Miért ír egy színész könyvet? Miről ír, és hogyan választja ki a műfajt? Másképp olvassa a kolléga könyvét (pláne akkor, ha ő is felbukkan benne szereplőként)? Mit adható ki a kollégákról? Hogyan vesz rá a kiadó egy színészt, hogy írjon könyvet, és miért mond igent, hogy könyvet írjon? Hogyan, miért írnak színészről könyvet? Bárki lehet könyvtéma? Vannak-e tabuk, mit adhat ki a beszélgetőtárs író az alanyról.
Seres Gerda: Szeretettel köszöntök mindenki a Jó kérdés beszélgetéssorozat harmadik évadának második beszélgetésén, ami a színészkönyvekről szól. Vendégeim Békés Itala színművész, Gálvölgyi János színművész és Bérczes László rendező. Beszélgetünk a könyveikről, azokról, amiket ők írtak, és azokról, amiket róluk írtak.
Gálvölgyi János Jókedvet adj! című könyvének első mondata az, hogy „Az emlékezet sokszor megcsalja az embert.” Békés Itala azt írja a könyvében, hogy nagyjából hároméves korától mindenre emlékszik. Bérczes László Törőcsik Marival készült beszélgetőkönyvében pedig van egy pont, amikor elkezdenek gondolkodni, hogy valami nem történhetett az internet tanúsága szerint úgy, ahogy arra Mari emlékszik. Mi a fontos az ilyen könyveknél: a hitelesség, a pontosság vagy a vállaltan szubjektív emlékezek?
Békés Itala: Gondolkodom.
Bérczes László: Amikor megjelent a Cseh Tamással megjelent beszélgetőkönyvem – beszélgetőkönyvnek nevezem azokat a könyveket, amiket én a társammal vagy társaimmal írtam; és még Törőcsik Marit is muszáj volt rávennem arra, hogy szóról szóra végigolvassa, és mondja meg, mit húzzunk ki belőle, noha bele nem írt, mint Cseh Tamás –, a könyvbemutatón, a már nem létező Bárka Színházban, sok barát, érintett, érdeklődő is megjelent. A frissen megjelent könyvvel korábban senki nem találkozhatott, de már a beszélgetés közben az egyik érintett, Másik János rögtön kiszúrta a rá vonatkozó dolgot, és jelezte, hogy az nem úgy történt. Ez a „nem úgy volt” azóta is végigkísér engem – a Kovács Lajosról szóló könyvemben is –, de nekem nem szándékom a dokumentáció. A szándékom egy ember felmutatása a maga hibáival és gazdagságával, semmi más.
Arra ezek nem alkalmasak, hogy egy színháztörténész, egy kutató az én könyveimből rekonstruálja, hogyan történt valami. Arra viszont, hogy kiderüljön, ki ez az ember, remélem, alkalmasak. Engem őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, hogy Törőcsik Mari 1962-ben vagy 63-ban játszotta el azt a bizonyos szerepet. Persze, biztosan fontos, de a könyvünk szempontjából ez teljesen mellékes. Nem tudok jobbat, okosabbat, mint visszaismételni: ki az az ember? Ha őt a maga titkaival föl tudjuk mutatni, én elégedett vagyok.
Gálvölgyi János: Elhoztam ezt a könyvet. Rólam írta 1990-ben Rátonyi Róbert, 78 forint volt az ára. Nem én akartam, hogy írjon, de miután húsz évig együtt öltöztünk, az egyik nap azzal állt elő, hogy ír rólam egy könyvet – ami, gondoljanak bele, egy 40 éves fiatal színésznek nagyon nagy megtiszteltetés volt. Robi becsülettel leült, de – visszatérve a hitelességre meg a történelmi dolgokra – nem hiszem, hogy ő velem együtt azon hosszasan elgondolkodott volna, hogy valamikor kutatni fognak utánam a Színháztudományi Intézetben. Amikor a nagy megtiszteltetés után elolvastam a kéziratot, arra törekedtem, hogy az adatok, dátumok nagyjából stimmeljenek. Ez egy színészkönyvnél fontos, mert lehet, hogy később forrásként használják. És nem magamról, hanem Törőcsik Mariról beszélek.
A Rátonyi által írt könyvben vannak rólam szóló vidám történetek. Ezeket a kéziratban elolvastam és elámultam. Gyerekkorom óta gyűjtöm a színészkönyveket, érdekel is a szakmám, és ráismertem, hogy az egyik Csortos Gyulával történt, a másik pedig valaki mással. Fölhívtam Robit, és elmondtam neki, hogy nagyon megható, de ezek nem velem történtek. Annyit mondott, hogy mostantól kezdve velem történtek. Ennyit a hitelességről. De a tényszerű dolgok hibái – mikor volt a bemutató, ki mit játszott – dühítenek. Ha én elolvasom Bérczes László könyvét, és tudom, hogy az nem úgy volt, azért dühös tudok lenni. Ezt csak példaként mondom, nem rád vonatkoztatva, de ennyi hitelességnek benne kell lenni egy színészkönyvben.
Seres Gerda: Itala gyűjti is a naplójegyzeteket, kritikákat.
Békés Itala: Ebben igaza van Jánosnak, én is mérges lennék, ha valami, amit én fontosnak tartok, nem úgy szerepelne.
Gálvölgyi János: Vagy hogy nézzenek utána bizonyos dolgoknak. Gerdával beszélgettünk arról, hogy megjelent a múltkor egy kritika az ÉS-ben, és a hozzá nem értő hölgy, aki oda kritikát szokott írni, azt írta le, hogy Voith Ágnes. Aki ezt a szakmát ismeri, tudja, hogy Voith Ágit soha nem hívták így. Csak olyan valaki írhat le ilyen baromságot, akinek fogalma nincs. A kritikus.
Békés Itala: Hát igen, szoktak nagyon érdekes dolgokat írni. Én egyszer azt nyilatkoztam, hogy egypártrendszert szeretnék, mindenki lépjen be saját magába. Ebből csak annyit írtak le, hogy Békés Itala egypártrendszert szeretne.
Gálvölgyi János: Nincs ezzel semmi baj. Nekem a főiskolán Gáti József volt a tanárom, aki azt mondta, hogy egy színész fejének úgy kell kinézni, mint egy papnak. Nem lehet szőr rajta, nem lehet szakáll. Vannak kollégák, akik így élnek le egy egész életet. Ebből egy újságban az lett a főcím, hogy Gálvölgyi azt mondta, egy újságíró feje olyan legyen, mint a bab. A hülyeséggel az ember nem tud mit kezdeni.
Seres Gerda: Itala, arról meséljen, hogyan szedte össze az anyagot. 1993-ban egy hatalmas emlékezést írt, ahhoz nyilván kellett forrás. Hogyan kellett összebogarászni ahhoz a könyvhöz az anyagot, ami egészen hároméves kortól indul?
Békés Itala: Nem egyfolytában, de körülbelül húsz évig dolgoztam rajta, amíg megjelent a Hogyan lettem senki. Megáldott a Jóisten azzal, hogy hároméves koromtól kezdve tényleg mindenre visszaemlékszem. A dalokra és a ruhákra főleg, azokból jönnek elő az emlékek. Ez nem volt nehéz. Megírni volt nehéz. Rengeteget javítgattam. Az interjút is azért nem szeretem, mert hiába teszik oda a mobiltelefont, amikor az ember visszahallgatja magát, úgy érzi, össze-vissza locsog. Az írás egész más, van, amit tízszer, hússzor javítok. Babits Mihály azt mondta, mindenre meg kell keresni azt az egyetlen szót, ami semmi mással nem helyettesíthető.
Seres Gerda: Miért maga akarta megírni? Gálvölgyi János nem maga írta, még az egyes szám első személyű könyvében is van segítője Ónodi György személyében.
Békés Itala: Nekem nem volt. Én egyedül írtam.
Seres Gerda: Fontos volt, hogy a saját stílusát tükrözze a könyv?
Békés Itala: Fontos. Az megint más, ha valaki ír rólam egy könyvet, vagy az, hogy együtt írjuk. Nekem így alakult. Én nem akartam könyvet írni, de sok előadóestet csináltam. Volt egy nagyon jó ötletem az életemről. Örkény Istvánt kértem meg, hogy ebből a húszoldalas irományból szerkesszen nekem egy estet, és azért kértem meg őt, hogy az anyag jó legyen. Ő ezt elolvasta, és azt mondta, hogy olyan egyéni stílusban van, hogy ehhez nem akar hozzányúlni. Én erre azt mondtam neki, hogy nem tudok írni, és megkérdeztem, hogy kell. Azt válaszolta, vegyek egy ceruzát. Akkor vettem egy ceruzát, és elkezdtem írni.
Bérczes László: Hadd javítsak egy picit. A legelső kérdés hármónknak szólt. Egy beszélgetést elkezdeni tudom, hogy nehéz. Akkor úgy gondoltam, hogy bátorkodok, beszélek, és azzal valahogy elkezdődik. De ha gondolkodtam volna, mint Itala, nem olyan példát mondok, hogy hányban játszotta [Törőcsik Mari] ezt vagy azt, mert mindennek nagyon pontosan utánanéztem. Valójában nem ezt szokták számonkérni.
Hanem valami olyasmit, mint amikor hazamegyünk, és azt kérdezik tőlünk: „Na, mi volt?”. Valószínűleg nagyon különböző lenne, ha mi négyen beszámolnánk arról, hogy itt mi történt. Inkább ezt szokták számonkérni egy-egy esemény résztvevői, akik Törőcsik Marival, Cseh Tamással vagy Kovács Lajossal, Szarvas Jóskával együtt vettek azon részt. Tehát nem azt kérik számon, hogy áprilisban vagy májusban volt-e, hanem azt, ami éppen történt. Ha bennünket kérdeznének, mi is elmondanánk, hogy itt ültünk és nem máshol, de máshogy emlékeznénk, más lenne a fontos. Ezt százszor aláhúznám.
Csak úgy, mellékesen megemlítettél két szót, amik egymással szemben állnak. Amikor Nánay Pistával tanítottunk a Hajónapló Műhelyben – és oda járt az is, aki éppen Voith Ágnest írt, de ezt vagy nem tanultuk, vagy hiányzott akkor –, visszatérő témám volt a beszélgetés, az interjú, a mélybeszélgetés. Azt tanítottam, hogy leírni és megírni fényévekre vannak egymástól. A megírás a feladat, ami nemcsak annyit jelent, hogy szó szerint le van írva az, amit valaki mondott, mert ahhoz ő hozzátett még egy csomó gesztust, mosolyt, elhallgatást, köhintést, csendet. Ezeket nem tudjuk odaírni, de ki tudjuk fejezni, ha átformáljuk a leírtakat. Nem vagyunk Örkény István, de a feladat mégis az, hogy próbálkozzunk.
Seres Gerda: Gálvölgyi János írt könyveket, azokban tárcák vannak. Önmagáról nem. Miért?
Gálvölgyi János: Egyrészt nem tartottam soha fontosnak, hogy rólam könyvet írjanak, de abban sem voltam biztos, hogy megjelenjen az a három tárcakötet. Fölkértek, hogy a Vasárnapi Hírekbe írjak kéthetente, majd megkeresett egy kiadó, hogy ezeket a szövegeket kiadnák. Mindhárom kötetnél – Szeretem a focit, Második félidő, Harmadik félidő – megkértem egy-egy embert – az első kötetnél Bächer Ivánt, a másodiknál Medgyesi Gusztávot, a harmadiknál Váncsa Istvánt –, hogy olvassák el, mert ha ők azt mondják, vállalható, akkor kiadhatjuk. Az írói munkásságom része, mondanám, de ez nagyon nagyképű lenne. Ez más, inkább naplójegyzet arról, ami körülvett engem akkor, 2002-től 2008-ig, és amit írhatnék még ma is, de a fenét nem érdekelné. Főleg engem nem érdekelne. Ami pedig körülvesz manapság, azt nem lehetne egy-két szóval leírni, mert az olyan csúnya, hogy nem jelentetnék meg.
A színészkönyvekről mondanék még egy furcsa dolgot. Én gyűjtöttem ezeket, mert érdekelt a szakmám. Milyen érdekes, hogy 1943-44-ben, amikor olyan szép világot éltünk – és amire kezdünk megint hajazni, már a teleinket próbáljuk visszaállítani arra az időszakra –, megjelentek színészkönyvek. Színészeket parancsoltak le a színpadról a származásuk miatt, és Salamon Béla, Keleti László, Gellért Lajos házaltak a könyveikkel. Arra gondoltam, hogy ha eljön az idő, én is járok majd házról házra, én is tudok majd adni belőle. Remélem, hogy nem; mindenesetre a színészkönyveknek volt egy ilyen vetülete is.
Seres Gerda: Maradjunk a presztízsnél. Mitől élvezet egy színészkönyv? Mtől talál jónak egy színészkönyvet mint olvasó?
Gálvölgyi János: Engem abszolút nem érdekelt, hogy az Salamon Béla bácsi, akit láttam a moziban, vagy Keleti László, aki tanított engem a főiskolán, az életéről írt könyvet. De mivel színész akartam lenni, tudnom kellett, ki volt, mit írt, hogyan élte meg azokat az időket, amiket megélt. Ezért gyűjtöttem. Akkoriban egy vagyont hagytam ott az antikváriumokban. Azt se tudták Zoli bohócról, hogy élt, amíg el nem vitték Auschwitzba. Ezek nagyon fontosak.
Azt látom ma, hogy a főiskolán nem tanítják, kik éltek köztünk. A mai fiatalok nem tudják, vagy nem érdekli őket. Három-négy hónappal ezelőtt egy kurzust tartottam, és azt kértem, hogy a nyavalyás telefonukba írják be, hogy Feleki Kamill, Zentai Anna, Németh Marika, mert nem tudták, ki volt annak a legendás színháznak a művésze, ahol esténként ő ugrabugrál a színpadon. Én ezt fölháborítónak tartom.
Seres Gerda: Itala, amikor írta a könyvet, gondolkodott azon, hogy mennyire kell személyesnek lennie? Mert az ember ebbe beleírja minden saját fájdalmát és másokét is. Meddig lehet ebben elmenni, kiadni azt, hogy milyen volt az első házasságom, milyen volt az apám otthon, akit egyébként másképp ismert a világ? Hol van ebben a határ?
Békés Itala: Nagyon nehéz megmondani. Gondolkodom.
Seres Gerda: Van egy kötete, ami a színésztársakról szól. Ott Kiss Manyinál azt írja, hogy mivel barátok voltak – van is tőle egy dedikált fényképe azzal, hogy „Kedves barátnőmnek” –, bizonyos dolgokat megosztott önnel, de ezeket nem meséli el. Nyilván van egy határ, ahol kontrollálni kell, mi az, ami a nagyközönség számára kiadható.
Békés Itala: Ő nagyon bizalmas barátnőm volt és nagyon zárkózott. Amiket nekem elmesélt mint bizalmas barátnőjének, azokat elviszem magammal a sírba, nem fogom kiadni, leírni senkinek. Az Égi játszótársak színészanekdotákat tartalmaz, és azokról a színészekről szól, akikkel Bajor Gizitől kezdve napjainkig együtt játszottam. Sok mindent megírtam, és sok mindent nem. Hévízen volt egy butikos, akinek ajándékba adtam egy könyvet – mert ott szoktam venni a ridikülöket, és szépet ad nekem –, és forszíroztam őt, hogy mondja meg, hogy tetszett neki. Én már csak olyan vagyok von Haus aus, hogy arra vagyok kíváncsi, mi a rossz, hogy őszintén mondja meg, mi az, ami nem tetszett neki. Tetszett neki, végül kibökte, hogy „csak…”. Na, erre voltam kíváncsi! „…tetszik tudni, nem elég zaftos.” Pontosan tudom, hogy az tetszett volna neki a legjobban, ami kimaradt a könyvből. De hát azokat nem írom le. Nem tudom, ismered-e Gosztonyi János könyvét.
Gálvölgyi János: Sajnos igen. Feljegyzések az egérlyukból. Ez a színészkönyveknek egy másik fajtája.
Békés Itala: Ő maga is leírja, hogy rosszindulatú. Hát azt tartsa meg magának!
Gálvölgyi János: És kit érdekelt ő? Senkit, életében se nagyon, de ez egy másik történet.
Békés Itala: Azt nem lehet mondani, hogy rossz a stílusa, de annyira rosszindulatú.
Gálvölgyi János: Sikertelen, szomorú élete volt. Nem tudom, Gábor Miklós naplóit olvastátok-e. A 20. század egyik legnagyobb színésze volt. Főleg az utolsó két naplójáról nem értettem, miért engedi megjelenni Vass Éva. Azzal egy emberi-színészi életművet összemaszatolt, összekent, ami nem tartozott volna a közönségre. Még a „szakmára” sem. Összerombolta saját magát.
Seres Gerda: Ez egy fontos kérdés, noha a személyesség is fontos.
Gálvölgyi János: Szerintem nem gondolt arra ötvenvalahányban – amikor párttitkár volt, meg nézegette Ferrari Violetta fenekét, és azt mondta, hogy „de meg kéne már izélni” –, hogy ezt ki fogják adni ötven év múlva. Tényleg nem tudom, miért kellett ezt kiadni, vagy így kiadni.
Bérczes László: Pár hónappal ezelőtt beszélgettem Cserhalmi Gyurival, aki épp a már emlegetett Cseh Tamás-könyvet fogta a kezében. „Erre büszke vagy, ugye?” – kérdezte. Mondom, igen. „Ja, nem rossz. De ilyet nem érdemes csinálni, mert ez nem elég őszinte. Ezek egy részét ismerem – mondta Gyuri –, és ezek nem pont így voltak.” Ezzel nem arra utalt, hogy más máshogy emlékszik, hanem hogy „kerülgetitek, de nem mondjátok ki ezt vagy azt”. Erre nem tudtam mit mondani, mert ha ő így gondolja, akkor így is van.
Tény, hogy amikor Tamás nézte és javítgatta a kéziratot – ő nagyon jól tudott írni –, fölülírt engem. Ettől egyfelől jobb lett a mondat, másfelől valóban kivettünk belőle, mert Tamás azt mondta, nem akar senkit bántani. Ez a kérdezőn is múlik. Beszélgettünk sok mindenről, politikáról is, de nem akartam Cseh Tamást lehúzni a sárba, vagy – mert nekem a politika sokkal inkább a felszínt jelenti – nem akartam felszínesre fogalmazni, és ezeket a mondatokat inkább én szedtem ki. Nem akartam orbánozni, gyurcsányozni, azt belekeverni sokkal fontosabb dolgok, a gyerekkora, a szülei, a mozi közé. De tény, hogy hiányoznak belőle, és ilyen értelemben Cserhalminak igaza van. Nem elég őszinte. Hozzátartozik-e, hogy x-nek vagy y-nak milyen feneke volt? És ha ezt megírom a naplómban, miért nem adom ki? Ez szerintem a szerző egyensúlyérzéken, érzékenységén, finomságán múlik.
Békés Itala: Ha nem vagy irigy, rosszindulatú, féltékeny, ha nem ez vezet, hanem az őszinte beszéd, ha szereted az embereket és a kollégákat, sok mindent meg lehet írni, ami nem bántó. Lehet, hogy az illető nem örül neki, de egész más valakiről írni. Én is írtam olyat Márkus Laciról – akinek elég fura természete volt –, ami nem előnyös tulajdonság, de avval együtt nagyon tiszteltem, becsültem. Engem soha nem irigység, féltékenység vagy sértettség vezetett. Ez nagyon fontos, és ezért nem is említjük azt a kollégát, akit János említ.
Seres Gerda: Márkus László önnek is fontos kapcsolódási pont. Levelet írt hozzá, minden estjébe és könyvébe beemeli mint példaképet.
Gálvölgyi János: Igen. Nem tudom, ki írt Márkus Lászlóról könyvet, még az életében. Más, ha akkor írnak az emberről, amikor még kihúzhatja belőle ezt vagy azt. Részt vettem Körmendi János-könyv szerkesztésében. Körmendi nagyon jól írt, de napokig könyörögtem, hogy húzzon belőle: „János, ezt nem kell, téged megölnek.” Saját lelkiismereti kérdés, hogy ki mit hagy benne. Az fura kérdés, hogyan kezeli az ember, ha írnak róla, és szánt szándékkal úgy, mint ez a Gosztonyi nevű, aki a szakmában is egy tripla nulla volt.
Seres Gerda: Nem csábítja ez az embert arra, hogy jobb színben tűnjön fel? Rátonyi Róbert a könyvben eleinte kedvesebben, majd egyre karcosabban kezd kekeckedni, próbálgatva, meddig mehet el önnél. De lehet, hogy ezt csak én éreztem így kívülről.
Gálvölgyi János: Bár én éreztem volna! Most nem arról volt szó, hogy én mennyire istentelenül csodálatos ember voltam, hanem arról, hogy egy negyvenéves pali meg volt hatva attól, hogy Rátonyi ír róla könyvet. Rátonyiban benne volt azért a bulvár, az, hogy jókat ír, és lehetőleg minden fejezet végén legyen egy poén. De az egy másfajta könyv, mint amiről mi beszélgetünk, például egy Gábor Miklós-könyv, ami egészen más szintet jelent.
Seres Gerda: Felmerült, hogy valakiről még az életében megjelenik egy könyv, és azt javítgatja. Különös könyv a Cseh Tamás-könyv. Úgy kezdődik, hogy elmondja: kiderült, hogy rákos vagyok, és kezdem a kemoterápiát. Ez egy speciális élethelyzet, és emiatt az ebben születő könyv is speciális lesz.
Gálvölgyi János: Egyáltalán: hogyan születik egy ilyen könyv, és hogyan lehet a helyzetet feldolgozni?
Bérczes László: Már évek óta motoszkált bennem, hogy kellene Tamással csinálni egy beszélgetőkönyvet. Amikor kiderült róla a betegség, egyértelművé vált, hogy megkérdezem tőle, noha fölkészültem arra, hogy azt mondja, most aztán hagyjál békén. Ezzel szemben azt mondta, jó.
Amikor elkezdek egy beszélgetőkönyvet, sosem tudom előre, hogy dialógus formájában fog-e megszületni, mint Tamásnál, vagy monológként, mint Kovács Lajos esetében. De nem is ezt szeretném hangsúlyozni, hanem azt, hogy ebben a helyzetben jelen és a múlt között folyamatosan liftezünk, cikázunk erre-arra, és mindig ott kell legyen, hogy mi van ma. Nem a betegséget akartam túlhangsúlyozni, de mégis azzal indul a könyv, hogy beteg vagyok, és nem tudom, mi lesz – ha egy vékony szállal is, de ezt végig kellett vinni. Még egyszer hangsúlyozom: ez neki is köszönhető. Ha az elején kimondjuk, hogy rákos vagyok, és nem tudom, mi lesz, a továbbiakban lehetetlen egyetlen mondattal elintézni, hiszen minden fogalmazása mögött ott van, hogy fekszik egy ágyban, és úgy beszélget velem. Közben végig az járt bennem, ezt vajon hogy kell megírni.
Ha engem kérdeznek, én biztosan azt mondtam volna, hogy ne csináljuk. Nem tudom, én mit csináltam volna, de ő se tudta. Csak annyit tudott, hogy neki Cseh Tamásként méltósággal végig kell – az nem jó szó, hogy viselkedni, inkább végig kell vinni. Bizakodott. Engem végig az izgatott, mi van most. A jelent nem hagyhattam ki, miközben a könyvet mégis azért csináltuk, hogy kiderüljön, hogyan lett indián, vagy hogyan találta ki a háromakkordos, utánozhatatlan dalait.
Seres Gerda: Ilyenkor a közelség segít vagy inkább nehezít? A Kovács Lajos-könyvben is szó van arról, hogy 18 éve ismerik egymást. Ilyenkor lehet, hogy a közelség is nehézséget jelent.
Bérczes László: Én nem így élem meg. Sok felkérést kaptam, hogy készítsek olyannal könyvet, akit messziről tisztelek, becsülök. Elsőre vonzó volt a dolog: itt egy híres rendező vagy színész, a szakma majd értékeli, sokan megveszik – de mi közöm hozzá? Beszélgetőkönyveket csinálok, mindig másról, de az nagy igazság, hogy én magam érdeklem magam.
Gálvölgyi János: Ez így őszinte!
Bérczes László: Ez az igazság. De van pozitív tulajdonságom is. Az egyik az, amit még tanárként érzékeltem: a beteges empátia. Nagyon bele tudok költözni a másik mondandójába, és ettől is vagyok sokak által se hús, se hal, színtelen, „mondd már meg, hogy ide vagy oda tartozol” ember. Ha az egyiket hallgatom, ide, közben pedig a másikkal is tudok azonosulni. Ez egyrészt egy csapás, ugyanakkor nagyon jó. Híres emberekkel készítem ezeket a beszélgetéseket, de valójában bárkinek az élete lehet nagyon izgalmas. A kérdés az, hogy képes vagyok-e megszólaltatni.
Mostanában épp olyan könyveket olvasok, amiket olyanokról írtak, akik nem tudták kifejezni magukat – Csalog Zsoltra gondolok, akit egy kicsit már elfelejtettünk –, mivel most van a fejemben egy olyan ember, aki híres, de egyáltalán nem tudja magát kifejezni szavakkal. És nem is dolga feltétlenül. Nagyon izgat az élete, de egyelőre nem merek belefogni, mert itt a leírás és a megírás között nem fényévnyi, hanem megoldhatatlan a távolság. Tamás és Mari is nagyon érzékletesen beszél, de hogy tudom én felmutatni ezt az életet?
Seres Gerda: Itala, meséljen még picit erről az életrajzi történetről, a Hogyan lettem senki-ről. Miként született, miként húzta, miként írta, mennyire volt szempont, hogy belőle önálló est legyen, vagy a könyv volt az elsődleges?
Békés Itala: Egy estet akartam belőle. Örkény mellett Kurtág Györgynek is odaadtam, aki szintén jó barátom. Ő azt mondta, egy kicsit Fülig Jimmy-s stílusa van, és írjam meg. Ha vesz az ember egy ceruzát, bárki le tudja írni… Úgy éreztem, elég érdekes, és minél öregebb vagyok, annál érdekesebb. 1927-től 1990-ig írtam meg mindent, ami velem történt, azt, amiben felnőttem. Úgy éreztem, és a kritikák is visszaigazolták, hogy nagyon őszintén írtam. Nem kellett sokat gondolkodnom, legföljebb azon, hogy az ember ne akarjon senkit se megbántani. Így van, akiről kevesebbet írtam, vagy inkább kihagytam. Ebben a könyvben inkább magamról írtam.
Az is a kérdések között volt, hogy egy kiadó hogy „száll rá” egy színészre. Rám sehogy. A cím nagyon jónak bizonyult, az adta el a könyvet. Még nem is volt kész, amikor egy interjút csinált velem róla Koltai Tamás, aki később lektorálta is. Ebben lenyilatkoztam a címet, és azonnal jelentkezett több kiadó. A címet viszont sokan félreértették. Volt, aki megkérdezte, „művésznő, hogy mondhatja, hogy maga senki?”. Ez nagyon meglepett. Tarján Tamás készített velem egy riportot a tévében, és ő tette fel a kérdést, hogy honnan vettem ezt a taoista címet. Nem is tudtam, mi az, úgyhogy utánanéztem. Gondoltam, akkor nagyon sokan taoisták, akiket említek: Jászai Mari mondta, hogy „senki voltam, azért tudtam mindenki lenni”, vagy ott van Micimackó. Csak évek múlva olvastam Szentkuthyt és Hamvas Bélát. Igazából akkor jöttem rá, mit jelent a cím, és nagyon meg voltam magammal elégedve, hogy mennyire ráéreztem.
A senkit elérni szinte lehetetlen, az a legnagyobb dolog a világon. A második kötetben ezért bocsánatot kértem az Úristentől, hogy megelőlegeztem a bizalmat. Ő azt mondja: „Jöjjön ide valaki! Tudja valaki? Mondja valaki? Ki a valaki? Senkinek a véleménye nem érdekel, senkit nem akarok hallani. Senkinek ne mondd el!” Akkor ki a valaki? Ki a senki? A lelkiismerettől kezdve a világ teremtéséig ennek egészen nagy irodalma van, és én erre ráéreztem.
Seres Gerda: Gálvölgyi János kapcsán eddig a Rátonyi-kötetet emlegettük, de azóta lett több is. A 2010-es Jó kedvet adj, ami egy egyes szám első személyű elbeszélés, és van egy Bóta-könyv.
Gálvölgyi János: Megkeresett egy kiadó vezetője valamikor a rendszerváltás után, akinek tetszett a Rátonyi-könyv, mert szerette a színészkönyveket. Az volt az ötletük, hogy üljek le valakivel, aki kritikus, mert nekem általában a kritikával konfliktusom van. Bóta Gábor sok mindenre rákérdezett. Nem volt olyan kedves és elnéző, mint Rátonyi, tehát az egy egészen más típusú, érdekesebb beszélgetés lett. Őszintébb, ha szabad így mondanom, és közben én is érettebb lettem. Ezt a két kötetet adták ki egyben.
A Jókedvet adj más típusú könyv. Akkor azzal keresett meg a kiadó, hogy a televíziós munkásságom érdekli. Darvas Iván jegyezte meg, hogy van a tévés Gálvölgyi, akiről azt se tudják, hogy színházban szerepel. Két-három éve kérdezte meg tőlem egy újságírónő, hogy annyira népszerű vagyok, és nem gondoltam-e arra, hogy színházban lépjek fel. Azt válaszoltam neki, hogy incselkedem a gondolattal.
Seres Gerda: Már a negyvenévesen megjelent könyvben is téma, hogy lesz a parodistából színész, és a színész hogyan válik tévéssé.
Gálvölgyi János: Igen… De miután az embernek egy élete van, csak egyet tud hazudni.
Seres Gerda: Amikor az ember visszanézi ezeket, másképp éli meg?
Gálvölgyi János: Persze, persze. És aztán tavaly volt még egy meglepetés könyv, amit nem mondok meg, hogy hanyadik születésnapomra készült, de nagyon-nagyon jólesett.
Seres Gerda: Abban mások beszéltek önről. Akadt benne meglepetés?
Gálvölgyi János: Kiderült belőle, amit én mindig tudtam magamról, hogy én egy rendkívül kedves, udvarias, jószavú, baromi tehetséges, zseniális… Nem, nem. Jobban örültem volna, ha van benne legalább öt ellenpont, akik ki nem állhatnak mint tehetségtelen, szörnyszülött borzadályt, mert annyira sokan utálnak. Néha az ember megkapja névtelen levelekben vagy kritikákban, de ez nincs benne.
Seres Gerda: De van egy meg nem született színészkönyv is. Azt hiszem, már Rátonyinak is mesélt arról, hogy valaki felhívta, beszélgettek, és lett belőle szalag, de nem lett belőle könyv. Tulajdonképp már 37-38 éves korában volt ilyen felkérés.
Gálvölgyi János: Nekem? Akkor hazudtam. Vagy ő hazudott. Megmondom őszintén, nem olvastam magamat. Van, hogy ülünk a színházban Benedek Miklóssal, beszélgetünk, bemondunk neveket, és mint egy kémfilmben, úgy néznek ránk. Latinovits – fogalmuk nincs, hogy kiről van szó. Döbbenetes. Ruttkai Éva – fogalmuk sincs. És akkor nem beszélek Szénási Ernőről, Gyenge Árpádról. Gondolkodtam a nyáron, hogy kellene írni nekem egy könyvet ezekről a csodákról. Nem hiszem, hogy van kis színész vagy nagy színész. Azt hittem, mindenki tudja, ki volt Latinovits. De kiderült, hogy nem. Aztán arra gondoltam, kit érdekelne ez. Várat már nem akarok venni belőle, autót se akarok már cserélni, tehát nem az anyagi haszon hajtana. Mi ezekkel a könyvekkel maradunk fönn meg a nézők emlékezetében, már ameddig emlékeznek. De a könyv talán tovább megmarad. Ha azt mondják kétszáz év múlva, Hogyan lettem senki. Kicsoda? Békés Itala, volt egyszer egy ilyen csodálatos színésznő, teszik hozzá. Vagy Körmendi, Jászai Mari… Mi csak így maradunk fönn.
Seres Gerda: Csak olyanokról írna, akikhez személyes emlékek is fűzik?
Gálvölgyi János: Azt mondom, Hollár Béla. Tudják, kiről beszélek? Ugye, nem? A Thália Színház egy jeles epizodistája volt. Vagy Fellegi István, Gellért Lajos, Szakács Sándor, Barsi Béla, aki egy csoda színész volt – azt se tudják, kik. Szeretném, ha megmaradna a nevük, de attól tartok, erre nem találnék kiadót. Fekete Pákóra vagy Gáspár Győzikére hamarabb találunk, higgye el.
Seres Gerda: Tulajdonképp fel is tette a következő kérdést: kiről érdemes könyvet írni?
Gálvölgyi János: Akinek a rajongói tudnak olvasni. Amikor Zámbó Jimmy sajnálatos körülmények között eltávozott az élők sorából, volt kiadó, ami már másnap megjelentette az életrajzát. De az ott maradt a kiadóban, mert azoknak, akik szerették őt – és nem akarok megbántani senkit –, nem az olvasás volt a hobbijuk. Arról érdemes, akiről el lehet adni. De Laci, te ezt jobban benne vagy ebben.
Seres Gerda: Nem gondoltam volna, hogy Kovács Lajost el lehet adni, de egy nagyon izgalmas könyv született. Mennyire szempont az eladhatóság? Vagy a szerző luxusa, hogy azt írjon, amit szeretne, ha a kiadó bevállalja?
Gálvölgyi János: A kiadó luxusa.
Bérczes László: A kiadó szempontja számít. Emlegettük Cseh Tamást és Törőcsik Marit, őket biztosan el lehet adni. Ha azt mondom hősileg, hogy ez engem nem érdekel, akkor igaznak érzem, de a tények nem ezt mutatják, hiszen mégiscsak rájuk hivatkozom. A Tények és tanúk sorozatban jelent meg egy másfajta könyv, Szarvas Jóskával. Ott ő szólt, hogy szeretne írni, és megkért, hogy segítsek. Ő tud írni és mégsem: olyan elementárisan eredeti módon fejezi ki magát, hogy abból elvenni tőle tilos, ahhoz kell igazodni, de azok a mondatok mégiscsak bukdácsolnak. A Tények és tanúk sorozatban ezt nem sikerült eladni. Engem ez nem zavar, a kiadót valószínűleg zavarja.
Ugyanebben a sorozatban megjelent Máté Gábor Színházi naplója. Azon is el lehet gondolkodni, abban ő betart-e minden határt. Szerintem azért lehet átlépni a határokat az őszinteségben, mert olyan szigorú magához, hogy megengedheti másokkal szemben is. Látszik, hogy egy alkotófolyamatban hogyan marja magát, hogyan elégedetlenkedik folyamatosan. Ezt csak azért említem meg, mert itt ülünk a Katonában, és mert ebben a sorozatban jelent meg. El tudom képzelni, hogy azt jobban veszik.
Seres Gerda: A Szarvas József-könyvből lett egy színházi est is. Mesélte a próbafolyamat során, hogy volt némi konfliktus azzal kapcsolatban, hogy ez egy színházi előadás, nem pedig az élete, ezért bizonyos dolgokat módosítani kellett.
Bérczes László: Pustol a hó az előadás címe, ami Jóska életéről szól. A könyv egy részét, a gyerekkorát dolgozza fel. Jóska valójában egy ünnepi könyvet akart kiadni, ami engem egyáltalán nem érdekelt. És nem azért, mert nem tisztelem, hogy tízéves a Tündérkert, az ő gyümölcskertmozgalma. De mivel átküldött néhány írást a hortobágyi gyerekkoráról, és azok nagyon szépek voltak, abba az irányba lökdöstem őt. Majd én magam írtam és rendeztem meg a színházi változatot.
Egy furcsa dolgot mondok annak kapcsán, mit szabad és mit nem. Jóska az életregényében az apjáról sokat beszél, aki szinte költői módon ocsmányul káromkodott. Ezt a könyvben megengedtük magunknak, de a színházi előadásban Jóska nem akarta, miközben én ebben költészetet éreztem. De nem erőszakolhatom rá, mert az ő élete van a színpadon, és az ő apjáról van szó. Most körülbelül a harmincadik előadásnál járunk, kezd az anyag a sajátjává válni, és jönnek a káromkodások. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenáron pártolom a káromkodós előadásokat, mert egyáltalán nem, csak van helyzet, amikor így lesz hiteles. Nem szólok, nem dicsérem meg érte, mert akkor észreveszi. Mivel már otthonosan jön belőle ez a szöveg, ő maga sem veszi észre. Ez nem válasz a kérdésedre, inkább csak egy fura érdekesség a hitelességgel kapcsolatban. A hitelesség legyőzi Jóska saját félelmét, mert most már egész jó az előadás. Ehhez viszont harmincszor el kellett játszani.
Seres Gerda: Mindegyikőjüknek van önálló estje – ha nem is kötetből. Önnek a Játékszínben.
Gálvölgyi János: Az életemből van, és mindannyiónknak, ha Hemingway írja, akkor is csak egy életünk van. Egy beszélgetős műsorban kérdezték tőlem, hogy hogy is volt, amikor gyerekkoromban leestem a villamosról. Elmeséltem, mire azt mondta, ez így nem jó, mert mindig ugyanúgy mesélem, és a könyvemben is benne van. De hát egy életem van, így történt. Az ember nem tud mást kitalálni magának.
Valóban van egy önálló estem – ez itt nem a reklám helye –, abban végigszaladunk ezen az elmúlt hatszáz éven. Tavaly volt ötven éve, hogy a pályára léptem, és nem tudok más életéről vagy egy sikeresebb hollywoodi színész életéről mesélni. Én ezt tudom csak mondani, Angyalföldtől elkezdve.
Seres Gerda: Itala, meséljen még egy kicsit az előadásáról.
Békés Itala: A Senki után az Égi játszótársakból is készült est, abban a színpadi formában, amit a tartalom megkíván. Ez például vetítéssel. Nagy gyűjtő vagyok, ezért majdnem mindenkivel, akivel játszottam, van fényképem, felvételem. Még kisfilmre vettem fel, arról került át VHS-re és digitális formába. Nagyon érdekes, mert ahogy mondod, valóban sokan nem ismerik már a régieket. Például apósodat.
Gálvölgyi János: Megvan a könyved, olvastam.
Békés Itala: Olvastad? Jól tetted.
Gálvölgyi János: Szeretem a színészkönyveket!
Békés Itala: Ha meghal egy kolléga, másnap már beugrik valaki helyette, nincs idő a fájdalomra. Maximum kikerül a képe az előcsarnokban. Az öltözőben viszont a színészek mindig anekdotáznak, érdekes sztorikat mesélnek. Nekem rettenetesen tetszett, hogy ez az emlékezés sosem sírva történik, hanem mindig nagyokat nevetünk a sztorikon. Eszembe jutott, hogy ezt meg kellene örökíteni. Nem arra gondoltam, hogy mindenkivel riportot csinálok, hanem csak azokról, akikkel együtt játszottam, akikről van élményem, például Bajor Giziről vagy Ferrari Violettáról. A történeteket leírtam, megkerestem hozzá a képet. Olyan színházakban készültek ezek, mint az Úttörő Színház vagy Honvéd Színház – ahol hadititokban játszottunk, azért nem ismered –, amikről önök már nem is hallottak, de ezeknek fantasztikus történetei vannak. Azokat is vetítem. Nem tudják ma már, ki volt Gábor Miklós, Tolnay Klári, de a sztorik, amiket nekem meséltek, annyira érdekesek, hogy a nézők mégis élvezik az előadást.
Az én papám, Békés István író volt, olyan könyveket írt, mint A világ anekdotakincse, A magyar anekdotakincs, Petőfi nyomában, Hazádnak rendületlenül. Egy polihisztor irodalomtörténész volt. Amikor a Hogyan lettem senki-t kiadták, ő már nem élt. A könyvbemutatón megjegyezték, hogy milyen büszke lenne rám, ha most élne. Én pedig mondtam, hogy ha ő élne, nem mertem volna kiadni a kötetet, mert rettenetesen szigorú volt, főleg velem. Le is írtam ebben a könyvben, hogy egyáltalán nem voltam olyan szép meg okos, mint ahogy elmesélted…
Gálvölgyi János: Ezt megbeszéltük, hogy majd hat óra körül bemondja!
Békés Itala: Képzeld el, én mindenből megbuktam! Az egész gyerekkorom elég nehéz volt, mert a papám szigorú volt mindegyikőnkkel, én meg aztán végképp nagyon idegesítettem. Nemcsak őt, hanem mindenkit. Nem tudtam írni, olvasni, számolni. Nem is olvastam 12 éves koromig, csak A domboldali titkos úton-t, bár annak is csak a címét. A párnám alá tettem, mert volt benne egy kép: Kalinga, egy turbános indus. Azon gondolkoztam, mire vár Kalinga. Ezzel eltöltöttem egy egész estét magamban. Ezeket a nehézségeimet, butaságaimat mind leírtam. Nem ismertem sokáig az órát, hogy késik vagy siet, vagy a ma-tegnap-holnap különbségét, és mindenre azt mondtam, hogy egyszer. Amikor kiadták a könyvemet, és a televízióban volt egy beszélgetés ennek kapcsán, felmerült, hogy nem voltam-e diszlexiás. Elmagyarázták, mi az, és rájöttem, nemhogy az voltam, de vagyok! Most se tudok se írni, se olvasni, se számolni. Nem könyvet írni, hanem helyesen írni. Azzal a mai napig nagyon sokat küszködök. Szerelmeim mindig visszaküldték a leveleket pirossal aláhúzva. Akkor rájöttem, hogy szegény szüleim – illetve én voltam szegény! – nem tudták, hogy diszlexiás vagyok.
A harmadik könyvem, az Olvasd a buszon! rövid történetekből áll.
Seres Gerda: Ami egy barátságról, szeretetről szóló vicces, jókedvű adomagyűjtemény.
Békés Itala: Vicces is meg szatirikus és valóságos. Most pedig dolgozom valamin, ami megint egy új műfaj. Tíz műfajban dolgoztam eddig, pedig elsősorban női szabó vagyok, aztán jött a tanítás, a könyvírás… A kilencvenedik születésnapomon volt egy kiállítás, ami összegyűjtötte, mi mindenben dolgoztam.
Ilyet még nem csináltam, de több éve írom, mert nekem is csak egy életem van. A Hogyan lettem senki alapján készül, 1927-től napjainkig tart, majdnem 100 évet ölel fel. A címe: Mondja marha, mért oly bús – Békés Itala zenés-képes naplója. M. Tóth Géza majdnem Oscar-díjas animációsfilm-rendezővel dolgozunk rajta. Amikor ezt a könyvet kitaláltam, azt hittem, hogy hangoskönyv lesz belőle, majd beugrott az animációs film, mert bár benne van az életem, de kiegészítik azok a slágerek, amik abban a korban, helyzetben népszerűek voltak. Ugyanis azt vettem észre, hogy amikor visszaemlékezem, mindig beugrik valami zene, egy sláger. A szövegek tulajdonképp egymást erősítik és viszik előre.
Gálvölgyi János: Ez egy DVD lesz? Hol tudom megnézni?
Békés Itala: Animációs film. Leülsz a tévé elé.
Gálvölgyi János: De nem fogják mindig azt adni! Megvehetem DVD-n?
Békés Itala: Hát hol vagyunk még attól! Tízperces részekről van szó, és ki tudja, hogy megérjük-e.
Seres Gerda: Ez sorozatnak készül?
Békés Itala: Igen. Rengeteg anyagot kellett gyűjteni hozzá, mert a főszereplő egy hirdetőoszlop, ami tele van hirdetésekkel, falfirkákkal. Ha például a debreceni piacról van szó, akkor azt látod. És azért ez a címe, mert a régi hirdetés szövege nagyon megtetszett, háromévesen meg egy hirdetőoszlopot táncoltam körbe, és ott színészkedtem. Nagyon tetszik nekem, hogy milyen érdekesen változtak például a zenék, mi volt a háború előtt, mi volt a háború után, most meg van az Ocho Macho, a Halott Pénz, Curtis. Igen, ebben otthon vagyok.
