Március 27-re egy szenvedélyes színházcsináló vallomásával készültünk.
“Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek a többieknek. El kell mondanom, mert nem tudom magamban tartani őket. Mások történeteit mesélem a többieknek. Vagy a sajátjaimat- magamnak vagy másoknak.
Egy deszkaemelvényen mesélek, társaimmal, más emberi lényekkel együtt, különböző tárgyak és fények között. Ha nem lenne emelvény a puszta földön állva mondanám el őket, tereken, utcákon, az utcasarkon, egy erkélyről, vagy az ablak mögül.
Ha nem lennének társaim, elmondanám fadarabokkal, rongyokkal, kivágott papírral, vasdarabokkal, bármivel, ami csak létezik a világon. És ha az sem volna, hát elmondanám csak úgy, jó hangosan.
Ha nem volna hangom, elmondanám a kezemmel, az ujjaimmal. Ha nem volna kezem, elmondanám a testemmel. Mesélnék némán, mesélnék mozdulatlanul, mesélnék köteleken függve, a vetítővásznon csüngve, vagy a rivaldából.
Bármi módon, de elmondanám, mert számomra az a fontos, hogy meséljek azoknak, akik meghallgatnak. Nem értitek, hogy a többi szinte lényegtelen? Nem értitek, hogy a mesélés eszközei csak tárgyak, ürügyek, hogy elmondhassuk másoknak, ami bennünk van? Mit beszéltek nekem a színházról, moziról vagy bármi másról?
Egyetlen szál kötélen, egy téren, húsz méterrel a föld fölött egy széken csücsülve- ez is módja lehet annak, hogy elmondjuk mire képes az ember, egyedül, ott fenn, a maga székével. Elmondani, hogy ott van, hogy egyensúlyban van, hogy bármelyik pillanatban leeshet, de nem esik le, hogy fél, de nem mutatja, és még ezernyi más dolgot.
Hát nem értitek? Akkor valóban soha semmit nem értettetek meg. De engem az sem érdekel, hogy megértitek-e amit mondok. Nekem elég, ha meghallgattok.”
(Giorgio Strehler: Az emberi színházért)