- december 6.
Seres Gerda: Jó napot kívánok, Seres Gerda vagyok. Szeretettel köszöntöm önöket a Jó kérdés beszélgetésen. Már kétszer beszélgettünk a vidéki operajátszásról. Az volt a tervünk, hogy ma Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával beszélgetünk. Nem azért hagytuk üresen a széket, mert ez az ő széke, de tulajdonképpen az is lehetett volna. Ma fél 12-kor lemondta a beszélgetést, és mivel a titkársága ebben a lemondó levélben idézte az ő korábbi, Origón publikált levelét, majd erre sokat fogunk hivatkozni, hogy legyen miről beszélni, és próbáljunk meg valamilyen, némiképp féloldalas diskurzust folytatni. Bemutatom viszont azokat, akik itt vannak. Ábécérendben: Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója, Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója, Silló István a Győri Nemzeti Színház zeneigazgatója. Be fog futni Somogyi-Tóth Dániel, a debreceni Csokonai Színház zeneigazgatója, övé a szék, és Vadász Dániel a Coopera alapítója. Köszönöm szépen, hogy eljöttetek. Induljunk onnan, hogy miért lett volna jó, ha itt van a Magyar Állami Operaház főigazgatója, hiszen a vidéki operajátszásról van szó.
Silló István: Első körben talán azért, mert a Nemzeti Kulturális Tanácsban ő a vidéki operajátszás segítésének, esetleges megújításának, felfuttatásának a letéteményese.
Seres Gerda: Ez csak az egyik vonatkozás. Van még más oka, miért érdemes lenne egyeztetni?
Dinyés Dániel: Az egyeztetés azt jelenti, hogy az egész vidéki operajátszás rendszere jellemzően ki van szolgáltatva a budapesti Állami Operaháznak az énekesek által, mivel muszáj egyeztetni az énekesek idejét, illetve a produkciókat egymás között, ha játszani akarunk. Jelenleg egyik város sincs abban a kivételezett, vagy, hogy is mondjam, isteni helyzetben, hogy legyen egy olyan saját társulata, aki egy egész estét el tud játszani a színpadon, ahogy mindannyian álmodunk róla, ahogy egy este megtörténik. Emiatt muszáj az Operaházzal egyeztetnünk, és bizonyos szempontból ki vagyunk szolgáltatva nekik. Emiatt nem árt, ha az az intézmény is képviselteti magát, akivel beszélgetni szeretnénk. Jelenleg csak egyoldalú dolgok történnek.
Seres Gerda: Van egy levelünk viszont, amire tudunk hivatkozni. Beszéljünk arról, hogy miért vannak kiszolgáltatva az énekesek, amikor az Operaháznak már kilenc éve nincs társulata, tehát társulati tagság nem köti őket a fővárosi intézményhez.
Cser Ádám: Szerződés köti őket. Kaptak egy keretszerződést, amiben szerepek, illetve egy hároméves terminus van megjelölve. Állandóan alakulnak a próbaidőszakok, de ez a szerződés előreláthatólag három évig megköti az ő dolgukat és feladataikat. Mi évről évre tervezünk, és eléggé nehézzé teszi, hogy kivel, mikor, mit szeretnénk csinálni.
Dinyés Dániel: Talán úgy lehet a legegyszerűbben elmagyarázni, hogyha elmondom, hogy alakult ez az egész dolog.
Seres Gerda: Meg hogy miért most vált ez problémává.
Dinyés Dániel: Mi az évad elején meghirdettünk egy évadot Szegeden, annak az első bemutatója egy Bohémélet volt. Én jó előre, már az előző évad végén lebeszéltem énekesekkel, hogy szeretném, ha lejönnének, borzalmasan kicsi pénzért, de vélhetőleg egy jó élményért Szegedre, mert nagyjából tényleg egyötöde, egyhatoda az, amit tudunk fizetni a fővároshoz képest. Tehát egy főszerepért lent vidéken kapnak annyit, amennyit itt a kisebb szerepekért. És ők kisebb szerepeket kapnak itt Budapesten.
Seres Gerda: Az evidens, hogy ugyanabból a merítésből dolgoztok vidéken meg a fővárosban?
Dinyés Dániel: Nem feltétlenül. Jelenleg a fővárosban éneklők száma, tehát akikből úgymond az operaélet áll, az nagyjából 100, de inkább 50-60 énekes. Tök jó lenne, ha lenne több, de nincs. A jelenleg végzettek, akik színpadra kerültek, vagy akik színpadra szeretnének kerülni, azok nagyjából ennyien vannak. És az Operaház jellege nagyjából le is fedi ezt. Vélhetőleg mindenhol vannak érdekeltségei ebben a körben egyrészt, másrészt pedig az Operaház a jelenlegi számok alapján, annyi bemutatót tart, hogy érthető módon kellenek neki az énekesek, egyre több és egyre több. Emellé kéne valahogy besuvasztani a dolgot (a vidéki vendégszerepléseket – a szerk.), de erről majd fogunk beszélgetni. Mindenesetre az a lényeg, hogy a múlt évad végén az énekesekkel megbeszéltem, mikor, hogyan tudnak jönni. Akkor még mindenki azt várta, hogy majd kijön ez a hároméves előrejelzés, és mindenki tudja, hogy vannak a dolgai. Amikor kijött, megpróbáltunk szépen mindent összerendezni. Úgy tűnt, hogy nagyjából kihozható, bár természetesen mindig mi húzzuk a rövidebbet, de azt mondtuk, oké, ha te ott vagy egy vagy két hétig, majd úgy intézem, hogy délelőtt lejössz, és esetleg este fölmész, és utána vissza. És egyszer csak ott álltam a Bohémélet-premier előtt két héttel, tehát már abszolút a finisbe fordultunk, amikor közölték az egyik énekesemnél, hogy ő nem jön le. Kérdeztem, miért, majd fölhívtam az Operaház titkárságát, ahol közölték, hogy azt üzente az igazgatóság, egész pontosan Szilveszter, hogy mostantól nem engedünk ki senkit. Be lehet adni a kikérőket, mert idáig úgy működött a rendszer, hogy egy énekes beadja a kikérőt, hogy mikor nem ér rá, és mikor szeretne máshol lenni, de bármit is adnak be, nem engedik el, ha itt van dolga az Operaházban. És mondtam, hogy ez szuper, csak éppen leszerződött énekesekről beszélgetünk vidéken.
Seres Gerda: Akiknek párhuzamos szerződéseik vannak?
Dinyés Dániel: Ezek egyedi szerződések, hiszen nincs senki állásban. Azokról is beszélünk, akik Szegeden nincsenek állásban. Emberek elvállaltak produkciókat, produkciós szerződésekről beszélgetünk, és ezeknek az összeegyeztetéséről. Az Opera szerint az ő produkciós szerződésük sokkal fontosabb, tehát ők nem engednek el senkit sehova. És mondtam, hogy ez nagyon szép, csak nekem napi problémám lesz, sőt van ebből, mert nem tudom kiírni a próbát, a produkció pedig nem jön létre, mivel egyik napról a másikra ezt kitalálták. Kérdeztem a titkárságot, ez milyen működési elv. Még ők sem tudják, csak kapták ezt az üzenetet. Akkor én közöltem a zeneigazgató társaimmal, hogy ez a helyzet jelenleg csak engem érint, de februárban és a következő produkcióknál mindenkit fog érinteni, és valahogy ezt nekünk orvosolni kell, mert különben ott állunk énekes nélkül. Mi öten zeneigazgatók írtunk egy levelet Ókovács Szilveszter úrnak, hogy jó lenne, ha ezt elmagyarázná, ez micsoda. Idáig a kikérő rendszer működött, és ezt jól össze tudtuk hangolni. (Jeleztem, hogy ez a továbbiakban is) tök jó lenne, de ez most nekem a napi problémám, két hét múlva premier. Erre egész pontosan semmilyen válasz nem érkezett. Reakció sem jött erre, és ezen, be kell, hogy valljam, egy kicsit felmérgeltem magam, mert eltűntek az énekeseim a próbából. Ezért aztán megkerestem a nemzeti színházak igazgatóit, és elmondtam, hogy ez az én problémám, de hajlandóak lennének-e emellé állni, mert ez az egyeztetési probléma később érinteni fog mindenkit. Az a csodálatos dolog történt meg, ami szerintem az itthoni színházi életben teljesen egyedülálló, hogy az első mondatom végén mindegyik színházigazgató azt mondta, hogy nagyon szívesen beleáll, abszolút igazam van, jó lenne, ha ez a dolog összejönne, és erről beszélgessünk. Teljesen mindegy volt, ki milyen városból jött, mit gondol a világról, mindenki megértette, hogy ez egy ügy, amit muszáj orvosolnunk, mert különben olyan helyzetbe fogunk jutni, ami nem áldásos senkinek sem. Akkor keresték Szilvesztert ezzel kapcsolatban, leültek tárgyalni, és azon a tárgyaláson hangzott el, hogy segíteni fognak. Ezt ti akarjátok részletesen elmondani, hogy mi történt ezzel. Tehát egy ígéret hangzott el, hogy segíteni fog az Operaház, meg fogjuk oldani a dolgokat. Én azt a két hetet az Operaház titkárságával valóban le tudtam beszélni, és azt ígértem meg, hogy a következő héten fölmegyek az Operaházhoz, leülök, és az egész évadot végigveszem. Mert ha valóban lesz egy ilyen policy, akkor beszéljük végig, hiszen már leszerződtetett énekeseim vannak nekem is, nemcsak nekik, és tudom, hogy nekem sokkal kevesebb a pénz, de mégis jó lenne, ha együtt tudnánk működni, beszélgessünk, kommunikáljunk. Sikerült. Fölmentem a művészeti igazgatóhoz és a művészeti titkárhoz is, leültünk, és egy egész évadot valóban végigbeszéltünk, megértettem, mi az ok, ami miatt nem lehet, ők is megértették, mi az, amit én szeretnék. Egyezségre jutottunk. Rá egy-másfél-két hétre volt egy ominózus levél, amit a társulatnak írt Szilveszter, majd megjelent ez az írás az Origón. Szabad kimondani a nevét?
Seres Gerda: Szabad kimondani, hivatkozásnak számít.
Dinyés Dániel: Az Origón jelent meg, és abban egészen más állítások vannak, mint ami elhangzott annak idején a tárgyalásokon. Nagyjából így tudom most összefoglalni a dolgot.
Seres Gerda: Mi hangzott el a tárgyalásokon? Ti mind másodkézből értesültetek erről?
Silló István: Igen, másodkézből értesültünk. Ilyenkor nagyon nehéz szó szerint idézni, mert a jövő héten is meg fog jelenni egy cikk. Úgyhogy nem is akarok szó szerint idézni, de nincs is semmiféle alapom és indokom arra, hogy a saját igazgatómnak vagy a zeneigazgató társaim igazgatóinak ne higgyek. Elhangzott, hogy segítőkész és megoldjuk a dolgot. Errefelé ment a tárgyalás, így álltak föl, és jöttek ki. Ehhez képest február elsejétől nincsen kikérő rendszer az Operában.
Seres Gerda: Milyen levél ment ki az énekeseknek?
Silló István: Az énekeseknek kiment egy többoldalas levél, amelyben hosszan ecseteli Szilveszter az indokait, nagyon magas szintű kommunikációs készséggel, hogy miért kell ezt az egészet bevezetnie. A lényeg az, hogy az énekeseknek megírtak egy december elsejei időpontot, amikor megtudják talán a teljes próbabeosztásukat az évad végéig, ha jól emlékszem, és az előadás-beosztásukat. Erre vártunk mindannyian, mint a mannára Győrben.
Seres Gerda: És ez megvan öt napja?
Silló István: Állítólag igen, egy csomó megvan. Azt tudom, onnan tudom, hogy most kaptunk az egyik kollégától egy összesítő táblázatot, ahol a debreceni Bánk bán előadásokban nem egyszer van olyan probléma a szereposztásban – ami jelen pillanatban vastagon pirossal van behúzva –, hogy nem tudjuk, az énekes tud-e jönni, mert az új próbabeosztás szerint neki aznap reggel 10-től este 10-ig valamikor zenei próbája van az Operaházban. Ez nyilvánvalóan lehetetlen.
Seres Gerda: Ha jól értem, teljesen mindegy, hogy 10-től este 10-ig van, mert értjük ennek a logikátlanságát, de ha tíztől kettőig lenne, akkor sem mehetne el, mert az új szabályozás értelmében, amíg a próbaidőszaka tart az Operában, nem mehet máshova. Az Origón megjelent levélből ilyesmit lehet kihámozni.
Silló István: Ha szigorúan vesszük, így van, de ha tartjuk magunkat ahhoz, amit az igazgatókkal megbeszélt a főigazgató úr, akkor mégiscsak eljöhetne ebben az átmeneti időszakban. Ezt majd meglátjuk, most itt tartunk.
Seres Gerda: Milyen arányban vannak a ti bemutatóitokban fővárosi énekesek, mennyire okoz nehézséget? Ádám, Miskolcon ti Kolozsvárral kooperáltok. Nektek ez jelent némi könnyebbséget?
Cser Ádám: A Selmeczi-premier főként kolozsvári énekesekre épül, de lesznek benne az Operaházból is énekesek. Probléma, és nem könnyű megoldani, de csak így tudjuk ezt kiküszöbölni, hogy máshonnan hívunk vendégszereplőket.
Vadász Dániel: Ha megengeded, hogy én a saját szemszögemből összefoglaljam ezt a helyzetet. Napok óta azon gondolkodom, hogyha valaki elolvassa ezt az origós cikket, tételezzük fel, hogy korábban tényleg nem hangzott el egy egyszerű helyzetértékelés. Minket operával foglalkozó szakembereket ebben a cikkben több dolog érint, de a legfontosabb az, hogy Szilveszter nem érti, hogy mi a probléma. Lehet, hogy itt tényleg vétettünk valamilyen kommunikációs hibát. Lehet, hogy nem elég tömören, nem elég világosan és mindenki által átélhetően fogalmaztuk meg az alapproblémát. Nekirugaszkodnék újfent, mert azt gondolom, hogy egy nagyon fontos kérdésről van szó. Mi azt állítjuk – és mondhatom azt, hogy a Coopera és a vele együttműködő színházi vezetőkkel egy sokhetes, napi szintű együtt egyeztetés során kialakult egy olyan álláspontunk –, hogy ha nem tudunk az Operaházban szerződéses állományban lévőkkel együtt dolgozni, mert az Operaház az ő kapacitásukat teljes mértékben leköti, akkor vidéken lehetetlen operát játszani. Lehet arról beszélni, mi lesz egy idealisztikus helyzet, de a mostani helyzetben az egyeztetés és a kikérő intézménye nélkül nem lehet vidéken játszani. Mondok egy konkrét példát. Ha Magyarországon megszámolnánk mindenkit, aki operaéneklésből él, a szám nem lenne több 160-nál. Ebből 141-en vannak az Operával szerződéses viszonyban. Ez egy kicsit olyasmi, mintha valaki egy budapesti kórházban leszerződtetné az ország összes aneszteziológusát, és azt mondanád rá, hogy remekül végzi a munkáját, hiszen abban a kórházban mindenki ott van. Igen, de itt mi egy áldozatról beszélünk, és arról, hogy az előző években elindult egy tendencia. Nagyon sok premier, nagyon sokféle előadás, rengeteg próba történt az Operaházban, emiatt az Operaház egyfajta tendenciaként egyre több énekest szerződtetett le, akik egy vállalkozási szerződéssel bár, de mégiscsak az Operához vannak kötve. A probléma nem más, minthogy felfüggesztették a kikérőt mint intézményt. Amikor Daniék elindultak ebben az ügyben, azt kérték, hogy ne függessze fel a kikérőt, mert különben nem fogunk tudni dolgozni. Sikerült elintézni, hogy a Bohémélet idejét lefedően egyeztetés történt, ugyanúgy, ahogy az előző tíz évben mindig. Az a probléma, hogy ha nincs kikérő, nem mehetnek a vidéki operatársulatokhoz dolgozni az operaénekesek. Be lehet úgy állítani, hogy ezek alapvetően szerződésszegésre irányuló agitálások, mert ebben a cikkben Szilveszter a saját szemszögéből teljesen érvényesen érvel amellett, hogy ezek az emberek szerződési viszonyban vannak az Operaházzal, és adott embernek a Così fan tuttéban, a Hoffmann mesében próbái vannak. Ez teljesen valid. Csak az előző években ez a probléma azért nem ütötte fel a fejét, mert a színházak egyeztettek az Operához. Mindenki tiszteletben tartotta az Operaház elsőbbségét, hiszen az Operaház méreténél, karakterénél, működésénél fogva egy kiemelt státuszú kulturális intézmény. Maga a kiemelt, a legnagyobb kulturális intézmény. Azt hiszem, meg fog érkezni Somogyi-Tóth Dániel kollégánk. Tehát a probléma nem más, minthogy fölfüggesztették a kikérő intézményét, és így nem lehet dolgozni vidéken. Ha az a kérdés, hogy mi a cél, a rövid távú célunk az, hogy egyeztetések történjenek a vidéki operaházakkal, operatársulatokkal. És mondjuk ki azt, hogy ha nem történik meg az egyeztetés, és nem lesz kikérő, viszont az énekesek fenyegetve vannak, burkolt és kevéssé burkolt kifejezésekkel kilátásba van helyezve, hogy aki veszélyezteti az Operában folyó munkát, annak szembe kell nézni bizonyos következményekkel, adott esetben újragondolja az Opera a szerződéses jogviszonyát. Ez, kiragadva az adott helyzet kontextusából, teljesen érvényes álláspont is lehetne. Én mondhatnám azt, hogy bocsánat, de a Mozart Figaro házasságában kénytelen valaki nálam teljesíteni, hiszen ő a gróf, aláírta a szerződést. Ez így igaz. Az előző években, amikor annak a grófnak nem volt próbája, ő lehet, hogy el tudta végezni Szegeden a munkáját. Kicsit kitéve, kiszolgáltatott helyzetben, de mégis tudott működni a vidéki operajátszás. Megjegyzem, nagyon kiszolgáltatott volt az előző években is, mert mindig az utolsó pillanatban tudtuk meg, hogy végül is jöhetnek azok az emberek, vagy nem. Ha már az én képviseletemben a Coopera is meghívást kapott erre a programra, (elmondanám, hogy) három szereposztás van, de vannak olyan szerepek, amelyre öt szereposztást készítünk elő. Ez azért van, hogyha az utolsó pillanatban kiderül, hogy az adott kolléga nem tud eljönni, akkor nekünk nemcsak B, hanem C, D tervünk is van. Nagyon szeretnénk, ha nem úgy jönnénk vissza a jövő héten, hogy megint nem értik egyesek a problémát. A kikérő biztosította, hogy vidéken legyen operajátszás. Ha a kikérőt megszüntetik, nem lehet operát játszani. A rövid távú célunk az, hogy a kikérő intézményét és az egyeztetést állítsuk vissza az előző években megszokott medrébe. Távlatilag nagyon örülünk annak a tendenciának, hogy a vidéki operajátszás jelentős forrásokat fog kapni, bár egyébként erre nincs garancia. Van egy ilyenfajta víziója Szilveszternek, ez szerintem nagyon helyes, ezt nagyon üdvözöljük, és ennek nagyon örülünk.
Seres Gerda: Arról van szó, hogy ebben az „Édes Néném” levélben pántlikázott forrást szán a Nemzeti Kulturális Tanács a vidéki operajátszásnak, és ha jól értem, az Opera felel ennek a szakmai szétosztásáért. Van benne egy ilyen zárójeles megjegyzés. Nem tudni erről semmit, senkivel nem egyeztettek erről?
Vadász Dániel: Bocsáss meg, csak megpróbálom összefoglalni még rövidebben, mert magammal nem vagyok megelégedve. Felfüggesztették a kikérőt, és szeretnénk, ha visszaállítanák a kikérésre az egyeztetéseket. Ez a legfontosabb rövid távú célunk. Középtávon örülnénk annak, ha önálló, életképes operatársulatok jönnek létre. Ennek komplex feltételrendszere van, de ez egyik napról a másikra egyrészt nem lehetséges, másrészt viszont lehetetlen az, hogy a korlátozások jelen időben jelenjenek meg. A mai tudásunk szerint február elsejétől az operaénekeseknek új rendszer van az életében. Ők már nem adhatnak be kikérőt, és a vidéki színházak sem egyeztethetnek az Operával. Az a problémánk, hogy erről a távlati elképzelésről, arról, hogy lehet, hogy lesz pénz, de hogy mikor és mennyi, semmit nem tudunk, viszont a korlátozások, amivel nekünk már most kéne élni az életünket, nem teszik lehetővé ezt. Röviden én azt szeretném, hogy rövid távon álljon vissza a vidéki színházakkal való egyeztetés, hogy megtörténhessenek az előadások, és kezdődjön el egy szakmai diskurzus arról, hogy egyébként milyen szakmai távlati célok vannak ebben az ágazatban. Nagyon szívesen visszaadom a szót, mert az nagyon izgalmas, hogy egyébként hogyan lehetne jól csinálni az öt- és tízéves terveket, mi ennek a módja, ki ennek a felelőse, és milyen peremfeltételek mellett. De ez nem az, amiért ma itt vagyunk.
Seres Gerda: Szerintem én értem, és azért vagyok zavarban.
Vadász Dániel: Bocsáss meg, nem nálad jelentkezett az a probléma, hogy nem értetted meg. Én nem szeretnék sem mellébeszélni, sem elveszteni a tárgyilagosság feltételrendszerét, de nem tudunk mást, mint ezt a cikket – hiszen te is említetted az előbb, hogy a lemondási emailben ez be volt linkelve – egyfajta válasznak, reakciónak, értelmezésnek tekintjük.
Dinyés Dániel: Origónak.
Vadász Dániel: Igen. Utána tételesen érdemes lenne foglalkozni magával a cikkel, mert nagyon sok állítás és probléma mutatkozik meg, de mi azért vagyunk itt, mert szeretnénk, hogyha lenne kikérő. Köszönjük szépen!
Seres Gerda: Kicsit didaktikusnak érzem a történetet, ahogy ebbe beragadtunk.
Dinyés Dániel: Igen, bocsánat, csak ez maga a probléma. Ez maga mutatja azt, hogy jelenleg hol tartunk kommunikációban.
Silló István: Lehetek egy picit cinikus? Dehogynem. Lesz kikérő. Mehet? Nem.
Dinyás Dániel: Szó szerint ezt hangzott el, amikor én megkérdeztem a művészeti titkárságot, hogy ez hogy néz ki. Azt mondja, nyugodtan küldjük el, mindegyikre automatikusan azt fogjuk válaszolni, hogy nem. Ez volt a válaszom (amit kaptam).
Seres Gerda: Nem arról van szó, hogy ti végigegyeztettétek a szegedi évadot?
Dinyés Dániel: Kérlek alássan, ez úgy történt, hogy a művészeti titkárságon, Almási Tóth András művészeti igazgatónál és Soós Emese művészeti titkárnál jártunk. Én is vittem a művészeti titkáromat, és végigbeszéltük a teljes évadot, hogy melyik énekes, mikor, hogy, tehát egyfajta beszélgetés elindult. Utána írtunk egy leiratot, hogy itt mi hangzott el. Azt elküldtük nekik, hogy valóban erről volt szó. Mondták, hogy igen, szuper, befejeztük az egész évadot, és ezután jött az, hogy február 1., több viszont semmi. Tehát magyarul: bármi, amit ott megbeszéltünk, azonnal érvényét vesztette, ami ebben a Néném-(levél)ben is található, meg abban a levélben, amit erre való reakcióként küldött a társulati tagoknak Szilveszter.
Seres Gerda: Méltányolható érv az, amit Szilveszter ebben a levélben mond, vagyis hogy az énekesek szétszaggatják magukat, elígérik magukat fűnek-fának, és ettől a nívó, vagy a szakmai színvonal esik?
Silló István: Akár méltányolható is lenne, hogyha az egyik vezető énekese a Hoffmann meséi bemutatójának a délelőttjén nem énekelt volna el ugyanabban az intézményben egy másik főszerepet.
Dinyés Dániel: Ugyanannak a színháznak, az Operának a szervezésében.
Silló István: Persze, abszolút igaza van, hogy ne szedjék szét magukat. Mindenben teljesen igaza van. Tényleg. Pihenjen, legyen koncentrált, legyen jó, ne jöjjön el vidékre szerda este énekelni, ha csütörtökön van bemutatója. Abszolút. Ott énekeljen délelőtt.
Seres Gerda: Nézzük a levél ajánlatait. Dani?
Vadász Dániel: Egy másik témával kapcsolatban szeretnék megjegyzést tenni. Elém került egy cikk, amelyben 2018-ban ugyanezen a felületen, az Origón – amit ritkán van alkalmam olvasni, de most valahogy elmélyedtem ebben. 2018-ban leközölte vagy lenyilatkozta Szilveszter, hogy 65-70 címet játszik az Operaház, és a Bachtrackon – ami egyébként egy komoly zenei, statisztikai és mindenfajta médiafelületnek számít, egy irányadó statisztikai adatforrás – a világon a legtöbbet játszó operaház lett a Magyar Állami Operaház. Én ennek nagyon örülök, tényleg, ez biztos, hogy nagyon sok eredményt fölmutat önmagában is, mint tény. Bár a művészettel kapcsolatban nem feltétlenül azt gondolnám, hogy a világ legjobb operaházai attól lettek a legjobbak, mert egységnyi idő alatt a legtöbb operát játszották el, viszont lehet, hogy magyarázza azt a helyzetet, ahova most jutottunk.
Seres Gerda: Tulajdonképpen ez egy folyamat, és az évi 25 bemutató az Operaházban egyre inkább ellehetetleníti a vidéki bemutatót.
Dinyés Dániel: Ez hetenként jelent egy premiert. És annak a premiernek mind van énekesgárdája, és ha azt nem dupla szereposztással csináljuk, egy kis esélyed sincs, hogyha esetleg az egyik szereposztásból ő próbál, a másik esetleg le tud jönni. Mindegyik egy szereposztással van, és kitalálható, hogy ez mit jelent.
Vadász Dániel: Ha 65-70 címet játszik az opera, nagyon sok ember fog folyamatosan próbálni, és ez lett az eredménye. Én visszanéztem a statisztikát, mert az Operának van egy digitális adattára. 1980-ban ugyanúgy 500 körüli előadásszám volt, mint például a 2016-17-es évadban, csak akkor 100 közalkalmazottal, akik az operaénekesek arisztokráciáját jelentették. Ők az Operaház tagsága voltak. Eltelt 35 év, körülbelül 5-600 előadása volt 2016-17-ben is az Operának, de akkor már 150-160 énekes teljesítette ugyanezt a penzumot, viszont 65-70 címmel. A 80-as években sokkal kevesebb premier volt, most meg sokkal több van. Ezt meg lehet indokolni. Biztos az is nagyon sokat hozzátett ehhez a jelenséghez, hogy közben talán nem képződött annyi fiatal operaénekes, akik egyébként fel tudták volna duzzasztani. Szuper lenne, ha minden egyes vidéki városban ott állna tíz remek operaénekes, akik egyébként odaszerződnek. Az elején te már pedzegetted azt, hogy társulati tag vagy nem társulati tag. Vidéken az a jellemző, hogy leszerződtetik az énekeseket, és adott esetben lehet, hogy csak egy évre, most már nem közalkalmazottként, hanem alkalmazottként. De a helyzetet is magyarázza, hogy hogy jutottunk oda, hogy nincs elég énekes vidéken. Nem akarom minősíteni Szilveszter munkáját, mert nem azért vagyunk itt. Csak abban a tekintetben érdekes az ő megítélése, amennyiben a vidéki operatársulatok életére hatással van. Az, hogy az Operaház hány előadást játszik, a mi szempontunkból csak annyiban érdekes, ha emiatt nem tudunk vidéken operát játszani. Most pont ide lyukadtunk ki. Ha mi úgy érezzük vidéken, hogy nem tudunk elég énekest leszerződtetni, mert egyszerűen nem érnek rá, akkor arra nagyon kevéssé elfogadható válasz, hogy azért, mert az adott énekesnek próbája van. Igen, csak nekünk feltűnt, hogy neki is, meg neki is, és ez azért van, mert már nemcsak az operaénekesek arisztokráciája az Operaház szerződéses állománya, hanem az összes énekes.
Seres Gerda: Gondoljátok, hogy ez elsősorban pénzkérdés? Ha vidéki operatagozatok körülbelül ugyanolyan gázsit tudnának ajánlani, mint a fővárosi Operaház, akkor ez megoldódna, vagy ugyanúgy az Operaház presztízse, ilyen-olyan ereje elvinné (az énekeseket)?
Somogyi-Tóth Dániel: Mi arról beszélünk, vidéken hogyan szeretnénk operát játszani, és ezzel a magyar kulturális életet gazdagítani. Ennek vannak problémái. Van egy cikk, amit most elemezni fogunk, mert ezt kaptuk válaszként személyes vita helyett. Ebben van-e alternatíva, van-e javaslat a vidéki operajátszás módjára, fejlesztésének jellegzetességére, hogy hogyan kéne azt csinálni?
Seres Gerda: Választhattok fővárosi előadást.
Somogyi-Tóth Dániel: Biztos jó ez? És jó-e a fővárosi operajátszásnak, ha azokat a vidéki csatornákat, amik hagyományosan forrást biztosítottak az utánpótlás nevelésére, elzárjuk? Ez egy jó dolog. Ha nem, akkor miért van így? Erre van-e koncepció? Mi erre a koncepció? Majd jön az a rész, ami kicsit hozzám is fűződik, a 8 millió lakos kontra 2 millió lakos, ami pont nem a lényegét tekintve lett elemezve a cikkben. De valóban, mi, a 8 milliónyi tény és való, mert bármilyen módon is, de (az ország) 80 százaléka vidéken lakik. Magyarországnak az ő operai ellátásukra, ami a koncepció, mi (vagyunk). Ha mi ezt csinálnánk, és szeretnénk jól csinálni, szeretnénk több forrást és több utánpótlást mi magunk is nevelni, mi a lehetőségünk?
Seres Gerda: Debrecenben is van zenei képzés. Nem tudjátok ott tartani az ott végzetteket, vagy nem is érdemes?
Somogyi-Tóth Dániel: Nagyon sok kiváló operaénekest adott Debrecen az operának. Ez valóban így van, és biztos, hogy ez hagyományosan egy jó dolog. Haja Zsolt, Balczó Péter onnan jött, de lehetne sorolni még sok mindenkit, aki onnan jött, ott tanulta meg a szakmát, és az ő tehetségüket tudja hasznosítani az Állami Operaház is. Ez egy remek modell. Kérdés, hogy a vidéki operajátszásnak kell ennél többet adnia. De az, hogy ennél kevesebbet adjon, és azok a saját műhelyek, amik vidéken vannak, annál kevesebbet adjanak és elsorvadjanak, biztos, hogy nem jó. Mi erre a koncepció, mind anyagilag, mind szakmailag?
Seres Gerda: Biztos, hogy a Magyar Állami Operaház főigazgatójának kell legyártania a magyar operajátszás koncepcióját?
Dinyés Dániel: Biztosnak nem biztos, de ő van ezzel megbízva. Hogy ki dönti el, hogy őt ezzel megbízza, azt én nem tudom, de a Nemzeti Kulturális Tanácsban ezt – nem tudok mást mondani, elnézést kérek – az ő vidéki operajátszással foglalkozó állítólagos tanulmányai alapján fogják megtenni, amit semelyikünk se látott. Egyetlen vidéki zeneigazgató vagy színházigazgató nem látta. Velünk nem lett megbeszélve az égvilágon semmi, ami alapján majd kapunk valamit. Állítólag pénzt, ami alapján majd állítólag úgy kell csinálnunk, hogy… Ő van ezzel megbízva. Én nagyon szívesen megyek bárki máshoz is, akit megbíznak.
Seres Gerda: Csak a megközelítésmódot kérdőjeleztem meg, hogy a Dani azt mondta, hogy várjuk a javaslatokat. Nem ezt mondta, természetesen.
Dinyés Dániel: Szerintem csak a javaslatok nem hangoznak el. Arról, ami ebben le van írva, nagyon szívesen, tételesen elmondjuk, hogy miért nincs. De ami a lényeg…
Silló István: Én egy kicsit cizellálnám a dolgot. Ki kell mondani, hogy Debrecenben, Szegeden Miskolcon meg Győrben is más koncepció kell arra, hogy az operajátszás még ennél is jobban fellendüljön, még magasabb színvonalra kerüljön, vagy ahol őszerinte már nincsen zenekar meg árok, ott ezt teremtsük meg. Hiúság, sértettség nincsen bennem, de szembe kell nézni azzal, amit Dani nagyon érzékletesen elmondott: ha ez van, talán lesz pénz, és ezt kell csinálni. Ebben mi akkor leszünk sikeresek, hogyha ez tényleg van, és tényleg meg kell csinálni. Mondtam Vadász Daninak reggel a telefonban, amikor beszélgettünk, hogy amikor mi mind nyugdíjasan otthon ülünk, és este iszunk egy vörösbort egy pipa mellett, erre az egészre gondolunk 15-18 év múlva, megnyugodtan hátradőlünk a fotelban, és azt mondjuk, hogy működő és jó konstrukciót találtunk ki. Most nem arról van szó, hogy jövőre Szegeden, meg utána Debrecenben, hanem ha már pántlikázott pénz van, akkor próbáljuk meg okosan csinálni. Egészen biztos, hogy Ókovács Szilveszter mindent jobban tud az operáról, mint én. Kivéve azt, hogy mi van Győrben. Mert azt én tudom jobban. De annyira jobban, hogy a Beatles.hu-n volt, mert ott találkoztam vele, de egyébként nem vagyok benne biztos, hogy volt Győrben opera-előadáson. Lehet, hogy volt, akkor megpróbáltam reprodukálni. Olyan opera-előadáson, amit én vezényeltem, nem volt. Igaz, hogyha nem én vezényeltem, akkor Medveczky Ádám vezényelt, és akkor legalább biztos, hogy jó előadást látott, hiszen őt elég sokat foglalkoztatja az Operában.
Seres Gerda: Ne váljunk belterjessé, hanem mondjuk már el, hogy mi van ebben a levélben, amire hivatkoztál, hogy nincsen zenekar, nincsen árok. Van egy ilyen mondat, és most ezt itt hirtelenjében nem találom, hogy a vidéki operajátszás, ami egyébként elszállhatna, kompromisszumokat követel, ez a lényeg.
Dinyés Dániel: „És mi volna, ha az illető úr (mármint a vidéki zeneigazgató próbáját) próbáját hagyná ott a leszerződött művész (mármint az énekes)? Áll néma csend. Az sem hangzik el, hogy de hisz vidéki színházainkban se árok, se technika, de méretes zenekar, színpad, végképp méretes énekkar sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kompromisszummentesen (erről még később!) legyen megszólaltathatva, ahol mindenkori érthető, satöbbi, satöbbi, ambíciós vezetők által vissza is álmodott operai törzsanyag.”
Seres Gerda: Tehát a vidéki opera minimum kompromisszum.
Dinyés Dániel: Dani se tudta, hogy neki nincs árka, szerintem Ádám sem tudott róla se, hogy zenekara sincs, és nagyon sokan vagyunk ezzel így. Neked sincs zenekarod.
Seres Gerda: A komolytalan állításokat vegyük ki. Próbálom lefordítani: kompromisszumot követel a vidéki operajátszás, mert az kevésbé jó, mint a fővárosi.
Dinyés Dániel: Csak azt tudom, hogy csináltam egy Bohéméletet. A zenekar befért az árokba, és nem kellett kompromisszumot kötnöm. Nyolc első hegedű ült ott, és azzal már elég normálisan meg lehet szólaltatni, négy bőgőm ült bent és megszólalt, volt gyerekkórusom. Persze a Puccini által kiírt 6 pikoló, hat kisdob és négy trombita valóban nem volt fönn a színpadon arra a másfél percre, de egyébként nem igazán értem ezeket a kitételeket, mert többek között a szegedi színház is operaháznak épül, ha jól emlékszem, és elég jól is szól. Úgy emlékszem, Debrecenben sincsenek férőhelyi problémák.
Somogyi-Tóth Dániel: Nem is értjük, hogy hogyan történhetett meg ez a mondat.
Dinyés Dániel: Egyszerűen nem érthető. Aztán van egy ilyen mondat is, hogy „A legjobb magyar énekeseknek rendszeresen fel kellene lépniük vidéken is”, és azt állítja Szilveszter, ez sosem volt így.
Seres Gerda: Szeged erre pont rácáfolt. De tegyük fel, és most nézzük a másik részét. Azt mondtuk, hogy minden énekes individuum, és én ezt kérdeztem. Amikor Ádám magához ragadta a mikrofont, de Dani kezdett beszélni, hogy ha pénz lenne, akkor vajon az énekesek mennének-e, vagy az csupán az Operaház varázsa?
Dinyés Dániel: Nincs pénz, és az énekesek mennek. Nem tudom, érted-e a különbséget. Itt nem arról van szó. Én összehasonlításképp csak Szegedről tudok neked mesélni. Szegeden egy tánckari tag, bruttó átlagot mondok, 190 ezer forintot keres. Nem tudom miből él. Effektíve nem tudom. A színház szeretetéből. Egy kórustag bruttó 240 ezer forint környékén keres egy hónapban. Ezek az emberek előtt minden egyes alkalommal megemelem a kalapom, amikor bemegyek közéjük próbálni, mert nem a pénzért vannak ott. Ezért a pénzért nem lehetnek ott. Mellette tanítanak, mennek mindenhova dolgozni, de a próbán ott vannak és csinálják. Van egy 30 fős kórusom, aki ezt csinálja. Ezek nem azok a pénzek, amire te azt mondod, hogy azért vagy ott, mert te meg akarsz élni. Azért van ott, mert imádja a színházat. Nyáron csináltunk Szöktetés a szerájból-t a kis szabadtérin. Juronics Tamás rendezte. A pandémia okán nem tudtuk, hogy meg lehet-e tartani, és nagyjából két héttel előtte tudtuk meghirdetni. Újszegeden két előadást teljesen fullra el lehetett adni 1200 embernek, és normális árokkal. A második előadás előtt odajött hozzám egy zenekari zenész, és azt mondta, hogy figyelj, betonoztam a barátommal, az egyik brácsistával, ráesett egy betonvas, betörte a fejét, a kórházban… Mondom, Úristen, minden rendben van? Igen, minden rendben van. Persze, maradjon otthon. De nem, szólt az orvosnak, mert neki este előadása van. És megjelent egy hatalmas fehér turbánnal a fején – Szöktetés a szerájból, teljesen rendben van – és azt mondta, hogy mondtam az orvosnak, hogy siessen, mert nekem eladásom van, az lehetetlen, hogy ne legyek ott. Néztem a szemébe, és mondtam, hogy figyelj, menj haza, ember. De neki előadása van. Ez a vidéki operajátszás egyik legösszefogóbb példája. Nem a pénzért vannak ott. Ez nagyon fontos. És hogyha lenne pénz, szuper lenne, mert csak ezzel az attitűddel lehet pénz nélkül megmaradni valahol. Én, amikor fölhívok egy fővárosi énekest, akivel 20 éve ismerjük egymást, nem azért fog lejönni. Nagyjából az utazásra és a lent lakásra el fog menni az a pénz, amit ő keres. Azért jön le, mert dolgozni szeret, mert érdekli a rendező, a többi kolléga. Amikor az a kérdésed, hogy a pénz miatt lejönnének-e, hát hogy a francba ne jönnének le. Ha így lejönnek, akkor gondolhatod, hogy pénzért is lejönne.
Vadász Dániel: Ha megengeded, hozzáfűznék ehhez egy gondolatot, ami látszólag távoli, de nagyon fontos számunkra. Én azt gondolom, hogy Szilveszter ad egy: okos ember, ad 2: szerintem ő jót akar az operával. És teljesen világos, amit ő szeretne: legyen sok opera, sok ember lásson jó előadásokat. Itt most közöttünk nem ilyen értelemben van vita. Van egy alapkérdés, hogy nem tudjuk összekavarni a jövőben majd talán esetlegesen bizonytalan feltételek között megszülető megoldásokat és a jelen pillanat nehézségeit. Beszélgessünk a jövőről, de azt nagyon szeretnénk, hogy ebben, ha nem is a Coopera, de a vidéki színházak és fő-zeneigazgatók hadd vegyenek részt. Hadd meséljék el, mert nagyon fontos, hogy megkérdezzék tőlük, akik a döntéseket fogják hozni. Nagyon fontos, hogy megtudják, mik a valós égető napi problémák a vidéki operák működésében. Anélkül lehetetlen megoldást nyújtani, hogy az ember megkérdezné, mi a probléma. Valószínűleg másként tűnnek a vidéki operajátszás problémái egy budapesti irodából. Oda kell menni, meg kell nézni a győri előadást, meg kell nézni az összes előadást, meg kell kérdezni ezeket az embereket, meg kell teremteni ennek a szakmai közegét, hogy erről értelmes beszélgetéseket lehessen folytatni. Az origós cikkben az van leírva, hogy ez az anyag még nem hivatalos. Nagyszerű, de mi meg szeretnénk, ha nem hatályos, már érvényben lévő jogszabályokkal szembesülnénk, amivel már nincs értelme vitázni, hiszen azt csak el kell fogadni. Mi azt szeretnénk, hogy mielőtt ezek kialakulnak, a vidéki színházak hadd mondják el, képzeld el, nálunk az van, hogy minden jó, nekünk meg a klarinétba kellene nádra pénz. Ez ebben a koncepcióban nincs benne. Mi arról szeretnénk beszélni, hogy szeretnénk ebben részt venni. Az operatársulatok életében vannak olyan napi problémák, amelyek, attól félünk, hogy kimaradnak a döntéshozatalból. Válasszunk két dolgot külön. Az egyik: a jövő hogyan lesz, és ennek mik a feltételei. Sokunkat szíven ütött a cikk egy bizonyos állítása, és ráadásul általános jelleggel van ez a kitétel megfogalmazva, hogy nincsenek árkok és zenekarok a színházakban. Fájó ez a mondat, tekintettel arra, hogy milyen operahagyományokkal működnek a társulatok. De hogy ne veszítsünk fókuszt, azt nem érdemes összekutyulni, hogy az Operaház annyira jól végezte a munkáját, hogy lehet, hogy majd 2022-ben a kormány tárgyal egy javaslatot. Ez remek, de mi arról szeretnénk beszélni, hogy ki fog énekelni február 2-án Győrben. Ezt a két dolgot külön kellene választani. Jövőre beszélgetni kezd egy szakmai grémium arról, hogy mi legyen a koncepció öt év múlva, amikor lejár például az a hároméves időintervallum, ameddig le vannak szerződtetve az énekesek. Mondok egy példát, hogy mennyire nem szabad az idősíkokat összekavarni. Például jövőre minden színház megkapja az 500 millió forintot. Hát ez remek! Kár, hogy az összes énekes le van szerződtetve évekre. És akkor mit vesznek, díszletet?
Seres Gerda: Hároméves szerződést írnak alá az Operában.
Vadász Dániel: Így van. És akkor nehéz értelmezni, hogy mint megoldási javaslatsorozat meg van számozva, hogy például a Primavera Fesztivál biztosítani fogja a vidéki színházak bemutatkozási lehetőségeit. Ez nagyon jó lesz akkor, ha tudjuk, hogy február 2-án ki fog énekelni, és el tudjuk vállalni ezt a felkérést. Egyesével lehet beszélgetni arról, hogy mennyire nem vagyunk lelkesek attól, hogy az Operaház lejátszott jelmezeit és díszleteit kutassuk, és nézzük, hogy melyik lenne jó nekünk egy játszó darabra. Kicsit az az ijesztő ebben, hogyha ebben a kontextusban merül fel, hogy nyugodjunk meg, mert szállítják a megoldásokat. Akkor egy kicsit izgalmas lesz a helyzet, mert mi azt szeretnénk, hogy a jövőről beszélgessen egy szakmai grémium, és nem akarom a sokat emlegetett kikérőt emlegetni, de ez a jelen idő.
Cser Ádám: Ez egy nagyon kényes kérdéskör. Van egy technikai része, az egyeztetési problémák, meg a vezetői szándék, hogy ki hogyan legyen lekötve, és van az anyagi része, ami ténylegesen probléma. Ahogy Dani mondja, nálunk sem jobb a helyzet, sőt, pont olyan rossz. Az előző kérdésedre is reagálva, hogyha egy énekes megkapná azt a gázsit, amit az Operaházban megkap, és elmegy vidékre énekelni egy főszerepet, attól még a hegedűs, a kórustag ugyanúgy 140 nettóért dolgozik. Én értem ezt a lelkesedést, és máshogy nem lehet, de nem is tud mit csinálni, nem tud változtatni az életén. Én azt látom, hogy inkább beleragadnak ebbe, és nem értik, hogy miért nem kapnak semmiféle segítséget, a megoldás lehetőségét. Ez nagyon kényes kérdés, mert egy nemzeti színház többtagozatos. Az a kérdés is fel fog merülni, hogy hogyan oldjuk meg egy vidéki nemzeti színház működési problémáit. Mi az opera nevében beszélünk, de ez nem működik úgy, hogy kap 500 milliót az opera, és a tánckar meg éhen hal. Ez nem szép dolog. Megkapirgálunk valamit, és sokkal többféle problémát fog ez felvetni.
Dinyés Dániel: Amit Ádám mond, hogy (többtagozatos) nemzeti színház: aki azt állítja, hogy az lesz a megoldás, hogy megmondja neked előre, hogy februártól napra pontosan mikor próbál, tehát tudsz igazodni, az nem érti egy vidéki nemzeti színház működését. Azt, hogy én nem operaház vagyok, én egy operatagozat vagyok, ami mellett játszik a próza, ott táncol a Szegedi Kortárs Balett.
Seres Gerda: Koncerteket ad a Szegedi Szimfonikus Zenekar.
Dinyés Dániel: Az nem érti az alapvető problémát. Itt nem csak arról van szó, hogy nekünk egyeztetni kell énekesekkel, hanem mi a teljes műsorrendünkkel várjuk meg, amíg az Operaház kijön, és akkor kiderül, hova rakhatom az operaénekeseket, hogy a szabad operaénekesekhez kitalálok egy opera címet.
Silló István: Közben meg nekem is az az operaénekes kéne akkor Győrben.
Dinyés Dániel: Igen, de én kitalálok egy címet, és miután ezek megvannak, ezt nagy alázattal megvárja a prózai tagozat, és akkor elkészül a prózai tagozattal, és akkor utána meg leülök Juronics Tamással beszélni, hogy figyelj, ez így alakult. Ez egy nem létező gondolat.
Seres Gerda: Ez most megint csak az egyeztetés, de az anyagi része, amit Ádám mond, ugyancsak probléma. Itt van Debrecen, ami nem is csak a színházról szól, hanem az egész Kodály Filharmóniával ugyanez történik. Megemelik az operatagozatos zenészek, a színházban dolgozó zenészek bérét. Igen ám, de azok a zenészek félig a debreceni szimfonikus zenekarban muzsikálnak. Többet fog keresni az a klarinétos, aki a színházban játszik, ellentétben azzal, aki a szimfonikus zenekarban muzsikál?
Somogyi-Tóth Dániel: Nálunk pont egy zenekar van. Többfélék vagyunk ebből a szempontból.
Seres Gerda: Rosszul mondtam, a kórus miatt, igen.
Somogyi Tóth Dániel: Különben ott meg a kórusnál van egy párhuzamosság, hogy van egy színházi énekkarunk hivatásos énekesekkel, és van egy Kodály Kórusunk hivatásos énekesekkel. Ha hirtelen az operajátszás kapna egy jelentős anyagi plusztámogatást, akkor az a Kodály Filharmónia énekeseire lenne érdekes hatással. És másokra is, például a koncerten a díszítők, meg az összes többi színházi alkalmazott dolgára. Ez még nem kiforrott koncepció. Ennek nyilván az is az oka, hogy kontextusba kéne helyezni, és ez még valószínűleg nem készült el, mert nem olyan egyszerű ezt végiggondolni. Ezért mondtam az elején azt, amikor megszólaltam, hogy a lényeg hiányzik, hogy ki lesz az, aki átgondolja ezt az egész kérdést felelősen, bevonja a területet ellátó szakembereket, és azokkal együttműködve kialakít egy koncepciót a vidéki operajátszásra. Ennek meg kell történnie. Addig, ameddig ez nincs a komplexitásában áttekintve egy nagyon komoly munka által – ami mindannyiunkra hatalmas terhet róna, de biztos örömmel csinálnánk –, addig bármilyen forrás ránk szakadhat, de nem fogja megoldani. Lehet, hogy még zavart is szül, mert olyan bonyolult rendszerekben vagyunk benne, hogy az önmagában nem jelent megoldást.
Dinyés Dániel: Mi itt négyen vagyunk zeneigazgatók, és mindannyiunknak teljesen máshogy kell gondolkodnia egy opera létrehozásáról. A zenekarok, a kórusok, a táncosok, az énekesek okán, mindenkinek teljesen máshogy. Ezt egyetlen egy szentírással megoldani lehetetlen, ráadásul úgy, hogy semelyikünk sincs megkérdezve arról, hogy mi a probléma.
Somogyi-Tóth Dániel: A nagyon hangzatos mondatok helyett, hogy nincs sehol se árok meg ilyenek, ahelyett hatalmas munkát jelentene ezt hónapokon vagy legalábbis kemény heteken keresztül értelmezni, hol van zenekar, hol van kórus, kinek milyen érték az, ami a színvonalát növelni fogja. Egyáltalán mi a cél a vidéki operajátszással, mint kategóriával, és az hogyan viszonyul az Állami Operaház kétségtelen és csodálatos zászlóshajó mivoltához. Ezen kéne dolgozni.
Dinyés Dániel: Ha csak abba belegondolunk, hogy mindegyikünknek azt a feladatot adná, hogy ülj le, írd össze, és ne foglalkozz a többiekkel, hogy neked a saját színházadban mi a problémád, mi az, amin kéne javítani, szerintem mindannyiunknak egyhavi munka lenne. Amit összeírnánk, utána kapnánk négy-öt különböző problémakört, és utána kezdődne csak a munka, amikor ezt elkezdjük összehangolni.
Vadász Dániel: Hogy a probléma karakterét könnyen átélhetővé tegyük a nézők számára: muszáj megemlíteni, hogy mi beszélgetünk arról, hogy hogy kellene a közép- és hosszabb távú terveket szőni, és hogyan kéne ebbe bevonni szakmai beszélgetőtársakként a színházigazgatókat és a fő-zeneigazgatókat, csak ne menjünk el amellett a tény mellett, hogy ez már megtörtént. A koncepció, hát hiszen pont erről beszélünk.
Seres Gerda: De látta valahol?
Vadász Dániel: Nem. Mi nem láthattuk.
Seres Gerda: Mindenki hiszi, hogy létezik, csak még senki sem látta típusú?
Vadász Dániel: Nem tudom, de szeretném hangsúlyozni, hogy Szilveszter hivatkozik rá, hogy ő kidolgozta ezt a koncepciót, és beadta megfontolásra vagy tárgyalásra az NKT-hoz, a Nemzeti Kulturális Tanácshoz. Mi meg arról beszélgetünk itt, hogyan kéne csinálni a közép- és hosszabb távon, és mennyire sok munka lenne, és majd így szeretnénk, csak ne menjünk el amellett a tény mellett, hogy ez a munka megtörtént valamilyen formában. Azt érezzük aggályosnak, hogy azok a megoldó képletek, amik ebben a cikkben fel vannak sorolva, és most nem akarok leragadni a díszlettárban, azt a benyomást keltik az emberben, minthogyha aki ezt leírta, nem lenne képben azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen problémák, megoldások és távlati elképzelések mellett gondolkoznának a vidéki szakemberek.
Seres Gerda: Nézzük meg gyorsan tételesen, hogy mi van ebben. Az van megoldókulcsként, hogy a Primavera Fesztiválon megmutathatják magukat a fővárosban a vidéki operatagozatok.
Silló István: Ez megvolt. Ennek nagyon örülünk. Sajnos elfeledtem utánanézni pontosan, de azért azt senki ne gondolja, hogy az Opera kifizette nekünk. Nekünk pénzbe került, hogy odamentünk és játszottunk. Hogy pontosan milyen arányban és hogyan, azt nem tudom, de mire megjön a válasz, addigra utánanézek. Változott közben? Elmaradt a Primavera, igen. Nincsen Primavera, ami egyébként, a kis cinikus tréfálkozásaimat félretéve, egy nagyon jó dolog volt. Mondok még valamit hozzá, de tényleg nagyon jó volt elmenni az Erkel Színházba. Játszottunk olyan Háryt, ahol a Toborzó után nyugodtan kimehettem volna a II. János Pál pápa térre elszívni egy fél doboz cigit, és visszajövök még mindig tapsolnak. Biztos csak 56-an ültünk a zenekari árokban az Erkel Színházban, és nem volt plusz kisegítő Győrhöz képest. De hát az tényleg nagyon jó volt. Ott voltunk a Rigolettóval is. Sok minden történt ott, ami nagyon jó volt. Ez nyilván attól, hogy elmúlt az Opera, mert bezárt, és kellettek még plusz játszási napok, szóval félre a tréfával, tök jó – volt.
Dinyés Dániel: De ez nem egy megoldása valaminek, hanem ez, hogy amikor már megoldottad, akkor fölmutatod Pesten, hogy van. Ez nem megoldóképlet.
Somogyi-Tóth Dániel: Ez a budapesti operakínálatot erősíti.
Dinyés Dániel, Silló István: Igen.
Seres Gerda: Olyan jó, hogy mindenki nekem mondja, én meg ülök.
Dinyés Dániel: Te vagy itt.
Seres Gerda: Rendben. A következő: az operás produkciók jelmezeiből, díszleteiből szabadon lehet válogatni, sőt, a rendezői koncepciót is adják.
Cser Ádám: Én azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját vágya, hogy kivel szeret együtt dolgozni, és új alkotói folyamatokat létrehozni. Az mindig izgalmas kihívás. Az, hogy megveszünk valamit, és körülbelül annyiba kerülne a díszlet átalakítása, mint amennyi egyébként adatik egy produkció létrehozására díszlet szinten, mert így van 100-200 milliós érték, ott meg mondjuk másfél millió forint van díszletgyártásra, akkor abból át is fűrészelik a 100 milliósat. Szerintem ez nem éri meg senkinek.
Dinyés Dániel: Amikor olvastam a 100-200 milliós értéket, azon gondolkoztam, hogy ez szuper dolog. De három dolog jutott eszembe. Az egyik az, hogy a díszlet nem énekel. Odaadhatja a díszletet, csak ha énekeseket nem ad hozzá, meg nem tudok leegyeztetni, az nem jó. Kettő. Ha van ez a 100-200 milliós érték, és neki van 60 -70 címe, amit játszik… legyen csak 64. Adja nekem ide ezt a 100-200 milliót így, ahogy van, csak a pénzt, és én olyan operaéletet csinálok lent, hogy hét nyelven beszél. Nem értem ezt a 100-200 milliót. És már csak a harmadik, amit azért nem értek, mert én például most Szegeden a nulla forintból csinálok operaéletet, vagyis operajátszást próbálok csinálni. Augusztus elején úgy volt, hogy nem tudunk csinálni semmit, mert bármi, amit pályáztunk, természetesen nem nyert, mert Szeged nem ütötte meg azt a nívót, amivel pályázatokkal lehetett volna nyerni bármifajta pénzt. Mi 447 millió forintra pályáztunk az egész szegedi zenére, ebből 8 millió forintot kaptunk meg, és ezért nekünk semmifajta új produkciós pénzünk nem volt. Augusztus elején ott álltam Göttinger Palival és a teljes stábjával. Azt mondtam, hogy gyerekek, nem tudom, mi lesz. Egy garbóban és három léccel megcsináljuk a Bohéméletet, és akkor mondta a Pali, hogy várunk. Amikor elindult a bérlet- és jegyeladás, két nap alatt a szegedi közönségtől befolyt 25 millió forint bevétel a színházba. Mire fel Barnák Laci fölhívott, hogy elfelezzük az első két bemutató között, illetve tízmillióból megcsináljuk a Bohéméletet. 10 millióban benne volt a díszlet, a jelmez, a kellék, a színpadi zenészeim és a gyerekkórusom. És még hozzáteszem, hogy a Dido és Aeneas és a Négyhangú opera produkciókat egymillió forintból hoztuk ki. Tehát amikor én azt olvasom, hogy 100-200 millió, akkor én mosolygok.
Silló István: Én nem tudom értelmezni.
Dinyés Dániel: Én sem.
Seres Gerda: Fontos dolog, ez is, meg amit Ádám is mondott, hogy egy vidéki színháznak van egy saját arculata, azon túl, hogy zenei arculata is van, de az egésznek is. Ha ti elképzeltek oda egy kortárs operaprodukciót vagy egy klasszikust, az illeszkedik abba a vonalba, amit egyébként visz a színház.
Somogyi-Tóth Dániel: Meg simán lehet, hogy Miskolc szívesen működik együtt a közelebbi Kassával vagy Debrecennel, és onnan szerez, ha akar, jelmezt, tehát ez önmagában nem megoldás.
Vadász Dániel: Ez eddig se volt probléma.
Somogyi-Tóth Dániel: Valahogy nincs köze ehhez az irányhoz.
Seres Gerda: Következő: az énekesek 3-6 hetes próbaidőszakát előre rögzíti. Erről volt szó, hogy december elejére kiderült az, hogy az évad végéig hol dolgoznak. Van most nálatok, ahol ez üti? Silló István mondta, hogy vannak pirossal jelzett énekesek. Miskolcon ez problémát jelent, vagy még nem látjátok?
Cser Ádám: Biztos jelent, de megoldjuk. Persze. Egyeztetni kell sűrűn.
Dinyés Dániel: Ez egy diktátum. Az, amikor valaki azt mondja, hogy a februárban megmondja, hogy hogy lesz, akkor én azt tudom csinálni, vagy azt csinálom, hogy yes, sir, yes, sir.
Somogyi-Tóth Dániel: De legalább az lenne. Csak lehet, hogy valószínűleg ez se lesz.
Dinyés Dániel: Nem árulok el nagy titkot, hogy az én feleségem énekesnő, viszonylag jól is énekel. Azt mondja, hogy megkapja azt az izét, és mondja, hogy nekem megvan, és igen, csak oda van alá írva, hogy a változtatás jogát fenntartjuk. Hol járunk előrébb?
Vadász Dániel: Én annyit szeretnék csak jelezni, hogy a színházon kívüli emberek is érezzék a problémát magukénak, vagy tudjanak velünk jönni ebben a helyzetben, hogy ez miért is nehéz. Az, hogy megmondja az Operaház, hogy mikor vannak a próbák, már egy nagy előrelépés lenne a jelenlegi helyzethez képest. Ez egy üdvözlendő fejlemény, de ez nem egyeztetés. Az egyeztetés oda-vissza kommunikáció. Itt ülünk egy olyan beszélgetésen, ahol már mindannyian beszélgettünk ebben a témában. Felmerült néhány órával ezelőtt, hogy van-e értelme ennek a beszélgetésnek, mert viszonylag passzívnak érezzük így, hogy egy kinyomtatott origós cikkel beszélgetünk. De ha ez a válasz, akkor erre kell válaszolnunk – csak nekünk az a bajunk, hogy ez nem egyeztetés. Ha valaki megmondja, hogy ezeket az embereket mikor nem fogja elengedni sehova, az már a mostani helyzethez képest előrelépés, de még nem egyeztetés. Nekünk az kellene, hogy mi elmondhassuk, jó, csak képzeld el, hogy ennek az előadásnak nálunk főpróbája lenne akkor, amikor ott esetleg ruhapróbája lesz az adott énekesnek. Hátha ott nagyobb mozgástér van, nézzétek már meg. Azok a kollégák, akik ott ülnek a titkárságon, ha ők erre zöld lámpát kapnak, az előző években mindig megpróbáltak mindent megtenni. Ez volt a megoldóképlet arra, hogy hogyan történnek meg a vidéki előadások. Az, hogy megmondják, mikor mi történik az Operában, szuper dolog, azzal már előrébb vagyunk, de az még nem egyeztetés. Mi az egyeztetésben hiszünk, mi annak örülnénk, ha a kommunikáció oda-vissza lenne. Még akkor is, ha az ember egy akkora költségvetésű intézményt vezet, ahol esetleg az az illúzió éri őt, hogy neki nem kell oda-vissza kommunikációt folytatnia. Szerintünk az egyeztetésnek pont ez a lényege. Pont az együttműködések lennének azok, amelyek előre viszik mind az operaéletet, mind a kulturális ágazatnak a közös együttműködését.
Seres Gerda: Miért fontos a Magyar Állami Operaháznak, hogy vidéken jó operajátszás legyen?
Dinyés Dániel: A létkérdése, ha utánpótlást, jó énekeseket, új sztárokat szeretne, ha szeretne megújulni, ha szeretné az egész színvonalat felemelni, ha szeretné, hogy versenyhelyzet teremtődjön – ami nem „szeretne” kérdés, de ha ezt szeretné – , ami által mindenki jobb előadást akar csinálni, mint a másik. Képzeld el, hogy valaki csinál vidéken, teszem azt, egy Don Carlost, és megeszi a sárga irigység a többieket, hogy én ennél is jobbat szeretnék csinálni. Ez magával húzza a színvonalat. Vagy a művészi gyarapodás. Ilyesmiről is beszélünk, mert nagyon fontos, hogy az ember egy szerep áténeklése vagy előadása kapcsán többféle szemlélettel találkozzon. Egyszerűen gazdagodik. Beénekli az összes énekes vidéken, és amikor fölér az Operaházhoz, ugyanarra a szerepre, ötödszörre fogja csinálni.
Vadász Dániel: De egyébként ennél még van egy talán még közvetlenebb, egy törvényi kötelezettség is, merthogy a Nemzeti Kulturális Tanács azért jött létre, hogy az ágazatokat az adott kiemelt kulturális intézmény vezetői által egy adott koncepcióba rendezze. Nem kérdés, hogy ez neki fontos, mert neki törvényi kötelezettsége. A Magyar Állami Operaház mindenkori igazgatója ott ül, és azt mondja, hogy ezt tudnánk tenni, hogy jobb legyen az egész ágazatnak. Ott ülnek a zenekarok, ott ülnek a színházak, ott ülnek a múzeumok, tehát az a koncepció…
Seres Gerda: Milyen zenekarok ülnek a Nemzeti Kulturális Tanácsban?
Vadász Dániel: Nem tudom, én azt gondolom, hogy Vashegyi György biztos képviseli magát a zenekari (életet).
Seres Gerda: Ő a Magyar Művészeti Akadémia elnökeként van ott, de igen, nyilván képviseli a zenekari életet is a szakmájában.
Vadász Dániel: Fejből nem tudom, hogy ki az, aki 17 kiemelt kulturális zenekar lesz. Azt gondolom, hogy a koncepció, a jogalkotói szándék az volt, hogy a kiemelt kulturális intézmények vezetői az adott ágazatot képviseljék, és az adott ágazatra vonatkozóan országos koncepciót fogalmazzanak meg. Én tényleg hiszek abban, hogy Szilveszter biztos, hogy jó operát akar Budapesten is, meg vidéken is, csak most a jelen időben mi úgy érezzük, hogy ennek a feltételrendszere nem adott. Viszont a távlatiban meg nagyon aggódásra ad okot az, hogy már beadott valamit, amit mi úgy várunk, hogy hátha elfogadják, és jogszabály lesz belőle, és akkor majd megismerjük. Az egy késői pillanat.
Dinyés Dániel: Az a két hét, amit egyeztetéssel és beszélgetéssel töltöttem az Operaház művészeti titkárságán, az egyszerűen egy lélekelemelő dolog volt. Az, amit ők dolgoznak, és az, hogy ők összehozták nekem, hogy mi ugyanúgy tudjunk Bohéméletet csinálni, és nekik se legyen semmi gond, azt gondolom, a magasiskolája volt annak, amit beszélgetésnek hívunk. És csak azt akarom mondani, hogy ez nem lehetetlen dolog. Nem arról van szó, hogy ezt nem ismerik. Ez szándék kérdése, semmi egyéb.
Juronics Tamás: Hadd szóljak bele. Hallgatlak titeket, mindannyiótokat jól ismerlek, és a vidéki operajátszást is viszonylag jól ismerem, 34 éve magam is vidékiként, hogyha ez jó jelző, dolgozom, és egy kicsit szánalmasan nézek most az egész helyzetre. Itt valami nem hangzik el, ami szerintem elég fontos. Itt ültök négyen, nemzeti kategóriájú operatagozatok vezetőiként, és valami elképesztő hallani, hogy egy egyeztetési problémából kifakadó ügy mögött ott van egy olyan probléma, ami egyébként látható. Hogy ötvenszeres, nem tízszeres, hanem ötvenszeres pénzből dolgozik egy másik operatagozat, miközben az egész operatársadalom Magyarországon hatszereplős. Nem több, hat szereplő. Ehhez képest olyan szakadék van a vidék és az Opera között, aminek felelősei vannak. Hogyan jutottunk el odáig, hogy olyan szakadék van a művészek, a vezetés, a körülmények, minden között, hogy elképesztő. Mindehhez még jön egy olyan arrogancia, amit nagyon nehéz elviselni. És miközben van ez a szétszakadás, és küzdenek a létükért a vidéki operák, miközben láthatóan dől a lé rettenetes mértékben az Operaházba, közben arroganciával kezelik azt a kérdést, hogy esetleg egyeztessünk. Arroganciával, hogy kiengedjünk-e téged, azzal is, hogy van-e árkod, vagy nincs, meg azzal is, hogy egyébként hakninak nevezzük a belső levélben a vidéki operajátszást. Szerintem ez önmagában probléma, miközben van egy adott, nagyon nagy feszültség itt anyagilag, és figyelem szempontjából is. Még hozzájárul ez az arrogancia, ami azt mondhatja, hogy ti nem vagytok olyan fontosak. Mindez attól, aki egyébként a Nemzeti Kulturális Tanácsban ennek a felelőse, ennek a területnek. Ti itt köntörfalazhattok meg beszélhettek szépen erről a témáról, mert nyilván kell, mert résztvevői vagytok, de szerintem eléggé súlyosan látszik rajtatok, hogy ez terheli az egész kommunikációt.
Seres Gerda: Te kimondtad mindannyiuk helyett.
Juronics Tamás: Én is olvasom ezeket a cikkeket, csak azért tudok megszólalni, mert résztvevője vagyok a vidéki színházcsinálásnak. Rengetegszer elszenvedtem én magam is, és most is szenvedem. A balett-társulattal szinte ugyanez folyik, ott sem más a helyzet. Borzalmas pénzekből dolgozunk, szánalmas pénzekből. Kuncsorogni kell forintokért, nevetségessé válunk sok esetben, hogy ezt megtegyük. Itt komoly emberek ülnek. Kérem szépen, tessék komolyan venni magatokat, és ne aprózzátok el azt, hogy belemenjünk abba, hogy ki mennyit keres. Itt sokkal nagyobb ügyről van szó, a magyar operajátszás jelenéről és jövőjéről.
Seres Gerda: Ha Tamás kontextusba helyezte, akkor beszéljünk vízióról.
Silló István: Csak még egy dolgot szeretnék hozzátenni ahhoz, amit Tamás mondott, egy régi élményemet. Aki esetleg nem tudja rólam, én tősgyökeres ferencvárosi flasztergyerek vagyok. Itt nőttem föl, itt dolgoztam az életemnek egy eddigi nagy részét, utána elkerültem Győrbe, most már a családommal is ott élek. Győri lakcímkártyám van már 5-6 éve van, és ez egyszerűen jó. Nyilván azért is, mert elmúltam 50 éves, és 20 éves koromban nem így gondoltam volna, de úgy gondolom, hogy lehettem olyan hülye, hogy én eddig nem Győrben éltem, hanem Budapesten. De ettől Budapesttel semmi baj nincs, élhető város, az ember megöregszik, nem akar pörögni, elmegy oda. És eszembe jutott, hogy a 2000-es évek elején elmentem egy másik nagyon patinás vidéki városba egy nyári játékra. Aztán utána még többször elmentem abba a patinásba. Ez most nem Szeged, még azelőtt. Amikor először mentem, akkor az ottani két korrepetitor úr közül az egyik már egyetemi tanár, és nagyon „távolságtartva” voltak velem. Mentem, csináltam a dolgomat, ahogy szoktam, és egyre közelebb kerültek, egyre jobban lettünk. Amikor már nagyon jóban lettünk, a Vadászkürtben – na most el is mondtam, hogy melyik városról van szó – ittunk egy sört, és megkérdeztem, hogy gyerekek, nektek mi bajotok volt velem. Azt mondja, tudod, az a helyzet, hogy általában itt nálunk úgy szokott lenni, hogy lejön Pestről a nagy művész, osztja az észt, mi megcsináljuk helyette a munkát, aztán hazamegy, mi meg itt maradunk. Most valahogy ez az érzésem, hogy miért kellene, hogy Szilveszter, aki ott ül egy székben, megmondja. Azt nem tudja, hogy mit, mert nem ismeri. Engem ismer, mert találkoztunk már többször. Nem ismeri a vidéki helyzetet, és egy kicsit olyan gőgösnek tűnik, hogy most akkor Budapestről megmondjuk a vidéknek, hogy ez hogy legyen. De majd megmondja. Figyelj, jövő héten jön majd egy cikk, abban majd megmondja.
Seres Gerda: A végére egy kicsit a koncepcióról is beszéljünk. Dinyés Daninak van egy cikksorozata a Papagenón. Négy részben vázolta a vidéki operajátszás, ha úgy tetszik, vízióját, és a végén egy fél mondattal érzékeltetted is, hogy talán ez naiv, ez eszményi, de most erről az eszményről legyen szó a végére, azon túl, hogy a kikérők ügye és február elseje az akut probléma.
Dinyés Dániel: Én ezt a cikksorozatbam leírtam, de hangsúlyozom, hogy ez az én saját vízióm, és a szegedi dolgokon alapszik. Azon, amit én Szegeden megtapasztaltam, azon, amit megpróbálok Szegeden összerakni. Az ennek az alapja. Egész biztos vagyok benne, hogy ez Győr vagy Miskolc jelenlegi helyzetére nem vonatkoztatható. Ráadásul, mint kiderült, egy olyan mondatot is írtam, ami teljesen félreérthető volt, mintha én a Győrt bántanám. Eszem ágában sem volt ilyen dolgot csinálni, tehát minden, ami félreérthető, azért most elnézést kérek, nem vagyok újságíró, hála a Jóistennek. Én csak megpróbáltam megfogalmazni valamit, mert muszáj lenne, hogy vízióink legyenek. Semmi másért nem írtam meg ezt a cikket, mint hogy effektíve legyen egy kézzelfogható vízió, amivel lehessen vitatkozni végre. Amit meg lehet fogni, és azt lehet majd a fejemhez lehet vágni, hogy Dani, ez egy marhaság. És én meg azt mondom, hogy tök jó, mondd el, mi van, beszéljünk róla. Azóta páran a fejemhez vágták, ami szuper. Könyörgöm, mondják! És beszélgessünk róla, és derüljön ki, hogy ez marhaság, hogy naivitás részemről. Az pontos dolog, de az meg akkor működne csak, ha… satöbbi, satöbbi. Azért is van a végén, hogy az én művészi naivitásom vezérelte ezeket a szavakat, és tök jó lenne, ha erről beszélgetést nyitnánk. Biztos vagyok benne, hogy Somogyi-Tóth Daninak egészen más a debreceni problémaköre. Lehet, hogy a végeredmény egyébként valami hasonló lenne, amit én leírtam, de gyakorlatilag nem végérvénynek, örökérvénynek írtam le, hanem egy vitatkozási alapnak, hogy végre valaki tegyen le valamit az asztalra, és mondja azt, hogy na, én ezt gondolom erre a dologra. Mert ez még nem történt meg ezzel kapcsolatban.
Vadász Dániel: Azt gondolom, hogy két feladat kell, hogy előttünk álljon, a vidéki operáért felelős szakembereknek. Az egyik az, hogy a saját területünkön, legyen az a város vagy egy nagyobb régió, megtaláljuk azokat a tehetségeket, akikkel dolgozni tudunk, akiket ki tudunk nevelni saját debreceni, szegedi, határon átnyúló (együttműködések), és több olyan város is van itt érintve, ahol ez abszolút téma tud lenni. Teremtsünk helyi értéket, ez az egyik. A másik pedig az, hogy tágabb kontextusban és az Állami Operaház mindenkori vezetésével remekül együttműködve egy olyan hálózatban is valahogy részt vegyünk, ami egymással kommunikál, és ami valahogy rendszerbe foglalja ezt a bizonyos vidéki operajátszást. Ezt nem kell feltalálni, mert picit akár büszkén is mondhatom, hogy én a Coopera úgymond társulatának alapító tagja vagyok a kezdetektől. Volt az egyik első, szerintem a Kodály Filharmonikusok volt az első zenekar, A sevillai borbélyban talán. Az egy remek koncepció, hogy van egy magja a vidéki operajátszás szervezésének valahol, legyen az Budapesten vagy bárhol, és egymással kommunikál, hiszen az a modell, hogy a pécsi közönség láthatja a debreceni előadást, vagy a győrit a szegedi, abszolút releváns, mert ezek egymással nem konkurálnak. Tapasztalat, hogy a helyi nézők nagyon szívesen fogadják, nézik a többi regionális központ művészeti produktumait. Az a másik feladatunk, hogy legyen valamiféle rendszer a vidéki operajátszásban, hogy valamilyen módon egymással kommunikálva ezt ápoljuk. Mi elég jól csinálunk szerintem, és ha csinálnánk, ezt is végig tudjuk vinni. Ha erre a két dologra figyelünk, nagyon szép jövő is lehet ebben.
Seres Gerda: A Coopera bizonyos értelemben más. Vadász Daninak az első beszélgetésben volt egy fél mondata, hogy a Coopera bizonyos értelemben kényszerben született, és te magad sem ideális megoldásnak tekinted, de egy jól működő rendszerben hol van a helye?
Vadász Dániel: Azt, amit a múltkor mondtam, valós állításként most is tartom, hogy nagyon nehéz hétköznapi egyeztetések sora terheli a vidéki operajátszást. Erre ez egy működőképes megoldás, hiszen nem két szereposztás van, hanem négyes, ötös szereposztások. Hogyha létező, önálló társulatok vannak vidéken, és ők nélkülünk is jól elvégzik a munkájukat, akkor nagy tisztelettel végezzük tovább az egyéb területeken a munkánkat. Több nemzetközi televíziós társaságnak gyártunk tartalmat, de emellett aktív, fesztiválokon való együttműködéseket segítünk elő, utaztatunk társulatokat, vagy például idén a Szegedi Szabadtérin a Macerato Operafesztivállal együttműködve bemutatunk egy Traviatát, jövőre Debrecenbe hozunk egy másik operaprodukciót, a Bánk bánt játsszuk a Veronai Teatro de Filarmonicóban, szóval elég sok nemzetközi együttműködést hangolunk, ami nekünk egy nagyon megfelelő terület. Én nagyon szívesen továbbállok, hogyha ez a munka kvázi elvégeztetett. Ha már ez a téma szóba jött, három rövid gondolatot szeretnék megosztani, egyfajta saját konklúzióként. Az egyik az, amit Juronics Tamás érintett az iménti hozzászólásában, a stílusról, a kommunikációról. Ebből az egész origós cikkből – akit érdekel – a tisztelet a legfájóbb hiányérzetünk. Mindannyian, akikkel beszéltem, színházigazgatók és fő-zeneigazgatók, nagyon rosszul érintette őket, és még azt sem tartom kizártnak, hogy erre egy másik formában válaszolunk, mert többen jelezték, hogy válaszolni készülnek. Biztos, hogy önálló topik lesz a tisztelet mint egyfajta hiányérzet. A másik a kiszolgáltatottság. Megszoktuk a kiszolgáltatottságot. Ezt rossz érzés kimondani, és ha valami szánalmas ebben a helyzetben, talán az, hogy hozzászoktunk ahhoz, hogy mi ki vagyunk szolgáltatva az Operának, és már annak is örülünk, hogy hónapokra, vagy ne adj isten, egy fél évre, évre előre megtudjuk, hogy mihez kell alkalmazkodnunk. De valójában ez nem természetes. A kiszolgáltatottságot nem kell megszokni. Egyenlő szellemi partnernek kell tekinteni ezeket a kulturális intézményvezetőket, és nem csak azért, mert egyébként személyükben erre érdemesek, hanem azért is, mert amit, akiket képviselnek, azok teljesen egyenértékű szakmai munkát végeznek. A kiszolgáltatottságot egyszerűen fel kell számolni, és amit István mondott, egy olyan rendszert kell kidolgozni, ami nem egy embernek az aznapi hangulatától, döntésétől függ, hanem olyan struktúrát kell építeni, ami akkor is fog működni, amikor mi már esetleg nem leszünk. Ez a kiszolgáltatottság. Ha kitettük az összes ilyen problémát az asztalra, akkor ne menjünk el amellett, hogy az operaénekesek ugyanúgy ki vannak szolgáltatva. Mitől van, hogy – ha már elhangzott a kiszolgáltatottság szó, akkor mondjuk így – az operaénekesek Magyarországon kiszolgáltatottak, akik az Operában énekelnek. Még többmilliós fizetéssel is lehetsz kiszolgáltatott, hiszen bármelyik pillanatban, ha nem jó helyre állsz, nem jól mosolyogsz, nem jól válaszolsz, nem jókat nyilatkozol egy interjún, annak adott esetben a következményei lehetnek. És nem azt mondtam, hogy lesznek, hanem hogy a kiszolgáltatottság lényege egyfajta fenyegetettség, és ez a belső levelezés, amit itt szintén behivatkoztunk, és ami etikailag kérdéses lehet. Beszélünk egy költségvetési intézmény belső levelezéséről, ami, mondjuk ki nyugodtan, hogy miután a vidéki operajátszás velejét érintő intézkedéseket fogalmaz, evidens, hogy erről beszélnünk kell. Ez nem valami ipari titok, amire vigyázni kell, nehogy kimenjen, hogy az egyik cég hogyan fejlesztette a másik versenytársa előtt. Ezek közérdekű adatok, amikről beszélgetnünk kell. Én azt gondolom, hogy a kiszolgáltatottságot ugyanúgy, ahogy a vidéki színházakban, ugyanúgy az operaénekeseknek is föl kell számolni. Hadd gondolkodjanak ezek az emberek az operaéneklésen mint életpályamodellen. És ha már itt tartunk, tegyük hozzá, hogy a szakmai nyugdíjért meg kell szólítani a döntéshozókat, mert nem létezik az, hogy az operaénekesek napi szinten is ki vannak szolgáltatva, de távlatilag eltűnt az életpályamodell. Nem lehet azt mondani, hogy tudom, mit fogok csinálni 20 év múlva, mert ma már nincs szakmai nyugdíj. És ha már itt tartunk, akkor én szeretnék valamit javasolni, akár a Coopera részvételével, akár a Coopera részvétele nélkül szívesen ajánlom szavazásra. Én azt gondolom, hogy most egyfajta új korszak következik, bármi miatt is, de kirobbant egy beszélgetés. Talán a Cooperának is volt abban jelentősége meg szerepe, hogy ebből egy fórum született, hiszen mi foglaltuk össze, mi kapcsoltuk össze ezeket a beszélgetőtársakat. Én azt szeretném javasolni, hogy legyen egy reformkor. Szülessen meg egy fórum, és ez ne legyen nyilvános. Ne legyen kitéve a politikának. Nem, ez legyen szakmai. Jöjjenek az újságírók, különösen szeretjük az ilyen nyilvános fórumokat. Nem a szenzációt és nem a támadási felületeket szeretném ebben ajánlani, hanem amit a kollégák emlegettek, hogy szívesen részt vennének a döntéshozatalban. Tegyük ki, hogy mi az a 12 pont, amitől jobb lenne a világ, amitől jobb lenne a vidéki operajátszás helyzete. Ha a Coopera ebbe meghívást kap, nagyon szívesen eljövünk, de hogyha jobbnak tartja ez a közösség, hogy saját maga fogalmazza meg a dolgokat, azzal sincs a világon semmi baj, de az Operaház és a vidéki operatársulatok vezetői legyenek benne. Én azt szeretném javasolni, mint harmadik topik, hogy legyen egy szép konklúzió. Ha ma nem is sikerült ez a megbeszélés személyes formában, ne essünk áldozatul, ne engedjük a kísértésnek, hogy fogalmazzunk meg egyes mondatokat, és lovagoljunk szavakon vagy számokon. Lehetne zsonglőrködni, de fontosabb az, hogy mondjuk meg, hogy milyen feltételrendszer lenne az, amiben jól lehet működni. És én azt javaslom tisztelettel, hogy a vidéki operatársulatok vezetői hívják meg egy közös szakmai egyeztetésre Szilvesztert, és hívják vissza azt az anyagot, ami most egyelőre arra vár, hogy döntést hozzanak fölötte, hadd szóljanak hozzá, és szülessen konszenzus. És lehet, hogyha ez megszületik, akkor talán mindenkinek lesz esélye arra, hogy hozzátegyen valamit a jövő operaéletéhez. Köszönöm szépen.
Cser Ádám: Ezelőtt pár évvel, 2013-14-15-ben, nem tudom pontosan, talán nem is fontos, létezett az Operafórum. Én ezen majdnem mindig részt vettem, és ott vidéki vezetők, illetve színházvezetők is részt vettek, sőt, a balett részéről is sokan, mindenféle tagozatról, de mindenképpen az operával kapcsolatos dolgok(ról szólt a beszélgetés). Szilveszter vezette ezeket a beszélgetéseket. Ott mindenki elmondta nagyjából, hogy mi a problémája, mert alkalma volt erre. Nagyon ellentétesek voltak a problémakörök. Volt, aki azt mondta, hogy nálunk minden tökéletes, minden virágzik, nálunk csoda van. Aztán én elmondtam, hogy nálunk annyira nem. Valahogy annyira nem lehetett érzékelni a dolog tragikusságát. Ezt csak azért mondom, hogy volt már ilyen próbálkozás, hogy Operafórum, és lehet, hogy ezt kellene megújítani, és egy picit konkrétabban megfogalmazni a problémákat. Szerintem, ahogy Juronics Tamás mondta, hogy én kimondtam a múltkor is, hogy mi a legnagyobb baj például egy vidéki zenekari zenész fizetésével, ugyanúgy egy énekkari tag, ugyanúgy egy balett-táncos, akár egy színész, mert a színészeknek is – igazából ameddig a nemzeti színházak anyagi helyzete nincsen jelentősen felzárkóztatva, addig mi beszélhetünk ezekről, és nagyon fontos, hogy beszéljünk, mert ez egy olyan kulturális réteg, ami számunkra nagyon fontos, de muszáj, hogy az intézményt valamilyen úton-módon segítsék. Komolyan vegyék azt, hogy baj van. Nagyon sok mindent tudnék mondani összegszerűen, csak nagyon ciki lenne. Éppen most vezényeltem egy vidéki városban a múlt héten. Mondják a zenekari tagok, hogy nagyon jó helyzetben vannak, mert a minimálbér fölött náluk van spielpénz. Mennyi a spielpénz? Kérdezem, hogy mit gondolnak, hogy mennyi a spielpénz egy koncert eljátszásért. 1500 forint bruttó. Az mi? Én, amikor takarítást kérek a lakásomban, a szolgálati lakásomban, akkor ennek a többszöröse egy takarítás. Sokkal többszöröse. Azt hiszem, hogy ezek a dolgok nincsenek eléggé megjelölve, számszerűsítve. A múltkori megbeszélésen a Lidl-dolgozónak a bérét említettem, és azt, hogy egy nap alatt be lehet tanulni. Igen, legyen valaki egy nap alatt hegedűs, vagy akár színpadra termett operaénekes, mert ezt is kihagyjuk, hogy jó énekeseket képeznek vidéken, de egy frissdiplomás főiskolát végzett énekes nem állhat oda az operaszínpadra mindenféle előképzettség nélkül, mert ledobja a színpad. Hangi, színészmesterségbeli hiányosságai miatt, ami nem azért van, mert nem jó, hanem azért, mert nem lehet ezt a szakmát egyik percről a másikra megtanulni. A pénztárgép kezelését meg lehet tanulni. Ahhoz talán nem kell annyi tehetség, elszántság, gyakorlás. Azt hiszem, hogy ez a megértés, a figyelő megértés hiányzik ebből az egészből, és az a szándék, hogy felfogjuk, hogy ez egy nagyon negatív helyzet. A nélkülözés és a félelem a másik. Nem azért nem vált valaki, hanem azért, mert fél a létbizonytalanságtól. Mit csinál egy tuttista hegedűs? Vagy valami nagyon mást csinál, és elmegy pénztárosnak, de a lelkét, a tehetségét, a szorgalmát, minden idejét arra áldozta, hogy ő pontosítsa azt, ami a hivatása. Itt azt is tekintetbe kell venni, hogy egy művésznek az, amivel foglalatoskodik, a hivatása. Minden körülmények között. És nem fog erről beszélni, nem fog panaszkodni, vagyis panaszkodik a kollégáinak, vagy rosszabb kedvvel megy be játszani. Nekünk, akik ezekkel mindig szembesülünk és szembenézünk, azt mondjuk, hogy márpedig muszáj megvalósítani azt, ami a mi feladatunk, de a lényegi részébe nem tudunk beleszólni. Azt hiszem, hogy a félelem nélküli tájékoztatás is egy nagyon fontos dolog lenne. Romániában például az összes zenekarnak rendezték a fizetését. Mindenki ugyanannyi fizetést kap attól függetlenül, hogy Bukarestben játszik, vagy hogy hol. Marosvásárhelyen dolgoztam, ott a brácsa szólamvezetőnek két szakmája van, a másik ács. És ő mondta, hogy ő nem kapna ennyi pénzt, és körülbelül négyszer annyi a fizetésük, mint egy magyar muzsikusnak. Mindenhol Romániában. És nem attól van verseny, hogy menjünk a jobb fizetésért, hanem attól, hogy helyben megfeleljünk az elvárásoknak. Ez is egy nagyon érdekes tanulság. Azt gondolom, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a fontosságát. Egy budapesti zenekarba bekerülni nem könnyű, de egy vidékibe se. És mégis olyan szakadék van a fizetések között, hogy felmérhetetlen. Miskolcon képeznek énekeseket, sokat felvettünk a színházba. Minden évben elmegy két-három ember az Erkel kórusába. Épp most vettek fel valakit két hete. Én nagyon örülök annak, hogyha valaki megy és kipróbálja magát, sőt, én mindig támogattam őket, az összes olyat, akiben valamilyen fajta ambíció van a fejlődésre és a továbbtanulásra, illetve máshol való bizonyításra, mert ez is nagyon fontos. Az én részemről is, meg egyáltalán ez a fajta nyitottság, csakhogy Miskolcról nagyon nehéz lesz betölteni a kórust, mert nincs ember, aki ott marad és énekel. Azt is meg kell fogalmazni, hogy ha nincs életpályamodell, nincs kiszámíthatóság, akkor nem tudsz ott tartani senkit. Úgyhogy az én vízióm az, hogy valahogy a színház, a nemzeti színházak az alapéletét kell javítani, és azon belül pedig minket hagyjanak dolgozni.
Silló István: Sok mindenen gondolkoztam, miközben hallgattam a kollégákat beszélni. Egy nagyon fontos van, ami nem egy légből kapott dolog, mert Szilveszter pántlikázott pénzekről beszél. És innentől kezdve nagyon rövid leszek. Szóval tök mindegy, hogy mennyi. Azért kell, hogy mi ebbe belefolyjunk, a kitalálásába, a megszervezésébe, majd a későbbiekben a lebonyolításába, mert – jegyzem meg, csak így zárójelben – egy vidéki operaéletnek, hogy az igazi tagozat legyen, hogy ott működjön az élet, évek kellenek, mire oda följutunk. Az nem úgy van, hogy hétfőn leszerződtetjük, kedden éneklünk. Ez egy bonyolult munka, de ez most ebből a szempontból nem is lényeges. Engedje meg nekünk, hogy azt a felelősséget magunkra vállaljuk, hogyha ő pántlikázott pénzről beszél, mi feltételezhessük, hogy az közpénz. A nemzeti színházak az elmúlt sok évben, számtalan önkormányzati, állami és számvevőszéki vizsgálat bizonyították, hogy felelősen gazdálkodtak a közpénzzel. Ne hozzon minket olyan helyzetbe, hogy egyszer csak azt mondja, hogy itt van X pénz, és azt mondjuk, hogy akkor találjuk ki, ezt hogy tudjuk felelősségteljesen elkölteni. Mert a közpénz a legfontosabb dolog az országban, azzal nem lehet hülyéskedni. Csak akkor tudok felelősségteljesen bánni vele, ha van alkalmam felkészülni, hogy hogy kell vele bánnom. Ilyen egyszerű az egész. Köszönöm.
Seres Gerda: Köszönöm szépen. Köszönöm önöknek a figyelmet, nektek a beszélgetést. Reméljük, hogy ez egy diskurzus kezdete. Juronics Tamás felvetette a következő témát, a Fugában a tánctagozatokkal folytatódik a beszélgetéssorozat.