A beszélgetés időpontja: 2021. május 17.
A beszélgetés résztvevői: Éry Franciska rendező; Gardenö Klaudia, az SZFE rendező-bábrendező szakos hallgatója; Magács László, a TRIP Hajó igazgatója. A beszélgetést vezette: Papp Tímea
Támogató: NKA, MMA
Papp Tímea: Jó napot kívánok, köszöntjük Önöket a Magyar Színházi Társaság Jó kérdés beszélgetéssorozatának évadzáróján. Ez az évadzáró első napja, és az első nap második beszélgetése. Valószínűleg a nézőink közül is nagyon sokan emlékeznek arra, hogy miután 2020. márciusbanbezártak a színházak, bizonyos szempontból mégsem csökkent a színházhoz való hozzáférésünk lehetősége, sőt még inkább kinyílt a világ, hiszen a világ minden pontján a különböző színházak megnyitották az archívumaikat. Ezek ingyenesen történtek tavasszal, majd aztán újraindult az élet, nagyon sok előadást fölvettek, és amikor ősszel bezárt újra az összes színház, akkor tulajdonképpen ezekhez az előadás-felvételekhez lett hozzáférésünk, már térítéssel. Viszont voltak olyan alkotók, akik online és offline, analóg és digitális formában megpróbáltak választ keresni a pandémia okozta helyzetre, és olyan színházi előadásokat, performanszokatkészítettek, amelyek az itt és most-ra, illetve a színházra, mint közösségi élményre reagáltak. Azok az alkotók, akik ma a vendégeink, megpróbálták mind újradefiniálni, egy kicsit tágítani a klasszikus színházfogalmat. A vendégeink: ÉryFranciska rendező, Magács László rendező, a TRIP Hajó művészeti vezetője, illetve Gardenö Klaudia, aki még rendezőhallgató. Azt szeretném tőletek kérdezni legelőször, hogy milyen projektekre adott nektek lehetőséget ez az elmúlt egy év, és ezek a projektek mennyire jelentettek kilépést a ti addigi színházi alkotói komfortzónátokból. Ha röviden ezeket összefoglalnátok egy-két percben, akkor szerintem a nézőknek is információt adnánk, mert nem biztos, hogy mindenki értesült minden projektről.
Éry Franciska: Én Londonban tanultam és élek és dolgozom, és a pandémia miatt itthon ragadtam. Nagyon hirtelen jött egy felkérés a Csokonai Színháztól, és ott gyorstalpaló projektként állt össze a Hamlet, ami egy helyspecifikus előadás, fülhallgatókat használ, és a színészek is, a műszak is és a nézők is távolságot tartanak.
Papp Tímea: És tegyük hozzá, hogy a helyszíne is eléggé speciális.
Éry Franciska: Igen, a Nagyerdei Stadionnak az üvegfalát találtam a legalkalmasabbnak az egész városban, ahol akkor jártam szinte először, de annyira jól nézett ki, hogy egy űrlényként ott ül a Nagyerdő közepén ez az épület. Izgalmas feladatnak tűnt, hogy úgy használjuk, ahogy általában nem szokták, és a nézők pedig kint, szétültetve hallgatják a felportozott színészt az épületből. Ez a gagje az előadásnak. Ez volt az első rendezésem itthon is, igazából az egyetlen eddig. Illetve rendeztem egy rövidfilmet a Covent Garden-i Operaháznak, az is egy távolságtartós, filmes projekt volt, ami azért volt izgalmas, mert az énekes is igazából most szerepelt filmben először, tehát ez is egy Covid-megoldás volt, ami szerintem viszonylag jól sikerült. Ezen kívül még van egy research projekt, amit a Young Vic Theatre-nek, az ottaniVígszínháznak csinálok, ami pedig ilyen pont, amiről mondtál, hogy egy év alatt azt sok digitális, furcsa, új, innovatív munkát dolgozza fel, egy database-t csinálunk, illetve egy rövid podcastet, ahol szintén erről beszélünk, úgyhogy ez a 2020-as évnek a terméke.
Papp Tímea: Laci, ti nagyon gyorsan reagáltatok, amikor beállt a pandémia tavaly tavasszal.
Magács László: Igen, mi március 12-én alakítottuk meg az Első Magyar Karantén Színházat, tehát nem vártunk sokat.Nem akarok rugdosni meg provokálni, de valójában azt gondolom, hogy egy hagyományos színházi közvetítés nagyjából nem ér semmit. Az, hogy áll a három nagy kamera, és akkor egy ügyesnek mondott adásrendező vagdossa a képet, semmi olyan pluszt nem ad, amit a film adhat, viszont mindent elvesz, amit a színház adhat.
Papp Tímea: Színháztörténetileg viszont egy nagyon fontos dokumentum.
Magács László: Abszolút. Rögtön akartam is mondani, hogy nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen unalmas színházi közvetítéseket csináltak régen. Latinovits Zoltánt így láttam színpadon, mert nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy őt láthattam volna, és tényleg iszonyat élmény. De azért ez nem egy élvezhető dolog, hanem inkább csak egy dokumentáció. Én elég bevállalós vagyok, 12-én fölhívtam a színész barátaimat, és egyszer csak a járvány kellős közepén negyvenen ültünk a TRIP-en a Panoráma teremben, a távolságtartást megtartva, és elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi legyen. Láng Annamari rögtön mondta, hogy hát miért nem csináljuk meg az After the end-et, ami egy ilyen posztapokaliptikus cucc, amit én még a Merlinben csináltam vele és Rába Rolanddal. Fölhívtam a Csejdy Andrást, aki régi jó barátom, a Literának meg mindenféle internetes újságoknak a tulajdonos főszerkesztő vezetője, hogy figyelj, a színház nem politikus műfaj, vagy igen, de azért ez egy olyan helyzet, amire kell reagálni, és mondtam, hogy írjunk ki egy karanténdráma-versenyt. Úgyhogy kiírtunk egy karanténdráma-versenyt.
Papp Tímea: És erre érkezett mintegy 300 pályamű.
Magács László: Jobb lenne, ha ez igaz lenne, de 106 érkezett.
Papp Tímea: Akkor a PR-osok egy picit megnyomták a ceruzájukat.
Magács László: Huszonvalamennyit mutattunk be, de most nem is akarom itt a karantén-CV-met végigtolni. Inkább az az érdekes, hogy az első közvetítés hogy jött létre. Azt hiszem, hogy 12-én lett volna egy koncertünk. Azt mondtam, hogy közönség nem. Na jó, de mit csináljunk? A fiamnak még a tizenkettedik születésnapjára vettem egy Sony HD kamerát, és mondtam, hogy Vince, hozd be a kamerádat, streamelni fogunk. Letettük a Sony HD kamerát, streameltünk, és 12 ezren nézték meg. Szégyen így, visszanézve, hogy hogy kezdtük el ezt a dolgot. Egyszer csak fölhívott egy barátom, hogy figyelj, van egy Black Magic 4K, mit tudom én, milyen stúdióm, három kamerával, vágóval, mindennel. Hirtelen lett egy Black Magic, nem tudom végig se tudom mondani, katasztrófa fényerősséggel. Nem volt olyan lámpa a TRIP-en, amit ne kapcsoltunk volna be.
Papp Tímea: Tulajdonképpen a karanténszínház teljes közvetítési folyamata tanulási folyamat is volt?
Magács László: Abszolút, rövidre fogom majd, és ide fogok kitérni.
Papp Tímea: Működés közben tanultátok a dolgokat.
Magács László: Abszolút. És akkor megint kapok egy telefont, hogy figyelj, van nekem egy ilyen SD filmstúdió kameraszettem három Sony kamerával, vágóval, izével. Kroppolásmeg ilyen szavakat dobálnak emberek, ezeket majd egyszer megtanulom. Jól van, hozzad, nem, gyere el érte. Elmentem, és akkor egyszer csak már volt a fiam Sony HD kamerája, volt egy háromkamerás Black Magic rendszerünk, majd volt egy full stúdiós Sony tévékameraszettünk. Ott ácsorogtunk, és annyi technika volt ott – de mit csináljak vele? Az asszisztensemnek mondtam, hogy figyelj, fogd már meg ezt a kamerát, és fordulj rá a színészre. Nagyjából így indult el ez a dolog. Aztán vége lett a karanténnak, ami persze nem változtatta meg az emberek hozzáállását a színházhoz, hiszen teljesen jogos a félelem, hogy ücsörögjünk egymás mellett, és ez bennük maradt. De hát azért mégiscsak négyszázvalahányezren nézték ezeket a közvetítéseinket, ami megint csak hazugság, mert nem tudom, végignézték-e, de 438 ezren rákattintottak, mielőtt visszakérdezel legközelebb, hogy az hány perc volt. És akkor jött Új-Zélandról egy üzenet, hogy jaj, de jó, hogy csináljátok. Aztán csináltunk angol nyelvűt is. Jött Nagykátáról egy üzenetet, hogy sose jutottam volna el a TRIP-re, és egyszer csak azt láttam, hogy kitágult a világ, és ez milyen érdekes abszurd helyzet. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tovább. És nagyon jól tettem, hogy ezen gondolkodtam, mert megint bezárták az országot a járvány miatt. Akkor az volt a feltételezés, hogy mit ad a film egy színházhoz, és mit ad a színház a filmhez. Erre én egy nagyon egyszerű választ adtam: a személyességet, a nézőpontot, a közelséget adja a film, és a szerep formálásának az ívét adja a színház. És erre kitaláltuk a Shakespeare 37 sorozatot, amiben ha már összebarátkoztam a magyar drámaírók többségével, megbíztam őket, hogy a Rosencrantz és Guildensteinanalógiájára írjanak a Shakespeare-ekből kis húszperces etűdöket, amiket nem színházban veszünk fel. Elkezdtük ezt a folyamatot, majd egyszer csak az ölembe pottyant MeisterNatália Nóra, aki egy mesterszakos operatőr, és elkezdtünkdolgozni. Az nagyon fontos különben, hogy az első menetben ingyen volt minden. Százsok színész dolgozott ingyen, százsok író írt ingyen, százsok ember dolgozott a technikai részen ingyen, ezért mi ingyen is adtuk ezt a dolgot, mert az volt a feltételezésem, hogy nekünk, színházi embereknek az a dolgunk, hogy szolgáljunk, és az a dolgunk, hogy ezen a sokkon valahogy átvezessük az embereket.
Papp Tímea: Erre majd visszatérünk, hogy meddig lehet ingyen dolgozni.
Magács László: Már nem. Közben előkészült a Shakespeare. Nagyon sokat beszélgettünk és gondolkodtunk azon, hogy mi ez a forma. Akkor már olyan pofátlanokká váltunk, főleg attól, hogy a Nati zseniális operatőr és a mozdulatokból értjük egymást, hogy azt mondtam: hatfős táncelőadás, tízfős színházi előadás, egy kamera. A kamera bemegy oda, megbeszéljük, kipróbáljuk, végignézzük, hogy a kamera mit lát, hogy a kamera a néző. És akkor jött Klaudia, aki ezt nem engedte.
Papp Tímea: Klaudia, neked a TRIP-pel volt egy személyes élményed is.
Gardenö Klaudia: Kettő is volt.
Papp Tímea: Ebből az egyiket, ami hagyományos előadás volt, de élőben streameltétek, és ezen kívül még voltak egyéb analóg és digitális munkáid is.
Gardenö Klaudia: Harmadév második félévében elég rossz érzés volt így hazaűzettetni vidékre a faluba, mert éppen elkezdhettünk nagyon sokat dolgozni. Éppen az első karantén előtt mutattuk be a Titust, vagyis az Ahogyan születnek a császárok néven futó előadásunkat az Ódryn. Pont a premier volt meg, utána már nem tudtuk még egyszer játszani, mert lezárták az országot. És itt kapcsolódok először a TRIP-hez, mert novemberben egy kicsit átalakítva a dolgot meg tudtuk ott csinálni. Az egy másik saját produkció, de az első karanténélményem tavaly márciusban volt, mert bemutattuk az előadást frissen, és haza kellett menni. De nem tudtunk nyugodtan ülni, akkor is kellett valamit csinálni. Azongondolkodtam, hogy lehetne ezt a helyzetet megoldani, amikor igazából mindenki távol van egymástól. És akkor Attival kitaláltuk azt, hogy csináljuk meg a Cărbunariu-darabot, mert egyébként is tantermi előadást kell készíteni.
Papp Tímea: Csak azoknak, akik a félszavakat nem értik: AttiKomán Attila, a te dramaturgod, és a Cărbunariu-darab AMihaela-ügy néven bemutatott, egyébként A tigris címen ismert kortárs román dráma.
Gardenö Klaudia: Igen, A Mihaela-ügy már egy adaptáció. Végül az lett a koncepció, hogy lehet, hogy úgy sokkal jobban eljuthatunk a fiatalokhoz, illetve a középiskolásokhoz elsősorban, ha valami olyan platformon keresztül csinálunk előadást, ami az ő életük aktív része, és ami hasonlóképpen működik, mint a szociális média. Nagyon sok impulzus ér minket is, meg főleg őket. A mindenféle aktuális helyzetről, legyen az politika, vagy legyen az csak egyszerűen random celebhírek, csak scrollolnak, és nagyon-nagyon sok információt kapnak egyszerre. Erre a formára illesztettük rá Atigrist úgy, hogy átírtuk, és ez egy fiktív híradóadás. Arra megy rá az egész, hogy mennyire könnyen meg lehet vezetni a nézőket, vagy ők maguk is megvezetik egymást, mert álneveken a chatszekciókban is zajlik a cselekmény. Ez egy két és fél hónapos munka volt. Jól megismertük a Zoomot, és elkezdtük játszani az osztályoknak. Kerestünk különböző osztályokat, mert az volt a lényeg, hogy vidéki iskolákba is eljussunk, és csodálatos volt, mert tényleg csak egy linket kellett küldeni. Ezt folytattuk az ősszel is, és aztán jöttek a további projektek. Akkor eljutottunk a TRIP-re, élőben streameltük az előadást. Még soha nem dolgoztam kamerával, az jó kis élmény volt. Közben a képzősökkel elkezdtük az Ad absurdumot, amit már tavaly óta tervezek. Ez az anyag nagyon régóta izgatott, csak hát ki kellett találni, hogy ezek között a körülmények között hogyan lehet megvalósítani. A TRIPnagyon sokat segített nekünk. A képzősökkel (az MKE látványtervező szakos hallgatói) fél éven keresztül heti egyszer meetingeltünk, majd volt egy hónapos próbafolyamat, ami alatt abszolút betartottuk a járványügyi előírásokat, tehát maszk volt, távolság volt, és senki nem is betegedett meg. Akkor már egy kicsit több gyakorlatunk volt a streamelésben. Nagyon sok lehetőséget nyit meg a mostani helyzet olyan szempontból, hogy nem lehet a hagyományos formákba belekerülni. Ha az ember nem tud kiszakadni a megszokottból, akkor fél évig nem tudok dolgozni, és az egyetemen óriási szívás, hogy itt vagyok, dolgoznék, de nem tudok. Az után az előadás után hiányérzetem támadt, hogy nahát, megint valami kell. Sétálgattam a városban, és azt éreztem, hogy azt is lehet csinálni, hogy az emberek nézzék a várost. Mert az is nagyon érdekes jelenség, és nem biztos, hogy lesz egyhamar. Így jutottunk el a sétaelőadáshoz. Ez az én karantén-színháztörténetem.
Papp Tímea: Létező dráma volt a Hamlet, amiből vitrinszínházi előadás készült, létező dráma volt A tigris, amiből a zoomos interaktív produkciót készítettétek, létező drámák azok a Shakespeare-ek, amikből a Rosencrantz és Guildenstern halott alapján parafrázisok készültek. Mennyiben követeli meg ez a szokatlan forma a darabbal való másféle munkát? Mennyiben kell másképp viszonyulni dramaturgiailag a forma szempontjából ezekhez a drámákhoz?
Éry Franciska: Szerintem nagyon, de egészen új, és szörnyűvé változik. A felkérés azért volt különleges a Csokonaitól, mert nem volt megszabva, hogy mi legyen, csak annyi, hogy legyen benne fülhallgató. El tudod képzelni, hogy pályakezdőként ez egy álom, és közben egy rémálom, hogy mit csináljak. Egyolyan előadást akartam, amire ha elmegy egy olyan néző, aki jár színházba, és azt szokta meg, hogy leül, vesz perecet meg elmegy pisilni, hogy ha azokat dolgokat elvesszük, amik komfortosak neki, akkor legalább az anyag komfortos vagy felismerhető legyen. Szerintem ez nagyon fontos. Nem is igazából a Hamleten volt a hangsúly, bár az volt az összekötő ötlet, hogy a fül szó nagyon sokszor előfordul – abban mérgezik meg a királyt, és hogy hallottad-e a szellemet –, tehát nagyon izgalmas hangvilágot csinált Bocsárdi Magor, és ez ettől saját karaktere lett az előadásnak. Ott a füles a füledben, ezért fontos volt, hogy ez a hangi világ ez ott legyen. Megmondom őszintén, hogy olyan hirtelen feladat volt, és olyan nagy feladat, miközben én éppen egy kultúrsokkközepén ültem, hogy nem Londonban vagyok, hanem a hálószobámban, ahol 14 éves koromban laktam utoljára, hogyegy kicsit személyesen is nehéz ugrás volt. Annak Adorján Beáta, a dramaturgom a nagy hőse, mert ketten húztuk a papíron az azt hiszen négyórás Hamletet nyolcvan percre, hogy mi a forma, mennyi szöveget bír el az a színész, aki nyáron nem szokott próbálni, és hónapok óta otthon csücsül. Nagyon sokat beszéltem külföldi ismerőseimmel, kollégáimmal, akik nem dolgoztak, tehát nem volt irány, mert tavaly áprilisban a távolságtartás, a maszk, az egész olyan volt, mint a mélyrepülés, vagy amikor mész a vízesésen, és akkor épül a hajó, miközben mentek lefelé. Az jutott eszembe, hogy igazából az empátia a legfontosabb. Az, hogy megbeszéljük a színészekkel, hogy ők hogy akarnak dolgozni, a műszak hogy akar dolgozni, és az, hogy egy olyan nézőnek a fejébe képzeld magad, aki hónapok óta nem látott színházat. Mitől fogja úgy érezni, hogy neki érdemes ide eljönnie, érdemes más idegenekkel egy térben ülnie? És mitől vesszük elő ezt a művet most? Ilyen kérdéseket vetett fel, és szerintemjó végeredmény lett, amiért Beátának nagyon hálás vagyok, hogy ő ott volt végig, és ezt dramaturgiailag segítette.
Papp Tímea: A színészek mennyire mozdultak ki a komfortzónájukból ebben a formában?
Éry Franciska: El tudod képzelni… Amikor megérkeztem, voltak a ki ez, honnan jött, üvegfal, és focizni fogunkkérdések, persze. Ott vagyunk egy próbateremben, és én mutatom, hogy itt nem tudsz odanézni, mert itt üveg van, és amikor végre helyszínre megyünk, akkor meg a technikaidolgok miatt egészen más színészetet, igazából filmes jelenlétet kívánt, hogy egy mikroportba sutyorogsz, és nem látod a partneredet, csak a saját visszatükröződésedet. Megszenvedtük nagyon, de közben meg nekem nagyon megtisztelő volt, hogy mégis volt bizalom. Ez egy nagyon fura helyzet volt. Mondtam is nekik, hogy ha Barcelonában tudnak a növényeknek koncertet adni, akkor mi is tudunk a stadionban füles előadást kitalálni, meg sétálni a hídon, és itt jönnek majd a nézők. Hidd el, ha mondod, hogy gyertek, akkor jönnek. Igazából bízni kell a formában, bízni kell az ötletben, és aztán ha jön a csapat, jó a csapat, és én nagyon-nagyon szerencsés voltam, akkor a nézők is jönnek. Senkinek nem volt problémája azzal, hogy a sírásó azt mondja, hogy na, jöjjenek, fölállnak, és tényleg követik a híd alá. Szerintem rengeteg nyitottság van a nézőben, és részt akar venni, mert nem akar már a kanapéján egyedül ülni. Nekem a streammelaz a bajom, hogy túl nagy felelősséget teszünk a nézőre. Anézőnek a kanapén kell megteremtenie azt a világot, amit átélsz a színházban. Nem foglalkozunk vele eleget. Én néztem, hallgattam egy audió-előadást, ami a fürdőszobádban játszódik, és konkrétan leírják az appon, hogy most engedd meg a vizet, most üljél bele. Éreztem, hogy fogják a kezemet. Ezek nagyon jó ötletek, mert itt nem azt mondod, hogy menj el pisilni, amikor akarsz, hanem megteremted azokat a szabályokat, azt a légkört, amiben színházi élményed vagy akár katarzisod is lehet. Szerintem ez fontos.
Magács László: Külön boxokban voltak a színészek? Ők hogy kommunikáltak egymással?
Éry Franciska: Igen, két szinten játszottak, eléggé elszeparálva, nem nagyon néztek egymásra. Ezt egy idő után megtörjük, de amúgy három üveges helyszínünk van. Monitorok segítségével és sok technikai küzdelemmel, egy nagyon jó technikai csapattal hallgatták vissza magukat, és hát igazából olyan, mintha…
Magács László: Úgy reagálok, hogy nem látom a partneremet, csak hallom, amit mond, és akkor arra megy elé?
Éry Franciska: Igen, reálban próbáltuk először, tehát a teremben végigcsináltunk minden jelenetet, impróztunk is köré, és aztán nagyon brutálisan, mint amikor levágsz egy kart, szét kellett őket választani, hogy most kifelé játszol. Ez igazából az ő akrobatikus készségük, se díszlet, se jelmez, ez csak nagyon minimál, hanem csak ők, és ezért is nagyon úgy érzem, hogy ez az ő előadásuk, mert a reakciók, a legkisebb dolgok rengeteget számítanak ilyen szempontból.
Papp Tímea: Tegyük hozzá, hogy ezt május 26-án és 27-én meg lehet nézni Debrecenben.
Éry Franciska: Azt hiszem most már csak 27-én. Igen, így van, igen, lesz játszva.
Papp Tímea: Klaudia az, hogy A tigris műfaja mockumentary, mennyiben segítette azt, hogy gyakorlatilag bármilyen formát találhattatok volna hozzá?
Gardenö Klaudia: A formát nem is a mockumentary határozta meg elsősorban, hanem a technikai lehetőségek, a platform, meg az, hogy kinek akartunk előadást csinálni. Amockumentary jelenetek szintjén sokat segített, meg ugye az az alapformája az eredeti drámának.
Magács László: Fordítsd már le nekem, mit jelent az.
Gardenö Klaudia: Kamudokumentarista, mintha az lenne. Eztabszolút ki tudtuk használni, mert arra megy rá az egész, hogy elhitessünk, elhintsünk dolgokat. Azt higgyük, hogy az egyikükkel kell menni, és rájövünk, hogy ő is nagyon radikális, és a kommentszekcióban is sok minden történhet.
Papp Tímea: Tulajdonképpen a résztvevő, a néző, aki aktív résztvevővé is válhat, akárhányszor válthat személyazonosságot, és a trollkodás teljes skáláját be tudja járni.
Gardenö Klaudia: Igen, és néha nagyon szépen beetetik egymást. Nagyon érdekes figyelni alkotóként. Az a projekt is nagyon nagy technikai igényű. Három színész játssza az összes karaktert, és én és Komán Atti, a dramaturg ott vagyunk végig technikusokként, mert nagyon sokszor kell a videóindításra figyelni. Vannak felvett jelenetek, de a nagy része élőben játszódik, és a kommentszekciót is azért irányítani kell, tehát ez egy full time technikai meló nekünk.
Éry Franciska: OBS-szel csináljátok? Én az Open BroadcastSystem-et szeretem, de nincs külön technikus, aki dobáljaonline?
Gardenö Klaudia: Nincs, mi vagyunk a technikusok. A nézők kapnak egy linket, és be kell jelentkezni a Zoomra. Élőben kell ott lenni, lehetőleg kamerával, és meg is szólalhatnak, hogyha éppen úgy gondolják, sőt, a végén meg is kell szólalni, akkor van egy fórum, egy népszavazás kvázi. Az is érdekes nagyon, hogy a különböző korosztályoknak hogy működik. AManna Produkció nagyon sokat segített nekünk, és a felnőtt-vagy a nyitott közönségű előadások az ő szervezésükben jöttek létre. Akkor volt először, hogy nem diákoknak csináltuk, de addigra már megcsináltunk tizenöt diákelőadástúgy, hogy mi kerestük meg az iskolákat, leveleztünk, jöttek viszonylag nagy osztályok.
Magács László: Mi csináltunk egy olyan előadást, ami egy oktatási cucc volt a Nézőképzőnél, a Bánk bán-pert, amit úgy írt át Fabacsovics Lili, hogy az előadás végén vagyunk, és utána az élő szereplőket a bíróság kihallgatja. Az élő előadásban ez úgy van, hogy az ügyvéd levezeti az esküdtek beszélgetését. Mi azt csináltuk, nem Zoomoltunk, hanem csináltuk rendesen az előadást, és különböző emojikat kellett küldeni, hogy bűnös, nem bűnös. Marha jól működött, és tök jó volt nézni a képernyőn, hogy jönnek a mérges meg a mosolygós fejek a bűnös-nem bűnösre. A Facebook szerintem nem ad elég jó vizuális élményt, mert nagyon lebutítja a képet, és valószínűleg ezért mentek Angliában rögtön Zoomra. Mi is ezért szálltunk le a Facebookról, és én fejlesztettem egy olyan szerverparkot, vagy bérelek egy olyan szerverparkot, ahol filmminőségben lehet nézni. Ebbe belebuktunk, mert egyszer csak 1600-an akartak csatlakozni, és az egész szerverparkot gajra vágtuk.
Papp Tímea: Ez volt a Lovasi-koncert?
Magács László: Előtte már a Budapest Bárral is megcsináltuk ezt. És akkor mondtam a szerverparkosoknak, hogy négyezerre legyen kalibrálva a második Budapest Bár-koncertnél. És jönnek a trollok, meghekkelik az oldalt, különböző arab feliratos izék jönnek, hogy nálunk vegyél jegyet. Egy érdekes dolgot csak röviden mesélek el. Életem első színházi bemutatója, a főiskola után, a vizsgarendezésema Nemzeti Színházban, de tájoltunk előtte. Elmeséltem nekik, hogy úgy csinálják a West Enden, hogy előtte elmennek vidékre, ott futnak egyet, és csak úgy viszik be az elaődástLondonba, amikor már tuti. Székesfehérvár, Marivaux:Véletlen szerelmek komédiája. Elindul a zene, nyitány, fölmegy a függöny, egy gyönyörű, perspektivikusan csökkenő méretű oszlopsor volt a díszlet. Az első oszlop hat méter, annak a peremén vagy a palástján víz folyt, alatta egy kút. Megy a nyitány, lépne be Kováts Adél, majd megemelkedik a hatméteres oszlop, és bedől a nézők közé, mert valaki elfelejtette kihúzni a túlfolyót. Hungarocellből volt ez az oszlop, de ezt a nézők nem tudták, csak azt látták az első tíz sorban, hogy egy hatméteres oszlop megy rájuk. Sík Ferenc volt a színház főrendezője. Függöny, én fent ülök a világítási pultban, és mondja Sík, hogy rohanj, csinálj valamit. Én már rég rohantam, hogy csináljak valamit. Lementem, kiderült a probléma, jöttek a kellékesek, kimerték a vizet, mehetünk. Kimentem a függöny elé, mondtam két vicceset. Zárójelben megjegyzem, hogy a legnagyobb burleszkjelenetet sikerült előadnom, mert elmondtam, gondoltam visszamegyek, de elvesztettem a függöny közepét. Ott álltam, tényleg a világ legnagyobb lúzereként, ezervalahányszáz ember előtt, nem tudok kimenni, és – ha már lúd, legyen kövér – csináltam egy kis pantomim jelenetet, hogy kimentem, taps, függöny felmegy. Tehát egy színházban az ember a problémákat meg tudja oldani. Amikor csinálsz valamit a világhálón, kiszolgáltatottja vagy a technikának. Ez döbbenet. A színházban csukott szemmel meg tudjuk csinálni, itt megy a bit rate meg az olyan szavak, amiket soha az életemben nem fogok megtanulni és nem is akarok. A Budapest Bárnál ment az 1200, a Lovasinál meg az 1100 nem ment. És egyszerűen nem tudsz mit csinálni. Olyan kiszolgáltatottság ez az egész dolog, amit iszonyú nehezen kezelek.
Papp Tímea: És ez a nézőkkel szemben milyen problémát jelent? Ebben erősebben benne van az, hogy könnyebben elveszted a bizalmát. Hogyan nyered azt vissza? Hogyan magyarázod meg neki, hogy ez nem rajtad múlt, hanem egy rajtad kívülálló okból történt?
Magács László: A nézők állati jó fejek. Miközben ez ment, hívtam a szerverparkot, a kollégáim rohangáltak, kihúzták, bedugták, közben odaszaladtam Bandihoz, hogy Bandi kis szünet, mondd azt, hogy mindjárt jövünk. Egy anyázás nem volt. Mi rögtön mondtuk, hogy holnap megy felvételről. Akitartóak ott maradtak, és 700-nál leállt a rendszer. Az is volt a Budapest Bárnál például, hogy valóban egy perc alatt akartak csatlakozni ezervalahányszázan. Csatlakoznál, nem megy, csatlakoznál, nem megy, és így az 1100-ból egyszer csak 15 ezer csatlakozni akaró lesz, mert még nem állt le a rendszer, de te már újra ráugrasz. Megoldhatatlan feladat, de ebből a szempontból türelmesek a nézők.
Papp Tímea: Tulajdonképpen ugyanúgy belátó a néző egy ilyen online technikai probléma esetében is, mint amikor az élő színházban történik valami technikai probléma?
Magács László: Mi szerencsések voltunk ebből a szempontból. Biztos, hogy olyan helyzetbe is kerülhettünk volna, hogy azt mondják, hogy na, takarodjatok.
Papp Tímea: Emlékszünk, hogy amikor A padlásnál pont ilyen túlterhelés volt, elég komoly nézői felháborodás történt, és nehéz volt azt sokaknak megérteni, hogy itt nem a színházon múlik.
Éry Franciska: De bocsánat, azért mégis csak bosszantó, nem?
Papp Tímea: Abszolút, engem is érintett.
Éry Franciska: Azért ülök itt tűkön, mert van egy nagyon jó mondat, amit egy nagyon jó barátom és amúgy a technikával foglalkozó színházi ember, Tassos Stevens mondott: The techgoes always for wrong. És tényleg a technika mindig, mindig rosszul fog menni. Azért kell olyan előadást csinálnod, amire van BCDEF-terv, mert ez lett a játszótered, és neked kell a legjobban ismerni. Ráadásul olyan játszóteret kell választani, amit a néző ismer, ezért jó, amit mondtál, hogy ha neki a Zoom az élettere, akkor abban játszunk. Az Instagramotismeri, a Facebookot ismeri, és inkább az a feladat, hogy ha mondjuk el akarod vinni az előadást a Twine-ra vagy aGather-re, és van egy csomó ilyen cucc, hogy hová mászkál, vagy immerzív előadást akarsz digitálisan, akkor az a szabály, hogy meg tudd tanítani körülbelül 3 másodperc alatt, hogy mi a jelenléted, hol vannak a határaid, és onnantól már ő érezheti komfortosan magát. Ha meg akarod lepni, akkor a határon túl vannak még dolgok, de sosem technikai malőr miatt leped meg. Azért bosszantóak ezek a dolgok, mert tényleg kitalálsz mindent, és már megy smooth-ban, hogy melyik rendszer, melyik szoftver, melyik szerver. Úgy érzem, a karantén miatt elkezdtünk olyan dolgokat rendezni, amikhez közünk sem volt eddig, tehát tényleg nagyon nehéz skilleket kellett megtanulni. Azért bosszantó, mert találkozni akarsz a nézővel, oda akarod adni azt, amin dolgoztál. A karantén alatt inkább én nagyon szívesen tanultam volna az AI-ról vagy a VR-ról. Milyen jó lett volna elmenni egy színházhoz, és azt mondani, hogy figyelj, úgyis zárva vagytok, fölmehetek a nagyszínpadra egy ilyen szemüveggel, mert azt sem tudom, hogy kell, hadd tanuljak most tíz hónapig, mert szerintem erre van egy nagy rés, egy nagy kereslet. Szerintem sokan szeretnénk játszani, többet csinálni, mint csak egy Facebook- vagy egy Zoom-előadás. És jó lenne, hogyha el lehetne kerülni azokat a technikai dolgokat, amiket amúgy a színpadon úgyis el lehet kerülni azzal, hogy kimegyek és csinálok egy burleszkelőadást.
Magács László: Igen, de közben meg állati érdekes, hogy mennyire türelmesek az emberek. Állati sokszor beleszaladtunk, hogy képzelitek, micsoda szemetek vagytok ilyen helyzetekben. És a kollégáim minden ilyen komolyabb dolog előtt nagyon sok nyugtatóval ülnek a chatfal előtt. Én értek az internethez, és miért adtok ilyen szar kódot? – és akkor elnézést kérünk, küldünk egy másik kódot. Akkor az sejó, ti csak a pénzemet akarjátok. A harmadik ilyen után egyszer Zsófi ír egy e-mailt, hogy asszonyom, nem a kódot ütötte be. És utána nem az van, hogy bocs, hanem nagy csönd van. Mi jó minőségben akartuk adni, de van egy csomó rossz internetkapcsolat. És akkor jön a néző azzal, hogy a Netflixmegy. De a Netflix nem ugyanaz. Akkor kitaláltuk, hogy van lebutított változat is, mint a Youtube-on. Választhatsz, de azt nem szívesen választják, mert akkor önmaguknak bevallják, hogy nem jó az internetjük, és inkább panaszkodnak. De most már megcsináltuk, hogy automatikusan menjen a rendszer egy kisebb felbontásra, ahol nem olyan az internet. Tehát, hogy 99,99 %-ban türelmesek a nézőink, de mindig van egy-két okostojás, aki mindent jobban tud.
Éry Franciska: De nem gondolod, hogy ez pont olyan, mint a színház büféjében?
Magács László: Dehogynem.
Éry Franciska: Ugyanaz, és én ennek örülök, mert ez valamennyire egy kicsit olyan reál szagot is ad. Milyen jó, hogy bosszankodik, hogy nem tudja megnézni, mert ez azt jelenti, hogy érdekli, ott ül, látszik, hogy jelen akar lenni.
Magács László: Mindig meg szokták kérdezni a színházi emberek a szünetben, hogy hány kabátot vittek el a ruhatárba.De egy fellépő ezt nem látja. Ezt az ízléstelen fost, amit ti műveltek – jött egy ilyen komment. És akkor mondtam, és mondtam, hogy na látod Andrea (Gáncs Andrea, a Budapest Bár menedzsere), ezt itt most látod. Amikor kint vagy egy koncerten, és a felénél elmennek, mert azt mondják, hogy Robi ma nem játszott jól, azt nem látod. Most viszont a pofádba van tolva, mert valahogy az alakult ki az emberek között, hogy az interneten sokkal primérebben és kvázi őszintébben szólalnak meg.
Papp Tímea: Klaudia ebből a szempontból könnyebb volt egy sétaszínházi előadást csinálni, ami részben analóg forma, bár a kísérő mobiltelefonja ott is erős használatban van?
Gardenö Klaudia: Ez nagyon-nagyon vért izzadós munka volt. Nagyon hosszú folyamat volt ez is. Ez tényleg rengeteg türelmet igényel az alkotóktól is és a nézőktől is. Még az előbb pont az jutott eszembe a Zoom-előadás kapcsán, hogy valóban elkezdtük használni a Zoomot, viszont mi mindig 15 perces technikai ismertetőt tartunk előtte. Kell annyi idő, hogy megtanulják, kipróbálják. Sokan meg vannak tőle ijedve, és idő kell, hogy megnyugodjanak, rájöjjenek, hogy tök egyszerű. Ha valami technikai probléma van, telefonon is hívhatnak, és megvárunk mindenkit. A sétaelőadásnál is nagyon fontos, hogy türelmesek legyünk, mert különben valaki mindig elkezd védekezni, és onnantól kezdve feszülés lesz, rossz érzés, meg hát a technika se fog úgy működni, tehát rendkívül sok nyugalom kell hozzá. A sétaelőadásnál…
Papp Tímea: Tegyük hozzá a címét: Idővonal, és a Trafóban készítettétek.
Gardenö Klaudia: Így van. A Trafóban elképesztően sokat segítettek. Ez alatt az egy év alatt annyira sok jó emberrel találkoztam, annyira sok segítséget kaptunk, ami nagyon jó érzés volt olyan szempontból, hogy nagyon sokan dolgoztak, dolgoztunk ingyen. Nem lehetett volna megcsinálni máshogyan, és tényleg nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki részt vett ebben a projektben. Nemcsak ebben, hanem például a Zoom-előadásban is, mert ott a színészeknek is óriási feladat volt megtanulni azt, hogy hogy kezeljem a technikát, úgy, hogy közben játszom is, mi van, ha nem működik a greenscreen, ha nem működik az internet, hogyan kapcsoljuk át a hangrendszert az egyik jelenetnél, amikor gyorsváltás van. Nagyon csodálom, hogy ennyire türelmesek voltak a színészek is. Az Idővonalnál meg 34-35 ember a stáb, ami nem látszik a séta során, mert el vannak szórva, de ez rengeteg ember, úgy, hogy közben nem is egy helyen próbáltunk. A városban próbáltunk, valaki a technikai részéért felelt, hangmester, felvételek – nagyon nagy munka volt, és a technikai része is, mert alapjában véve egy webfelületre készült egy program, amit még egészen az utolsó hétig teszteltünk. Egy nagyon jó program, nagyon jól működik, Kovács Gergő fejlesztette, viszont kellett volna rá még idő, mivel tíz ember megy egyszerre, és ha bárkinek valami problémája van, akkor az egész csoport élményét elronthatja. Azzal harcoltunk nagyon sokat, hogy melyik webfelületet használjuk. Ott is voltak olyan változatok, akkor legyen-e vezérlős, hogy a nézők maguk indítsák. A program most már nagyon jól működik, készülünk majd más előadást csinálni vele, de végül múzeumi suttogókat választottunk azért, mert egy kétórás előadást, úgy, hogy egyszerre szóljon mindenkinek a lehető legbiztosabban,nem bírt más rendszer. Addig, amíg eljutottunk oda, hogy megtaláljuk a technikai labirintusból azt, ami a legbiztosabb, nagyon-nagyon sok munka volt, de megérte, mert így tényleg kialakult egy biztos rendszer. Ebben van egy csoportkísérő, ő irányítja a telefonján keresztül a vezérlőt, és a vezérlő küldi ki a jelet az összes többi kis készüléknek.
Magács László: Hadd ugorjak rá Klaudia egyik mondatára, arra, hogy mennyi segítséget kaptál. Az tényleg felemelő volt az első karantén alatt, hogy nem volt olyan színész, rendező, művész, aki nemet mondott volna, pedig avval kezdtem, hogy nincs pénzem, de most ezt csinálni kell, mert egyszerűen fent kell tartani a jelenlétet. Nem féltem a kelleténél jobban attól, hogy az emberek leszoknak a színházról. Varázshely. Rég éreztem ilyen összefogást a szakmában, és ez iszonyat fontos. Amikor fölszabadultunk az első karantén alól, meg megvolt a Karanténdáma-fesztivál díjátadója, minden színészt meghívtam a hajóra meg minden közreműködött, aki ebben részt vett. Nagyon vicces volt, mert a kis feleségem megállt lent, és mondta nekem, hogy te, ez olyan, mint a POSZT. Tehát, hogy tényleg 150 ember volt a hajón, vidékről, Budapestről, innen, onnan, amonnan, soha nem találkoztak volna valószínűleg, és egyszer csak ott elindult valami élet. Azt láttam, hogy két drámaíró beszélget, különböző színészek leülnek, jönnek, tehát hogy mégiscsak valamit önmagunk számára be tudtunk bizonyítani, azt, hogy vannak ügyek – és akkor itt visszatérek, hogy politikus-e a színház. A politikusságot úgy értem, hogy mennyire reflektál direkten a körülöttünk zajló világra. Ez ebből a szempontból iszonyú jól és direkten és rendesen reagált a körülöttünk lévő világra.
Gardenö Klaudia: De az is nagyon nagy dolog szerintem, hogy a Csokonai be merte ezt vállalni, vagy a TRIP be mert minket vállalni, vagy az, hogy a Trafó egyszerűen azt mondta, hogy jó, szeretettel várunk titeket, csináljuk meg ezt az előadást, Ez elképesztően nagy dolog.
Éry Franciska: Igen, és szerintem ez a kulcsa egyébként, az,hogy a művészek összejönnek, hogy csináljuk. Kreálunk, nem tudunk otthon ülni, és nem gondolkodni, de az, hogy egy nagyobb intézmény mögé áll, és azt mondja, menjünk vele, enélkül szerintem nem működik. És pont az, amit mondtál, hogy a szakma összefogott, ez az ajándéka ennek az elmúlt évnek. Olyan rendező, velem egykorú és a pályán kb. egy szinten lévő barátaim lettek emiatt, mert elkezdtünk beszélgetni, és elkezdtünk ötleteket megosztani. Azt hiszem még, most is megy Robert Icke és Lyndsey Turner ingyenes Zoom rendezőkurzusa minden hétfőn, mert összeálltak márciusban, és azt mondták, hogy itt nem lehet tudni, hogy mi lesz, hát akkor kezdjünk el dumálni. És tényleg ötszázan ülünk azon a Zoomon minden héten, és hallgatjuk őket. Ilyen nem lett volna, ha nem állunk meg, és felveti a kérdést, hogy miért nem. Én inkább attól félek, és nem akarok pesszimista lenni, de remélem, hogy nem az lesz, hogy visszatérünk a régibe, és az enyém, tiéd, meg az övék, meg nem tudom micsoda féle mentalitáshoz, hanem megmarad ez az összefogás. Szerintem egy nagyon jó lecke volt, és elég sok eredményt szült. Ezt kéne továbbvinni, ezzel kéne belépni a 21. századba, streammel és zöld színházzal együtt, azzal, hogy kreatívakvagyunk, és együtt színházat alkotunk. Szerintem ez a pozitívuma ennek az évnek.
Papp Tímea: Beszéljünk a nézőkről. Ezek a szokatlan formájú előadások mennyire növelik a nézők hozzáférését a színházhoz, illetve mennyire találnak meg új közönségrétegeket? Nagyon sokszor esik arról szó, hogy elöregszik a színház közönsége országtól és műfajtól függetlenül. Klaudia, te viszont a tízegynéhány Zoom előadásnak a fiatal középiskolás közönséggel való játékáról, végigéléséről tudtál tapasztalatot mondani.
Gardenö Klaudia: Arról is, meg ez a sétaelőadás is nagyon kinyitotta a világot ilyen szempontból. Én azt szeretném, hogyha az lenne a legfontosabb alkotói hitvallásom, hogy hogyan lehet minél többféle közönséget megismertetni ezekkel a műfajokkal. Ha rajtam múlott volna, akkor most szerintem nem ezt csinálnám, vagy nem efelé a pálya felé közelítenék, mert nem voltak olyan lehetőségeim, hogy lássak ilyen dolgokat. Nagyon fontos, hogy annak a közönségnek valahogy el tudjuk juttatni ezeket, hogy megismerjék, mert csomó potenciális néző van, csak ők még ezt nem tudják. Ez most az egyik friss kedvenc sztorim. Tegnap a Boráros téren próbáltunk, és igazoltatott minket egy katona és egy rendőr. Kipakolták a táskát meg minden, közben beszélgettünk, és mondtam nekik, hogy este lesz itt előadás, jön majd három csoport, ne ijedjenek meg, lehetőleg ne igazoltassák a nézőket. Kérdezte a katona, mi ez az előadás, beszélgettünk róla, mondta, hogy nagyon izgi, nagyon szívesen eljönne, és este bejelölt Facebookon és érdeklődött az előadásról. Nagyon sok ilyen tapasztalat volt ezzel a sétálós előadással. Mondta, hogy ő a Madáchba szokott járni, és hogy ő nagyon nyitott a színházra. Ez csodálatos szerintem. Muszáj, hogy a színházak is kitalálják azt, hogy hogyan jussanak el azokhoz az emberekhez, akik lehet, hogy majd érdeklődők lesznek.
Magács László: Én azt gondolom, mielőtt félreért bárki minket, hogy az a színház, amihez mi hozzászoktunk, az jó és maradjon. Mi nem azt mondjuk, hogy vagy-vagy, hanem azt mondjuk, hogy is-is. Közben meg, visszatérve az Új-Zéland és Nagykáta példámra, állati demokratikus lett ez a dolog attól, hogy hozzáférek. Én most halálra szekálom a kollegáimat, hogy ennek az egész Shakespeare-nek csináltunk egy teljesen új honlapot, a webszínház.com-ot, és mondtam nekik, hogy legyen ott egy chatablak. Az, hogy hallom a lélegzését egy nézőnek mellettem, érzékelem a reakcióit, ami hat rám, vagy idegesít, vagy nem, de mégiscsak ad egy kvázi közösségi élményt. Az, hogy én ott ülök egy csomó emberrel egy pici, sötét teremben. Én kerestem azt a formát, hogy a színházathogy tudom tovább éltetni ebben a furcsa helyzetben, és a közösséget hogy tudom megteremteni ebben a furcsa helyzetben. Mindenki hülyét kap tőlem, és akkor majd ott fogunk ülni, és beszélgetni fogunk. Aha! Ott fogtok ülni, és beszélgetni fogtok. És ez állati érdekes. Mondok egy másik teljesen furcsa dolgot. Fölvettünk már tizenvalahány Shakespeare-t. Ez megint csak egy olyan forma, hogy bárkivel dolgozhatok, mert olyan a tempója meg a ritmusa az egész dolognak. Egyszer csak az Annamari odajön hozzám széles mosollyal, hogy olyan régóta akartam a Mészáros Bélával dolgozni. Soha nem dolgozott volna valószínűleg, mert úgy sodorja a pályájukat az élet. De most csináltunk egy Vízkeresztet, benne Borbély Alexandra, Hirtling, LábodiÁdám, Döbrösi Laura, Rába Roland, és mindenki mindenkiről hallott, de valahogy nem tudnak együttműködni…
Papp Tímea: Olyan szakmai együttműködésekre meg szakmai találkozásokra ad ez a helyzet lehetőséget, ami egyébként nem történhetne meg.
Magács László: Abszolút, de közben meg olyan parasztnak éreztem magam, hogy fölvesszük a dolgot, fölrakom az internetre, és vegyél 800 forintért jegyet. A színház ünnepe a premier, egyszer csak Bettina (Józsa Bettina, az egyik közreműködő színész) írt egy emailt a művészeti titkárunknak, hogy hogy tudja megnézni az előadást. Akkor hirtelen eszembe jutott, hogy elfeledkezünk a premierről, mert a virtuális térben vagyunk. És csináltam egy zárt Facebook-csoportot, ahova belehúzzuk az összes alkotót, oda mindig föltesszük a filmet, hogy másnap ott meg tudják nézni. Ha letoltuk a Shakespeare-t, akkor majd megint csinálok egy POSZT-ot a hajón, de addig meg az van, hogy elindult a locsogás a Facebookon, hogy én fölrakom, a Nati fölrak képeket, Vörös István megkérdezi, hogy eljöhet-e a forgatásra, akkor valaki beszól… Tehát valahogy megint találtunk egy olyan pótlékot, amivel ezt a szociális érzékenységünket vagy kívánságunkat tudjuk kitölteni.
Éry Franciska: Csak nagyon gyorsan a nézőkről még, meg arról, hogy premier ünnep. Az egyik dolog, és nem lesz időnk belemenni, de szerintem eléggé fontos, hogy nemcsak arról beszélünk, hogy egy ötszáz férőhelyes színház elér ötezer emberhez vagy Új-Zélandra, hanem arról, hogy akinek nem adatik meg, hogy este 7:30-kor vagy 7-kor ott tudjon lenni egy színházban, hanem meg tudja nézni on-demand vagy holnap. Nagyon-nagyon örülök, amikor egy Zoom-előadáson, aYoutube-on egy streamelőadáson látok jelelést, tehát hogy olyan nézőket is megszólítva, akik lehet, hogy úgy éreznék, hogy ki vannak szorulva a színház kultúrájából, vagy nem nekik szólnak az előadások. Minél elérhetőbb egy előadás, annál tágabb lesz az a merítés, és sokkal többféle embernek szólhat, mint abban az ötszáz férőhelyes színházban. A premier ünnepről meg az jutott eszembe, hogy nekem is volt egy Zoom-előadásom, ahol végig azon agyaltam, hogy hogy fogom bebizonyítani, hogy ez élő. És kommenteltek is, hogy ez élő-e, és akkor mondtam, hogy ez élő. Emlékszem, hogy azt hiszem, azt adtam végül az egyik színésznőnek feladatként, hogy becsatlakozott a telefonján is a Zoomra, és egyszerre két perspektívából látszódott, hogy lefekszik az ágyra, de az arca ott van. Valahogy attól, hogy megmutattuk, hogy készül a jelenet, valahogy mindenki elhitte, hogy á, igen, élőben. Nem tudom, hol volt éppen, Nottinghamből vagy nem is tudom, de valahogy, ha megmutatod, ha mögé lát, ha a szerkezet látszik, ahogy fölépült, valahogy a néző jobban megérti, hogy ez most és neki készül.
Papp Tímea: Tehát akkor itt tulajdonképpen nem csak arról van szó, hogy a néző számára elérhetőbbé válik a színház, hanem arról is, hogy maga a színházi alkotó számára is elérhetőbbé válik a színházcsinálás? Hogy elég egy megfelelő szélessávú internet-előfizetés, egy webkamera, egy telefon, és innentől kezdve a saját hálószobámból, nappalimból, előszobámból, erkélyemről, a parkból, állatkertből tudok színházat csinálni?
Éry Franciska: Igen, máris milyen sok mindent felsoroltál, ami szükséges hozzá. Tehát nem biztos, hogy mindenkinek lesz ilyen.
Magács László: Igen, de közben meg egyáltalán nincs igazad.
Papp Tímea: Hogy ezt csak saját kiépített háttérrel lehet csinálni?
Magács László: Nem, nem, másra gondolok. A rendezés a legfinomabb rezdülésekre való helyes reakció. Ezt most találtam ki, nem olvastam sehol. De ezt azért mondom, mert volt egy olyan olvasópróbánk az egyik Shakespeare-ből, amikor Alexandra Szlovákiában volt valami miatt, Ádám Mohácsinál főpróbahetezett, és Szombathelyről jött be. Ők ketten Zoomon jöttek be, és nagyon rossz volt, mert iszonyat fontos maga az alkotói folyamat alatt a személyesség, hogy ne ragadjunk bele. Fogok majd rendezni egy darabot, Asimov írta, Naked Sun a címe. Arról szól, hogy egy bolygón az emberek már nem tudnak személyesen találkozni, csak hologramon. És akkor jön valami barom a Földről, egy gyilkosság miatt, aki ragaszkodik a személyes találkozáshoz, és sokkolja a bolygón élő embereket az, hogy idejön, szaga van, meg nem tudom, mi van. Nem vagyok apokaliptikus víziókkal teli, de amikor arra utaltam, hogy visszamennek-e a színházba vagy sem… Valószínűleg nekünk nem szabad nagyon jóknak lennünk, hogy az embereknek legyen igényük arra, hogy aztán majd élőben is megnézzék ezt. Van egy tendencia, ezt látom a fiamon is, hogy én azt csináltam ennyi idős koromban, hogy minden pénteken találkoztunk a suli előtt este, sétáltunk a városban, locsogtunk. Én azt látom a fiamon, hogy minden pénteken bemegy a szobájába, minden ajtót bezár, és chatel. Lehet, hogy én egy régivágású idióta vagyok, de nekem fontosak voltak azok a pillanatok, amikor sétáltam a barátaimmal, és jelen voltunk. Valahogy azt jól kéne kezelnünk és manipulálnunk, hogy ne szoktassuk rá az embereket, hogy most még mosok fogat, és majd háromnegyed kilenckor nézem meg az előadást. Nem! Szedjék össze magukat, és jöjjenek oda hétre, mert – és most megint mondok egy rossz szót – az egy ünnep. Akkor fölveszem a szép ruhámat, ne alsógatyában nézzek Hamletet, hanem öltözzek fel, menjek oda. Lehet úgy is, persze, de az élő színházat ne felejtsük el, mert az olyat ad, amit mi, ha megfeszülünk, se fogunk tudni adni.
Éry Franciska: De ez az is-is szerintem, tehát nem hiszem, hogy bárki el fog lustulni mint néző. Már attól sem, hogy oda lehet menni valahová, amire mindannyian úgy várunk.Amikor megnyíltak a kávézók, mindenki elment kávézni, még akkor is, ha nem szeret kávét inni, mert ott tud lenni. Ez a hús-vér jelenlét, ami nem tűnik el. Inkább az, hogy megtanulunk mindig az adott médiával úgy bánni, mintha az is egy színpad lenne, ahogy mondtad, hogy személytől függően, annak a színésznek az adottságaival dolgozni, hogy a leghatásosabb legyen azokon a kereteken belül, hogy egy Zoom-előadásban még a párnát is megrendezed a háttérben. Volt egy próbám, amikor konkrétan lakásberendezést csináltam, mert azt mondtam, hogy onnan jobb a fény, oda tedd, és itt fogsz lebukni. Tényleg borzasztó, mert senki nem erre szakosodott, csak az, hogy ez egy Zoom-előadás, egy Youtube-előadás, egy sétaszínház, és vannak zajok meg vannak más dolgok, meg van levegő, ég, még eső is, meg még technika, meg nem tudom micsoda, egy világ kerekedik a produkció köré, és abban a világban kell úgy teljesíteni, hogy az arra lett szabva. Ez egy feladat. De ettől még én el fogok menni felöltözve a színházba, és nagyon jól fogom érezni magam.
Papp Tímea: Ha már nálad van a szó, Franciska, a jövő a színház szempontjából nem csak esztétikai változásokat fog jelenteni, hanem iparági szinten is nagyon sokféle új szempont jöhet be. Ezekről az új szempontokról beszélgetsz te egy podcastsorozatban, aminek az iparág jövője az alcíme. Szórakoztatóipari, illetve színházi szakemberekkel beszélgetsz, akik többnyire az angolszász világból érkeznek. Mik azok a kérdések, amiket körbejártok, és pedig mik azok a szempontok, amik kultúrafüggetlenek?
Éry Franciska: Ez a Freelusion podcastje, Traverse-nek hívják, és Papp Timi a producere. Az ő ötlete volt, igazából.
Papp Tímea: Tegyük hozzá, hogy ezek a Youtube-onelérhetőek.
Éry Franciska: Igen, így van, ez a Youtube-on elérhető. Ez egy angol nyelven folyó beszélgetés Hollandiából, Németországból, Amerikából, de igen, főleg Angliából vannak vendégeink. Mindig a technikával kezdődik, ugyanis ez volt a feladat, hogy erről szóljon, és mindig a környezettudatosságról, az aktivizmusról vagy a szociális kérdésekről fog szólni a végén valahogy, mert mindannyian szakmabeliek vagyunk, és foglalkoztat minket a szakmánk. Ez az, amiről beszéltem, hogy jobbat akarunk újraépíteni vagy visszaépíteni. A szabadúszók ne legyenek csak úgy kidobva a szélbe, ami Angliában főleg eléggé sok aktivizmust inspirált, mert az épületek kaptak állami támogatást, a díszlettervező meg otthon ült és várakozott. Az, hogy milyen szakmát építünk, vagy hogy kinek a biztonsága fontos, mert nem csak a nézőé, hogyan lesz Covid-biztos az az előadás az öltöztetőnek is vagy a világosítónak, ezek a kérdések jönnek fel általában, hiszen ezek fontos kérdések.
Papp Tímea: Színházvezetőként téged ezek a kérdések mennyire foglalkoztatnak, Laci? Mennyire és milyen időszakra kell előre gondolkodni, mondjuk akár a következő szezon szempontjából?
Magács László: Visszautalnék az előző, nem sikerült beszélgetésre, amikor gondolom arról beszéltetek volna, mi lesz a magyar vagy budapesti színházak finanszírozása. Ez egy fontos kérdés, hogy nem kaptunk még információt a pályázatról.
Papp Tímea: De ezek mennyire jelentenek pénzkérdést vagy egyáltalán mentalitásbeli változást?
Magács László: Hát figyelj, nagyon sokat. Nagyon sok bevételtől elestünk. Én most azt gondolom, hogy őszig fű nem nő. Akik elkezdtek előadásokat csinálni, akár bérletes előadásokat is, azt mondják, de az első járvány után is az volt, hogy félházakkal mentek a színházak, mert az emberek félnek még. Én az ősz második felétől kezdek el gondolkodni. Amikor eljöttem az Átriumból, azt a döntést hoztam, hogy helyspecifikus előadásokat fogok csak csinálni. És most ez megerősödött bennem ez a döntés, tehát megyek efelé. Életem legnagyobb élményei helyspecifikus előadások voltak. Edinburghban egy Dosztojevszkij a levéltárban annyira sokatadott össze. Neked gondolom, ez nem újdonság, de azért Magyarországon ez még nem annyira erős. Én inkább efelé mennék, és onnantól kezdve megint egy picit megtörjük a hagyományos színházi kényszerpályákat, hogy ott kell ülni a zsöllyében a fekete dobozban. Én komolyan gondolom a színházfilmet, erre mi nagyon sok időt, energiát, gondolatot szánunk. Már tudom, mi lesz a következő sorozat, én inkább efelé fogok menni. De mondom, ez nem azt jelenti, hogy temetném a színházat, csak engem egy picit most ez jobban érdekel.
Papp Tímea: Pályakezdés előtt állóként ezek mennyire foglalkoztatnak téged, Klaudia?
Gardenö Klaudia: Több szempontból is nagyon. Most nagyon sok korosztállyal találkoztam. Amit Laci is mondott, hogy a fia máshogy működik, és hát valóban, a világ máshogy működik, és nem csak a tinédzserek, hanem mindegyik korosztálynál vannak változások azt illetően, hogy hogyan néz meg és mit. Pályakezdőként pláne az érdekel nagyon, mert most még remélem, megtehetem, hogy kísérletezzek. Hogyakár fiataloknak, akár az idősebb korosztálynak is előadásokat csinálni úgy, hogy nem veszem el a lábuk alól a talajt, de folyamatosan formálni az ízlést, beleforgatni azt, hogy mahogy működik. És nagyon fontos lenne, ezt Attival mindig beszéljük is, kortárs magyar drámákat csinálni, nem is csak a magyart, hanem kortárs drámát. Hogy ismerje meg a közönség, mert lehet, hogy én műveletlen vagyok ilyen szempontból, de nem is nagyon van meg az a lehetőség, hogy művelődjek, mert azt érzem, hogy ezen a részén Európának, vagy legalábbis Magyarországon ez egy kicsit jobban háttérbe van szorulva. Nagyon fontos lenne, hogy dramaturgok írjanak, írók egyre többet írjanak, egyre jobbakat írjanak. Pályakezdőként azt érzem, hogy most kell összeállni olyan emberekkel, mint mondjuk Atti, vagy akár sok másik emberrel is, hogy valahogy utat nyissunk ennek, mert ha mi nem fogjuk ezt csinálni, akkor ki fogja.
Magács László: Botrány, és húsz éve mantrázom, hogy lehetetlen, hogy nincs Budapesten egy kortárs színház, mint mondjuk Londonban a Royal Court. Ezt egyszerűen nem is értem, pedig iszonyat fontos. Egy kortárs színház nem azt jelenti, hogy ott csak élő szerzőket mutatunk be, hanem azt jelenti, hogy napi intenzív kapcsolat van a színházcsinálók minden részével. Nem az van, hogy most kapok-e tíz darabot, hogy letoljak egy évadot, hanem arról van szó, hogy a színház a megbízó, és végigviszi. Nem úgy megy a drámaírás, hogy a gólya hozza. Molnár Ferenc nem úgy lett Molnár Ferenc, hogy úgy született, hanem úgy, hogy ott kavart a Vígszínháznál, és ott tolták neki. Aztán utánament, és mondta neki, hogy nem jó, írd át, gyorsabban, lassabban haladjál. Nem ez a szokás. Ez egy olyan szakma, amit meg kell tanulni, és ezt nem pad mögött kell megtanulni.
Gardenö Klaudia: Vannak helyek, ahol ezt csinálják. Nagyon csodálom a Trafót is, meg a MU Színházat, meg minden. De hogy az a baj szerintem, hogy…
Magács László: De az más dolog bemutatni, és más dolog csinálni.
Gardenö Klaudia: Igen.
Magács László: Az, hogy odacsusszan időnként…
Papp Tímea: Egy műhelyt szervezni tulajdonképpen eköré…
Magács László: Az nem ugyanaz. Persze simogassuk meg a buksiját mindenkinek, aki kortárs szerzőket mutat be, de nem erről van szó.
Gardenö Klaudia: A kőszínházak megengedhetnék maguknak azt, hogy nyilván nem minden előadást ilyen elvvel megcsinálni, de évadonként legyen kettő, ami azért nem annyira sok, pláne hogyha valahol van stúdió is. Rettentően fontos lenne, és ezt szerintem csak a kőszínházak tudják igazán megcsinálni, mert nekik nagyobb a támogatottságuk, több néző jár, van egy állandó közönség, hogy csináljanak a kőszínházak kortárs tábort.
Papp Tímea: Ha már a kőszínházakról beszélünk. A téli, tavaszi időszakban a kőszínházak a zárt ajtók mögött is dolgoztak, és kulcsrakészre próbáltak olyan produkciókat, amiket akár most nyáron már műsorra tűznek. Az előző évadból elmaradt előadások plusz a most elkészített produkciók nagyjából a következő egy-két évadot teljesen lefedik. Néhány hónappal ezelőtt volt az Európai Színházi Konvenciónak egy közleménye, amelyben színházigazgatók beszélnek arról, hogy a fiatal, pályakezdés előtt álló korosztály mennyire nehéz helyzetbe kerül. Eddig rettenetesen pozitív és nagyon optimista beszélgetés folyt, most viszont a jövő érdekelne, hogy ti hogyan látjátok ezt a saját helyzetetekre vonatkoztatva.
Éry Franciska: Nekem a tavalyi év az igazából karrierugrás lett volna. Bartók Kékszakállúján lettem volna asszisztens meg language coach meg fordító, és Sir Bryn Terfel énekelte volna a főszerepet a Walesi Nemzeti Operában. Madarat lehetett volna velem fogatni, mert annyira örültem neki. Amikor ez lemondódott, pont akkor jutott eszembe, hogy ha ezt lemondják, ez jövőre sem, meg utána sem, mert Sir BrynTerfelnek valószínűleg a következő öt évre van produkciója ebben a hónapban. Akkor jött a lecsúszás érzés, meg az, hogy ki az, akit eltolunk, ki az, akit megtartunk. Ez nagyon nagy ébresztő volt igazából. Mi már erről beszélgetünk röviden. Én továbbra is annak a híve vagyok, hogyha művészi pályára készül valaki, akkor azt kell elfogadni, hogy nem ígérnek neked semmit. Azzal, hogy most rendezők lettünk, nem mondta senki, hogy mostantól ennyi nagyszínpad. Én lehet, hogy azért vagyok egy kicsit optimistább, mert barkácsoltam az egyetem alatt is, meg utána is kis pincékben, padláson, és ha azt mondtuk, só lesz a díszlet, és leszórtuk a sót, ami jól öltözteti az üres színpadot, tehát tényleg a semmiből nagyon olcsón, nagyon ingyen, nagyon gyorsan dolgoztunk. Valahogy úgy éreztem, hogy ezek a skillek amúgy, amiket megtanultunk barkácsolásból, baromira fontosak lettek most. Az, hogy holnaptól te gondolkozzál el, és két hét múlva legyen első próba. Lehet, hogy ez egy olyan embernek, aki megszokta, hogy egy évre korábban már tudja, mit fog rendezni, egy kicsit nehezebb falat, nem tudom. Én hiszek a fiatalok – olyan furaígy mondani –
leleményességében, hiszek abban, hogy WhatsAppban egy színházi előadást meg lehet csinálni, mert csinálják az emberek. Még a nem színházi emberek is csinálnak színházat most. Én hiszek abban, hogy ennek mindig lesz nézője, és a leleményesség, meg az, hogy valaki a művészi értékeit valamilyen szinten nézők elé teszi, annak az fenntartható lesz.Sajnos a másik oldala az, hogy anyagilag nagyon, nagyon, nagyon nehéz, és nagyon sokan otthagyták, -juk, fogjuk a pályát. Szerintem itt jön be a nagyszínházaknak a felölelőhatása. Itt lenne nagyon fontos azt mondani, hogy ne menj el boltosnak, hanem inkább gyere, és gondolkozzunk róla. Tudom, hogy nekik is nehéz, de szerintem ez a réteg képes sétálószínházat csinálni, és elbeszélgetni a rendőrrel, mert megtanultuk, hogy tényleg kidobnak minket éjfélkor, és gyorsan addig valamit csinálni kell. Ebben nőttünk föl, úgyhogy én ilyen szempontból nagyon optimista vagyok, vagy inkább reménykedem.
Gardenö Klaudia: Hát nehéz erre mit mondani úgy, hogy aztán úgy ne érezzem azt, hogyha nagyon direkt fogalmazok, akkor aztán lehet, hogy nem lesz munkám. Én egy kicsit mérges voltam a kőszínházakra. Lehet, hogy ez nagyon általánosító. Mi az SZFE környékén kifejezetten rossz helyzetben vagyunk ilyen szempontból, mert a mi pályakezdésünkön az a rész lett volna, hogy az Ódryn csinálunk előadást, nagy produkciót, satöbbi. Fodor Orsi osztálytársam nagyon szép levelet írt tegnap. Sokat beszélgettünk erről, hogy most itt vagyunk negyedévben, ő ráadásul át tudott menni a Free SZFE-reszerencsére, és most hogy lesz. Ötödévben hol csináljuk a diploma-előadásunkat? Miből csináljuk? Hova tudunk utána elmenni a következő még egy évben? Mindenhol torlódás van. E miatt a torlódás miatt vagyok egy kicsit mérges, mert azt érzem, hogyha mi ezt harmad-negyedévesen meg tudtuk lépni, hogy akkor is csináljunk valamit úgy, hogy az adott helyzethez alkalmazkodunk, nem csak bezáródunk és gyártjuk a produkciókat, amivel igazából ebben az évben nem nagyon tudunk semmit kezdeni, a jövő évben meg ugye elfoglalja az egész évadot, sőt még talán az azutánit is… És nagyon fárasztó lehet a színészeknek is úgy dolgozni folyton, hogy csak dolgozol, de nem tudod, hogy mikor lesz a bemutatója, miközben tényleg most meglett volna a lehetőség arra, hogy nézzük meg, hogy ebben a helyzetben, ezzel a technikával, vagy akár az utcán, a kirakatokban, bárhol, mit tudunk csinálni. A fizetésünket akkor is meg tudjuk kapni, de akkor a nézőknek is van valami olyan élménye, ami nem csak a hagyományos stream, ami egyébként elképesztő, nagyon hasznos és nagyon fontos. Ennek következtében lett egy ilyen torlódás, ami nekünk pályakezdőként, de még annak is, aki nem pályakezdő és éppen nem volt munkája, nagyon nagy szívás, mert így, szóval máshogy is lehetett volna szerintem. Ha még tavaly nem is, de idén már biztos, hogy lehetett volna.
Papp Tímea: Laci, te a másik oldalról, aki ráadásul nagyon sok fiatal alkotóval dolgozik, hogy látod az ő helyzetüket?
Magács László: Katasztrofálisnak, de alapvetően azt gondolom, hogy…
Papp Tímea: A TRIP hajó tud mentőövet adni nekik? – hogy ezt a rendkívül frappáns kérdést föltegyem.
Magács László: Jaj hagyjál már.
Papp Tímea: Vagy mentőcsónakot?
Magács László: Az összes főiskolás osztály ott próbált meg streamelt meg játszott mindenfélét. Én adtam mentőövet, illetve nem adtam, mert nem löktem be őket a Dunába.
Papp Tímea: De előre kiosztottad a mentőmellényt.
Magács László: Igen. Azt gondolom, hogy ki kell ütni maguknak. Te azt mondod, és nagyon élesen fogalmazok, hogy a kőszínházak nem voltak kreatívak, szemben veled, aki nagyon kreatív volt. Tehát akkor maradj kreatív.
Gardenö Klaudia: Jó, de nem ezt mondtam. Meg nagyon nehéz helyzet, meg nyilván az, hogy van egy adott társulat, megvan, hogy hogyan szoktak dolgozni, és ezt nem lehet tényleg az egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.
Papp Tímea: Egy kőszínházi struktúra a struktúra miatt tud nehezebben gyors választ adni, mint mondjuk egy olyan független befogadó helyszín vagy produkciós ház, mint a TRIP?
Magács László: A tények azt mutatják, hogy gyorsabban mozdulunk mi, de ez szerintem személyfüggő. Egy csomó színház viszonylag gyorsan alkalmazkodott ehhez, és készültek érdekesebbnél érdekesebb dolgok, meg kevésbé érdekes dolgok, de egy ellenpélda, hogy a debreceni Csokonai Színház is moccant egyet, és valami miatt úgy döntött, hogy egy más felületen, egy más formában dolgozik. Azt gondolom, hogy ez lassabban vagy gyorsabban, szervesen vagy kevésbé szervesen, de valószínűleg el fog indulni ez a folyamat.
Éry Franciska: Igen, és arról nem is beszélve, hogy ez nem nemzeti, hanem globális probléma. Én most dolgoztam először kőszínházban és társulattal, és meglátjuk, hogy fogok-e még saját társulattal dolgozni, de tényleg az van, amit mondasz, hogy mindenkinek a megszokott medrében megy a dolog. Nagyon karizmatikusan kell új irányt mutatni, de például Londonban a színházak azért voltak meglőve, mert szabadúszókkal dolgoznak. Egy előadás megy másfél-két hónapig, és utána ez a csapat szétszéled. Vannak olyan színházak, amik ugyanazokkal a casting directorokkaldolgoznak, és ugyanabból a merítésből, de azért a színész, a rendező, néha maga a műszak is szabadúszó. Ők nem tudtak úgy összekapaszkodni tavaly ilyenkor, mint ahogy pár társulat itt, és szerintem ez nagy rugalmatlanságot szült. Nem tudom, hogy egy kőszínház milyen lista szerint szokott döntéseket hozni. Gondolom nagyon sok a befolyás, ami nem csak kreatív, sőt, és ezért én nem is merek ilyesmit mondani, hogy én mit csináltam volna, hogyha színházigazgató lettem volna. Főleg ebben az évben nem irigylem senkinek a munkáját, viszont azzal teljesen egyetértek, hogy kire nézünk, ha nem is most, akkor jövőre, vagy utána, és ki az, akit támogatunk. Nem kell a nagyszínpadra gondolni, ez a kulcs. Te sem azt mondod, hogy miért nem adják nekem, a mit tudom én, Vígszínházat holnap, hanem azt, hogy miért nem jön el az az igazgató a sétaelőadásomra, és miért nem beszélgetünk utána, vagy ha nincs ideje, akkor küldje el az asszisztensét, vagy ha neki sincs, akkor az ő asszisztensét, és miért nem kezdünk el a falakon kívül gondolkozni. Ha most erre van igazából kereslet, ha a felmérésekig tényleg igazat mondanak, akkor sok néző valóban még félve megy a négy fal közé, akkor miért nem lépünk át egy kicsit a műhelyszerű munka felé, és miért nem beszélgetünk azokkal a negyedéves, ötödévesekkel? Nem jártam drámasuliba, úgyhogy nem tudom, hogy működik, mi az, amit el kell érni egy egyetemen rendezőként, de gondolom szakmailag nagyon fontos, hogy aztán megmerítkezhess benne azonnal. Ez nem volt része az oktatásomnak, úgyhogy lehet, hogy ezért nem hiányolom, de teljesen szimpatizálok azokkal, akik most tanulnak, és most akarnak alkotni. És erre kell teret adni.
Magács László: Igen, de azt tudnotok kell, hogy brutál pénz kilépni a struktúrából. Amikor megcsináltam a pártétkezdében producerként az Engedj be-t, az nekem pont háromszor annyiba került, mert vécét kellett építeni, nézőteret kellett építeni, a kollégáimnak kellett beszélni az elektromos művekkel, 700 ezer forintért kellett egy szekrényt venni. Kemény dolog ez a helyspecifikus cucc, és még egy nagyon fontos dolog, hogy szemben Angliával, itt a repertoárszisztéma miatt iszonyú nehéz azt mondani, hogy hat hétig tolok egy előadást. Ha én hat hétig tolok egy előadást, kibérelek egy helyet, amibe viszek vécét meg fűtést meg nem tudom, mit, akkor azt nem játszhatom repertoárszinten, hanem azt le kell tolnom egyben, mert akkor van értelme. És akkor már jön az egyeztetés. Nekem ezért volt jó menekülés a Shakespeare, mert egy olyan helyzet teremtődött, amiben az a struktúra, amiben mi dolgozunk, megadta a lehetőséget annak, hogy fölhívjak színészeket. Megjön a darab, végiggondolom, kitalálom a szereposztást, beszélek színészekkel, és utána jön Helga, és ő szépen leegyezteti. Pont Rolanddal beszéltem. Figyelj, hát két produkcióban vagyok, meg izé, forgatok három filmet – mondta. Te ne izgasd fel magad, majd Helga elintézi. Van egy olvasópróba, megtanulod, és utána van egy forgatási nap, az biztos belefér. És eddig mindig bele is fért. Ez egy jó helyzet ebből a szempontból. De nehéz abból a szempontból, hogy olyan egyeztetési káosz lesz a torlódás miatt, hogy senki se tudja, mit csinál, mit próbál, hány helyen próbál. Próbáljuk leegyeztetni a nyári turnéját A tizennégy karátos autónak, ami elég jó előadás lett, és mindenki vonogatja a vállát. Most ez egy zűrös ügy, ami történik, abból a szempontból, hogy mennyire előtervezhető az életünk.
Gardenö Klaudia: Nem azt mondom, hogy ide nekünk a Vígszínházat, Isten ments, hogy most oda bedobjanak engem; meg nem is csak a saját részem, mert nekem marhára szerencsém volt ebben az évben.
Papp Tímea: Mert nagyon sokótoknak a vizsgaelőadásaik maradtak el, és egyáltalán maga az a megmutatkozási lehetőség, hogy a névjegyét letegye, hogy bemutatkozzon, megmutassa azt, mi mindent tanult eddig, az nem állt rendelkezésére. Neked azért mégiscsak voltak ezek a nem konvencionális produkciók.
Gardenö Klaudia: Nekem tényleg marha nagy szerencsém volt, közben meg tényleg ott vannak az évfolyamtársaim vagy a fölöttem járó évfolyamban a tehetséges emberek. Azért vagyok egy kicsit dühös erre a helyzetre, mert tényleg nem az van, hogy adjanak nekünk nagy színpadot, hanem azt kell csak mondani, hogy ha akartok jönni, csinálni valamit, itt van, lehet csinálni. Van rá pár százezer, vagy nincs rá egyáltalán pénz, de meg tudjátok-e oldani, és csinálhatjátok. Kitűzzük a repertoárunkra, és lesz egy hónapig minden hétvégén sétaelőadás. Nagyon sok kreatív dolgot ki lehetne találni úgy, hogy ezek nekünk nagyon sokat számítanak, miközben azért a színházaknak nem lenne ez akkora nagy áldozat. Van, hogy pénz nélkül is meg lehet valamit csinálni, csak hát akkor nyilván nem konvencionális dolog lesz, nem lesz benne tizenöt színész, hanem lehet, hogy lesz benne kettő, vagy az is lehet, hogy nem lesz benne színész, hanem csak valami levélperformance. Sok mindent ki lehet találni, és azt gondolom, hogy ezt a torlódást sem lett volna feltétlenül muszáj. Ha szeptemberben megnyílik az évad, muszáj valamit mindjárt odatenni, és az teljesen érthető, hogy van néhány előre bepróbált produkció. Csak tényleg, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mikor lesz még egyszer ilyen lehetőségünk, hogy itt van ez a hely, lenne idő kipróbálni dolgokat, kicsit frissíteni a társulatot. Ilyen lopott idő a mi életünk során nem biztos, hogy lesz már.
Papp Tímea: Szerintem hagyjuk fönn ezt a földobott labdát, és bízzunk benne, hogy elkapják a színházigazgatók, függetlenek, befogadóhelyek, kőszínházvezetők. Most bezárjuk ezt a beszélgetést, aztán remélem, hogy ha egy év múlva visszatérnénk ide, akkor hasonló optimizmussal folytathatnánk. Egy félóra múlva jönnek az önkormányzati vezetők, jöjjenek vissza akkor is!
A beszélgetés az alábbi linken megtekinthető: