az a közösségi élmény, aszakrális tér, a színész-néző kapcsolata, az improvizáció, az, hogy ott történik, olyan, mint egy efemer anyag, és elszáll a pillanat a művészete. Ugyanakkor elfelejtünk arról beszélni, hogy a színháznak is elsősorban a történetmesélés az apropója. Az, hogy a színész jobban érzi magát, amikor a közönség ott van, és a közönség jobban érzi magát, ha élőben részt vehet egy színházi előadáson, ugyanolyan, mint egy koncert. Természetesen egy klasszikus zenei vagy egy popzenei koncerten is jobban szeretünk ott lenni, hiszen egy közösségi élményünk van, mégis, ha csak akkor hallgathatnánk zenét, hogyha koncertre megyünk, megfosztanánk magunkat egy csomó zeneműtől és élménytől. Ez egyébként minden művészeti ágnál jelen van. Ha csak az e-bookot vesszük: szeretünk beleszagolni a könyvbe, levenni a polcról, elmenni, megvenni, kinyitom este, megjelzem az oldalakat, aláhúzok mondatokat. Az e-könyvnél meg ott van a lehetőség arra, hogy bármelyik pillanatban bármelyik könyvet beszerezzem, és a világ összes a könyvtára ott legyen előttem.
Seres Gerda: Most azt hangsúlyozod, hogy ez két párhuzamosan egymás mellett működő történet, és semmiképp sem szembeállítható.
Radnai Márk: Igen, azt akarom hangsúlyozni, hogy a színházba járásnál elfelejtjük ezt, miután – főleg Magyarországon – a színházi kultúra a kisrealista vonalon működik. Kicsit úgy, mint ahogy a festőművészet működött a fotó feltalálása előtt, hogy azt próbáljuk ábrázolni, ami a valóságban van, noha ennek a műfajnak az egyik sajátja lenne az absztrakció. Szerintem az benne az izgalmas, hogy nem kell a valóságot ábrázolni. Bármilyen formát ki lehet találni, bármilyen innovatív megoldás, bármilyen képszerű és vizuális kultúra belefér ebbe a műfajba, hiszen a filmnél sem a valóságot ábrázolom, vannak persze dogmafilmek, de a filmsajátja az, hogy el kell képzelni, meg kell valósítani az atmoszférát, amiben elképzelhető az a történet. A színházbanbőven elég, ha felveszek egy tárgyat, és azt mondom, hogy ez egy koponya, vagy azt mondom, ez a testvérem, vagy elbábozok valamit. Ezek a lehetőségek a műfaj sajátjai. Ha azt mondjuk, hogy ez a műfaj nem elég érdekes képernyőn keresztül, akkor azt mondjuk, hogy maga a színház nem elég érdekes, hiszen az élőn túl nem tartjuk ezeket az alkotásokat elég jónak ahhoz, hogy globálisan is, akár Németországból, Angliából, Franciaországból, vagy magyar előadások a világban úgy menjenek körbe, hogy lehet, hogy nem lehetek jelen épp az előadáson; de maga az alkotás van annyira értékes és gondolatébresztő, hogy létre tud jönni egy néző és egy alkotás közötti kérdés. Mint ahogy a festőművészetnek is meg kellett találnia az utat a valóság után, hogy hogyan kell ábrázolni az avantgárd idején. A streamelésről elsősorban azért kell tudni gondolkodni, vagy azért kell hozzá nyitottnak lenni, mert egyrészt a következő generáció, aki előttünk áll, csak 2D-ben fogyaszt kultúrát. Ez nem azt jelenti, hogy ez a jó, de a vizuális kultúra felé megy át. Két évvel ezelőtt,emlékezzünk vissza, a Netflixen lévő filmeket nem lehet Oscarra nevezni amiatt, hogy azok nincsenek moziban bemutatva. Mekkora baromság volt, hiszen a mozit azért találták föl, hogy azokat az alkotásokat minél szélesebb körben be lehessen mutatni sz embereknek. Most meg egy hétvégén 26 millió ember lát egy filmet. Nem várható el a nézőtől, hogy egy héten menjen tizenötször moziba, miközben egyébként lehet, hogy tizenöt filmet elfogyasztok otthon. Ez igazából a kultúrafogyasztási szokásokról szól. Rendezőként és színészként az ember érzékeny erre a műfajra, és érzelmek alapján dönt, de ha tartalmi szinten, ha a befogadó szempontjából közelítjük meg a dolgot, nemcsak a színházi szakmának lenne szüksége arra, hogy vérfrissítésként az alkotókat globálisan, Európán belül be lehessen mutatni, hanem ha Németországból lehetne látni azokat az előadásokat és bemutatókat, akkor teljesen megfordulna a magyar színházi kultúra, ami körülbelül 20 éve nem mozdul.
Seres Gerda: Mi az, amit egy streamelőadástól elvársz? Teljesen mindegy, hogy zsűritagként nézed, vagy privát. Azt, hogy visszaadja az előadás miliőjét, hogy jó színészi alakításokat láss, vagy azt kell értékelni, ha van benne valami innovatív részlet, ami túlmutat a hagyományos közvetítésjellegen?
Ujj Mészáros Károly: Sok eleme van ennek. Az E-színházi Fesztiválon az innovativitás volt az egyik díjazandó dolog, a fődíjat az kaphatta meg, aki innovatívan áll ehhez a kérdéskörhöz, tehát valamiféle ilyen szempontból előremutató dolgot tartalmazott, nem pedig egy hagyományos színházi közvetítés volt, ami egy külön műfaj. Sok olyan nevező volt, aki ebbe a kategóriába esett. Számomra egy előadás élvezető,vagy akár a kulturális értékekéből nem von le, hogyha az egy hagyományos értelemben vett színházi közvetítés, az egy jó előadás. Ezt lehet érezni a képernyőn keresztül is, de nagyon fontos, hogy a szöveg hogy van megszerkesztve, jó-e a darab, amit nézek, visz-e egy jó történetet, túlmutat-e önmagán, amit egy szokványos színházi előadáson is számon lehet kérni. Nagyon fontos, hogy a színészek jók-e, milyen minőségű az a munka, amit ők ott elvégeznek, és a rendezői koncepció. De a legjobb látvány, a legjobb női, férfi színész is kapott díjat, tehát ez nagyon sok dologból áll össze. És volt egyébként nagyon érdekes, innovatív, nevezett alkotás, ami viszont annyira szerkesztetlen, annyira hosszú, és egy idő után annyira önismétlő volt – egyébként pont az a színház nevezte, ahol ülünk –, hogyha ez egy kicsit önmértékkel meghúzott, feszesebb dolog lett volna, biztos, hogy kellett volna díjaznunk.
Seres Gerda: Maga a forma bravúros, csak egy idő után kiürül.
Ujj Mészáros Károly: Így van, tényleg nincs három óra abban, amit ez az előadás mutatott. Lehet, hogy kicsit kevésbé innovatív, viszont nagyon jól szerkesztett és nagyon jól megírt darab, ami egyébként nagyon jól volt eljátszva a színészek által is, ügyesen rendezett, és az kapott különdíjat. Lehet, hogy kevésbé volt előremutató, viszont önmagában minden téren tényleg kimagasló volt.
Seres Gerda: Márkhoz hasonlóan azt mondod, hogy ennek önmagában van értéke, hiszen ezeket az előadásokat nem is csak, hogy meg tudjuk őrizni az utókornak, hanem Európa-szerte meg tudjuk mutatni, de még az is elég csak, ha Magyarország-szerte meg lehet mutatni ezeket a zömében fővárosi előadásokat.
Radnai Márk: Gondolkodhatunk úgy, hogy nem kell feltétlenül elmennem Milánóba, a Santa Maria della Grazietemplomba megnézni az Utolsó vacsorát, hanem meg tudom nézni egy albumban is. Lehet, hogy az a szakrális élményem nincs meg, mint élőben, és nincs ott a levegőben maga az alkotás, de tudomásom van róla. Ugyanígy fel tudom térképezni azt, hogy a színházi kultúrában milyen rendezők, milyen színészek, milyen vonulatok vannak. Ez a historikus színház vagy ez a típusú színház, amit mi csinálunk Magyarországon, egy kicsit arra hajaz, mint hogyha egy filmrendező mindig az Elfújta a szelet rendezné meg. Ugyanaz a húsz darab megy, miközben sokkal több kortárs előadó kéne, sokkal több fiatalt kéne elengedni a színházba, mint ahogy Németországban négyévente színházigazgató-cserék vannak,és társulatok vonulnak Európa-szerte az igazgatóval együtt. Ez globálisan jót tenne a színházművészetnek. Nemcsak azért, mert a fiatalok felé nyitna, hanem mert meg lehetne ismerni egyrészt a rendezőket, arról nem beszélve, hogy csak Magyarországról beszélünk. Ezekben a színházaknak a törzsközönsége tíz kilométeres körön belül van. Persze vannak rajongók, akik felutaznak Budapestre azért, hogy eljöjjenek ide, a Katonába, de többségüknek erre sem anyagi háttere, sem lehetősége nincsen. Nehéz indokot találni, hogy miért zárjam el a lehetőséget. Nem azt mondom, hogy az élő színházat kell megszüntetni, de miért zárjuk el a lehetőséget, hogy legyenek országszerte rajongói a Katona József Színháznak vagy bármelyik más intézménynek? Miért félünk attól…
Seres Gerda: Vagy egy vidéki intézménynek.
Radnai Márk: Vagy egy vidéki színházi társulat, akinek egy 100 négyzetméteres kis játszóhelye van, miért ne lehetne Magyarországon a top 5-ben? Miért ne lehetne az, hogy egyébként több ezren nézik és követik online, mert annyira színvonalas előadásokat hoznak létre, legyen bármilyen infrastruktúrájuk? Magáért a művészetért, a formáért kéne ebben előrelépni, és csinálni úgy, ahogy azt a Metropolitan New Yorkban vagy a National Theatre Londonbanmegcsinálta, ahol már évek óta zajlik professzionális színházközvetítés.
Seres Gerda: Az Urániában és több helyen Magyarországonlehet ilyeneket nézni.
Radnai Márk: Igen, tehát itt magáról a műfajról kéne szerintem beszélni. Zárójelben megjegyzem, hogy az E-Színház fesztiválján a pályázati kiírás úgy volt kiírva, hogy a harminchat színházi produkcióból, amit felvettünk, egyikkel sem tudtunk nevezni. Úgy volt kitalálva, hogy vagy az évszám, vagy a név, vagy az intézmény ne stimmeljen. Sajnálom, hogy mi nem tudtunk egyet se nevezni, és nem tudom, hogy ennek teljesen véletlen-e az oka. Jeleztük egyébként, amikor ez a pályázati kiírás megtörtént, de nem változtattak rajta.
Seres Gerda: Mert ti két konkurens cég vagytok?
Radnai Márk: Nem, egyrészt konkurensek nem vagyunk, mert akkor ugyanoda sorolnám magunkat, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi jobbak vagyunk. Az E-Színház egy alapítvány.
Seres Gerda: Olyat mondjunk, amiért utána nem fognak minket elővenni.
Radnai Márk: Maximum engem vesznek elő. Vagy kihagyjuk a témát, vagy elmondom.
Seres Gerda: Mondjad, mert belekezdtél, és akkor már tisztázzuk.
Radnai Márk: Amikor ezzel 2006-ban elkezdtem foglalkozni, mindenkinél zárt kapukat döngettem, mert nem is lehetett abban gondolkodni, hogy online csináljunk előadást. Mi a Bárka Színházban csináltunk több online streaminget. Ezekingyenes előadások voltak, és láttuk, hogy 3500-an nézték, Londonból is. Akkor jöttünk rá, hogy abból, amit csinálunk, ajelen levő 120 nézőnek, soha nem tudnánk annyit játszani, hogy igazán megismerjék a társulatot, de láttuk, hogy ezzel a nyitással képesek vagyunk tömegekhez eljutni, azokhoz a nézőkhöz, akik fogékonyak arra a kultúrára, amit elkezdtünk csinálni. De nem lehetett itthon ezen változtatni. Amikor a pandémia jött, látszott, hogy itt van a lehetőség, mert a színházak elkezdenek abban gondolkodni, hogy lehet arra megoldást találni, amíg nem tudnak játszani, és az online színháznak van erre tere. Végigmentem a színházaknál és mindenféle anyagot leadtam. Annak egy eredménye az eSzínház, amiben semmiféle kölcsönhatás vagy koprodukciós dolog, vagy az együttműködésnek még az első lépése sincs meg a két működés között. Ennek a fesztiválnak az volt az egyik ilyen bizonyítéka, hogy maga a pályázati kiírás is úgy készült, hogy ne tudjunk indulni, miközben azoknak az alkotásoknak a minősége, amelyekről mi úgy döntöttünk, hogy felveszünk, és az, ahogy ezeket az előadásokat rögzítettük, azt gondolom, megérte volna a minősítést. Ennyit a másik oldalról, ami egyébként azért nem konkurencia, mert bármit is gondolok arról a fajta működésről, és arról a fajta színházközvetítésről, miközben azon dolgozom, hogy ez minél magasabb színvonalú, és inkább a nyugati előadásokhoz hasonlóan professzionális legyen, mégis a piacon tartják, tehát minél több közvetítés van, minél több efelé való gondolkodás van, az annál jobbat tesz. Az, hogy az eSzínház létezik, nekem csak öröm, persze jobban örülnék neki, hogyha nem lennének az emberek csalódottak, és ha azok után, amit az emberek ott látnak, pozitív visszajelzéseket vagy kedvet kapnának ahhoz, hogy így is fogyasszanak színházi kultúrát. Azt ne felejtsük el, és egyébként erre bizonyíték is van, hogy az előadások most, amikor nehéz helyzetben vannak a színházak, nincsenek tele. Azok az előadások, amiket mi közvetítettünk, és amik a legjobban mentek online, azok vannak tele például az OrlaiProdukciós Irodánál.
Seres Gerda: A hiedelemmel ellentétben az online jelenlét nem elkoptat egy előadást, hanem behívja rá a nézőket?
Radnai Márk: Igen, hiszen a néző, aki el akart menni élőben egy előadásra, nem mond le az élő színházi élményről. Aki azt mondja, hogy imádja élőben a színházat, annak nem fogja kiváltani egy online közvetítés a színházba járást, de akinek nincs rá lehetősége, megnézi online, és elmeséli valakinek, aki egyébként fog járni a színház környékén, és el fog vinni valakit megnézni, mert hallotta, hogy jó, tehát ez kölcsönhatásban van egymással. Az, hogy a 80 ezres meg 120 ezres stadionokat meg lehet tölteni egy-egy külföldi előadó meghívásával, azért van, mert az egész ország Spotify-onhallgatja a zenéjét. Ha ez nem így lenne, senki nem menne rá, vagy arra az egyetlen szakmai lapra kéne hivatkozni, ami havonta megjelenik a zene kategóriában.
Seres Gerda: Kriszta, te többféle minőségedben vagy itt, mert színművészként részt vettél például egy Dollár Papa-előadásból készült dogmafilm forgatásában, társulatvezetőként pedig te is úgy döntöttél, hogy előadást neveztek az emlegetett fesztiválra. Ez kényszerpálya volt nektek, vagy inkább a lehetőséget, a kreativitás lehetőségét láttátok ebben?
Urbanovits Krisztina: Nem, egyik sem volt kényszerpálya. A Dollár Papával szeretném kezdeni, mert az egy teljesen új útját mutatja meg annak a helyzetnek, hogy mit lehet kezdeni azzal, amikor karanténban van az ember, és nem tud élő színházat csinálni. Mindjárt mondom, csak nagyon érdekes volt, amit Márk mondott. Én nagyon vitatom azt, hogy az élő színháznak leáldozott volna vagy visszaszorulna, de majd ezt egy következő körben. Az online egy teljesen új útja, valami ilyesmit mondtál.
Seres Gerda: Kevesebben vannak, most az a tapasztalat. Bárnincsenek statisztikáink, de több színházigazgató jelezte, hogy nehezebben töltik fel a színházat.
Urbanovits Krisztina: Igen, de ez egy nagyon speciális helyzet, és hosszú távon valószínűleg nem így lesz majd.
Radnai Márk: Én az élő színház pártján vagyok.
Urbanovits Krisztina: Biztos voltam benne.
Radnai Márk: És nemcsak a Covid miatt, hanem azért vannak kevesebben, mert az emberek elszoktak az elmúlt másfél évben a nyílt programoktól. Ez vissza fog jönni, sőt, azt gondolom, hogy sorban állás lesz, mert népszerű lesz a műfaj.
Seres Gerda: Furcsa átmenetben vagyunk.
Urbanovits Krisztina: Igen, szerintem is. Ez egy nagyon speciális időszak, és ebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni. A Dollár Papával az történt, hogy a Trafó egy teljesen külön utat választott, amiről most már ki is lehet mondani, mivel a kritikusdíj is ezt megerősítette, hogy egy nagyon előremutató és különutas szerepvállalás volt. Barda Bea erről mesélt, úgyhogy erről nem akarok hosszan, de a lényeg, hogy ők azt választották, hogy nem streamelnek olyan értelemben, hogy a sikeres előadásokat fölveszik és leadják. Még úgy sem, hogy azt új szemszögből, valami új módon veszik föl, hanem bizonyos alkotókat, például Ördög Tamást fölkérték arra, hogy futó előadásait gondolja teljesen újra. Az Otthon című előadásból, amit hét éve játszunk, egy film készült, mert Tomit ez érdekli, meg ebbe az irányba megy, és szándékaiban dogmás filmet csináltunk egy lakásban. Offner Gergely volt ennek az operatőre, de egyébként a Trafóban számos ilyen projekt született. Én ezeket mind lelkesen néztem. Volt, ami szerintem ragyogó volt, volt, ami esetleg nem sikerült annyira, de nagyon progresszívnek érzem ezt a külön utat, amit a Trafó járt, hogy már futó előadásokból tudtunk teljesen új műalkotást egy új nyelven megmutatni Ebben is megerősíteném Márkot, mert az Otthont játsszuk is. Nem arról van szó, hogy ezt levettük műsorról, és ez konzerv, hanem megy is az előadás, pont most voltunk vele külföldön, és még megyünk is, közben pedig megszületett ez a film is belőle. A KV Társulattal a Terike és Irén című előadásunkat neveztük az eSzínházi Fesztiválra, nagyon boldogan és nagyon lelkesen. Ez sem kompromisszum árán született, hanem kaptunk egy jó stábot, és meg akartuk nézni, hogy ez az előadás hogyan működik felvételen. Nekünk ez egy nagy lehetőség volt, és örültünk neki. Pont volt a fesztivál kapcsán egy beszélgetés. A karantén első időszakában mentünk volna Brnóba egy A-kategóriás fesztiválra a Médea című előadásunkkal, ami nekünk nagyon nagy lehetőség lett volna, Európa színe-javából voltak ottszínházak, de elmaradt. Egy év múlva megrendezték a fesztivált, de online, ami sajnos egy kompromisszum volt. Boldogok voltunk, hogy újra meghívtak minket, és hogy ott lehettünk, de egy picit olyan keserű volt a szánk íze…
Seres Gerda: Az előadás nem volt alkalmas erre.
Urbanovits Krisztina: Nem, nem. Élőben tudta volna azt a minőséget hozni, amit én gondolok róla. Viszont a Terike és Irén ilyen értelemben nem volt kompromisszum, hanem boldogság, mert mi is arra szántuk, hogy megmérettessük magunkat. Nagyon boldogok voltunk, hogy ott lehettünk.
Seres Gerda: Van olyan előadás, amiről már ránézésre látszik, hogy nem alkalmas streamre? Egy klasszikus 30 szereplős történelmi dráma, ami ezer helyszínen van kicsit komplikáltabb, de jellegét tekintve van olyan, amit szerinted egyszerűen nem él meg, mert például részvételi színház? Volt olyan tapasztalatod, hogy azt érezted, ez biztos jó, érdekes lehet élőben, de ez így nem jött át?
Ujj Mészáros Károly: Nem látom ennek akadályát, azt gondolom, hogy ilyen szempontból nincs. Abban, hogy milyen minőségű egy már meglévő előadás felvétele vagy közvetítése, akár képileg, akár vágásban, akadhatnak problémák, és ezek okozhatnak akár élvezeti értékromlást, de ha a kamerák rosszul vannak beállítva, akkor is látom, milyen a színpadi mozgás, a színpadkép.
Seres Gerda: Nektek ez esetben ezt kellett értékelnetek, a rosszul beállított kamerákkal felvett streamelőadást.
Ujj Mészáros Károly: Igen, nekünk tényleg az könnyebbség volt, hogy még mielőtt elkezdtünk beszélgetni az előadásokról, elmondtam, hogy én megengedő vagyok. Ha van egy nagyon jó előadás, viszonylag korrekten felvéve, én annak tudok örülni. És akkor elmondták, hogy ez nem erről szól, most nem ezt pontozzuk, mert az a fontos szempont, hogy a streamadaptáció milyen előremutató elemeket tartalmaz, mennyivel tud több lenni egy hagyományos értelemben vett színházi közvetítésnél. Ebből a szempontból tényleg volt egy ilyen leosztás. Körülbelül fele-fele arányban volt sima színházi közvetítés a versenymű, vagy valami tényleg olyan dolgot tartalmazott, akár egy lakásban felvett, egészen filmszerű dolog. A Freeszfe-nek volt egy Orlando-előadása, ami megkapta a legjobb látvány díját, és egy snittben mondta el ezt a több generációt vagy több évszázadot felölelő történetet, egy palotában bejárva nagyon sok helyiséget, és érdekes módon, például amikor valaki elhajózott, akkor mindig ugyanazon a lépcsőn ment le. Nagyon ügyes dolgok voltak benne, és látványilag ezt tudtuk értékelni. Az, hogy mennyire volt feszes az előadás, mennyire volt maga a történet úgy előadva és feldolgozva, hogy odaszegezett volna minket a képernyő elé, igazából nem valósult meg. De látványilag, az, hogy az tényleg egy snittben volt, és amilyen ötletekkel járták be ezt a kihalt palotát, ezt a teret, és ott milyen minőségű képeket vettek fel, vagy magával a térrel úgy játszottak, hogy mindig annak volt valamiféle jelentése – egy csomó ötlet volt benne, ami nagyon izgalmas volt. Ha azt mint előadást kellett volna minősíteni, abból a szempontból, mert nem volt elég feszes, és nem volt annyira intenzív, lenyűgöző a színészi játék, tehát voltak bizonyos területeken hiányosságérzetei az embernek. De a kérdésedre válaszolva: szerintem nincs igazából olyan dolog.
Seres Gerda: Márk biztos tud olyat mondani, ami miatt nem érdemes valamit online közvetíteni.
Radnai Márk: A tavalyi évben 36 produkciót vezényeltem le, amit fölvettünk, és ezek között rengeteg remek rendező,Paczolay, Bodó Viktor, Zsámbéki Gábor alkotása volt. Aszínházi szakma szinte összes jeles képviselőjével dolgoztam együtt. Minden előadást máshogy kell felvenni. Minden előadásnak megvan a saját formája, és ahhoz, hogy azt a formát vissza lehessen adni, újra kell strukturálni a rendszert. Hiába készít az ember jó felvételeket, a vágóasztalon múlik minden. Lehet nagyon szép képeket csinálni, és nagyon unalmas előadás lesz a végén, vagy lehet kevésbé jó képeket csinálni, de izgalmasan vágni, tehát onnantól kezdve, hogyvalami fel van véve, hogy közvetítve legyen, egy új alkotás. Amikor az ember színházban rendez, egy totálra rendez mindent. Én mindig azt tanultam, és a Bodó Viktorral is mindig arról beszéltünk, hogy ezeknek a hatásmechanizmusoknak mindig hajszálpontosan kell működniük, tehát a néző tekintetét pontosan kell vezetni, hogy pontosan azon az útvonalon és úton járjon végig, amelyiket szeretnénk.
Seres Gerda: A kamera látószögével nyilván egyszerűbb.
Radnai Márk: Igen, de a színház egy totál. Amikor ezt elkezdjük feldolgozni, nagyon sok esetben nem feltétlenül azt kell mutatni, aki beszél, mert van, hogy egy reakció, egy hátsó ember arca fontosabb. Ahhoz, hogy odaterelje a figyelmet, egy rendezőnek meg kell mozdítani azt a szereplőt. A rendező tud a fényekkel, hatásokkal bánni, de ennek van egy rendszere, és minden egyes színházi közvetítéshez legalább olyan alapossággal kell vagy kellene hozzáállni, mint maga a rendező állt a darabhoz. Ezt nem futószalagon kell csinálni, vagy ahogy megszoktuk a tévéközvetítéseknél, a színházi közvetítéseknél régen, svenkelt kamerákkal, mert az valóban nem a színházi alkotást szolgálja, és nem is jön vissza. De ha elkezdjük ennek a műfajnak a sajátosságait elővenni, amivel szuperközelieket lehet csinálni, meg lehet mutatni olyan részleteket, kéztördeléseket, elfordulásokat, vagy éppen egy monológ közben csak a színész nyakát vagy arcélét mutatom, el lehet kezdeni azon gondolkozni, hogy mit tud adni egy felvétel ahhoz képest, amikor elmegyek színházba, és annak az élőszerűsége megtörténik. Ezt nem lehet azzal leönteni, hogy ez csak jó vagy csak rossz tud lenni, hanem itt minden azon múlik, hogy milyen minőségben és tehetséggel nyúlnak a dologhoz.
Ujj Mészáros Károly: Hadd kérdezzem meg, mert ez érdekel. Én a színészek miatt, a színészi alakítások miatt szeretek színházba menni. Van egy jelenség, amikor valami olyan színészi jelenlét van, amit én úgy hívok, hogy valaki hajlítja a teret, tehát valami erős dolgot művel. Nyilván ehhez kell a történet, az, hogy ez mikor történik, milyen fény esik rá, és rengeteg fajta dolog befolyásolja, de amit ő ott rezeg, ha meghal, eltörik, vagy bármi történik vele, annyira hiteles, hogy mindenkit elkap és megráz, aki ezt nézi. Ezeket a nagyon erős pillanatokat te hogy érzed? Mert ezek tényleg kilométerekről érezhető, akár a leghátsó sorból is elkapható dolgok. Mi a tapasztalatod, ez hogy jön át?
Radnai Márk: Ez az, ami az élőnek soha el nem vehethetőrésze, az, amikor az ember jelen van valahol, és száz méterre is érzem azon az előadón, hogy ez most történik, és mindenki csöndben van. De pontosan tudod filmrendezőként, hogy a színészeknek egész más munkája van, amikor forgatás van, és meg kell csinálni azokat a pillanatokat. Sokszor egyébként abban a térben nincs is meg az a pillanat, vagy úgy érzi az ember, hogy nem történt olyan erő, mégis, a felvételen működik. A színészek közönséggel való interakciója az élő színháznál erősebb. Viszont Tenki Réka alakítása az Egyasszonyban, amit egy vaksötét teremben, hét operatőr között, egyedül csinált végig, megrázóan sikeredett. Láttam előtte próbán, és láttam utána színházban is, és én a saját felvett előadásunkat minden alkalommal megnéztem, amikor közvetítettük, még akkor is, ha annyira megrázó a történet, hogy nem szívesen ül le az ember. Vannak előadások, aholsokkal jobban működik, ha a néző jelen van, főleg azoknál a vígjátékoknál, ahol a színész megszokta, hogy a ritmus onnan jön, hogy a közönség hogyan reagál.
Seres Gerda: Nem olyan gyakori egyelőre, hogy tele nézőtér mellett rögzítetek.
Radnai Márk: Nem, egyáltalán nem. Volt előadás, amit még az elején közönséggel rögzítettünk, de többnyire nem. Ilyen értelemben is egy kicsit közelebb volt a forgatáshoz, és a színészeknek ezt az új helyzetet meg kellett szoknia. De visszatérve a zenehallgatáshoz. Annak, hogy Spotify-on, bakeliten vagy szalagon, milyen felszerelés mellett hallgatokvalamit, mennyire veszem komolyan a zenehallgatást, és mennyire vagyok magának a műfajnak a rabja, hogy utána elmegyek az élő koncertre – ha az az előadó olyan erőteljes, és meg tudja ezeket a pillanatokat teremteni, mindig az élőre fogok szavazni, már csak a közösségi élmény miatt is, meg mert az a csúcs. De sosem szabad elfelejteni, hogy nincs lehetőség olyan ütemben, és nemcsak infrastrukturálisan, annyi jó minőségű kultúrát fogyasztani élőben, mint amennyire szerintem az embernek szüksége van.
Seres Gerda: Szerintem sok tekintetben nem kérdés. Én nem láthattam volna Latinovits Zoltánt vagy Márkus Lászlót semmilyen színházi produkcióban, ha nincsenek ezek a felvételek, és ezzel sokan vagyunk így. De hadd kérdezzek Krisztától. A két rendező emlegette azt, hogy színészi játék tekintetében egészen más egy ilyen felvétel. Ezt a filmes attitűd ugyanúgy jelen volt a Terike és Irénnél, vagy csak akkor, amikor dogmafilmet forgattatok?
Urbanovits Krisztina: A Terike és Irénnél mi letoltuk az előadást, úgy ahogy van, és nem filmre játszottunk. Nem gondoltuk, hogy az eSzínházi Fesztiválra fogunk nevezni, ez attól függetlenül készült. Úgy és olyan eszközökkel játszottunk, mintha előadás lenne, de minden színész ösztönösen érzi, hogy amikor ott van az arcomban egy kamera, nem fogok olyan arcjátékot, mimikát csinálni, hogy szétreccsenjen a kamera üvege. Kicsit visszafogottabban, de az előadást toltuk. Az Otthon esetében tudatosan azt kérte Tomi, hogy felejtsük el az előadást.
Seres Gerda: Szűk konyhában, kis lakásban játszottatok, és ehhez mérten a beszéd is hétköznapi. De az eredeti is nagyon intim, persze.
Urbanovits Krisztina: Az intimitás és a természetesség alapkövetelmény, az nem volt újszerű, de amikor előadásként játsszuk, akkor tudomásul vesszük azt, hogy ülnek körülöttünk. Érdekes volt, hogy mondta Márk ezt az egyfókuszúságot. Tomi az előadásaiban nagyon keresi azt, hogy ne legyen fókusz, legyen az, hogy nincs egy-egy konkrét irány, hanem sok irány van. Nemcsak azért, mert körben ülnek a nézők, hanem eleve ne legyenek eldöntött irányok az előadásban. Mi az egyik előadás esetében úgy csináltunk, mintha előadás lenne, a másik pedig egy teljesen más műfaj volt. Nekem talán a legerősebb különbség, vagy nem is különbség, hanem ami miatt én ragaszkodom az élő színházhoz, és ami miatt nekem az a legfontosabb, az a döntésem fontossága, vagyis az, hogy nézőként én dönthessem el, hogy nekem mi a fontos. Hogy mialatt te egy hosszú monológot mondasz, én az asztalnál melyik szereplőt nézem. Egy streamelésnél, egy fölvételnél vagy bármilyen technikájú megörökítésnél, van egy eldöntött látószög, ami a kamera mögött álló döntése. Az lehet egy iszonyú tehetséges és nagyon klassz döntés, de az nem az én döntésem. Az enyém csak ott és csak élőben tud megvalósulni.
Seres Gerda: Márk, mindig a rendezőtől függ, hogy hogyan döntitek el, hogy mi a fókusz, vagy ezt utólag a vágóasztal mellett is lehet variálni?
Radnai Márk: Reagálva erre, amit mondtál. A streamingnek az lesz a csúcsa, hogyha a negyedik sor közepén lesz egy 360 fokos kamera, és New Yorkból is VR-szemüvegen keresztül úgy tudom nézni az előadást, hogyha jobbra nézek, akkor a magyarországi rokonaim ott ülnek élőben a színházban. Ez csak azért nem tud még megvalósulni, mert technikailag nem tart ott a világ, hogy 360 fokos kamerával lehessen streamelni VR-szemüvegre. De el fog jönni ez a pillanat, és akkor egy ilyen előadást a világon több tízezren is tudnak követni. Arra tudok nézni, amerre szeretnék, és még lehet, hogy akkor érzem is ezt a fajta interakciót, még akkor is, ha nem ülök ott. Ez forradalmasítani fogja nyilván a sportnézést is, amikor a Bernabeuban is több millióan le tudnak ülni egyszerre, és az a közönség van körülöttem, akik aznap ott vannak. De visszatérve erre, amikor meg kell választani az ezerféle lehetséges útvonal közül azt, ami egy előadásban a történetmesélési szempontból érvényes lehet, akkor nekem vagy a vágókkal együtt egy lehetséges utat kell választani, amin végigvezethető a néző. Arra törekszem, hogy az a lehető legérzékenyebb legyen ahhoz az előadáshoz mérten, amit láttam. Mindegyik előadásnak más az apropója, van, aminek a látvány fontos eleme, van, aminek a színész. Egészen más egy monodrámát felvenni, mondjuk Bodó Viktornak Az egy őrült naplóját, ahol van egy pillanat, amikor Keresztes Tomi megőrül, kitépi a kamerát az operatőr kezéből, és azzal rohangál. Ezek pici dolgok, amivel az ember megpróbál hozzátenni ahhoz a műfajhoz, ahelyett, hogy csak egy fix kamerából mutatnánk. De vannak olyan előadások, ahol kifejezetten jól áll, hogyha minél több totált vagy minél több fixet mutat az ember. Dömötör Andris Second Life előadásában, ami improvizációs jelenetekre épül, jó egyben látni a csapatot, azt, hogy ez hogyan épül fel. Az se biztos, hogy jó megoldás, de törekedni kell arra, hogy egy lehetséges olvasatot össze lehessen tenni. Ha az ember szeret egy előadást – nekem is volt ilyen itt, ebben a színházban, a Ledarálnakeltűntem, amit főiskolásként minden hónapban eljöttem megnézni, és miután csak egyszer volt egy hónapban, ezért amíg le nem vették, azt hiszem, 18 előadáson voltam összesen. Mindig találtam benne valamit, ami újszerű volt, Viktor mindig hozzáépített valamit. Ugyanilyen volt a Krétakörben a Jég című előadás. Ezek voltak azok az élményeim, amiket nem tudtam megunni. Hiába mentem el tizenötször vagy tizennyolcszor az előadásokra, valószínűleg egy közvetítés során minden alkalommal újra kéne vágni, tehát akkor lennék igazán igazságos, hogyha én is minden alkalommal egy új előadás közvetítést mutatnék. Még hogyha csak egyfajta olvasatot mutatnék a Ledarálnakból, de egy jó olvasatot – súlyos kár, hogy abból az előadásból nincsen egy jó felvétel, mert ami van, az sajnos nem működőképes –, ha azt végig tudnám nézni, annak hatalmas kulturális értéke lenne. Arról nem beszélve, hány ilyen előadás veszett el az elmúlt tíz évben, ha csak a Viktor munkáit nézem.
Ujj Mészáros Károly: Ha majd a mesterséges intelligencia generál majd újabb és újabb streameket a felvett anyagból.
Seres Gerda: Te nem gondolkodtál ilyesmin? Láttam, hogy a Centrál Színházból is van jó néhány közvetítés, de például a Büszkeség és balítéletről nincs. Vagy most, amikor a GöttingerPállal dolgoztatok – mivel ez egy monodráma, adja magát, hogy esetleg jól streamelhető –, nem gondolkodtatok azon, hogy legyen egy streamkompatibilis változat?
Ujj Mészáros Károly: A Fekete-fehérről készül ilyen, de mindig a színház vezetőinek a döntése, hogy miből készül stream, miből nem.
Seres Gerda: De te belenyúlnál? Vagy azt képviselnéd, hogy egy színházi előadás úgy kompakt, ahogy van, és azt a színházi nyelvet fogja olvasni a néző.
Ujj Mészáros Károly: Attól függ, hogy felkérnének-e rá, hogy én ebben bármilyen szinten közreműködjek, kitaláljam, irányítsam.
Seres Gerda: Hogy volt a Fekete-fehérnél?
Ujj Mészáros Károly: Én abból teljesen kimaradtam, ott nem volt olyan, hogy nekem erre van-e koncepcióm, hanem ezt hagyományos módon vették föl. Én egy-két szöget mondtam, ahonnan izgalmas lenne egy-egy képet felvenni, de nem volt rá igény, hogy én ebbe úgy belefolyjak igazából.
Seres Gerda: Ahhoz is felkérés kellene, hogy kimondottan streamre rendezz színházat?
Ujj Mészáros Károly: Egyelőre igen. Most van egy kivételes dolog, hogy egy barátom darabját meg tudom rendezni színházban, az Orlai Produkció keretén belül. Maros Andrisnak egy új darabja, ami szerintem iszonyú izgalmas, és nagyon örülök neki. Általában nem én keresem meg a színházvezetőket, hogy én itt szeretnék ezt vagy azt rendezni, hanem konkrét feladatra hívnak. Pár esetben próbáltam, hogy nagyon szerettem egy darabot, és éreztem, hogy nagyon meg akarom csinálni, de az nem jött össze. A Csillagképeketnagyon szívesen megcsináltam volna, de az nem jött össze,végül is nem is láttam, hogy milyen lett a Radnótiban. De nem úgy működik a színházi munkásságom, hogy olvasok valamit, látományom van, és ezért mindenkit megostromlok ezzel a dologgal.
Seres Gerda: Kriszta, hogy látod, a társulat mennyire tudottbehúzni új közönséget? Mindig kérdés a streamnél, és Márk már célzott is rá, hogy Európa-szerte meg lehet mutatni a produkciót, de mivel nyelvhez kötött, maradjunk Magyarországon és a határon túli területeken.
Urbanovits Krisztina: Ez elvehetetlen és hatalmas hozadéka astreamelésnek, ahogy el is hangzott.
Seres Gerda: Érkezik visszajelzés?
Urbanovits Krisztina: Mi korábban fölvettük a Terikét, és le is adtuk egyszer az eSzínházi Fesztivál előtt. Külföldön is nézték, azon teljesen megdöbbentem, és eszembe jutott, hogy tulajdonképpen amióta Kaposváron játszottam vagy amióta megalapítottuk a KV Társulatot, hogy is tudták külföldön megnézni… Csodálatos dolog, hogy azt külföldi magyarok nézték, és írtak nekünk Messengeren. Kaptunk egy összesítőtarról, hogy mi volt nagyjából a nézők összetétele, és egészen meglepő volt, hogy rengetegen vidékről és külföldről néztek.Igen, ez komoly és nagy dolog, és tudomásul kell venni, hogy erre minden színház rá fog harapni egy picit, és élni akar ezzel. Szerintem ez jól is van így. Hogy valóban, ahogy a Márk is elmondta, nem biztos, hogy mindenki föl tud jönni az Örkénybe, hogy megnézze a Kertész utcai Shakespeare mosót, hogy mondjak egy csodálatos előadást, így viszont esetleg eljuthat hozzájuk Dunaújvárosba is, meg Győrbe is, meg Bécsbe is.
Radnai Márk: És ott vannak az első színházi élmények, mondjuk a gimnáziumokban vagy a vidéki kisvárosokbanvagy falvakban, ahol nincsen színház. Én esztergomi vagyok, ahol sajnos nincsen színház, illetve most van egy pici kezdeményezés, de minket a gimnáziumból fölhoztak a Madách Színházba a Páratlan párosra, 800 forintos jeggyel az erkélyre, és csak azon járt az eszem, miközben a zakómon aludtam, hogy mikor lehet, és hova kell majd menni, hogy kimehessünk dohányozni. Ez nem adta meg a színház szeretetét. Ha nem lett volna egy olyan irodalomtanárom, vagy nem jártam volna én külön Pestre, és nem találkoztam volna azokkal a színházakkal, amik egyébként ma már sajnos szinte nem is léteznek, de akkor azok voltak a legprogresszívebbek… Én ott döbbentem rá, hogy a színháznak milyen ereje van, és én ezért kezdtem el ezzel foglalkozni. Ha van lehetőség arra, hogy én akkor gimiben rákattanjak egy műfajra, egy filmre vagy bármi egyébre, és van lehetőségem saját magam önfejleszteni, vagy ebben a dologban elmerülni, az egy óriási dolog. Ahhoz, hogy a színház a következő generációkat is kinevelje – mert valljuk be, a színházba járó közönség egy idősödő generáció –, meg kell őket szólítani, ami nehéz, viszont nem gondolom, hogy a fiatalok azért nem jönnek színházba, mert nem gondolnak a műfajról jót, hanem kevés jó előadással találkoznak. Egyrészt azért, mert nem arra viszik el őket a gimnáziumok, másrészt pedig nem tudják saját maguknak megszervezni a programot. Így viszont lehetősége van 300 kilométerről is kiválasztani olyan színházakat, ahol lehet, hogy először nem élőben néz meg egy előadást, de ha majd legközelebb felutazik vonattal a barátnőjével Budapestre, akkor elmegy és megnéz élőben is egy előadástabból a színházból, amiből évek óta sokat látott.
Seres Gerda: Neked alkotóként vagy művészeti vezetőként van lehetőséged arra, hogy kezdeményezd olyan előadás létrejöttét, ami kimondottan streamre készül készülő produkció? Az Orlai, azt hiszem, említette, hogy most lesz egy produkciójuk, amit előbb mutatnak be online, sem minthogy nézők elé vinnénk.
Radnai Márk: Igen, ilyen a Hárman a padon, Benedek Miklós, Gálvölgyi János és Egri Márta előadása. Ott az a speciális, hogy nálunk lesz a bemutató, de az egy klasszikus színházi előadás lesz. Viszont tervezünk, és szeretnék is Bodó Viktorral együtt egy olyan színházi előadást csinálni, ami soha nem fog menni élőben, hanem nagy stúdiókörülmények között, egysnittes hosszú felvétel lesz az egész, ami ugyanúgy az absztrakcióra és az élőszerűségre épül, hiszen ugyanúgy másfél óra alatt történik meg minden, ami egyébként egy színházban is történne, viszont olyan perspektívákban, amit egyébként színházban nem lehet látni. Ezzel a műfajjal lehet kísérletezni, de ha a legklasszikusabb értelemben vett színház jó minőségben és érzékenyen van közvetítve, annak is van művészi haszna. Még mindig jobb látnom egy Pintér Bélát közvetítve, mint soha el nem jutni az előadásra, mert csak 40 férőhely van. Most egy kicsit túlozva, de érthető, mire gondolok. Hogy fontosabb lenne, hogy több ezren lássanak olyan alkotókat, akik egyébként csak akkor vannak kiemelve, ha a szakma vagy egy kritikusi kör kiemel. Például a vidéki színházigazgatók mi alapján hívjanak meg huszonéves fiatal színházrendezőket, akik kijöttek az egyetemről, ha egyébként nem látják az ő alkotásaikat?
Seres Gerda: És tegyük fel, hogy színházba járnak.
Radnai Márk: Igen, tegyük föl, de így lehetőségük lenne otthon leülni, végignézni 4-5-8-10 produkciót, amiből képben lennének, hogy egyáltalán kik az új tehetségek.
Urbanovits Krisztina: Én még csak ehhez tennék hozzá valamit nagyon rövidet. Mindezzel egyetértve, de a független szférának is ez egy hatalmas lehetőség. Ezen a területen azonos eséllyel tudunk indulni egy eSzínházi Fesztiválon, bármilyen online platformon, mint a Vígszínház, tehát ugyanolyan eséllyel indul a KV Társulat, mint a Vígszínház, ami egyébként az élő előadások esetében óhatatlanulhendikeppel történik, egyszerűen az anyagi lehetőségek és nem kezdem el sorolni, mi minden miatt. Itt viszont tényleg egyenlő esélyeink vannak, és az egy nagyon izgalmas dolog volt az eSzínházi Fesztiválon, hogy minden néző eldönthette, mit néz, kit néz. Kőszínházak is indultak, független produkciók is, és szemmel láthatóan volt, aki minket választott, mivel visszajelzéseket kaptunk, írtak nekünk. És ez annyira jó érzés.
Radnai Márk: Most nem tudok pontos számot mondani, detöbb ezer külföldről regisztrált van nálunk is, aki rendszeresen követi az előadásokat. Nekik nincs is lehetőségük máshogy magyar színházat látni, csak nyáron jönnek haza általában, mondjuk Ausztráliából, és nyáron pedig nincs színház, vagy csak nyári színház van. Rengeteg levelet kapunk, hogy nekik a magyarországi színházzal, színészekkel, meg egyáltalán azzal képben lenni, hogy éppen most mi történik itt a színházi kultúrában, nekik ez az egy lehetőségük van. Tehát nemcsak vidéken, hanem külföldön élő magyaroknak is, és ennek a következő lépése az lesz, ha ezek az előadások, és egyébként bármelyik független előadás, el tudnak menni egy európai útra feliratokkal. A következő tíz évben nagyon csekély esélye lesz annak, hogy olyan színházi fesztiválok legyenek, ahova díszlettel együtt el lehet utazni. Ennek pénzügyi, anyagi háttere van, és nyilván a mostanihoz hasonló változások nem engedik feltételezni, hogy nagy avignoni fesztiválok lesznek, és minél több pénz lesz. A színházi kultúra egyik megmentője a digitális szféra lehet, hogy az alkotók igenis érvényesüljenek.
Seres Gerda: És ahogy Kriszta mondta, hogy a színházigazgatók, színházi vezetők úgy gondolkodnak, hogy legyen évente egy előadásuk, amit kimondottan streamelnek. Ezt te is érzed, vagy ugyanaz a helyzet, mint a Covid elején, hogy nincs közönség, jó lesz az online is, vagy változott ezzel kapcsolatban a hozzáállás?
Radnai Márk: A színházigazgatókkal kapcsolatban nem akarok sem általánosítani, sem személyeskedni. Azért nem egyszerű a helyzet Magyarországon, mert egy egész más rendszerben felnőtt generációról beszélünk. Egy újító generációról, rengeteg tehetséges rendezővel és alkotóval, de mégis egy kevésbé nyitott, kevésbé rugalmas, az újdonságokés főleg az effajta nyitás felé kicsit bezárkózott körről. Egyrészt félnek attól, hogy a közönséget elvesztik, és mindenki a saját gesztenyéjét kapargatja. Mindegyik színházi intézmény megtalálta a saját közönségét, és nagyon vigyáz rá, hogy itt semmilyen átfedés ne legyen, tehát a Vígszínház közönsége át ne menjen a Centrálba, a Centrálé nehogy elmenjen a Nemzetibe, aztán ne menjenek a Radnótiba, tehát erre mindenki nagyon ügyel. Az olyan fesztiválokat, mint a POSZT, éveken keresztül vagy az egyik oldali társaság határozta meg, vagy a másik társaság, vagy a politika szólt bele, vagy egy szűk szakmai réteg szólt bele. Nagyon kevés az a lehetőség, hogy egyébként nyílt játék legyen, hogy tényleg azok az előadások szerepeljenek egy ilyen országos fesztiválon, amik a legjobbak. Ha valaki nincs ebben a körben, független alkotóként soha nem jut oda. A szakma egy szűk részének föl kell valakit emelnie, ezt csinálta régen a Színház folyóirat, ennek hagyománya van itthon. Ahhoz, hogy ebben komoly lépéseket tegyünk, mindenképpen szükséges az, hogy azok az alkotók vagy azok a generációk, akik az elmúlt tíz-tizenöt évben kiszorultak a perifériára, és most nemcsak Schillingről, Bodóról, Balázs Zoliról beszélet, akik saját társulatot építve elvesztették aztán a támogatásokat, nem találtak játszóhelyet, nem fogadták be őket, egy olyan platformot találjanak, ahol az ő tehetségük versenyképes azzal, ahol ezek az intézmények szerepelnek.
Seres Gerda: Van-e kérdés vagy felvetés ezzel kapcsolatban? Ha nincs, köszönöm szépen. Azt remélem, hogy marad a stream, de közben marad az élő színház is párhuzamos választási lehetőségként. Mi pedig legközelebb novemberben találkozunk, és akkor a Budapesten kívüli operajátszásról fogunk beszélgetni.
Köszönjük a figyelmet!