Résztvevők: Forgács Péter, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára; Kozma Gábor Viktor, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karának tanára; Tóth Miklós, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tanára; Uray Péter, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának tanára. A beszélgetést vezeti: Seres Gerda.
Támogató: NKA, MMA
Seres Gerda: Jó napot kívánok! Seres Gerda vagyok. Szeretettel köszöntöm Önöket ismét! Témánk a színházi felsőoktatás, be is mutatom az asztalnál ülő résztvevőket. Kozma Gábor Viktor, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán tanít, Tóth Miklós, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tanára, Forgács Péter, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára és Uray Péter, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának tanára. Induljunk egy általános kérdéssel, ami mindannyiunkhoz szól, függetlenül attól, hogy hol, milyen képzés zajlik: mitől jó pedagógus egy egyébként kiváló művész?
Uray Péter: Ez nehezen meghatározható. Az, hogy valaki jó pedagógus, annyi mindenen múlik, ahhoz, hogy ő milyen művész, fellépő, csak harmadában van köze. Ha valaki tanít, folyamatosan meg kell jelenjen benne a kétely, hogy az útvonal jó-e, ami éppen ma történt, az alapján merre kéne továbbmenni. Az is egy nagyon fontos kérdés, hogy mi az, amit meg szeretnék tanítani. Az is fontos kérdés, hogy hogyan segítem át őt különböző akadályokon, és hogyan vagyok képes őt rávezetni valamire, fölszabadítani, eljuttatni a gondolkodás egy bizonyos szintjére, a térbeli működés szabadságára, és így tovább.
Seres Gerda: Mindezt fordítsuk át személyesbe. Péter, te hogyan kezdtél tanítani?
Uray Péter: Nekem az első végzettségem zenész, én énektanárként meg karnagyként dolgoztam gyerekekkel, és közben, még a főiskola alatt kezdtem el pantomimezni. Egyszerre kaptam meg a tanári diplomát meg a pantomim művészit. Párhuzamosan ment a színház, és a korosztályi lépegetések is eszerint történtek, tehát volt általános iskola, középiskola, drámatagozat, művészeti iskola, és aztán jött az egyetem. Fölépítettem három professzionális együttest, ebből egyet Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben, és ’82 óta folyamatosan tartok kurzusokat, elég sokat külföldön, Litvániában, Erdélyben, Franciaországban, lehetne sorolni. Nagyon sokféle emberrel találkoztam, és bár van egy kialakult rendszere annak, ami szerint én megközelítem a képzést is, a színházat is, de ez állandóan megkérdőjeleződik. Új hely, új emberek, és meg kell találni az útvonalat hozzájuk.
Seres Gerda: Gábor, nálad hasonlóan, viszonylag korán jött be ez a tanítás. Nem szokványos pálya, amit Péter említ, hogy ez párhuzamosan a pályával alakult, de a te esetedben is így van.
Kozma Gábor: Nálunk erre lehetőség is volt. Én Marosvásárhelyen végeztem a Művészeti Egyetemen, és a színész szak mellett rögtön fölvettük a pedagógia modult, tehát az alapszakos diploma mellett kaptunk egy alapszakra, azt hiszem, ötödik-nyolcadik osztály közötti korosztályra vonatkozó pedagógiai diplomát, és utána mesteri alatt lehetett végezni a 8-12., illetve a felsőoktatási képzésre vonatkozó pedagógiai diplomát. Ennek keretében kezdtem el én is foglalkozni a pedagógiával.
Seres Gerda: Az eredeti kérdés is áll: mitől lesz valaki jó tanár?
Kozma Gábor: Szerintem nem véletlenül voltunk egy pillanatra csöndben mindannyian. Azt hiszem, önreflektív. Mer őszinte lenni mind magával, mind a közösségben. A másikért van, nem magáért. Azért van ott, hogy a másik fejlődjön, azért ad bele mindent, hogy a másik, a diák, a hallgató, valamit magából megtudjon, megtapasztaljon.
Seres Gerda: Ez hogy működik, amikor még jóformán te is tapasztalsz magadból? Nem akarom kétségbe vonni az eddigi pályád, de a korodnál fogva egyszerűen nincs annyi tapasztalatod, mint egy 50-60 évesnek.
Kozma Gábor: Hogyne, persze, de én úgy gondolom a saját pályám szempontjából, hogy amikor már nem akarok tapasztalni vagy fejlődni, akkor inkább abba kell hagyni. Pont ez az előnye és a hátránya, és én a magam szempontjából azt szeretem nagyon a tanításban, hogy én is tudok tanulni. Tud egy jobb kérdést föltenni a másik, mint amit én tudok éppen.
Seres Gerda: Ez velem is megesik.
Kozma Gábor: Így van, de szerintem mindannyiunkkal. Az alkotás képlékeny, és ugyanúgy az osztályteremben zajló munka is egyfajta alkotás, rengeteg bizonytalansággal, és ezt a bizonytalanságot nem kell titkolni. El lehet ezt is mondani, hogy most erre nem biztos, hogy tudom a választ, ezt és ezt gondolom, de te mit gondolsz? Én ezt gyakran alkalmazom.
Seres Gerda: Péter, a Színművészetin nem ilyen szorosan fonódik egybe a pedagógia. Nálatok külön van a drámapedagógiai képzés, mint ahogy most itt említette Gábor, hogy Marosvásárhelyen lehetőség van egy ilyen kiegészítésre. Vagy tévedek?
Forgács Péter: Nem. Az egy külön szak, de igazából nem az a pedagógia, amiről Gábor beszél. A kérdésedre visszatérve, hogy mitől lesz valaki jó pedagógus. Most szűken a színészpedagógiáról vagy a színésznevelésről beszélünk. Péter azt mondja, hogy ez nem feltétlenül függ össze a művészi teljesítményével vagy képességeivel. Erre vannak példák és ellenpéldák. Nekem az a tapasztalatom, amit megfigyeltem nem is csak magamnál, hanem a kollegáknál, akik ugyancsak színészneveléssel foglalkoznak, hogy azt a kérdést is föl lehetne tenni, mitől lesz egy rendező jó rendező, vagy egy színész jó színész. A színésznevelés, vagy ennek a valaminek az átadása, ha ezt egyáltalán át lehet adni, valami hasonló belső indíttatásból vagy kényszerből jön, amitől az ember arra adja a fejét, hogy színházat csináljon. A tanítás egy alanyi, személyes viszony.
Seres Gerda: Miért kezdtél el tanítani?
Forgács Péter: Én világéletemben nagyon szerettem volna tanítani. Fogalmam nem volt, hogy mit, valószínűleg tetszett. Én valaha színész akartam lenni, azt hiszem ugyanebből az okból kifolyólag. Valahogy tetszett, vagy megragadott gyerekként ez a legalább annyira riasztó, mint amennyire vonzó frontalitás, hogy valaki elöl, kint áll, és a többiek, sokan, meg őt hallgatják vagy nézik, és ebből kialakul valami. Ez nagyon tetszett, és ezt szerettem volna. Most egy 8 éves gyerekről beszélek. Illetve hasonló dolog történt, mint Gáborral, hogy éppen elvégeztem az egyetemet, a színházrendező szakot, és visszahívtak, hogy lehetnék tanársegéd egy színészosztályban egy tanár mellett. Nem kellett rajta gondolkodni. A másik ezzel kapcsolatos kérdés, hogy ezt hogyan tanulja meg az ember, hiszen a színészetet valahogy valakik próbálják tanítani, de hogy ezt hogyan lehet tanítani, azt senki nem tanítja. Mintha az lenne a kimondatlan közmegegyezés hazánkban, hogy elsajátítják az évek során a tapasztalatokból és a gyakorlatból, illetőleg az idősebb kollegákat, mestereket nézve. Nekem is adatott sok-sok év, amíg nálamnál sokkal gyakorlottabb vagy tehetségesebb, képességesebb embereket figyelhettem, és ahogy egy döntés…
Seres Gerda: …éppúgy az iskola része, mint a padban töltött évek.
Forgács Péter: Hát igen. Mindannyian sok szép érzelmes mondatot tudunk mondani, hogy a tanár mennyit tanul a diákoktól. Ezt most ironikusan mondom, de komolyan gondolom.
Seres Gerda: Más ez a középfokú oktatásban?
Tóth Miklós: Akkor én most egy picit pontosítok. Tehát én a szakgimnáziumban tanítok, de ott a ráépülő színészképzés…
Seres Gerda: 18-tól 21 évesekig tart.
Tóth Miklós: Most már egész 25 éves korig, tehát a korosztály ugyanaz, csak nem diplomát ad ez a képzés, hanem ismét színész I. a neve. Két év után lehet színész II. végzettséget kapni, és három év után pedig színész I.-et. Ha jól tudom, volt egy átmeneti időszak, amikor az egyetemeken színművészek végeztek, nálunk pedig színészek.
Seres Gerda: A színész I. azonos az egyetemi színész I.-gyel?
Tóth Miklós: Nem, mert ez három év után van. Az egyetemet végzett még mindig színművész, tehát az egy egyetemi végzettség.
Seres Gerda: Rossz szó a középfokú, de mégsem felsőfokú.
Tóth Miklós: Igen. Tehát én nem tanítok középfokon, néhány órám van, az se minden évben. Folyamatosan 18 pluszosokkal vagyok együtt. Most sokan azért vannak nálunk, holott nem meghirdetett célunk, hogy mi felvételire készítsünk fel. Olyan, mintha azért érkeznének hozzánk, hogy innen majd Kaposvárra vagy a Színművészeti Egyetemre majd sikeresebben felvételizzenek. De nekünk nem ez a programunk vagy a hitvallásunk. Mi három év alatt arra tervezünk, hogy szeretnénk a lehető legtöbbet átadni a diákoknak. A legnagyobb siker nekünk az, ha három év után vesznek valakit fel, mert a hozzáadott érték ott a legnagyobb. Ha valakit első év után vesznek fel, az azt jelenti, hogy lehet, hogy valamit elrontott a felvételin, és nekünk csak kicsit egyengetni kellett a tehetségét, vagy vizsgadrukkját enyhíteni. Az eredeti kérdéshez visszatérve, amit hozzá tudnék tenni mindahhoz, ami elhangzott, és ami nem tűnik hagymázosnak, az önfeledt, teljes figyelem, hogy hosszan tudj teljesen a másikra koncentrálni, úgy figyelni, ahogy nagyon kevés helyen figyelnek emberre. Örülök és jónak tartom, hogy ez egy kis iskola, három osztály van, mindenkit ismerünk, mindenkinek minden vizsgáját nézzük., és ezekről együtt is, külön-külön is hosszas megbeszéléseket tartunk. Magától értetődik, hogy időt fordítunk, figyelünk rájuk, akkor is, amikor már elkerült az iskolánkból, vannak visszacsatolások. A diák is visszajár, mi is érdeklődünk, követjük, hol tart most. Ez még talán egy plusz lehet, hogy erre képesek legyünk. Hogy én is egy kicsit meséljek a múltamról. Engem harmadszorra vettek fel rendező szakra, addig közben elvégeztem a bölcsészkart, és amíg a bölcsészkarra jártam, egy gimnáziumban indítottam egy színjátszókört. Én soha nem akartam tanár lenni, de valahogy az első pillanattól kezdve úgy működtem a színházban, mintha tanár lennék. Idősebb voltam, amikor a középiskolásokkal elkezdtem foglalkozni, és aztán a nyári táborokban. A bölcsészkaron nem tanár szakon végeztem, de amikor már tizedik éve tanítottam rendszeresen, úgy éreztem, muszáj megcsinálnom a pedagógiát is, hogy képben legyek, ha esetleg valami nem lenne tiszta számomra. Én is azt tudom mondani, hogy folyamatosan kommunikálunk, figyelünk, változunk, minden évben egy kicsit másképp közeledünk a diákokhoz.
Uray Péter: Nagyon fontosnak tartom, legalábbis a saját pályám szempontjából, hogy a tanítás mellett folyamatosan rendezek is. Nagyon nagy szükség van a kettőre. Ha nem tanítanék, egészen másként rendeznék, másként állnék a színészhez, másként billenteném át nehéz helyzeteken. Ha viszont nincsen rendezői tapasztalatom, akkor nem teljes a kép azzal kapcsolatban, hogy a növendéknek hova kéne eljutnia. Az a fajta belső kép, ami kialakul a rendezés során, nagyon-nagyon fontos a színészképzésben. Azt kérdezted, hogy egy nagy művész, az feltétlenül jó tanár-e, szóval hogy akinek nagyon komoly tapasztalata van, és van affinitása arra, hogy emberekkel foglalkozzon, az biztos, hogy nagyon sok mindent tud átadni. Az egyetlen kérdés, hogy arról szól-e a dolog, hogy a saját művészetét egyfajta magaslatból ráoktrojálja azokra, akiket tanít, mert akkor egyfajta ízlésmeghatározásról van szó, vagy pedig azt a gazdagságot, ami őbenne van, valamiféle pedagógia révén teszi elérhetővé a növendékek számára.
Seres Gerda: Ha jól értem, ez utóbbit tartod jobbnak.
Uray Péter: Egyértelműen, persze.
Seres Gerda: Ez egyértelmű, Péter?
Forgács Péter: Végül is igen. Ahhoz szeretnék hozzátenni, valamit, amit megfogalmazott Péter, csak egy másik oldalról vagy másik törésszögben. Ahhoz az állításhoz, hogy a tanár, a színésztanár a saját személyiségével tanít, az a munkaeszköze. Az összes többi lábjegyzet. Egy színiiskolák fesztiválján kérdezték egyszer tőlem, hogy te milyen módszerrel tanítasz. Az a módszerem, hogy bemegyek például a terembe, és velük vagyok. Ez egy módszer, ellentétben azzal, aki nem megy be. Alaptétel, hogy a művészetet akarjuk tanítani, művészeket akarunk képezni, vagy egy szakmát akarunk megtanítani, és ő dönti el, hogy sáfárkodik a megtanult szakmai minimummal vagy eszközökkel, az dönti majd el.
Seres Gerda: Van ilyen szakmai minimum?
Forgács Péter: Van. Kell legyen. Biztos mind a négyen máshogy, másokat mondanánk, más sorrendben, de azt kell gondoljuk, hogy van. Ahogy egy építésznél. Látom a Műépítészeti Tanszék történetét itt szemben egy idővonalon, és irigykedem. Irigykedem az ő szakmai minimumaikra, ami valószínűleg sokkal egzaktabb, mint a miénk. Hogy jó tanár vagy rossz tanár, szakma kontra művészet tanítása. Nem tudom, hogy lehetne tanítani. A szakmáról talán egy picit lehet tudni, hogyan tanítsuk. Ha a szakmai ismeretek vagy a szakmai környezet megértetésére, átadására törekszem, hogy abban mozogni tudjanak, azt nagyon befolyásolja, hogy én hogy élek abban a szakmai környezetben, arról a szakmai véleményről mit gondolok, még akkor is, ha nem arról beszélek. Amikor azzal támadnak valamit, hogy ideológiai oktatás: ez csacsiság, csak self-ideológia van. Az én magam ideológiája a saját színházi elképzeléseimről, és ez akarva-akaratlanul, ha nem arról beszélek, hanem elemzek velük egy Molière-darabot, ez akkor is valahogy átüt. Ez már a módszer kérdése, de abban talán egyetértünk négyen, hogy a színésznevelés rendkívül időigényes, ahogy azt mondja Miklós. Nagyon sok időt áldozunk rá, sok időt töltünk velük, és egy nagyon közeli, intim, személyes, szóval szinte apa-fia vagy apa-lánya, anya-lánya, családi kapcsolati viszony alakul ki. A hallgató, a növendék számtalanszor nem a szavakból vagy az explicit tanításból tanul, hanem áttételesen, jelekből, nehezen megfogalmazható szagokból áll össze neki valami akkor, vagy esetleg tíz évvel később eszébe jut, ha adtunk annyi muníciót, hogy valami eszébe jusson.
Seres Gerda: Gábor, te gondolkozol a módszertanon is, hiszen a doktoridat ennek egy módszertani szegmenséből írod.
Kozma Gábor: Igen, a különböző színésznevelési, színészképzési, színésztréning-módszerekből. A kettőt azért különíteném el, hogy míg egy intézményes képzés egy behatárolt dolog, a tréning egy folyamatosabb, ezen túlnyúló, rendszeres tevékenység, aktivitás, gondolkodásmód, amit egy csoport vagy egy egyén folytat. Elgondolkodtam a szakmai alapokon. Nyilván vannak, és próbáltam kategorizálni fejben, hogy amit én kutatok, ebben hol kap helyet. Van színésztechnikai vagy színészmódszertani része ennek a szakmai alapnak, közben van dramaturgiai része, elemzési része, tehát nagyon sok mindenből áll össze. Ezért megfoghatatlan, ezért nehéz. Amit én kifejezetten kutatok, az a tréning és a tréning eszközkészlete fizikailag és mentálisan. Maga az a logika, hogy hogyan lépek be a térbe, hogyan vezeti rá magát egy színész vagy egy színészhallgató arra, hogy munkaállapotba kerül, mi az, hogy munkaállapot, milyen konkrét fizikai eszközöket vagy gyakorlatokat tud csinálni, illetve ebből hogy tud kilépni. Szerintem nagyon fontos manapság azt is tematizálni, hogy be kell lépni, ott nagyon intenzíven kell ott lenni, és utána abból ki kell tudni lépni. Ez legalább annyira fontos része a tréningnek, vagy akár a színészképzésnek.
Seres Gerda: Ez a fajta tréning a már megtanult képzésben elsajátítottakra épül, tehát tulajdonképpen felnőtt színészekkel, végzett színészekkel foglalkozik, és az ő karbantartásukkal, vagy ez a tanítás része?
Kozma Gábor: Ahány csoport és ahány tréningtechnika vagy módszertan, annyiféle, de alapvetően abból épül föl, hogy vannak színészek vagy éppen betanuló színészek, akiket egy meghatározó rendező, teszem azt Eugenio Barba, folyamatosan tréningben akar tartani, fel akarnak készülni egy előadásra. Utána ez a gyakorlat megmarad. A tréning fő kérdése az, hogy véget ér-e valaha a színész fejlődése. Ha azt mondjuk, hogy véget ért, és lezárult, akkor ezt abba lehet hagyni. Nem tudjuk, hogy folytatódik-e, mert folytatódik valahogy, hiszen érik a személyisége, érik a teste, változik, de az az izom, amit nem építünk vagy nem edzünk, leépül. Ugyanitt ezek a gondolati sémák, logikai minták alakulnak, és nemcsak a próba által. Engem nagyon izgat, hogy mi az, amit a próba tud edzeni, mint egy sportolónál maga az edzés, és mi az, amire a próba nem ad keretet, mert a karakterrel vagy a helyzettel kell törődni, mert arra viszont a tréning tud keretet adni.
Seres Gerda: Efféle tréningeket te tartasz, Forgács Péter? Vagy amikor például próbálni kezdesz, a színészeket egy kicsit bemozgatod? Vagy nem tudom, mi a jó kifejezés?
Forgács Péter: Nem. Ha próbálni kezdek, akkor nincs idő, és rohanok, mert örülök, hogy valahova el lehet jutni 6-7 hét alatt. De vannak alkalmak, amikor lehet tréninget tartani. Nekem nincs tréningtechnikám. Vannak ilyen helyzetek. A tréning jellemzően inkább fiatalok, és nem feltétlenül a már pályán levő és gyakorló színészek körében működik, ami egy autodidakta valami, ami az évek során kialakult. Valószínűleg ugyanoda tartozik, amikor az előbb azt mondtam, hogy az én technikám az a Forgács. Nem nagyképűségből, ezt ne így nevezzük, hanem én azt tudom elmondani, hogy én mit gondolok erről, vagy arról, hogy mit csinál a színész a színpadon, mi történik a színésszel a színpadon. Erre vannak játékok, vannak gyakorlatok, ezt meg lehet tapasztalni. Egyszer még kísérleteztünk azzal is, hogy teljesen civil érdeklődőknek megmutattuk, akik egyszerűen kíváncsiak. Nem akarják ezt megtanulni, de meg akarják tapasztalni egy picit, egy alkalommal a bőrükön, hogy ez mi, és ez még arra is alkalmas, hogy meg lehessen érezni. De az szerintem fontosabb kérdés, hogy lehet-e irány. Ez az egész szakmaiság mintha olyan lenne, hogy mi a magyar színházi világba, a magyar színházi rendszerbe képezünk szakmunkásokat, és azok a szakmunkások ezekben a műhelyekben gyártják a műdarabokat egy életen át. Ezt negatív előjellel mondom, valami fanyalgással, hogy ez valami rossz. Erre mondja azt a Gábor, hogy lezárult a tanulásod, de világos, hogy nem zárulhat le. Kérdés, hogy jól van-e ez így, vagy nem kívánunk-e inkább nem feltétlenül egy másik rendszert, hogy az egyik helyébe jön egy másik, hanem hogy ebben lehessenek utak, olyan szegmensek, ahol nem feltétlenül a sok kis színész szakmunkás gyártja a szerepeket és az előadásokat futószalagon., hanem…
Seres Gerda: Tovább lehet ebben lépni, látsz ebben lehetőséget?
Uray Péter: Abszolút. Egy kicsit visszalépek. Az, hogy Péter Forgácsból tanít, én meg Urayból, nem kihagyható. Az ember beviszi a személyiségét, és mindazt, ami kialakult benne. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy valaki politikai demonstrációra használja a tanítást. Azt nem tudom elfogadni, hogyha valaki valamiféle ízlésterrort próbál megvalósítani, azt, hogy a színháznak ilyennek kell lennie, és én azt tanítom. Óriási tévút, ha ráviszek embereket a képzés során egy olyan útvonalra, ahol saját magukat nem fogják megtanulni, meg megtalálni. Ha én ilyen lennék, akkor ők kis Urayként lennének ott a pályán, és teljesen elveszetten keresgélnének kapaszkodót. Ugyanakkor egy csomó mindennel kapcsolatban vannak önreflektív belső mozzanataim, és ha elkezdek valamiről beszélni, elindul egy belső mozi. Nem tudom mi a következő mondat, és ott van egy szünet, abból a szünetből ő ugyanúgy táplálkozik, mint az elmondott mondatból. Amikor rendezek, elég erősen foglalkozom meg gondolkodom a fizikalitásban. Én is írok most, és annak az lesz a címe vagy alcíme, hogy A színész fizikalitása, ezt majd meglátjuk, amikor készen leszek. A színész testében, testképében, fizikalitásában van egy nagyon-nagyon fontos momentum. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy neki kisportoltnak kell lennie vagy élsportolónak vagy bikának kell lennie, ez egy sokkal bonyolultabb, összetettebb és érzékenyebb belső kontextus. Ha elkezdek rendezni, akár az egyetemen, akár máshol, annak biztos, hogy van egy előkészítő szakasza. Az egyetemen néha még adódik is erre idő, máshol nem annyira. Ott mindenféle fizikai gyakorlatok vannak, improvizációk, filmeket nézünk, beszélgetünk, és akkor egy csomó minden kerül be, ami alapján lehet menni. Aki elér egy olyan pályahelyzetbe, ahol annyira sűrű a munka, hogy ilyenfajta képzésre nincs lehetőség, ettől függetlenül a különböző munkákon keresztül elvégez egyfajta öntréninget, vagy elvégződik rajta egy ilyen tréning. Nyilván egy bizonyos kor után nem várom el tőle. A Katona József Színházban egy időben – nem tudom, hogy ez most hogy van – reggelente voltak tréningek, arra bejöttek a színészek. Én is talán három hónapig tartottam reggel tréningeket. Az idősebbek, a nagy bölények nem feltétlenül jöttek be, a többiek igen. Az önképzés szerintem soha nem áll le.
Seres Gerda: Tóth Miklósnak van módszere azon túl, hogy bemegy és megtartja az órát?
Tóth Miklós: A mesterség része a rendszeres ének-, beszéd-, hangképzés, mozgás, tehát nem kellene talán leválasztani, hogy itt van valami önállóan is művelhető izé, amit színészmesterségnek hívnak. A színészmesterség egyben van, ebből a tőből fakad. Van énekképzés, van mozgás, mindenféle, sokféle, és van beszéd, tehát ez nem leválasztható. És akkor rögtön már eggyel egzaktabb is vagyok, mert ezek ugyanannyira formálják a személyiséget, amivel aztán közlekedünk a színpadon, mint a mi gyakorlataink. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy folyamatosan figyeljük egymást, egymás munkáját, mert ott valami olyan derül ki, amit aztán majd én is tudok használni, vagy tudom azt piszkálni. Ez inkább decathlon, öttusa vagy nyolc-, tizenháromtusa, ami amögött van, hogy a színész a színpadra felmegy, és ott megszólal. Ezek mögött rengeteg-rengeteg edzésgyakorlat van, sokféle, minél többféle, annál jobb. Van benne mindenkinek specialitása, de ha az egyik nagyon megy, akkor fejleszti a másikat. Ami szerintem fontos még, hogy segítsünk, hogy önállóan is tudja csinálni. Az talán a legfontosabb, hogy ne csak mankóval tudjon szaladni, hanem önállóan is tudja csinálni, akkor is, ha nem kap segítséget. Hogy annyira magáévá tegye ezt a szakmát, hogy boldoguljon akkor is, ha magára hagyják, hogyha bedobják a vízbe.
Seres Gerda: Számít, ki hol végzett, honnan milyen van a diplomája?
Tóth Miklós: Csak egy mondat. Amióta van előadó- és színház-művészeti törvény, ahol bizonyos társulatoknál úgy van a támogatás, hogy fontos, hogy hány diplomás színész van jelen annál a társulatnál, és ahhoz képest kerülnek különböző kategóriába. Ez rögtön, ha úgy tetszik, pályaelőnyt jelent a diplomások számára, de a végső elszámolásban talán nem ekkora a differencia. Ti ezt hogy látjátok?
Forgács Péter: Végül nem számít egyáltalán, nem is tudjuk szerintem egymásról egy idő után, ahogy telik az idő, hogy te kinél tanultál; azt tudjuk, ki vagy és mit csinálsz. Kinek-kinek számít, ha őriz emlékeket, valamiért fontos, ha egyszer-egyszer visszagondol, és oda vissza lehet nyúlni. Az a mester, akitől én tanultam, fölhívhatom telefonon, és megkérdezhetek tőle valamit, és az nekem egy fontos válasz. De véletlen, hogy ez így alakult. Lehetett volna egész más, és nem biztos, hogy attól én más lennék, vagy az én megítélésem, az én önértékelésem más lenne.
Seres Gerda: Gábor, a te pályádat meghatározza, hogy bár budapesti vagy, és a Pesti Magyar Színiakadémián végeztél, de Marosvásárhelyre és Kolozsvárra mentél tanulni.
Kozma Gábor: Így van. Bocsánat, az előző dologra még reflektálnék. Péter mondta azt, hogy egy idő után nem számít. Ez biztos, hogy így van, de ez az „idő után” a kritikus része, hogy az elhelyezkedés kapcsán ki látja a vizsgáját egy osztálynak, hogyan tud elindulni. Ilyen szempontból az, hogy melyik helyen van éppen, számíthat, közben persze nagy a fluktuáció, és az a jó, ha egy idő után ez nem számít. Én rendszeresen felvételiztem a Színművészetire, voltam Kaposváron is felvételin. Most, x év után azt tudom mondani, hogy nagyon hálás vagyok, hogy nem vettek föl akkor. Nekem kellett az az idő, az az út, hogy pestiként elmentem Marosvásárhelyre. A kiszakadás, a perspektívaváltás, ez volt az én utam, ettől vagyok az, aki most vagyok, és ezért nagyon hálás vagyok. Elvégeztem ott az alapszakot és mestereit, ott kezdtem el a doktorit, és utána kezdtem el tanítani Kolozsváron.
Seres Gerda: Nem lehet nem beszélni arról, hogy mi a helyzet most az SZFE-n. Péter, mesélsz erről egy kicsit? Mennyit érzékeltek a változásból, hogy most újra jelenléti oktatásban dolgoztok?
Forgács Péter: A képzés gyakorlati része már több, mint egy hete jelenléttel zajlik. Az SZFE-n történt változásokból mindent éreztünk, túlságosan is. Furcsa módon a pandémia ezt is elmosta, hiszen…
Seres Gerda: Mindenki a gép előtt ült otthon.
Forgács Péter: Igen, Zoommal nem lehet forradalmat csinálni, vagy nem lehet fenntartani egy tiltakozást sem, tehát nem éreztünk semmit. Konkretizáljuk a kérdést, így nem tudok válaszolni.
Seres Gerda: Mi lesz a te osztályoddal?
Forgács Péter: Nekem van egy zenés színházrendező, osztályom, amit Ascher Tamással és a Székely Gáborral indítottunk. Ez az osztály nagyon kötődik a tanmenethez, hiszen az előrehaladás úgy van kitalálva már jó néhány éve, hogy egy vele párhuzamosan induló zenés színész osztállyal sok a közös projekt. Ezeket is elmosta a Covid. Most én ezért az osztályért felelek. Ez az osztály igyekszik egy külföldi partneregyetemet találni, és majd ott folytatni a munkát, de ez inkább egy elvi dolog, hiszen én nem nagyon tudok olyat mondani, hogy történt valami. Megpróbálom komolyra fordítani. A Vas utcai épület ketté van vágva. Ott van egy Ódry Színpad, egy Padlás, egy kollégium, egy büfé, amibe nem szabad bemenni, le van zárva, nem lehet megközelíteni. Az egyik egy játszóhely, a másik is, a harmadik egy közösségi hely, a negyedik a hallgatók lakhelye, az az épület, ahova elvileg visszajárunk, sőt gyakorlatilag is visszajárunk. Nekem is van ott órám. Amikor visszaléptünk abba az épületbe, az ki lett festve. Engem ez rettenetesen zavar. Nem a kifestés, mert nem úgy zavar, nagyon-nagyon hiányzott, hogy kifessék, de mégis egy olyan gesztus, és valahogy úgy, meg olyan csúnyára lett kifestve. Ez a „legalább tiszta, szép” dolog mégis olyan, hogy „egy horda elvonulása utáni ciánozás” történt. Ez például zavar, de nem is tudom, hogy ide tartoznak-e, mert ezek pici, személyes érzelmi dolgok. Magam, hogy mondjam, ugyanúgy tarthatok ott órát.
Seres Gerda: És ha elmegy az osztályod, akkor te is mész velük?
Forgács Péter: Persze.
Seres Gerda: Ez azt jelenti, hogy együtt maradnak és folytatódik az oktatás valamilyen formában?
Forgács Péter: Igen.
Seres Gerda: És annak a külföldi egyetem és a Free SZFE együtt ad majd kereteket?
Forgács Péter: A külföldi egyetemnek válhatnak ők polgáraivá, oda ők konkrétan beiratkoznak. Vannak már ilyen osztályok most is, tehát ők be vannak iratkozva egy-egy külföldi egyetemre, és a Free-SZFE fel biztosítja az ő tanulásaiknak a keretét Budapesten.
Seres Gerda: Mi lesz a párhuzamos zenés színész osztállyal, lesz módotok együttműködésre?
Forgács Péter: Bizonyára, mert nem helyrajzi kérdés, hogy rendezőhallgatók és színészhallgatók találkozzanak egy munkában. Nagyon hiányzik mindannyiunknak, és nagyon erősen tervezzük, hogy ez legyen.
Seres Gerda: A többi intézményre hogyan hat az SZFE átalakítása? Ez egy kicsi szakma.
Uray Péter: Ez egy kicsit szélesebb körűen problémás. Mi maradtunk a saját épületünkben, függetlenül attól, hogy gazdaságilag, irányítás szempontjából átkerültünk.
Seres Gerda: Kaposvár most hogy van Gödöllőn, ez most mit jelent?
Uray Péter: A fenntartó és az egyetemi központ Gödöllőn van. Mi betagozódtunk a most már MATE-nak nevezett egyetemi konglomerátumba, aminek a domináns része agrár érdekeltségű. A művészeti karon több szak van, de mégiscsak fura volt.
Seres Gerda: Egy agráregyetem kötelékében.
Uray Péter: Igen. Önmagában talán nem is lenne akkora probléma, csak nagyon sok bizonytalanság van a nagyon áttételes kommunikáció miatt, ami informatív, gazdasági stb. kommunikáció, és nagyon-nagyon megnehezítődik az élet. De valahonnan máshonnan indulnék el, és itt akár a mi történetünk, akár a pandémia abból a szempontból kap egy nagyon-nagyon fura fényszöget, hogy odajönnek ezek a fiatalok, és mit tudom én, 18-19-20 évesen bekerülnek. Van öt évük, pontosabban csak négy, mert az ötödik évben általában kint vannak gyakorlaton, tehát van négy évük arra, hogy összeszedjenek valami olyan tudást, tapasztalatot, bátorságot, hogy megteremtődjön bennünk egy olyan vegyészet, ami alapján kimennek a pályára, és az életüket fölfele menően le tudják élni. Na most ez az egy év, illetve valamivel több, ezeknek az embereknek eltűnt az életéből. Persze volt olyan, amikor lehetett jelenléti oktatást csinálni, volt online oktatás, én nem olyan régen így végeztem el a Károlin a színháztudományt. De ez az év totálisan kiesett. Ezeknek a fiataloknak az élete kifejezetten zsigeri élet. Az építészettel az építészekkel kapcsolatban, egy sokkal pragmatikusabb szakkal kapcsolatban el lehet mondani, hogy ezt lehet otthon tanulni. Vannak könyvek, amiket el lehet olvasni, amikből kell tanulni. Ez viszont zsigeri. Ha nem tudom megfogni a kezedet, ha nem nézel a szemembe, ha nem szólítasz meg, ha nem kerülök olyan helyzetbe, ahol a fizikalitásom, a lelkem, a bőröm, a szemem, a vegyészetem nem működik, akkor velem nem történik semmi. Nyilván nem tűnt el teljesen, de dominánsan eltűnt valamiféle érzet. Itt mindenféle van, a pandémia ugyanolyan súlyosan benne van, és bizonyos értelemben, az ő élete szempontjából ez azt jelenti, hogy valamit elkezd elveszíteni. Elkezdi elveszíteni a motivációt, a hitét. Az én osztályom, amit Kéri Kittyvel vezetek, harmadéves. Az első két évben, illetve a másodév végén, már karanténban, nagyon-nagyon sok minden történt. Utána van a punnyadás. Essünk szerelembe, de ne haragudj, most néhány hónapig nem kereslek – ez nem megy.
Seres Gerda: Ezt értem, de az SZFE-felől indultunk. Ez a pandémia, amit abszolút értek.
Uray Péter: Ez a Kaposvári Egyetem. Azt, ami az SZFE-vel történt, én is sokszor megpörgetem magamban. Nem akarok politizálni, de az a helyzet, ami a diákok életében itt most lezajlott, meg amit Péter mond például a festéssel kapcsolatban, ezek drámai események. Ez körülbelül olyan, hogyha én most hazamennék, és azt venném észre, hogy kipakolták a bútoraimat, átfestették a lakásomat, lecserélték a zárat, megszüntetik az életemet. Föl kellett volna újítani nagyon-nagyon régóta azt az épületet, rengeteget kellett volna áldozni rá, de az egy otthon. A kaposvári épület is egy felújításra váró épület. Nagyon-nagyon sok mindent kéne csinálni, de beleszoktunk. Kell a levegője, a tere, kell az, hogyha én oda bemegyek, tudjam, mit hova tettem le, mi hol van, hogy abban a térben az én hangom hogyan szólal meg. Én oda tettem le az életemet. Nem tudom, hogyha kijövünk ebből az egészből, ennek a generációnak a pályájába, akit ez a dolog érintett, ez hogyan szól bele.
Seres Gerda: Erről tegnap is szó volt, pályakezdő rendezők meséltek arról, milyen érzés azzal szembesülni, hogy most egy évig kb. semmilyen lehetőségük nincs, tekintve, hogy a színházak műsora a korábbi évadtervet tolta át többségében a következő évadra. Ez probléma. Miklós, naivitás azt gondolni, hogy lehet az SZFE-ről politikától mentesen vagy a politikai téren kívül szólni?
Tóth Miklós: Megkísérlem. Lehet. Onnan kezdeném, hogy ez egy nem profitorientált, pénztermelő, a gazdaságot fellendítő ágazat, de mégiscsak minden évben adott számú, adott tehetségű ember születik, van informatikus tehetség, és van nem informatikus tehetség, mondjuk színész tehetség. Ha ők képzésre vágynak, ide jelentkeznek, akkor nekik ezt a teret meg kell nyitni, vagy meg kell hagyni. Nekik akkor is szükségük van erre, ha innen-onnan beleszólnak abba, hogy ez hogyan zajoljék, és nem lehet tőlük ezt elvenni. Ha én visszagondolok, ahogy Péter mondta, hogy tőlem akkor elvettek volna egy-másfél évet, nem tudom, hogy bírtam volna. Most én egy egészen más élethelyzetből nézem, és szociális munkáskodok, amennyire tudok, vagy küldöm őket szakemberekhez, hogy ezt az időszakot átéljék. Ehhez képest, azt hiszem eltörpül, ha lehet ilyet mondani, hogy most éppen a küllők közé betettek egy botot, vagy nem. A lehetőségek szerint próbálom azt nyomni, hogy a hitük, a motivációjuk megmaradjon, és ami bennük meg kell, hogy szólaljon vagy nyilvánosságra kerüljön, az nyilvánosságra kerülhessen.
Seres Gerda: Most jól értem, hogy azt mondod, hogy a pandémia akkor kárt okozott vagy nehézséget, hogy amellett minden más nehézség eltörpül? Vagy most ezt leegyszerűsítem?
Tóth Miklós: Tóth Miklós: Igen, akkor lehet, hogy visszatérek. Az ő érdekeiket figyelem. A személyiségemmel vagyok jelen akkor is, vagy mi mindannyian, amikor figyelem az ő érdeküket. Én ahhoz képest fogok viszonyulni hozzá, amerre ő alakítja, vagy amerre ő alakulhat. Úgy fogom őt támogatni, abban fogom segíteni, amerre ő hajlandó vagy nyílna, mert az az ő érdeke, és nem pedig az, hogy valami más megfontolásoknak megfeleljen. Tőlünk rendszeresen felvételiznek, ahogy mondtam Kaposvárra és az egyetemre is, és ebben mi őket támogatjuk.
Seres Gerda: Gábor, te ingázol. Neked a pandémia mekkora nehézséget jelentett az elmúlt években?
Kozma Gábor: Szerintem ugyanakkorát, mint mindenkinek. Ez nyilván egy nagyon fontos dolog.
Seres Gerda: Kiesés ez az egy év, ahogyan Péter mondja?
Kozma Gábor: Erre nehezen válaszolok. Persze kiesés és talán nem. Nem látjuk még, hogy mi ennek a következménye. Egyfolytában figyelem, hogy egy csomó olyan jelenség, amivel most találkozunk az osztályteremben, a jelenléti oktatásnál, vajon hol gyökeredzik. Ezt behozta a diák otthonról, előző évekből, személyiségének része egy adott dolog, amivel éppen foglalkozunk, vagy éppen az elmúlt egy-fél év következménye, ami online zajlott? A legelső félév, a betanulás, az egymás megismerése egy kezdeti trauma, persze idézőjelbe kell tenni, de kezdeni kell valamit. Szerintem nem látjuk pontosan, hogy én magam szempontjából semmiképpen nem látom, hogy ez milyen mélyre gyökerezik, milyen távlatú következményei vannak. Lehet figyelni ezt a folyamatot. A saját szempontomból próbáltam a lehető legkreatívabban állni a helyzethez, de ebben rengeteg bukáshelyzet is volt. Egyszerűen olyan helyzetek jöttek, amikre az ember nem gondol. Nem számít, miért nincs itt az egyik diák, mert éppen sírt ás. Olyan szinten léptünk bele a Zoomon és Teamsen, az online felületeken keresztül a másik privát szférájába, ami egészségtelen, sok. Másképpen, mint amikor a személyesség terébe belépünk az osztályterembe. Az egy más tér, én meg beléptem a hálószobájába. Ez mindannyiunknak nehéz volt. Nehéz volt a mi oldalunkon is, nehéz volt a másik oldalon is. Nekem az volt a rossz, hogy én alapvetően Pesten, de Vácon élek, és amikor nem tudtam menni, akkor is volt egy olyan szakasz, amikor a kolozsvári kollégák tudtak jelenléti oktatást tartani. Az nagyon rossz helyzet volt, hogy adott a lehetőség, én viszont nem tudom azt megadni a másik félnek. Ez egy rossz érzés, de nem én voltam ebben a folyamatban fontos, hanem inkább a másik. A második félidőt már tudtuk jelenléti oktatással kezdeni, tehát mi februártól visszaálltunk teljesen minden osztállyal, illetve a másod- és harmadévvel már januártól jelenléti oktatással dolgoztunk.
Seres Gerda: Az SZFE története miként csapódott le nálatok? Vagy ez innentől kezdve csak egy párhuzamos intézmény?
Kozma Gábor: Nem hiszem. Onnantól kezdve, hogy magyar nyelvű színjátszásról meg színészképzésről beszélünk, nem tud nagyon párhuzamos lenni, egyszerűen a diákok kapcsolata, a mi kapcsolatunk. Egy közös szakma vagyunk, hiába választ el minket éppen országhatár. Hogy csapódott le? Megint egy olyan folyamat, amit nem látok, hiszen nem látja jelenleg senki. Azt látom, hogy trauma. Ez is egy olyan nyom, ami mozgott a diákok fejében és mozgott bennünk, beszélgettünk róla, mert ez egy olyan léptékű vagy mértékű dolog, ami nem maradhat párhuzamos. Ez az én személyes véleményem. Érintett mindenkit, azt is, aki éppen nem volt ott, vagy akit éppen nem érintett.
Seres Gerda: Tavaly nyáron Ascher Tamás úgy említette egy interjúban a kaposvári képzést, mint rivális intézményt. Tényleg riválisok?
Uray Péter: Egyáltalán nem. Abból a szempontból lehet rivális, hogy a felvevőpiac ma Magyarországon föl tud-e venni annyi színészt, amennyi éppen az adott évben végez. Tehát nagyon sok színészt.
Seres Gerda: És fel tud?
Uray Péter: Igen bonyolult a kérdés. Nem vesznek föl annyit, amennyit kéne, egyrészt azért, mert gazdaságosabb stúdiós színészt foglalkoztatni vagy akár külsőst fölvenni produkcióra, mint leszerződtetni valakit és elkezdeni nevelni. Nagyon sok színház egyébként tudna fölvenni, de ez azon is múlik, hogy kap-e hozzá megfelelő költségvetést. Ez egy nagyon fontos kérdés. A tematika alapvetően nagyon rokon a két egyetem között. Amikor megalakult a Kaposvári Egyetem 2003-ban, dominánsan arra a tematikára épült fel az oktatás, ami az SZFE-n is történik vagy történt, illetve európai szinten majdnem minden egyetemen megtalálható.
Seres Gerda: Korábban beszéltünk erről, hogy Babarczynak az volt az elképzelése, hogy ne osztályfőnöki rendszerben működjön, aztán utána ez kikopott.
Uray Péter: Babarczynak igazából az volt az elve ezzel kapcsolatban, hogy ne legyen egy olyanfajta osztályvezetői dominancia, hogy valaki meghatározza, minek kell történnie. Aztán egy idő után kiderült, hogy nem megy enélkül. De nem arról kéne szóljon a dolog, hogy van egy domináns osztályvezető, aki megmondja, hogy ezt és ezt kéne csinálni, és így kell gondolkodni. Az osztályvezető az azért kell, hogy legyen koncepciója, hogy lássa, hogy éppen hol tartanak, hogy nagyon-nagyon flexibilisen tudja követni azokat a változásokat, amik az oktatás folyamán történnek a hallgatókkal. Neki kell megkeresni azokat az embereket, rendezőket, kollégákat, akikről azt érzi, hogy nagyon fontos lenne, hogy belépjenek a képzésbe, behozni egy új színt, egy újfajta gondolkodást, kibillenteni őket egy jelenlegi helyzetből, és megnyitni ajtókat, amiken keresztül másként látnak rá a világra. Azért nem gondolom egyébként, hogy rivális, mert annak ellenére, amit Péter is mond, nem tudom, hogy dokumentálható-e az, hol képződnek jobb színészek. Abból a szempontból nagyon fontosnak tartom az osztályvezetőt, hogy ki milyen gondossággal, milyen koncepcióval és milyen alázattal kíséri végig a növendékeit. Budapest egy világváros, minden elérhető két-három villamosmegállóval. Itt vannak a színházak, a mozik, bárhová el lehet menni, és azok tanítanak ott nálunk, akiket filmen látok moziban, vagy látok színházban, tehát egyszerűen belekerülök abba a művészkörforgásba, ami Budapesten van. És ez nemcsak a színészekre vonatkozik.
Seres Gerda: Ez vidéken nehezebb.
Uray Péter: Ez Kaposváron sokkal nehezebb. Kaposváron van egy színház, és ha éppen jó a viszony a színházzal, akkor az ottani színészekkel alakulhat ki jó kapcsolat, de azért ez egy sokkal szűkebb dolog. Ugyanakkor Kaposváron a vidéki élet meg a vidéki egyetem miatt van egy speciális dunszt, ami ugyanúgy nagy hatású tud lenni. Tehát kicsit olyan, hogy az ember elvonult valahova, hogy föl kell keresni, el kell menni színházba, kell nézni filmeket, meg kell hívni embereket, akik hozzák magukkal azt a zsongást, ami a világban van, de közben az elmélyülésnek adódik egy sokkal jobban befelé vivő lehetősége vagy aspektusa. Amikor ott vagy lenn Kaposváron, hamar kiderül, hogy van egy meghitt belvilága. Van egy főutca, egy kocsmautca, hiszen ez azért hamar letudódik, de ott vagyunk magunk között, és addig, ameddig minden osztály ott van Kaposváron, a belső élet nagyon izgalmas lehet.
Seres Gerda: Forgács Péter, riválisok?
Forgács Péter: Egyáltalán nem. Értem, hogy Tamási miért mondta, de ezt egy másik pozícióból mondta. Én nem gondolom, illetve inkább nem tudom. Tudomásom szerint Kaposváron is indul a jövő tanévben ősszel egy színészosztály, és úgy tudom, hogy a budapesti Színművészeti Egyetemen két színészosztály indul. Rengeteg, hatvanvalahány elsőéves reménybeli színész fogja megkezdeni tanulmányait.
Seres Gerda: Felmerül a kérdés, hol helyezkednek el.
Forgács Péter: Talán ez nem arányos a magyar színházi világgal, de ez teljesen mást jelent, és máshova vezet. Még egy picit az eggyel előző témához kapcsolódnék. A jelenlétet, és nem a pandémia okozta jelenléthiányt, érzékletesen írja le Péter, hogy zsigerileg mit okoz, ha nem lehet ott lenni, és színházat azzal lehet csinálni, aki ott van. A párhuzamosságokat szeretném még behozni. Nekem van egy élményem, hogy bemegyek az iskolába, az egyetemre, az osztályhoz mesterségórára, a harmadik emeleten a középső terembe. A liftben együtt utazom a másik meg a harmadik osztálynak az osztályfőnökével, ő is megy éppen mesterségórára. Lehet, hogy az időjárásról beszélünk, vagy semmiről nem beszélünk, de egy idő után az, hogy én ott, és utána bezárom magamra az ajtót a teremben, egy kicsit Kaposvár abban az értelemben, hogy nincs Budapest, nincs külvilág, nem hallom a mentőautó szirénáját a Rákóczi útról. El tudunk mélyülni, és ehhez még az a tudat jön, ami talán több is, mint tudat, hogy pont fölöttem, ugyanezekben a percekben a Zsámbéki tanít, mellettem egy énektanár korrepetál, és alatta három színészhallgató teljesen magában próbál egy közvetkező napi mutatásra. Valahogy ennek a tökéletes egysége, ennek az egyszerre létezése, egymás mellettisége akarva-akaratlanul, kimondva-kimondatlanul, még ha nem is tudjuk kitapintani, de hatnak egymásra. Egy egyetem a Színművészeti, de Kaposváron is megnézhetjük ezt, vagy Kolozsváron is, a Nemes is. Ők ott laknak, ahol tanulnak, vagy valaha ott laktak, ahol tanultak, és ez egy hely volt. Magánélet összefonódott vagy belecsúszott ide-oda-vissza a tanulásba, a szakmai előremenetelükbe, hogy ez része tulajdonképpen a módszernek vagy a pedagógiának, hiszen ennyire személyes, ennyire a személyiséggel dolgozunk. Ez a fajta közösségi létezés van, hiszen színházat közösség csinál, és ez a közösségi létezés tanulható, de én nem tudom, hogy ezt hogy lehet egy órán, pontokba szedve megtanulni. Valószínűleg az ember a saját bőrén tanulja meg egy ilyenfajta létezéssel. Amikor Péter azt mondja, hogy az egykori egyetem módszere vagy hasonló elvek szerint indult a Babarczy által kezdeményezett kaposvári színészoktatás, ez azt is jelenti, hogy ezek a módszerek vagy ez a tanítás moderálja a színházat. A mindenkori színésznevelés mintha olyasmi lenne, mint a mindenkori színházcsinálás. Ez sokféle, ilyen-olyan, de azt nem lehet belőle kivenni, hogy közösségi együttléten alapszik. Ez nemcsak az órán, és nemcsak az osztályok tanulást érintő együttléte, hanem nagyon-nagyon tág.
Seres Gerda: Gábor, neked többféle tapasztalatod van, mert Marosvásárhelyen egy művészeti egyetem részeként működik a színházi képzés, tehát ott össze lehet fogni zenészektől kezdve látványtervezőkig nagyon sokféle területtel, viszont Kolozsváron, egy tudományegyetem berkeiben egy kicsit elszigetelt terület.
Kozma Gábor: Kolozsváron, a Babeşen, Színház és Film Kar a hivatalos megnevezés, azon belül vagyunk mi, mint Magyar Színházi Intézet. Kolozsváron két szak van, színész és teatrológus, ami mondhatjuk, hogy dramaturg, de közben szélesebb perspektívát foglal át a képzés. Nagyon sokféle tárgyat kapnak meg a hallgatók. Marosvásárhelyen ez a fluktuáció nagyon könnyed volt, az, hogy megszólít egy koreográfushallgató egy színészt, hogy dolgozzunk együtt, a rendezőkkel ugyanez. Ez egy nagyon erős pont. Kolozsvárhoz kicsit párhuzam Budapest-Kaposvár olyan szempontból, hogy Kolozsvár egy nagyobb város, szélesebb – most ezt egy vad mondat – színházi kultúrával, de mégis talán nagyobb központ. A marosvásárhelyi kollégák ne haragudjanak. Megvan mind a kettőnek a maga sajátossága. Marosvásárhelyen inkább még az osztályfőnöki rendszer van, Kolozsváron próbál az egyetem afele mozdulni, hogy minden tanárral találkozzanak. Van egy tutor, aki meghatározza, összefogja a képzést, ahogy Péter mondta, ugyanakkor az a koncepció, hogy minden tanárral találkozzon minden évfolyam, ezáltal talán amit az egyik nem tud átadni, vagy ami az egyik hallgatót megszólítja – mert lehet, hogy ugyanaz a mondat egy másik ember személyiségéből, és megint a személyiség jön föl –, lehet, hogy az egy másik hallgatót tud elérni.
Seres Gerda: Mennyire jellemző az, ami veled történt, vagy ami melletted döntöttél, hogy azért mentél képzésre, mert kerested itt a helyed, és nem találtad?
Kozma Gábor: Nagyon speckó osztály voltunk: 11 főből 10-en Magyarországról jöttünk.
Seres Gerda: És maradtak ott a színháznál?
Kozma Gábor: Igen, egyik kollégám, Bálint Orsi ott maradt Marosvásárhelyen, illetve aki Erdélyből származott, ha jól tudom, Erdélyben dolgozik. A többiek mind visszajöttek Magyarországra kőszínházakhoz. Van, akivel társulatot alapítottunk, van, aki bábszínháznál dolgozik. Sokfele mentünk, szokásos színészosztály effektus, hogy a szélrózsa minden irányába.
Seres Gerda: A Nemes Nagy Ágnesnek mennyire felelőssége az, hogy amikor felveszi a diákokat, és hároméves képzésre fogadja őket, gondolkodjon azon, amit Uray Péter említett, hogy hogyan helyezkednek el?
Tóth Miklós: Nem mondjuk azt, hogy akkor, ha ezt a papírt megszerzitek, akkor tiétek a jövő, hiszen diplomával sem biztos, sőt egyre kevésbé. Viszont ha a három év alatt kiderül, hogy valaki ezt komolyan gondolja, beletesz mindent, és rájön, hogy nem tud nem színész lenni, akkor színpadon fog maradni. Akkor odakerül, akármit csinál. Lehet, hogy előbb csak sorozatokban jelenik meg, de aztán egyszer csak felbukkan a színpadon, és aztán úgy elkezdenek ott megkapaszkodni. Még azt is mondhatnám, hogy nem kell öt évet várnunk. Három év után már egy olyan muníciót próbálunk adni nekik, hogy hajrá, menjetek. Amennyire lehet, megpróbáljuk a három év alatt úgy kitalálni a képzést, hogy legyen benne filmszínészet, szinkronszínészet, báb, tehát amennyire lehet, szélesítjük. És van drámajáték-vezető képzésünk, most már angol nyelven is, tehát arrafelé is lehet menni. Bővítjük ezt a spektrumot. Nem biztos, hogy csak az az egy út van, hogy tőlünk elmész az egyetemre, ott öt évet elvégzel, biztos, hogy főszerepeket fogsz kapni, és középen hajolsz meg. Az a te utad, lehet, hogy görbén erre-arra, lehet, hogy nem 20 évesen, hanem 35 évesen fog valami olyan történni, amire te készültél. A munkára biztatjuk őket, hogy csinálják. Ha ezt akarjátok, mi megteszünk mindent azért, hogy ezt a lehető legmagasabb fokon műveljétek. Tehát, ahogy az egyik kollégám mondta, a kvintben, a mozgásban vagy egy jelenetben nincs OKJ-s szint, tehát azt a jelenetet, azt a lehető legjobban kell megcsinálni. A hangközt a lehető legtisztábban kell kiénekelni, függetlenül attól, hogy ez most hol van. Nem annak a fekete linóleumnak játszunk, ami Kaposváron van vagy az SZFE-n vagy nálunk van a földön, hanem valami egészen más, nagyobb tétel, hogy magamnak, másoknak, mindenkinek. Nem a helyszínről szól, amit magammal művelek, vagy amit művelünk együtt, hogy a közösségről is beszéljek. Persze vannak állandó tanáraink, de mi is, ahogy Péter mondta, van egy szűk mozgásterünk, és mindig hívunk valakit kurzust tartani. Van, aki többször jön, van, aki kétszer-háromszor, tehát folyamatosan. Nekünk is izgi, hogy máshogy csinálja, de az a cél, hogy érje minél többféle impulzus a diákokat.
Uray Péter: Van olyan a felvételin, és biztos, hogy nálatok is van, hogy azt látom, főleg az első rostán, hogy nagyon kedves, nagyon aranyos, tényleg dolgozott rajta, de látom vagy én úgy érzem – és persze nem vagyok mindenható –, hogy nem fog tudni továbblépni, és hogy boldogtalan lesz ezen a pályán. Olyan provokációk érik, és egyébként az egyetemre bekerülteknél is van olyan, hogy az első év második félévében azt lehet észrevenni, hogy nem érzi jól magát, mert erre a fajta provokációra, mármint a munkamennyiségre, a helyzetekre nem volt felkészülve. Van olyan, hogy azt kell mondani, hogy figyelj, gondold át, hogy tényleg akkor leszel-e a legboldogabb, ha ide fölveszünk, és utána a periférián fogod végigdolgozni az egész életedet. Volt olyan, aki természetesen haragudott rám, de volt olyan, aki utólag megköszönte, és elment valami egészen más szakmába, és boldog. Mi nagyon sok mindent próbálunk tanítani, nagyon sokan próbálják őket tanítani, de az igazi kérdés az, hogy egyszer csak megszólal-e belőle valami, amit nem mi csináltunk. Lehet, hogy valamiféle hatásra egyszer csak megjelenik benne valami olyan egyedi, valami olyan fantasztikum, amiről azt mondod, hogy álljunk meg, ez, amit csinál, színház. Beküldünk ebbe a térbe valakit, ő ebben a térben egyedül fogja érezni magát, messze van minden, nincsenek kapcsolódási pontok. Ha valaki pályaközeli, annak ez a tér szerelem, ebben a térben tud működni. Ha csak annyit csinálok, hogy elfordítom a fejemet, akkor az a térben történik, annak a kontextusában. Az egyetem végéig egy bizonyos szintig tud csak eljutni, tehát a pálya nagyon-nagyon sokat számít, de nem fogalmazható meg tételesen. Tudjuk, hogy mit szeretnénk tanítani, milyen tárgyak vannak, azt is tudjuk többé-kevésbé, milyen szerzőkkel, milyen darabokkal kéne találkozzon, milyen darabokban kéne részt vegyen ahhoz, hogy mélyebbre lásson a világban. De hogy igazából belőle mitől lesz színész, abban van egy csomó váratlanság és egy csomó csoda.
Seres Gerda: Forgács Péter egy idő után az ember már ilyen biztos érzékkel rostálja meg a jelentkezőket? Vagy mindig kiderülhet később, hogy…?
Forgács Péter: Szerintem mindenkinek, aki felvételiztet, fiatal emberek sorsáról dönt bizonyos értelemben, tehát mindenkit számtalan kétség gyötör az utolsó pillanatig, a végső döntéskor. Nem látok bele abba a szobába, ahol a felvételiző színészek ülnek és várnak a végső döntés kihirdetésére, de el tudom képzelni, hogy mi minden rezeg a levegőben meg őbennük. De az az érzésem, hogy valami hasonló dolog rezeg azokban is, akik döntenek róluk.
Seres Gerda: A sorsuk hasonló.
Forgács Péter: Igen, hiszen azt mondom, hogyha őrá azt mondom, hogy ő igen, akkor ezzel nem azt mondtam ki, hogy őt fölvettük, hanem azt mondtam ki, hogy érte a következő öt évben felelősséget vállalunk. Ez egy hosszú távú és nagyon-nagyon személyes elköteleződés. Ha szabad egy történetmorzsát mondani. Egy felvételin, egy harmadik rosta végén összeül az a sok tanár, aki végignézte a harmadrostát, és döntenek. Ez valaha mechanikusan, ridegen és kicsit nem is adekvátan zajlott a helyzet. Ez egy eltartott szavazás volt, vagy felemelted a kezed, vagy nem, és egyszerűen a számok adták ki. Ez már jó egy ideje változóban volt, és mégis változott. Inkább egy beszélgetés van, és egy-egy jelentkezőre újból vissza lehet térni, újabb érvek, szempontok hangoznak el. A legnehezebb annak, aki az osztályt indítja és a felelősséget viszi. Már többször volt szó egy bizonyos jelentkezőről, és sok érv hangzott el ellene, sok érv hangzott el mellette, és igazából nem lehetett eldönteni. Ilyenkor az osztályvezető tanár mondhatja, hogy én vállalom, vagy én nem akarom. Újra és újra szóba került ez a fiatalember, és sokak megszólalásából az volt az érzés, hogy ez inkább a nem fele tart. Az a tanár kollégánk, aki ezt az osztályt indította volna, lefele nézett. Levette a szemüvegét, és úgy tűnt, mint aki esetleg sajnálja vagy bánkódik emiatt. És akkor egy másik tanár megkérdezte tőle, hogy ha nagyon szeretnéd, beszéljünk újra róla, és nézzük meg máshonnan. Szereted őt nagyon? Azt válaszolta, hogy nem, nem szeretem, egyáltalán nem szeretem, és a többit sem szeretem. Nem szeretem, hanem nekem meg kell majd szeretni őket. Nagyon nagy munka lesz megszeretni őket, mondta az, aki a hatodik, hetedik vagy nem tudom, hányadik osztályát indította, tehát nagy tapasztalattal a háta mögött. Sokat töpreng az ember a felvételin, hogy lehet egy ilyen nehezen meghatározható valamit… Ez a három rosta nagyon jól hangzik. A pesti egyetemnek az elmúlt években, 5-6-700 körüli hallgatója vagy jelentkezője van. A második rostára nagyjából 100 szokott volt továbbjutni, a harmadik rostára körülbelül 30, és abból a harmincból áll föl végül egy tizenkét-három-négy fős osztály. Oda lyukadtam ki magamban, hogy a harmadik rostát el lehetne húzni egy évig. A 30 már egy kezelhető létszám, abból lehet két csoportot csinálni, és körülbelül 15-15 ember már színészhallgató vagy várományos. Velük kéne dolgozni egy tanévet, és annak a végén, és talán nem a mi lelkiismeretünk megnyugtatása végett, de tisztább lenne, nyugodtabbak lennénk. Amikor Péter azt mondja neki, hogy az az érzésem, hogy boldogtalan lesz ezzel, nagyon szeretnivaló, rokonszenves. Úgy érzem, hogy a „való-e neki”-re maga is rájön. Ebben az is benne van, hogy 6 hónap után azt mondja, hogy értem, nem nekem való, kiszállok. Erre a felvételin erre nincs mód, mert az egy rövidtávfutás, iszonyú verseny.
Seres Gerda: Egy utolsó momentum, mert itt már a vége felé tartunk. Abban egyetértünk, hogy érdemes beszélgetni arról, hogyan működjön az oktatás, érdemes elgondolkodni azon, mit kéne egy kicsit másként csinálni, vagy újragondolni. A szakma egészének a párbeszéde elúszott az SZFE-s történettel?
Uray Péter: Szerintem nem. Szerintem nem ezen múlik. Most például ezen múlik. Nekem nagyon jó őket hallgatni, és hiába vagyunk különböző intézményekben, sokszor a saját szavaimat vagy gondolataimat hallom más megfogalmazásban, és ez nagyon jó. Ez szerintem nagy mértékben rajtunk múlik. Az persze más kérdés, hogy az illúzió, hogy mi megbeszélnénk például így négyesben, hogy találkozunk egy hónap múlva, beülünk egy kocsmába, és ha már beülünk, beszéljük át az oktatást is. Lehet, hogy nagyon jót kocsmáznánk, és mi jót tudnánk beszélgetni, de nem így történik. Egy sokkal hosszabb távú, sokkal mélyrehatóbb, sokkal több dilemmát tartalmazó kommunikáció kellene, hogy legyen, ami arról szól, hogy elgondolkodunk azon, hol tart ma a képzés, mi az, amit nagyon szeretünk, mi az, ami kéne, hogy működjön, mi az, ami nem működik. És az ember saját magára is kellőképpen rá tud csodálkozni egy ilyen kommunikációban.
Forgács Péter: A szakma ketté- vagy három- vagy nem tudom, hányba szakítottságát, ha szabad, inkább elkerülném, mert azt érzem, hogy ez egy hatalmas hazugság. Már nem az állítás, mert valóban van szakadás, szakítás, törés, de az ezzel való, ennek a felemlegetésében van valami, amit nehezen tudok most megmagyarázni. A tapasztalat szerintem fontos, és felülírja, hogy van vagy nincs a szakma, mert van egy tapasztalat, az, amikor kíváncsiak vagyunk egymásra, mondjuk egy iskolán belül. Péter Kaposváron beül a tanár kollegája vizsgájára, és megnézi, mert érdekli. Nem azért, mert hívták, hanem mert tényleg érdekli, és beül, és utána van róla egy véleménye, és elmondja neki. Tehát beszélgetnek. A dolog úgy tűnik fel, hogy akik színészeket vagy egyáltalán színházcsinálókat igyekszünk nevelni, mi mindannyian, akik ezzel foglalkozunk, azt mondanánk, hogy mindannyiunknak ez lételeme, érdeke, hogy tudjuk, majd kik lesznek azok, akik a színházat csinálják. Kik lesznek majd az én holnap-holnaputáni kollégáim? Ez közös ügy, ez nem külön kaposvári vagy vásárhelyi vagy Nemes Nagy-os kérdés, hanem egyformán kérdés. Egy iskolán belül valaha látni lehetett ilyet, biztos most is lehet helyenként ilyet látni, amikor tódulnak be tanárok vagy kollegák egy vizsgára, valódi szakmai érdeklődésből, hogy ez hogy megy, hol tart. Ha nézzük egymást, ha akarunk tudomást venni egymás munkájáról, kíváncsiak vagyunk, hol mi történik, akkor tulajdonképpen ugyanarról beszélünk, és a színházi szakma egy. Ez olyan, mint a színész: van jó színész, van nem jó színész, és kész. Ezáltal valahogy megteremtődik. Ehhez képest mondom, hogy az egész átpolitizáltsága nem tudom, miknek a mentén, sokkal marginálisabb. Bármennyire is húsba vágó és fájó napi tapasztalat az életünkben, mégis a nagy dologhoz képest, a célhoz képest egy marginális, szerintem múlóban levő vagy múlandó valami, amivel ugyanakkor foglalkoznunk kell úgy, mint valami nemzetkarakterológiai dologgal, amivel állandóan szembesülünk. Nagyon jól tudjuk megharapni, megütni a másikat, de képesek vagyunk ugyanennyire kíváncsiak lenni egymásra, és evidens, hogy én megnézem az ő munkáját, mert érdekel, és hozzá akarok szólni, és akarom, hogy ő is szóljon hozzá az enyémhez.
Seres Gerda: A határon túli magyar nyelvű képzés mennyire tud betagozódni az ittenibe? Ha te azt tűzted ki célul, hogy itt helyezkedsz el – Marosvásárhelyre nem úgy járnak vizsgát nézni a rendezők, mint Budapestre vagy Kaposvárra.
Kozma Gábor: Így van. Erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy a kezdeti szakaszban nagyon sokat számít az, hogy az ember melyik intézményben éppen milyen kapcsolatot tud megszólítani adott esetben, de akár egy osztályvezető, vagy hogy kit hívsz el a vizsgára, ki az, aki látja azt a vizsgát. Ez nehéz. Közben egyébként nagyon sok számot kéne mondanom, mert nagyon jelentős része a végzős hallgatóknak egyébként Magyarországon helyezkedik el, vidéki kőszínházakban, bábszínházakban, kőszínházakban nagy mértékben megtalálhatók mind Kolozsváron, mind Vásárhelyen végzett volt hallgatók, kollégák. Mondtad a kettészakadás kapcsán, hogy nem, sőt, hát az ilyen események lennének azok a fórumok vagy lehetőségek, hogy találkozzunk, beszélgessünk, gondolkodjunk, és valahogy mélyen a cél közös. A szakma egy, nagyon egyetértek Péterrel. Az intézményi rendszer mindig bonyolult és mindig nehéz, mert rengeteg dolognak kell megfelelnie, és rengeteg dologtól függ. De akár össze lehetne hangolni, és borzasztóan izgalmas dolog lenne, hogy akkor melyik helynek mi a profilja a személyiségen és a tanár karakterén túl. Romániában az oktatásért felelős szervezet most ellenőrizi az egyetemeket. Ellenőrizte a mi karunkat is, és ott például kifejezetten cél volt az, hogy pozícionálja a kart az egész romániai képzésben. Ennek része az, hogy több romániai színházi egyetem van, amiből kettő magyar nyelven oktat, de az legalább orientáció szintjén, hogy mit tudunk egymásnak adni, hol tudunk cserélni, hol tudjuk egymást kiegészíteni. Ez egy idea, de közben szerintem nagyon nagy igény lenne rá.
Seres Gerda: A Nemes Nagy Ágnesnek van markáns arculata? A hasonló képző intézmények között kell, hogy kialakítson valamilyen profilt, vagy ez csak színvonalkérdés?
Tóth Miklós: Remélem, hogy az maga a profil. Remélem, hogy van, de felcsigázott az előző gondolat, vagy kérdés erről a párbeszédről. Tulajdonképpen a szkepticizmusom támadt fel ebben. 24 éve végeztem, kiszámoltam, amíg vártam a mikrofonra vagy a lehetőségre. És nemcsak a színházi szakmáról beszélhetnék, mert nehéz valódi párbeszéddel találkozni. Lehet, hogy vannak szigetek, ahol zajlik párbeszéd. Én elmondhatom, hogy megtaláltam azt a szigetet, ahol ez velem történik, és ez felemelő. De ezeket nem a különböző vidéki társulatokban találtam meg, ahol dolgoztam, pedig nem kevés volt, nem szakmai összejöveteleken, hanem ebben az iskolában. Nem tudom, az építészek milyen párbeszédet folytatnak egymással, vagy a zenészek, tehát folytathatnám hosszan, de valahogy a párbeszéd most nem divat. Én szívesen lennék ebben úttörő. Kezdjünk el beszélgetni, jaj, de jó. Nem biztos, hogy nemzetkarakterológiai oka van annak, hogy mi nem beszélünk egymással valódi dolgokat, nem egyeztetünk, hanem az is lehet, hogy mindenkinek van ügyes-bajos dolga, mert éppen nyolcféle dolgot pörgetünk egyszerre, és abba nem fér bele, hogy valódi kíváncsisággal beszélgessünk, időt szánva arra, amiről éppen szó van, hogy érdemben hozzá tudunk szólni. Hogy valami jót is mondjak: én sokkal több színházat láttam most online, mint amennyire az elmúlt öt évben módom volt elmenni. Ez nekem egy vérfrissítő élmény volt, akár az Interferenciákat néztem, akár külföldi előadásokat láttam. Nagyon sok magyar színházba vettem jegyet, hogyha nem fértem oda másképp, és néztem előadásokat, ahova nem tudtam volna eljutni egyébként, mert családos emberként az este 7-től terjedő időszakot nem adom olyan könnyen. Ezt azért meg kell becsülni. Most jobban képben vagyok, mint néhány évvel ezelőtt, köszönhetően a pandémiának, hogy láttam előadásokat. Arról szívesen eszmét cserélnék akárkivel, és megbeszéljük, és persze ezeket elindítom online, az osztályokban. Kinézem a műsorból, nézzük meg, és akkor arról rögtön egy párbeszéd volt. Behívom a kollégát, akár olyat, aki másik tárgyat, éneket tanít vagy hangszert, rögtön kialakul egy beszélgetés, és már el is felejtettük, hogy online vagyunk. Működik valami, ami korábban azért nem működött, mert nem volt módunk ezt látni. Én híve lennék ennek a párbeszédnek, de hát nincs…
Seres Gerda: Nem hagytuk fent a végét, de itt a vége. Köszönöm szépen nektek a beszélgetést. Önöknek pedig köszönöm a figyelmet, és hogy velünk tartottak az elmúlt két napban. Ezzel tulajdonképpen a Jó kérdés évada végére ért, és azt reméljük, hogy ősszel már személyesen találkozhatunk újra.