A beszélgetés időpontja: 2021. május 18.
A beszélgetés résztvevői: Balogh Tibor dramaturg, színikritikus, színházi szakíró; Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója; Jászay Tamás egyetemi oktató, színikritikus, színházi szakíró; Simon Balázs rendező. A beszélgetést vezette: Seres Gerda.
Támogató: NKA, MMA
Seres Gerda: Jó napot kívánok! Seres Gerda vagyok. Szeretettel köszöntöm önöket a Magyar Színházi Társaság Jó kérdés konferenciájának második napján. Ez a mai első beszélgetésünk, a színházi fesztiválokról. Bemutatom a résztvevőket. Jászay Tamás kritikus, Simon Balázs rendező, Balogh Tibor kritikus, a kisvárdai fesztivál művészeti vezetője, és várjuk még Béres Attilát, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóját, reméljük, hogy ő is befut hamarosan. Arról beszélgetünk milyen színházi fesztivált érdemes mostanság szervezni, érdemes-e a POSZT-hoz hasonló országos színházi fesztivált szervezni. Mit gondoltok arról, össze lehet rántani most a szakma egészét egy reprezentatív fesztiválra, vagy a jelenlegi helyzetben ez a megosztottság miatt jóformán lehetetlennek tűnik?
Balogh Tibor: Én azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek kedvez a járványhelyzet. Eltelik még valamennyi idő, és megbékélnek a lelkek annyira, hogy azt gondolom, hogy két év múlva lehet nagy…
Seres Gerda: Járványhelyzet okozta kötelező távolságtartás?
Balogh Tibor: Vannak egyéb távolságok is, de azt hiszem, hogy ezek két éven belül el fognak tűnni.
Seres Gerda: Szerintetek összebékíthető a szakma, vagy ez valamiféle naiv illúzió? Egyáltalán szükséges-e, hogy egy ekkora országban arról kell beszélni, hogy a szakma egésze egy asztalhoz tudjon ülni?
Simon Balázs: Szerintem a társadalom egésze. Soha nem tudom a színházi szakmát különválasztani a társadalom megosztottságától. Lehetne olyan témákat is találni, ami túlhaladja egy kicsit ezt a témát, és valójában a színház témája mindig túlhagyja a színház kérdéseit. Azt látom, hogy elég nagy bajban vagyunk. Nehezen látom azt, hogy ez a rengeteg vélemény, rengeteg indulat egy generáción belül ki tudjon pörögni.
Seres Gerda: Jóval nagyobb léptéket mondanál, mint Tibor.
Simon Balázs: Igen.
Jászay Tamás: Amit kérdezel, az valami olyasmi, hogy ez varázsütésre megoldható-e. Valami, ami több mint tíz éve tart, hogyha csak a színházi szakmát nézem. Nekem nagyon rokonszenves az, amit Balázs mondott arról, hogy a színház az soha nem egy légüres térben lebegő valami, az mindig be van ágyazva, be van csatornázva a társadalomba ezer szállal. Addig, amíg tényleg nevetséges acsarkodások mennek családi és baráti és üzlettársi és nem tudom, milyen körökben azért, mert ki hova szavaz, vagy ki miről mit gondol, elég esélytelennek látom. Szuper volna, de ez egy áhított állapot.
Seres Gerda: Nem varázsütésre gondoltam, csak hogy láttok-e egyáltalán ebben lehetőséget. Számos olyan előadás van, ami a jelen helyzetben nem születhetne meg. Elég, ha mondjuk A velencei kalmárt említem a Kamaraszínházból, ha emlékeztek rá, Alföldi-Rátóti. Most egy kicsit úgy tűnik, mintha a helyzet a szakma rovására menne. Más az, hogy nem szívesen fesztiválozunk vagy sörözgetünk együtt. Az egy következő lépés, hogy már dolgozni se dolgozunk szívesen együtt. Béres Attila hatásosabb belépőt választott.
Simon Balázs: Hátulról, finoman.
Seres Gerda: Gyere, várunk. Azt gondolom, ez most elharapózott helyzet a korábbihoz képest.
Jászay Tamás: Sikerült megszüntetni gyakorlatilag azt az egyetlen fesztivált, aminek – hogy mondjam – sokáig szabad szemmel is érzékelhető állami támogatása volt, valamilyen módon a kiemelt, az egyes számú, a nem tudom, milyen jelzőket lehet még ide sorolni, fesztiválként határozta meg önmagát. Lehet, hogy ez nem baj, lehet, hogy ezt egy új kezdetként kellene definiálni.
Seres Gerda: Attila kifújja magát, de tulajdonképpen Tamás fel is vetette a következő kérdést, hogy baj-e, hogy megszűnik a POSZT jelenlegi formájában. Vagyis hát megszűnt.
Béres Attila: Baj. Nagy baj.
Seres Gerda: Sikerül-e megmenteni? Ti, a Miskolci Nemzeti Színház nyílt levélben próbálkoztatok azzal, hogy összerántsátok a 14 versenyelőadást, és mégiscsak legyen nyáron fesztivál és találkozó.
Béres Attila: Azért baj, hogy megszűnt a POSZT, merthogy jelen pillanatban nincs helyette semmi. Azt gondolom, hogy egy tízmilliós országnak, mint Magyarország, ha összehasonlítjuk Romániával, ahol van Kolozsváron egy európai színházi fesztivál, van Nagyszebenben egy világhírű színházi fesztivál, van Bukarestben a Caragiale Fesztivál, ami szintén világhírű. Csak egy példát mondok. Egyszer véletlenül ott voltam a Nemzeti Színház parkolójában. Brook és Dogyin beszélgetett a Caragiale Fesztiválon, Purcărete előadását nézték, tehát a világ fősodorja ott volt. Jelen pillanatban Magyarországon nemhogy egy ilyen fesztivál nincs, ahol Brook és Dogyin beszélget a világszínházi dolgokról, hanem jelen pillanatban semmi nincs. Volt egy POSZT, ami kicsit sárga volt, kicsit savanyú, de a mienk volt. Jelen pillanatban az sincs. Igen, azt gondolom, hogy Magyarországnak, a magyar színházi életnek Kisvárdán kívül – ami egy nagyon csodálatos dolog, magam is sokszor voltam ott és nagyon szerettem ott lenni, de – kell egy országos szintű, igazi, versenyszerű, megmérettetésre alapuló, büszkeséget adó színházi fesztiválja. A MITEM egy csodálatos fesztivál, csak az nem azt a szerepet tölti be, ahol a magyar színházak meg tudnak méretkezni, tehát a MITEM-en én nem láttam még egy békéscsabai csodálatos előadást sem. Jelen pillanatban kell nekünk egy ilyen fesztivál. Mi megpróbáltunk egyet csinálni. Abszolút érthető okokból, a vírushelyzet, satöbbi, nem tudtuk végül sem szervezésileg, sem anyagi szempontból létrehozni sajnos, de az nem jelenti azt, hogy nem kell. Jelen pillanatban tervek biztos vannak. A mi színházunk nem tagja a Teátrumi Társaságnak, tehát én nem tudok arról, hogy milyen tervek készülnek, de ez is a szegénységi bizonyítványunk.
Seres Gerda: Tibor, kell ilyen fesztivál?
Balogh Tibor: Én azt gondolom, hogy említsünk két szót, hármat. Az egyik a fesztivál, a másik a találkozó, a harmadik pedig a szemle. Valamikor, amikor megpróbálta az előző kurzus, tehát a rendszerváltozás előtti időben a találkozók, fesztiválok, szemlék özönét rendszerezni egy Bőgel József nevű nagy tudású hivatalnok a kultuszminisztériumban, a szemlét tartotta annak, amiről beszélsz most, Attila, a megmérettetés helyének. Beszélnünk kellene arról, hogy a megmérettetés helyét keressük, vagy a találkozásnak, a színházi alkotók találkozásának a helyét, vagy pedig egy olyan típusú dzsemboriét, amely egyrészről találkozóhelye az alkotóművészeknek, másrészről a színházszerető közönségnek, harmadrészről pedig a kettőnek a találkozása egymással. Arra gondolsz, hogy szemlére, tehát megmérettetésre van szükség?
Béres Attila: Jó kérdés. Én azt gondolom, hogy a verseny nem probléma. Igen, megmérettetésre is szükség van. Azt gondolom, hogy már az maga egy tisztesség, ha egy évben készül x előadás, és akkor ebből az X előadásból azt mondja egy hozzáértő zsűri… Nagyon jó modell a román Caragiale Fesztivál ilyen szempontból.
Seres Gerda: Az hogy működik?
Béres Attila: A kritikusok válogatnak, több rétegen át. Van egy válogató réteg, ami leválogat egy részt, aztán egy másik kritikus réteg leválogat egy részt, aztán van egy harmadik, amelyik jelöli a Caragiale Fesztivál előadásait. Ez egy bizonyos szempontból bonyolult rendszer, de valami ilyesmi kellene. De most Tibornak akarok válaszolni. Én nem vagyok a verseny ellen. Azt gondolom, hogyha x előadásból mondjuk 15-öt beválogatnak egy fesztiválra, akkor az már maga a büszkeség. Én nyolc éve vagyok vidéken igazgató, Miskolcon, Tibor. Én azt tudom, hogy volt olyan év, amikor két előadással voltunk a POSZT-on, és hála Istennek több ilyen év is volt, akkor az iszonyatos büszkeséggel tölthette el a színészeimet. Ami azt jelenti, hogy Fandl Ferenc abban a pillanatban, akiről te mint kritikus talán tudod, hogy egy csodálatos színész, vagy Balázs tudja, mert dolgozott vele, de Békéscsabán nem tudják, hogy Fandl Ferenc egy csodálatos színész. Ha ő megjelent a POSZT-on két főszerepben, akkor egyszer csak a magyar szakma, a film, a nem tudom mi fölfedezi Fandl Ferencet, aki egy miskolci színész. Én azt gondolom, hogy igen, kell a verseny, és ha Fandl Ferenc a legjobb színész díját kapja, onnantól kezdve egy pillanatra az a nap róla szól, kinyílik neki egy csomó ajtó. Ez lenne a normális, ez lenne a természetes. De ez így nemcsak Miskolcra igaz, ez ugyanígy igaz Békéscsabára, Nyíregyházára, satöbbire. Van rengeteg olyan színész, aki nincs a mainstreamben. Nekik iszonyatos lehetőség, hogy van egy nemzeti megmérettetésük.
Seres Gerda: Tibor, biztos vagy benne, hogy ezek összeférhetetlenek? Koltai Tamás több írásában azt rótta fel a POSZT-nak, hogy nem tudta eldönteni, hogy a közönség kedvére vagy a szakmáéra akar-e tenni, és hogy ez nem tett jót neki. Biztos, hogy ez nem lehetséges együtt vagy párhuzamosan?
Balogh Tibor: A Pécsi Országos Színházi Találkozó tízéves évfordulója alkalmával tartottunk egy szakmai beszélgetést, annak én voltam annak idején a moderátora. Én küldtem el a meghívókat, és könnyekig hatódtam tőle, hogy mindenki megjelent, akit odahívtam Zimányi Zsófiától kezdve Nánay Istvánig, és erre a beszélgetésre felkészültem 14 kérdéssel. A 14 kérdésből a (Magyar Színházi) Szövetség, a Társaság akkori főtitkára a 14 kérdésből kihúzott 14-et. Ezek a kérdések abba az irányba hatottak volna, hogy itt vagyunk tíz évvel a kezdet után, nézzük meg, meddig jutottunk, és hová vinne innen tovább az út. Van azért egy mércéje annak a dolognak, hogy tíz, alkalmasint most már húsz év alatt, eljutott-e a fesztivál oda, hogy nem a fesztivál menedzsmentje fizet a társulatoknak azért, hogy megjelenjenek, hanem a társulatok fizetnek azért, hogy részt vehessenek a fesztiválon. Húsz év alatt ez nem történt meg. Ha nem történt meg, akkor el kell gondolkodni azon, hogy az a fesztivál, amelyik volt, és ahol volt, betöltötte-e a hivatását.
Béres Attila: Belekérdezhetek? Elnézést, udvariatlanság, tudom, de ez a XXI. század. Miért fizessen egy társulat, hogy elmenjen egy fesztiválra?
Seres Gerda: Mármint hogy állja a saját költségeit?
Béres Attila: Miért fizessen? A kultúra nemzeti alap.
Balogh Tibor: Részvételi díjat. Nyugaton van ilyen. Tamás járja a fesztiválokat tud példát erre.
Béres Attila: Értem én, de ez egy államilag finanszírozott fesztivál volt, ami arra kapta azt a 70 plusz 67 millió forintot, hogy a társulatoknak, amit meghívtak, illetve az off-programok gazdasági alapjait megteremtse. Attól még a miskolci színház mindig kicsit fizetett, hiszen mindig kellett még valami. De azt gondolom, hogy egy színházi fesztivál egy országnak – és nem egy olyan fesztivál, ahova meghívom a Deutsches Theatert, hanem ahol Békéscsabától Nyíregyházáig, Soprontól Szegedig a magyar színházak meg tudják mutatni magukat – nemzeti alap. Ez egy nemzeti kormánynak kutya kötelessége. Én a vasat ütném, hogy ez holnaptól legyen, hiszen ezt jelenti nemzetinek lenni.
Balogh Tibor: Namost, Attila.
Béres Attila: Ezt nem politikailag mondtam.
Balogh Tibor: Attila.
Béres Attila: Határon túli magyar szülöttként mondtam.
Balogh Tibor: A kutya kötelességben egyetértünk, Attila, tökéletesen igazad van, az viszont egy kormánytól elvárható, hogy úgy finanszírozzon minőséget, hogy ne a POSZT-nak adja oda a rávalót, hanem kapja meg a színház a részvételi díjat azért, mert jól teljesített és részt vehessen.
Seres Gerda: Tehát innentől kezdve az állam dönti el, hogy ki tudja kifizetni a részvételi díjat? Ez ugyanaz a kalap, és teljesen mindegy, hogy a színházak jórészt állami önkormányzati támogatásban működnek nálunk, ellentétben mondjuk az említett külföldi példákkal. Ugyanannak az állami szervnek kell kigazdálkodnia ezt a költséget?
Simon Balázs: Egy pillanatra itt hadd szóljak közbe. Én azt látom, hogy azok a színházak, amelyek a Teátrumi Társaság kötelékébe tartoznak, ezt a pénzt megkapják, azok a színházak, amelyek nem tartoznak ebbe a kötelékbe, nem kapják meg. Szerintem a miskolci színház sem kap, nagyon komoly anyagi gondokkal küzd, ha jól tudom, pedig az ország egyik legfontosabb…
Béres Attila: Most megcáfollak Balázs, mert mi megkapjuk az állami támogatás állami részét, tehát azt az általam a miniszter úrral megegyezett gazdasági tervet nagyon becsülettel megkapom.
Simon Balázs: Akkor nem látok ebbe bele, hál’ Istennek, egyébként tényleg kívül is vagyok ezen az egész húzd meg, ereszd meg-en. A színház politikafüggetlen értékek alapján gyakorol hatást, és ha egy színházban egy előadás, bárki is legyen annak az alkotója, egyszer csak igazán magával ragadó és bevon, ott megjelenik egy mindenen túli érték. Ezt pénzzel nem lehet. Bármennyi pénzt lehet adni egy struktúrában, de ezt csak valamilyen fajta igazi szakmai tudás és egy belső ihletettség, egy valódi alkotói láz tudja megteremteni. A POSZT-on ez mindig kiviláglik, az, hogy mely előadások és mely társulatok nyernek a POSZT-on. Itt bizony sajnos kiderül, hogy bizonyos társulatok soha nem tudnak oda eljutni, és ott valamilyen fajta eredményt elérni, mások pedig akkor is elérik azt, hogyha a lehető legszorosabb helyzetből mozdulnak. Ez azért van, mert bizonyos értelemben ott van egy színházcsináló, a másik oldalon pedig ez hiányzik. Ezért én megértem, hogy miért kell egy fesztivált eltörölni. Azért, mert ez nem tudja legitimálni azt az elképesztő bicebócaságot, hogy a színházi struktúra egyik felébe számolatlanul ömlenek a milliárdok, és a másik felébe pedig centenként kell összerakjuk a minimálbérre valót magunknak.
Seres Gerda: Nyitottunk most egy másik dolgot.
Simon Balázs: Én ezt látom, és nagyon várom, hogy vége legyen.
Seres Gerda: Bocsánat, csak Tibor nem fejezte be. Én azt nem értem, hogy miért jobb szakmailag egy fesztivál, ha belépti pénzt kell fizetni a résztvevőknek. Ugyan ez már részletkérdés, egy kicsit még általánosabban szeretnék majd erről beszélni, de nem értem, hogy ez egy fesztivál szakmai fejlődését miként segíti.
Balogh Tibor: Aki jártas valamelyest a szakmai hatalmi hangulatokban, az tudja, hogy vannak olyan színházak, amelyek úgy tekintenek alkalmasint a POSZT-ra, hogy szívességet tesznek azzal, hogy ott fellépnek a szervezőknek. Más volna a helyzet akkor, amikor nem arról volna szó, hogy mekkora az az összeg, amelyért én hajlandó vagyok fellépni a POSZT-on, hanem eljutott volna a POSZT arra a rangra, hogy odaengedhette volna a fellépni akarókat, és a fellépni akarók fizettek volna vagy nem fizettek volna azért, hogy fölléphetnek. Az teljesen más kérdés, hogy kutya kötelessége az államnak a minőséget finanszírozni ott, ahol a minőséget létrehozták. Ez a dolog logikája. Az elhajlás ott volt – aki régebben született, az tudja azt pontosan –, hogy ez a fesztivál valamikor úgy nőtt ki az előző század ’70-es éveinek legvégén a földből, hogy Koltai Tamás és Mészáros Tamás, két kritikus kezdeményezte. Írtak egy levelet Pozsgay Imre kultuszminiszternek, aki rábólintott arra, hogy legyen országos színházi találkozó, fesztivál. Akkor kijavították. Ők fesztivált kezdeményeztek, de kijavították találkozóra, hogy ne fesztivál legyen, hanem találkozó. Ne legyen zsűri, ne osszanak díjat, semmilyen minőségi paraméter ne legyen bevezetve. Amikor erre az engedély megszületett, volt egy kis örömködés, de aztán nagyon hamar lefagyott a mosoly mindenkinek az arcáról, mert az összes budapesti színház közölte, hogy ők nem vesznek részt. És el kellett valahány évnek telnie ahhoz, nem soknak, hogy a budapesti színházak felismerték az érdekeltségüket ebben a fesztiválban. Amikor ez megtörtént, elindult a vándorfesztivál. Rendszerint mindig valamelyik vidéki városban az egyik évben, a következő évadban mindig Budapesten volt. Amikor ez kifulladt ez a cirkuláció, és a következő évre nem volt már jelentkező, se vidékről, se Budapestről, akkor Jordán Tamás érkezett a mentőötlettel, aki Toller László ottani megyei első titkárral, a párt első titkárával szövetkezve létrehozta ezt a dzsembori típusú fesztivált, amelyiknek egyébként sohasem volt szervezeti és működési szabályzata, leírása, tehát mindig olyan volt, amilyennek a pillanatnyi vezetői megtervezték.
Béres Attila: A történelmi tisztaság megköveteli tőlem, hogy elmondjam, hogy Toller László abban az időben Pécs város polgármestere volt.
Balogh Tibor: Bocsánatot kérek.
Béres Attila: Nem első titkára. Lehet, hogy előtte első titkára volt, de azt én nem tudom, mert akkor még nem éltem itt. Én polgármesterként és a kultúráért igazán odaadó emberként ismertem.
Balogh Tibor: Tanácselnök.
Béres Attila: Igen; a másik, hogy milyen alapszabályzat volt vagy nem volt, azt nem tudom. Ha megengedsz egy élményt, elmondom. Engem 2003-ban hívtak először a POSZT-ra. Az volt a második vagy harmadik POSZT, ha jól emlékszem. Én akkor negyedikes főiskolás voltam, és Egerben rendeztem a Valahol Európában című musicalt. Azt hívták első zenés előadásnak a POSZT-ra. Nekem egy fantasztikus élmény volt ott lenni. Nem volt alapszabályzat, nem volt rigorózus követelmény. Elnézést kérek a nézőktől, leszarom, tök jó volt ott lenni. Büszkeség volt, hogy különdíjat kaptam. Hogy verseny, nem verseny, szemle, nem szemle: értsünk egyet egy dologban. Arra mindenki büszke, hogy Oscar-díjat kapott XY, hogy Arany Medvét kapott Z. Mondok egy példát. Romániában is sokan emlegetik, hogy érdemes művészek, bár már nincs Romániában ez a fogalom, ez a fajta állami kitüntetési rendszer, de sokan kiírják, hogy érdemes művész. De alapvetően tudod, mit írnak a román színészek a CV-jükbe? Hogy a Caragiale Fesztiválon díjat nyert. Az egy nagyon fontos rang. Na, ezért gondolom, hogy kell a verseny. És azért gondolom, hogy ha kell a verseny, a verseny alapfeltétele egy jól működő kritikustársadalom. Jelen pillanatban az lenne a legfontosabb, hogy a mai magyar kritikustársadalom, színházi kritikus… Mi a kritikus? Ő a hivatásos színháznéző. Szuper! Tud írni, ért hozzá, művelt, van gondolata. Azt gondolom, hogy ennek a kritikustársadalomnak kéne összefogni, ahogy pontosan idézted Tamást, hogy megteremtődjön ennek a lehetősége. El kéne fogadni a kritika szükségességét, el kéne fogadni a kritika létjogosultságát, az egyenrangúságát az alkotói munkával. És ettől a lépéstől a kritika maga, együttműködve színházakkal, kormányzattal, satöbbi, a legtökéletesebb magyar színházi fesztivált tudná megteremteni.
Seres Gerda: Lépjünk visszább.
Jászay Tamás: Tökéletes végszó. Egyrészt ez egy szép utópia, közben meg egy normális országban, normális körülmények között valami ilyesmi lenne az alap. Egy picit ehhez a találkozó, szemle, versenyhez akarnék még hozzászólni, hogyha lehet. Attila azt mondja, hogy verseny, díjak, és hozza a román példát. Én meg már elnézést kérek, mert már annyiszor elmondtam, elmondtuk sok helyen, a német példát hozom, ahol a Theatertreffenen kritikusok válogatnak. Hét kritikus válogat, a teljes német nyelvterületről, tehát abban Németország, Ausztria, Svájc benne van. Idén azt hiszem, 600 előadást láttak összesen, és abból szintén készül egy, talán 30 körüli shortlist, amiből 10 bekerül, és ott az a díj, hogy ő ott van. Ez a díj, és ők azt írják ki, hogy a 2021-es Theatertreffenre beválogatva. Ettől mindenki elalél, tök joggal. Ez a díj. Nincs zsűri, nincs díj, nincs a legjobb harminc év alatti női öltöztetőnek a különdíja, nincsenek ezek a szerintem nevetséges és túlzó kategóriák. Én biztos, hogy ebben az irányban gondolkodnék, ha gondolkodhatnék erről. De valóban, ahogy Attila szavaiból is az következik, hogy ehhez egy nagyon jelentős és komoly gondolkodásbéli váltás is kellene. Legyen az rang, hogy a te előadásod ott van, és pont, kész. Bocsánat, csak nem bírok ellenállni a kísértésnek. Ha Tibort jól értettem, de valószínűleg nem: ha én Attilához bevásárolom magam, ha nem is a nagyszínpadra, de a kamarában rendezhetek valamit, és aztán utána meg bevásárolom magam az országos színházi találkozóra, akkor ettől én jó rendező vagyok? Ezt most nem biztos, hogy jól értettem, de ez nekem fura lenne.
Béres Attila: Nálam kizárólag a művészeti tanács dönti el, hogy bevásárolhatod magad.
Jászay Tamás: Akkor jó, oké.
Simon Balázs: Ő nem azt gondolta, hogy pénzzel be lehet jutni a fesztiválra, hanem azt, hogy a színház maga fizeti ki. Ha beválogatják, a színház maga fizeti ki az odautazásokat.
Balogh Tibor: Én erre gondoltam.
Seres Gerda: Tehát, hogy a költségeket ők állják, és nem a fesztivál.
Simon Balázs: Sok mindenben nem értek egyet veled, de ezt meg kell, hogy mondjam, mert nem arra gondoltál, hogy nem mint az amerikai egyetemen, hogy hülye a gyerek, de orvos lesz belőle, mert kifizetem; hanem akiket szakmai kiválóságok okán beválogat egy másik fajta grémium, azt a színház küldi el.
Jászay Tamás: Igen, csak ez meg egy olyan kulturális kormányzatot tételezne föl, aki azt mondja, és figyelik a minisztériumban az aktatologatók, hogy hú, a Béresnek most beválogatták két előadását a POSZT-ra, akkor adunk neki plusz tízmillió forintot. Egy olyan kulturális kormányzatnak, ami az alapfeladatait képtelen ellátni, és én ezt teljesen nonszensznek tartom, sokkal egyszerűbb, hogyha ennek a most nem létező fesztiválnak odanyomunk 200 milliót, ahogy a MITEM-nek évente kibiggyesztjük ezt a 200 milliót, és tessék, dolgozzatok vele. De ez már részletkérdés, és nem is ez a fősodor.
Balogh Tibor: Attila a teljes egyetértésem, a tiéd, a díjazást illetően. A kisvárdai fesztivál létrejöttének a története az igazolás erre. Ott valamikor az a fesztivál nem fesztivál volt, hanem egy titkos üdülés.
Béres Attila: Én 1991 óta járok oda, Tibor. Akkor statisztáltam először, onnantól kezdve 17 évig minden évben voltam Kisvárdán. Úgyhogy elég jól ismerem a kisvárdai fesztivált.
Balogh Tibor: A kisvárdai fesztivál önmagát 91-től jegyzi, de nem akkor kezdődött. Sokkal korábban, a ’70-es években valamikor a vízmű területén felállítottak néhány bungalót, akkor még kempinget is tilos volt Magyarországon létesíteni. A vízmű területén szakszervezeti pihenőhelyként állították föl ezeket a bungalókat, és ezekbe a bungalókba jöttek a hármashatár területéről vendégségbe színészek, és ha már ott vannak, akkor próbáljunk egy kicsit, játszadozzunk egy kicsit. Ha már játszadoztak, kitettek nekik egy dobogót, a dobogón felléptek, mit ad az ég, összejöttek annyian, hogy előadásokat lehetett tartani. És akkor a színészek, nem a rendezők, a színészek mondták azt, hogy de jó volna itt egy zsűri. Így kezdődött a dolog, és innen fejlődött ’91-től fogva odáig, ahol van. Azt mondanám ezzel, hogy teljesen igazad van, a színjátszók, az alkotók belső igénye, hogy legyen valamilyen formájú megmérettetés. El kell innentől fogva gondolkodni azon, hol és milyen típusú legyen a megmérettetés. Tamás, abban szerintem neked abszolút részed van, hogy ezen vita folyjon, történetesen pláne neked, mert szó szerint azonos véleményen vagy Vidnyánszky Attilával.
Jászay Tamás: Milyen ügyben?
Béres Attila: Találkozók.
Balogh Tibor: A megmérettetés típusában, hogy a díj az legyen, hogy meghívták.
Jászay Tamás: Csodálatos dolog egy véleményen lenni Vidnyánszky Attilával.
Balogh Tibor: Azért mondom, hogy ő biztosan büszke rá, hogy ugyanazt gondolod.
Béres Attila: Akkor én ellenkező véleményen vagyok vele.
Jászay Tamás: Ez nagy probléma lesz még, Attila.
Seres Gerda: Tibor, konkretizáljuk egy kicsit, mert most általánosságról beszélünk. A kisvárdai fesztiválon egy ideje megvalósíthatod, amit elképzelsz. Hogyan alakul tovább ez a fesztivál? Ez szemle, vagy hogy van a díjak és egyebek tekintetében? Összezavarodtam a kategóriákat illetően.
Balogh Tibor: Ezt úgy nevezik, hogy fesztivál. A fesztivál jellegét az utóbbi időkben az adja meg, hogy elkezdtem az utánunk következő nemzedékekről gondolkodni és gondoskodni. Négy workshop működik a fesztivál ideje alatt, kifejezetten azzal a céllal, hogy az utánunk jövők lássanak előadásokat, hallgassanak szakmai beszélgetéseket, és egyszer csak söpörjenek el engem onnan, meg minden velem korút, mint a sicc.
Seres Gerda: Szakmai beszélgetések működnek. Ezekre szükség van? Azokon kezdődött leghamarabb a konfliktus.
Béres Attila: Ezt csak azért mondom, mert szerintem működhetnének. Tudnának működni. Volt egyszer egy olyan, hogy valakivel, már nem tudom, kivel kellett együtt beszélnem, hogy értékeljem Bodó Viktor nem tudom melyik előadását régebb a POSZT-on. És mivel nekem Viktor osztálytársam volt az egyetemen, vagy akkor még Színművészeti Főiskolán…
Seres Gerda: Elfogult vagy.
Béres Attila: Nagyon, de ahogy elfogult vagyok nagyon, és hihetetlen nagyra tartom a Viktort mint rendezőt. Ezt most őszintén mondom, irigykedve nézem a munkásságát, és iszonyatosan sajnálom, hogy nem Magyarországon dolgozik. Nagy vesztesége ennek az országnak, hogy Bodó Viktor nem a Nemzetiben rendez, vagy nem ő az Operett igazgatója. Ezt minden irónia nélkül mondom. Fontos lenne, hogy az ilyen tehetségű embereket, akit Európa így elismer, hazacsábítsuk. Visszatérve. Elfogult vagyok, de én barátságunkra való hivatkozással nyerseket tudtam mondani neki, és az tök érdekes volt, hogy benne nem okozott ez megütközést, hanem ugyanolyan nyersen válaszolt nekem vissza, mert mi egy alomban nőttünk fel. Csak a tekintetek voltak nagyon furák, hogy hallottad, összeveszett a Bodó a Béressel ezen az izén. Mondok neked egy jó példát erre. Mi öten vezetjük a miskolci színházat. Amikor megnézünk egy előadást, mondjuk Keszég Laci előadását, a másik négy embernek arról kell beszélni. És kialakult ebben a nyolc évben az a hihetetlen, nem tudás, hanem empátia bennünk, hogy mi a másik előadásáról beszélünk, nem a sajátunkról. Úgy lehet beszélgetni szakmailag, hogy komolyan vesszük a másikat, a másik szándékait, a másik előadását, és nem a saját megvalósításomról beszélek, illetve nem sértődök meg, ha valaki mást mond. Érted? Rólam is írt a Tamás iszonyatos rosszakat, és soha nem sértődtem igazából meg rá, azóta is szerintem mi tök jóban vagyunk. A szakmai mondások nem személyeskedéshez tartoznak, tehát nincs miért megsértődni.
Jászay Tamás: Ezen túl kéne lépni, és persze, hogy lehetne jól csinálni a szakmai beszélgetéseket, de onnantól kezdve, hogy egy pár éve kitalálták a POSZT-on, hogy a társulatok maguk kérik föl, hogy ki az, aki jön és beszél az ő előadásukról – engem is kért több társulat, de soha nem mentem el; végül is Attilától kitelik, hogy ő direkt egy olyat kér föl, aki rosszat mond róla, de azért ez elég perverz lenne bármelyik igazgató részéről azt hiszem.
Seres Gerda: Annak reményében kéri fel, hogy majd jól megsimogatják a buksiját.
Jászay Tamás: Gondolom én, igen, naivan, de akkor ezt ne nevezzük szakmai beszélgetésnek. Ezt nem tudom, minek nevezzük, de vannak erre jó példák, jó gyakorlatok épkézláb fesztiválokon. Egy másik beszélgetésben idéztem föl egy nagy lengyel fesztivált, ahol az előadások csak ugródeszkát jelentettek. Ez egy extra energiabefektetés a szervezők részéről, de ha azt mondják, hogy egy nap lemegy két előadás, a másnapi beszélgetéshez az alkotókon kívül hívnak, nem tudom én, környezetvédőt, építészt vagy díszlettervezőt, bárkit, például egy Bodó-előadásnál egy építészt meghívni, annak van értelme. Akik az előadások apropóján beszélgettek, és mivel kvázi nem értenek a színházhoz, de ezer más dologhoz meg értenek, kontextusba tudják helyezni. Hihetetlenül izgalmas beszélgetések alakultak ki, amiben nem egymást nyalogatták, nem egymást ostorozták, és érdekes, hogy senki nem rúgta be a székét a sarokba. Így is lehet, ilyen felnőtt módon.
Simon Balázs: Érdekes kérdés, hogy a verseny inspirál vagy visszahúz. Ha nem az a cél, hogy én meggyőzzem a zsűrit, még egy ilyen beszélgetésben is arról, hogy minket díjazzon, hanem tényleg az van, hogy végre van egy vendégjáték, az mindig trauma.
Seres Gerda: Emlékeztek, hogy hányszor volt, például Szűcs Kati magyarázta, hogy amikor Budapesten láttam az előadást, jobb volt, és ezek drámai jelenetek voltak, ott, Pécsett, mert közben nem úgy ment ott az előadás.
Simon Balázs: Egy rendezőnek annyi jó döntést kell hozni egy vendégjáték napján, annyira ott kell lenni, annyi mindenen múlik, hogy egy tér hogy működik, hogy a színészek hogy veszik ezt, vagy hogy aludtak, mennyit buliztak előző este, kit néztek meg. A verseny ebből a szempontból talán valóban nem szükséges. Ahogy hallgatom magunkat, azt hiszem, azon a párton vagyok, hogy nem kell verseny.
Seres Gerda: Döntetlenre álltok, ha jól értem.
Béres Attila: Ez furcsa, de tényleg személyiségfüggő. Erősen azt hiszem, hogy emberfüggő.
Seres Gerda: Hogy kit doppingol, kit meg visszatart.
Béres Attila: Igen. Én sokat sportoltam, és akkor az emberben ez van, hogy verseny. De az élet is verseny, és van, akinek meg nem.
Simon Balázs: A kritikusok díja is egy verseny.
Béres Attila: Hát az a verseny, hogy hívd le a kritikust, hogy nézze meg. Hogy győzd meg, hogy jöjjön le, nézze meg, de hát ezért vagy színházigazgató, hogy ezt csináld.
Seres Gerda: Mit gondoltok arról, amit Tibor felvetett, hogy egy ilyen fesztiválhoz érdemes workshopokat társítani?
Simon Balázs: Szerintem ez nagyon jó.
Jászay Tamás: Persze, persze.
Seres Gerda: Látszólag magától értetődik, de például a POSZT-nál nem igen volt, vagy lehet, hogy volt, és majd jól megfeddnek utána, hogy nem figyeltem.
Simon Balázs: Nem hallottam én sem.
Béres Attila: Workshop nem volt, de főiskolások ott voltak, és külön főiskolások is, meg színiakadémisták a Pesti Magyarból meg még a Gór Nagy Marikások is voltak egy időben.
Simon Balázs: Igen.
Seres Gerda: Igen, a Csontváryban is emlékszem a Hamletre, igen, igen, igen.
Béres Attila: És ez tök jó volt, mert lehetett látni valami olyat délután, amire az ember egyszer csak felfigyelt, hogy ki ez a fiatal gyerek. Ezek szerintem ez hasznos dolog volt.
Seres Gerda: A tematikus fesztiválok pótolhatják ezt? Balázs, egy társadalmi tematika köré szerveztél fesztivált, ami nem fogja nagyon nagyra kinőni magát, mert egy szegmenst érdekel.
Simon Balázs: Nekünk az az álmunk, hogy kinövi magát, és ebből valami különleges és teljesen európai szintű jön létre.
Seres Gerda: Ez az UtcaSzak utcaszínházi alkotóközösség társadalmi kérdéseket középpontba állító fesztiválja.
Simon Balázs: Ez egy roma színházi fesztivál lesz, amennyiben a romaság egy velünk élő nép vagy nemzetiség kultúrája. Egy társadalmi probléma. Arról is lehetne beszélni, hogy ez vajon egy antropológiai helyzet, hogy magyarok és romák együtt élnek Magyarországon, és a romaság kultúrája mennyire a sajátja, mennyire tud rá büszke lenni, mennyire ismeri egyáltalán ma az, aki egy roma családba születik, mennyire tudja a nyelvet, a múltat. A törzsi elemekből és a különleges világból épülő kulturális hátteret, amit az elmúlt 200 évben ennek a népnek egyre inkább el kellett engednie és az asszimiláció jegyében, és abba mindenféle más kultúráknak az elemeit beépítette, de valahogy mégsem tudtak teljesen ráhangolódni ezekre az ajánlatokra, amit akármelyik, akár az orosz vagy a magyar társadalom adott. Itt van egy hiány. Nem magyarok, de romák sem. Miért épp gádzsóknak kell ezt a fesztivált megcsinálni, ez is kérdés, miért nem a romáknak, akik közül rengetegen vannak, akik az utolsó csepp vérükig küzdenek azért, hogy létjogosultságot nyerjen ez a nép Magyarországon. Erről is lehetne hosszan beszélni. Ez társadalmi kérdés, és ha elkezdünk erről beszélni, erről mindenkinek kell beszélni.
Seres Gerda: Kiknek szól ez a fesztivál?
Simon Balázs: Ez a fesztivál azoknak a településeknek a lakóinak szól elsősorban, ahova ellátogat. Ezek roma többségű települések Borsod megyében. Egyfajta autonómia vagy kulturális autonómia az ajánlata és üzenete. Ezeken a településeken nem a magyar kultúra van többségében. Tavaly egy településen augusztus 20-án elénekeltük a magyar himnuszt egy roma zenekarral, majd utána elénekeltük a roma himnuszt, és a körzet országgyűlési képviselője a roma himnusz közepén elment. Ez egy olyan felvetés, amibe minden beletartozik, ami a romaságot vagy más, a romákhoz hasonló közösséget érint. A hasonlóság nagyon sok helyről származhat. Lehet ez egy törzsi világból jövő kulturális információ, vagy pedig másik országban élő romák által létrehozott előadások, vagy baranyai romák által létrehozott dolgok, akik bizonyos értelemben jóval előbbre járnak, mint a borsodiak. Ez a fesztivál elsősorban ezt a kulturális megerősítést szolgálja. Ezen felül, mivel rengeteg olyan értéke van ennek a velünk élő kultúrának, amiről sokan nem tudnak, rengeteg olyan eleme is van, amire a felzárkózást a saját jelenlétükkel vagy a saját erőforrásaikkal személyesen támogatni akaró nagyvárosi értelmiségiek számára izgalmas lehet.
Seres Gerda: És működik?
Simon Balázs: Egyelőre nagyon kevéssé. Minden településen felbukkan 10-15 ember, akik valahonnan kinézték, hogy van ez a fesztivál, de kritikus egy se volt, pedig ez már a harmadik év. Rajtunk is múlik, hogy mennyire tudunk láthatóságot vagy sajtót teremteni ennek a dolognak, de ez mind alapvetően pénz. Ha a POSZT-ra nincs pénz, akkor gondolhatjátok, hogy erre mennyi pénz van, és hogy milyen alapok vannak Magyarországon, amik úgy érzik, hogy az én feladatom ezt finanszírozni. Szóval nincs.
Seres Gerda: Nemrégi hír a Thealter finanszírozásának megszűnése, a működési támogatás lenullázása. Tamás, itt ez a történet véget ért? Volt gyűjtés, most mi a helyzet?
Jászay Tamás: El kell mondanom ezen a ponton, hogy én érintett vagyok ebben a történetben, mert a Thealter művészeti tanácsadója vagyok jó néhány éve. Nincsen igazából fejlemény. Május 21-én, Szeged napján majd lesz egy gálaműsor a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol támogatói jegyeket lehet vásárolni, és a színház meglehetősen egyedülálló módon és példamutatóan felajánlotta a jegybevételt a MASZK Egyesületnek, ami a Thealtert szervezi. Ez ahhoz hasonló galantéria, mint amit ti akartatok a POSZT előadásaival tenni. Ez az egyik, a másik pedig a MASZK Egyesület online előadásokat kínál májusban a nézőinek, és itt is lehet támogatói jegyeket vásárolni. Ez is egy verseny, és az ember néha nullát kap, néha meg 20 milliót kap, meg van, aki 170 milliót kap. Ez mindegy is, de ez akkor lehetne egy értelmezhető és egy értelmes verseny, hogyha például tudnánk, hogy kik döntöttek, milyen szempontok alapján döntöttek.
Seres Gerda: Mi csak egy pontszámot láttunk.
Jászay Tamás: Igen, egy pontszámot látunk meg mellette egy nullát. A nulla sem jó, de nekem inkább azzal van bajom, hogy nem tudjuk, ki és miért. Bár voltak formális és informális megkereséseink, hogy árulják el, hogy minek alapján, hiszen nincs odaírva, hogy formailag vagy tartalmilag érvénytelen. Én magam is voltam kurátor több évben működési pályázatban, tehát tudom, hogy mi ennek a módja. Semmilyen válasz nem érkezett. És itt most nem egy kis vidéki fesztiválnak a nyavalygásáról van szó, ezt Balázs alighanem meg tudja erősíteni, és nyilván a többiek is, hanem az egész hazai független szcénának alapvető és meghatározó fesztiválja a Thealter, ami tavaly volt 30 éves. Lehet, hogy tök rosszul csináljuk, oké, ezt egyébként nem gondolom, de valami kis lábjegyzetet esetleg lehetne egy nulla mellé fűzni. Főleg akkor, és ez különösen bosszantó, hogyha egyébként hagyományőrző lovas klub meg ilyenek kapnak elképesztő összegeket tényleg, és úgy, hogy nincs is művész.
Béres Attila: Ugyanezen döntési formában?
Jászay Tamás: Így van, igen.
Seres Gerda: Le tudod tölteni a táblázatot, és azt látod, hogy nem ismerjük a pályázatokat, csak a neveket látjuk. Tibor, láttam a kisvárdai fesztivál honlapján is olyat, hogy majd pénz függvényében alakul. Milyen forrásokból áll össze a fesztivál büdzséje?
Balogh Tibor: Kapcsolódva a Thealterhez: egy dolog egy fesztivál, és egy másik dolog, egy egyesület, amelyik egy éves tevékenységet folytat. A fesztivál egy városnak életében az 8-10 nap a 365-ből. Ha ez 8-10 nap, akkor fesztivál okán éves működési támogatást biztosítani nem biztos, hogy szerencsés.
Seres Gerda: A MASZK a Régi Zsinagógát működteti, tehát ott van helyszín.
Jászay Tamás: Szó sincs 8-10 napról, ez egy egész éves tevékenység, és minden mutatót bőségesen teljesít a MASZK Egyesület. Ez csak lábjegyzet, bocsánat.
Balogh Tibor: A kisvárdai fesztivál nem önálló egység, hanem része a kisvárdai Várszínházi és Művelődési Központnak. Annak az éves tevékenységébe illeszkedő, beágyazott tevékenységébe illeszkedik, következésképpen nekünk mint fesztiválnak működési támogatásért nincs jogosultságunk folyamodni, nem is pályázunk. Ezzel szemben viszont a valamikori tao pótlására, amit most úgy hívnak, hogy előadó-művészeti többlettámogatás, kiírt az EMMI 39 típusú pályázatot. Ezekből a pályázatokból lehet mazsolázni, pályázni oda, amely megfelel a fesztivál céljainak. Apró pályázatokból tevődik össze az a támogatás, amiből működtetni tudjuk a kisvárdai fesztivált. Azt gondolom, hogy a MASZK is tud pályázni ebből a 39-ből sokfelé.
Seres Gerda: Hogy állt össze korábban a MASZK, illetve a Thealter büdzséje? Egy pályázati csoportból, vagy ez több pályázat?
Jászay Tamás: Mindenki, aki ebben az országban él és dolgozik, és függetlenként teszi mindezt, pályázik, ahova csak lehet, mert szükséges. Nagyon kevesen vannak abban a kiváltságos helyzetben, hogy állam bácsi tálcán átnyújtja a zsét és helló. Természetesen hazai és külföldi pályázatok, és mondom még egyszer, hogy ez legyen egyértelmű: itt nem egy kilencnapos fesztiválról van szó, hanem egy tavaszi, nyári, őszi programsorozatról, egy közösségi házról, nemzetközi koprodukciókról. Nagyon-nagyon bonyolult és összetett tevékenység, amit a MASZK csinál, tehát elviekben igaza lehetne Tibornak, csak gyakorlatilag nincsen. És persze, minden egyéb pályázatot is természetesen benyújt a MASZK Egyesület, ennek ellenére nem tudjuk, hogy senki sem tudja, hogy lesz-e idén 31. fesztivál.
Seres Gerda: Már tavaly is vissza kellett vágnotok, mert a 21 után 7 milliót kaptatok, tehát ott egy szolidabb büdzséből kellett összerakni.
Jászay Tamás: Muszáj volt. Nagyon vicces, hogy talán két héttel a fesztivál kezdete előtt kijöttek ennek a bizonyos többlettámogatásnak az eredményei, ahol kvázi vissza lett pótolva ez az elvett összeg, de hát ennyi erővel lottózhatnánk is. Aki életében szervezett akármilyen kis vagy nagy fesztivált, pontosan tudja, hogy két héttel egy nyitó dátum előtt megtudni egy ilyen eredményt…
Seres Gerda: Okoz nehézséget a kiszámíthatatlanság?
Balogh Tibor: Akkor, hogyha egy egyesület működik egy városban, és úgy működik, hogy nem élvezi a támogatását annak a városnak, akkor igen, okozhat. Akkor, hogyha kapcsolatban áll a várossal, tehát például közhasznúsági szerződést köt az önkormányzattal, akkor az önkormányzat ott áll mögötte a saját tőkéjével, a saját vagyonával.
Seres Gerda: Az önkormányzat tőkéjéről tegnap szó volt.
Balogh Tibor: Igen, a saját vagyonával, és akkor a fesztivál haladhat nyugodtan, vagy az egyesület haladhat nyugodtan a maga útján, mert tudja azt, hogy megelőlegezi neki ezt a város azt a pénzt, amit majd meg fog kapni valamikor.
Seres Gerda: Tehát neked szerződnöd kell az intézményekkel.
Balogh Tibor: Alapvető dolog ez. Amikor nekem alapítványom volt Debrecenben, akkor is pontosan tudtam, hogy addig, amíg közhasznúsági megállapodást nem kötök a várossal, nem hitelezhetek egyetlen egy közreműködőnek sem egy fillért sem.
Seres Gerda: Ez a MASZK esetében működik?
Jászay Tamás: Hogyne, persze, abszolút működik. Természetesen van közhasznúsági szerződés, és a város, ott áll, hogy most mellette vagy mögötte, nem tudnám pontosan geográfiailag belőni, de természetesen igen.
Seres Gerda: Tulajdonképpen a nullát nem tudja megelőlegezni.
Jászay Tamás: De a nullát. A nullából nagyon nehéz messzebb eljutni.
Simon Balázs: Közszolgáltatási!
Jászay Tamás: Közszolgáltatás, bocsánat, igen.
Béres Attila: Tibor, kérdezhetek egyet? A kisvárdai fesztiválra történő válogatásban azt értem, hogy a határon túli színházak, tehát az erdélyi, felvidéki és a többi színházak játszanak.
Seres Gerda: És hogy kerülnek ide magyarországi színházak?
Béres Attila: Igen, hogy a magyarországi színházak milyen kritérium alapján kerülnek be?
Simon Balázs: Bekerülnek?
Béres Attila: Igen. A te esztétikai vagy színháztörténeti vagy jelentős színháztudományi tapasztalatod mondatja azt, hogy igen, 2021-ben ez és ez a színház kell most Kisvárdán, mert a kisvárdaiaknak Grozav gyönyörű gólja mellett ez az előadás jó?
Balogh Tibor: Most a versenyen kívüli magyarországi színház.
Béres Attila: Igen.
Balogh Tibor: Színházakról beszélsz. Ez a kisvárdai fesztivál, így ahogy van, tulajdonképpen csak a szórólapjaiban egy egységes fesztivál. Itt két dologról van szó. Az egyik az a fesztivál, azt a versenyprogramja testesíti meg. A másik rész az a másik műsorsáv, ami a művelődési központ éves színházi programjába illeszkedő sorozat. Következésképpen azokat az előadásokat nem is én válogatom, a művelődési központ igazgatójának a dolga, hogy válogassa. Úgy válogat, tehát úgy osztja be a naptárban ezeket az előadásokat, hogy akkor, amikor a városban bummja van a színháznak, azért, mert vége van a futballbajnokságnak, vége van a női kézilabda-bajnokságnak…
Béres Attila: Ezért mondtam Grozav gólját.
Balogh Tibor: Igen, akkor.
Seres Gerda: Akkor a meccs helyett jó lesz a színház.
Balogh Tibor: Hallottam, akkor lehet számítani arra, hogy nagy tömegben megjelenik a közönség a szabadtéri színpadon.
Seres Gerda: De Tibor, ti azért ilyen értelemben mégiscsak felelősséget vállaltok érte, azzal egy szórólapra nyomjátok, és magam is, aki rendszeresen járok jó régóta fesztiválra és Kisvárdára is, gondban vagyok. Egyértelmű, hogy mi a versenyprogram, az oda van írva minden előadás után. De magam is gondban vagyok, hogy szétszálazzam, mi hogy függ össze. Ez a ti égiszetek alatt fut, bárhogy is van.
Balogh Tibor: Ha te szét tudott választani, akkor tudja szétválasztani más is.
Seres Gerda: Ami nekem megy, az vélhetően mindenkinek sikerülni.
Balogh Tibor: Olvasástechnika dolga.
Seres Gerda: Ez mégiscsak fontos. Van egy szórólapotok, egy programfüzetetek, ez egy brand, aminek a része mindez. Én így gondolnám, hogyha fesztivált vezetnék, amit nem fogok.
Balogh Tibor: Ha szemlét rendezek, akkor nincs ez a műsorsáv, és nincs sok egyéb kísérőprogram sem. Ez történetesen egy ilyen típusú fesztivál, és ezt így kell elfogadni, ahogyan van.
Seres Gerda: Egyébként a POSZT-nál is elkülönült az off, annyit a korrektség kedvéért. Emlékeztek Máté Péterre, az offnak egy külön válogatója volt, és az sem illeszkedett ilyen szorosan a versenyprogram vonalába. Attila, szeretnétek menni Kisvárdára?
Béres Attila: Nem, én szeretem Kisvárdát, nekem nagy büszkeségem, emlékszem, hogy többször rúgtam gólt Vidnyánszkynak a kisvárdai régi pályán focimeccsünk alkalmával. Egyszer még, ha jól emlékszem, ő nem emlékszik rá, azt mondta a múltkor nekem, még a lába között is rúgtam neki gólt. De ezt most nem metaforikusan, hanem konkrétan gondoltam.
Simon Balázs: De nem ez volt a kérdés.
Béres Attila: Hogy szeretnék-e? Nem szeretnék. Én egy olyan fesztiválra szeretnék menni a Miskolci Nemzeti Színházzal, ami egy jelentős magyar színházi fesztivál, ahol díjakat adnak, ahol büszkeség, hogy tizenöt előadásba bekerültél, ahol jelentős külföldi zsűri van, és ahol Dogyin beszélget Peter Brookkal a parkolóban arról, hogy Purcărete…
Seres Gerda: Reális feltételezés, hogy egy magyar fesztiválnál ott ül Purcărete, és nem tudom ki a zsűriben?
Béres Attila: Hát ha nem erre vágyunk, akkor mire? Érted? Én szeretném, hogyha Ostermaier és a német színházi emberek azért jönnének ide, az oroszok, nem jut eszembe a kedvenc orosz rendezőm neve, most hirtelen kiment a fejemből, aki a Hamletet rendezte. Hogy azért jönnének ide, mert ez egy jelentős fesztivál. Ők lennének a zsűri. Én nagyon szeretném, és ezt meg lehet csinálni. Ez nem egy nagy dolog. Ezt most komolyan. Két héttel előtte nem, de ha adsz egy fél évet, megszervezem.
Seres Gerda: Meg pénzt. Mindig ez a kulcskérdés, ha jól értem.
Béres Attila: A múltkor az jutott eszembe – ezt most viccből mondom, de meg fogom írni ezt a levelet –, hogy csináltatok egy Hell Színházi Fesztivált. Hátha a miskolci Hell, az energiaital támogatná. Csak elég fura lenne, hogy a Hell…
Seres Gerda: Reménytelen feltételezés, hogy magánforrásokat lehet gründolni egy fesztiválhoz? Állam bácsi nélkül nem megy Magyarországon.
Béres Attila: Nem teljesen.
Simon Balázs: A Hellt említed, de ez nálunk is felvetődött egy ízben a teátrum esetében, hiszen Szikszó a…
Seres Gerda: Ki kell írnunk a reklámot.
Simon Balázs: Igen, de mivel én inkább látom az ősz idején azokat a csereháti fiatalokat, akik reggel 6 órakor állnak a buszmegállóban egy Hell-lel a kezükben, mert a kakaós csiga helyett az energiaitalra költöttek, és azt a sok-sok pénzt, és látom ma a Rolls-Royce-ot is a szikszói benzinkútnál, amiből állítólag három is van. Nem tudom, egyébként, hogyha egy ilyen típusú vállalkozás azt mondaná, hogy itt van megbízhatóan 10 évre évi 500 millió forint, mert van nekik annyi, akkor az egy érdekes dolog lenne, hogy ő valóban felajánl. De én azt látom, hogy inkább repítő italokat adnak a szikszói városházának, és nem pedig pénzt arra, hogy ott kulturális kezdeményezések kivirágozzanak. Úgy tűnik, hogy ma nagyon odamondogatós napom van, úgyhogy remélem, hogy a Barabás ügyvédek is nézik az adást. Ez a finanszírozás kérdése, tehát ez a tao, taopótló, taopótlót pótló a vége. Az, hogy majd június elején el tudunk-e kezdeni próbálni, a Nemzeti Színház néhány színészével és azokkal az emberekkel, akiket nem merek felkérni, mert nem tudjuk, hogy meg tudjuk-e csinálni, és majd ha kiderül, akkor gyorsan összerakjuk, és majd utána lejön Tamás, és megkérdezi, hogy Balázs, már megint mi volt ez – egyszerűen ez nem pálya. Minimum egy évvel korábban tudni kellene három évre előre, hogy mikből gazdálkodik egy színház. Egy pályázat, egy felelős kulturális szakember. Ilyen nincsen. És közben pedig úgy csinálom, mintha adnám a pénzt ezerrel. És nagyon remélem, hogy megvoltak már a döntések, mert akkor ezzel is magunk alatt vágjuk a fát, vagy pedig tanácsot adunk, hogy tényleg próbálják meg kitalálni azt, hogy legyen november-december-januárban a pályáztatás. Kerüljön egyszer át ide, márciusig legyen vége, és márciusban tudjuk azt, hogy miből lehet dolgozni a fesztiválok tekintetében. Szerintem ennek nem teheti ki, nem gondolhatja senki sem komolyan, hogy milyen dolgoknak tesz ki felelős embereket.
Béres Attila: De csak hogy ne Peter Brook és Dogyin legyen mindig a példa. Én egy olyan fesztiválon is szívesen részt vennék, ahol lángoló vita alakulna ki a mai magyar színházi életről, szakmai megalapozottsággal, mondjuk a Mácsai, a Vidnyánszky, a kis Vidnyánszky, a fiatalok, a Bodoky Márk, a K2 igazi pozitív lángoló vitában beszélnénk arról, hogy merre tovább, magyar színház, merre tovább, fesztivál. Nem sértődnénk meg, és mondanánk csúnyákat, és kapnánk is csúnyákat, és az egész után innánk egy sört, és azt mondanánk, hogy na, innen lehet színházat építeni.
Balogh Tibor: Attila, ezer százalékig egyetértek vele, kellene egy ilyen beszélgetés, egy nagyon komoly beszélgetés, amelyen eldöntené ez a jeles társaság, hogy egy: ki a színész, kettő: mi a színház. Ha ezt a kettőt tudjuk, akkor lehet mondani, hogy van ennyi színházunk, van az államnak ennyi pénze, és az ennyi színház között hogyan osszuk el. És ennek ez az alapja, amit most te mondtál, hogy döntsük el, hogy ki a színész, és mi a színház.
Simon Balázs: Ez, ha jól értem az amatőr, vagy amatőr és független színház kategóriájának a feszegetése, amit mondasz.
Balogh Tibor: Én azt hiszem, hogy nem feszegettem semmit. Én azt gondolom, hogy egy színésznek nem esik jól az, hogy rajta kívül ettől a mesterségtől, ettől a hivatástól nagyon távol eső emberek szintén színésznek mondhatják magukat jogerősen…
Béres Attila: Én ezt nem tudom, azt biztos eldönti a közönség, hogy ki színész. A szakma belül meg szintén eldönti, tehát én ebben nem lennék ilyen rigorózus. Nagyon nehéz lenne erre felvázolni valamilyen matematikai képletet, ami egyre is igaz, kettőre is igaz, és a természetes indukció elve alapján igaz X-re meg X+1-re. Tehát ilyen képletet nem tudsz felállítani arra a kérdésre, hogy mi a színész, mert ha azt mondom, hogy Molnár Piroska a színész, mondjuk ez X egyenlő egy, X egyenlő kettő, mondjuk, hogy Cserhalmi György színész, akkor nem tudsz egy indukciós sorozatot felállítani, amiben egzakt választ kapsz erre. Ezek inkább színházelméleti kérdések, nem gyakorlati kérdések, azt hiszem, de ebben nem biztos, hogy igazam van.
Balogh Tibor: Attila, azt hiszem, hogy biztos, hogy nem, mert a pénzből indultunk ki és a határidőből.
Béres Attila: Ja, értem, én nem így kötöttem. Értem, megértettem. Megvilágítottad, Tibor, megértettem.
Seres Gerda: Balázs, gondolod, hogy a showcase fesztivál ezt pótolhatja? Ha van mindenféle fesztivál az országban, ami egyébként a színházat… Attila, már érzem a tekinteted, hogy nem, de szerinted lehetséges, hogy a sok különböző színházi fesztivál egyelőre pótolhatja azt, hogy legyen egy országos? Mert valaki elmegy a Thealterre, valaki elmegy Kapolcsra.
Simon Balázs: Nem, nem! Egész biztos, hogy szükség van erre. Minden színházi életnek van elitje, az amerikainak is van és a nigériainak is van. Bár ott három társulat van benne, Amerikában meg háromezer, tehát nyilvánvalóan sokkal több. Az, hogy hogyan alakul ki egy normarendszer, ami a rendező fejében van, a megoldásoknak, az egymás megoldásainak a figyelése, vagy a színészek számára fontos, hogy hogyan tudunk, kinek milyen szélsőségei vannak, melyik színész hogy dolgozik, meddig tud eljutni, milyen megszólalásokat talál meg – ezeknek valóban van egy elitje, és az elitnek van felelőssége ebben. Ezt nem pótolhatja egy, a közönség szempontjai szerint összerakott dolog. Bocsáss meg, de hogy Kisvárdán mit szeretnek nézni az emberek a kisvárdaiak szempontjai szerint, a művelődési ház igazgatója tudja, és ő olyanokat fog odahívni. De valószínűleg nem fog olyanokat odahívni, akik meg olyan szakmai megoldásokat keresnek, amit lehet, hogy még ők maguk is csak most kezdenek megérteni.
Seres Gerda: Tamás, te is beszéltél arról, hogy jó lenne egy fesztivál, de azért nem mondtad egyértelműen, hogy erre feltétlen szükség van úgy, ahogyan mondjuk Berlinben. Pótolhatja ez a rengetegféle fesztivál azt, hogy legyen egy nagy szemle?
Jászay Tamás: Nem tudom, szerintem nincsen baj azzal, ha sok kisebb fesztivál van. Ha tudom, hogy függetleneket akarok nézni, akik a POSZT-on mindig a megtűrt kategória voltak, és ha véletlenül valamelyik válogató beválogatott egy-két függetlent, akkor őket véres kardként hordozták körbe, hogy tessék, itt a Bodó, tessék, hát mit akartok, van független…
Seres Gerda: A fesztivál hátulütőire világít rá ez, hogy például beválogatják a Stúdió K Peer Gyntjét, akkor ott nem fogsz találni egy sörgyári alagutat. Vannak a megvalósításnak korlátai is.
Jászay Tamás: Igen, de én erről is mást gondolok. Én azt gondolom, ha van egy nagy reprezentatív fesztivál, akkor a szervezőknek kutya kötelessége megoldani, hogy legyen. Ne a kőbányai alagutakat vigyük el kamionnal, hanem akkor meg kell keresni azt a helyszínt Pécsen. Megjegyzem, Pécs ilyen szempontból pont egy alkalmas város. Szerintem húsz év alatt kiderült, hogy gyakorlatilag mindent meg lehet csinálni. Szabadtéren, fedett helyszínen, föld alatt, lakásban, bárhol. Én nem vetném el azt a gondolatot, hogy esetleg Pécsen még valaha történjen, történhessen valami. De a kérdésre visszatérve. Nagyon elsikkadt, amit Attila mondott, miközben iszonyú fontos, hogy az például nonszensz, hogy a nemzetköziséghez mint olyanhoz, semmi köze nem volt a POSZT-nak. Emlékszem, amikor egyszer zsűri voltam, fülbegyónásos módszerrel próbáltam lefordítani a mellettem ülő külföldi zsűritagnak, hogy a Mohácsiék előadása miről szól. A harmadik mondatnál feladtam, és azt mondtam, figyelj, csak nézd, és majd a végén elmesélem. Lehetetlen, hogy nem vagyunk becsatornázva nemzetközileg. Muszáj lefordítani azokat az előadásokat, muszáj idehívni Ostermaiert, vagy ha ő nem, akkor jöjjön el a dramaturgja, tehát muszáj idecsalogatni. Mi ezt a DunaParton, ami kifejezetten a függetleneknek szóló showcase, csináljuk, csináltuk. És tényleg eljön százötven külföldi, itt vannak három napig, és három nap alatt megnéznek 25 előadást, ami nagyon brutál. Szakmai beszélgetések vannak, tematikus beszélgetések, akár roma reprezentáció a színpadon, sőt olyan hot topikok, amik érdeklik a külföldi kollégákat, szakembereket. Nagyon-nagyon fontos lenne a magyar színháznak, ha egy picit túllátnánk a határainkon, és nemcsak olyan értelemben, hogy Kisvárda, hanem kicsit más irányokba is elnéznénk, és urambocsá’, idehívnánk egy külföldi embert, aki végignéz egy évadot, és megismeri, hogy mi ez a dolog, amiben mi itt élünk, és mi az, amit magyar színháznak nevezünk. Igen, ez pénz és energia, de akkor egy jelentős lépést tudnánk tenni afelé, hogy ne csak, nem tudom én, Soprontól Záhonyig legyen ez egy pálya, amit mi csinálunk, hanem kicsit nagyobb léptékben is.
Seres Gerda: Az min múlik, hogy Miskolcon rendez-e egy külföldi? Pénzkérdés, hogy idehívsz?
Béres Attila: Ez nem pénzkérdés, ez úton van. Nem adok ki titkokat most, de a művészeti tanácssal egyetértésben szeretnénk ide hívni jelentős rendezőt. Nekem van egy szerencsém ugye, hogy én ott is végeztem Romániában a színművészeti főiskolát, és egy csomó olyannal végeztünk, akik most már nagyon híres rendezők és színházigazgatók Azok közül én próbálok csábítani, de hát nagyon nehéz. Nem pénzkérdés, az is, de ha ide akarod hívni, idehívod, akkor már nem pénzkérdés. Hanem egyeztetni azt, hogy most az Odeon Színházban rendez, utána moszkvai Művész Színházban rendez, és aztán hátha ráér arra, hogy eljöjjön Miskolcra – ezért van igaza Tamásnak, hogy be kell kapcsolódjunk a nemzetközi életbe. Azt nem lehet, hogy nem. És hát igen, ez a tervünk. Voltunk kint Vilniusban, néztünk egy showcase-t, mi is meghívtuk őket ide. Mi megpróbáljuk ezt valahogy kiépíteni, de nyilván ez mind személyes kapcsolat egyelőre, és nem azért, mert Miskolc hú, de komoly színház, pedig, de, hát hú, de komoly színház.
Simon Balázs: A workshopoknak elég nagy jelentősége lehet ebben, hogy egy nagy alkotót hogyan tudsz érdekeltté tenni, hogy a tíz ajánlatból azt válassza ki, mert utána azt érzi, hogy ott van valami, amiben ő valamit meg tud csinálni. Mert elmegy és dolgozik egy évben hármat, és a háromból kettő az csak egy formális munka, mert olyan a teátrum, amilyen, és ott nagyon sok a pénz, de ő végül is kielégületlenül hagyja ott a Burgtheatert.
Béres Attila: A Miskolci Balettben ez sikerült, hiszen oda egész jelentős amerikai meg európai balettmestereket hívtunk, ott ez már elindult. Most a színházban kell ezt megteremtenünk, de hátha sikerülni fog. Hátha Tibor látta az előadását. Szerintem volt Kisvárdán is Radu Afrim, majd egyszer eljön, ő a párhuzamos osztályba járt velem.
Seres Gerda: Most is lesz Kisvárdán egy előadása.
Béres Attila: Erre van törekvésünk, csak nehéz egyeztetni az ilyen embereket. Mert nem az van, hogy ha azt mondják neki, hogy a Burgtheaterben rendez vagy Miskolcon, meggondolja vagy megbeszéli a másikkal.
Simon Balázs: Szerintem van az, hogy meggondolja, mert egy bizonyos szinten felül, hogy tízezer eurót vagy ötvenet fizetsz neki, mindegy, ha valaki valamit meg akar csinálni. Azokra a rendezőkre vagyunk kíváncsiak, akik valamit meg akarnak csinálni. Valaki vagy meg akarja csinálni III. Richárdot…
Béres Attila: Ilyen kulisszatitkot nem szoktam elárulni, de sokáig beszélgettünk Afrimmal, próbáltam győzködni, hogy jöjjön, és igazából nem talált darabot.
Simon Balázs: Ezért kell elhívni és workshopot tartani.
Béres Attila: És akkor mondtam neki egy címet. Mondtam, most jelent meg románul, tegnap vette meg apukám románul, menj be a könyvtárba, vedd meg Esterházy Pétert, és utána visszajövök telefonon. Azt mondta, hogy hú, ezt lehetne dramatizálni, ezt ő szívesen megcsinálná. És akkor majd három vagy négy év múlva, amikor én már nem leszek igazgató, ugye? Mert nekem három évre szól még a szerződésem, és a következő igazgató kifizeti neki azt az összeget, amire eljön Radu Afrim. Vagy nem. De érted, megfogtuk Esterházyval, erre kinyílt a szeme.
Simon Balázs: Igen, mondjuk ilyesmire gondolok, hogy benne van, hogy hú, ezt megcsinálom.
Béres Attila: Szereztem egy Esterházy-fant Radu Afrim nevében.
Seres Gerda: Köszönöm szépen a beszélgetést! Önöknek köszönöm a figyelmet! Reméljük, hogy lesz erről további érdemi diskurzus, ahol sokan ülnek majd olyanok, akik tenni is tudnak az ügy érdekében.