Skandinávia
(Koppenhága-Helsingör-Malmö-Göteborg)
Egy részlettel a Hamletből, ami sokszor eszünkbe jutott az utazás alatt. Így kezdődik a darab, első felvonás, első szín:
Helsingőr. Emelt tér a kastély előtt. Francisco őrt áll. Bernardo jő szembe
BERNARDO
Ki az?
FRANCISCO
Nem úgy; te állj s felelj: ki vagy?
BERNARDO
Sokáig éljen a király!
FRANCISCO
Bernardo?
BERNARDO
Az vagyok.
FRANCISCO
Órádra pontosan jössz.
BERNARDO
Most veré
Az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.
FRANCISCO
Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van,
S nem jól vagyok.
BERNARDO
Nyugodtan őrködél?
FRANCISCO
Egér se moccant.
BERNARDO
No, jó éjszakát.
Ez az a kastély, ahol a darab játszódik, Dánia egy szigetén a sok közül. Annak is a sarkán, szemben Svédország partjai látszanak, nagyon közel, a tengerszoros túloldalán. Úgy éreztük, mintha a világ összes szele itt fordulna meg, ekörül a kastély körül. Ezért az idézet, amivel kezdtem, az állandó szél az egész utunkon elkísért és az idő is inkább az itthoni tavaszhoz hasonlított. Beleborzongok, ha elképzelem milyen lehetett őrt állni éjfélkor egy hidegebb évszakban, mikor a hangos tenger- és szélzúgástól, az ember a saját gondolatait sem hallaná, nem hogy a másik őrt. „Csípős a szél, szinte harap.” – mondja egy másik fordítás. Nos, ez megmutatta, mennyire fokozott állapotban kell elkezdődnie egy Hamlet előadásnak.
A képen egy koponyát tartok a kezemben, hiszen a kastélyban és környékén természetesen minden a Hamletről szól, rendszeresen tartanak különböző Shakespeare előadásokat is. A szállásunk ugyan Koppenhágában volt, mégis igyekeztünk minden autóval elérhető helyet megnézni a környéken. A Helsingörbe vezető úton végig a tenger mellett haladtunk zavarba ejtően gyönyörű villák sora mellett. Megálltunk a Lousiana nevű múzeumban, ahol modern művészeti alkotásokat láthattunk. Azok a szobrok adták számunkra a legnagyobb élményt, amik elképesztő összhangban voltak a múzeum környezetével, nem csak a műalkotást nézte az ember, hanem a táj szépségét is. A látogatók kivétel nélkül zavarba ejtően jól öltözöttek voltak, a művészet tisztelete úgy járta át az egész épületet, ahogy azt még soha sehol nem tapasztaltuk.
Átmentünk a híres Øresund hídon Svédországba, ami azért különleges, mert egy darabon tenger alatti alagút lesz belőle, hogy a hajózás zavartalan legyen. Elképesztő csodája ez az emberiségnek, számunkra felfoghatatlan volt, hogyan lehet egy ilyen építményt megcsinálni, mint ahogy a sok tengerből kiálló szélerőmű is teljesen futurisztikus látvány.
Svédországba érkezve teljesen véletlenül egy színházi tematikájú játszótérre találtunk, ott készült ez a kép. A kislányunk első önállóan elkészített fotója. József megmártózott a 18 fokos északi tengerben és megtapasztaltuk, hogy a dán főváros pezsgése után, milyen a skandináv vidéki élet. Sokat emlegettük Roy Andersson filmjeit, végig az volt érzésünk, mintha Malmöben egyszerűen lassabban telne az idő, lassabban folynának a párbeszédek, amiben nagyon nagy szerepe van a svéd filmekből már ismert „hümmögésnek”, mintha mindig azt jelezné egyik ember a másiknak, hogy befogadta a mondanivalóját, sőt együtt is érez vele. Kétszer mentünk át az Øresund hídon svéd területre, másodszor Göteborgig mentünk fel egy meglehetősen egyhangú és lassú autópályán. A maximális engedélyezett sebesség ugyanis 110 km/óra és mindenki betartja. Két oldalt bordó színűre festett faházakból álló tanyák, amiknek megörültünk Juliskával, hiszen Pettson tanyája pont így néz ki Pettson és Findusz meséiben, aminek egyébként nagy rajongója vagyok, mert Sven Nordqvist, az írója egyben az illusztrátor is és zseniálisak a rajzai. Hát ezek szerint a svéd író a svéd tanyavilágból ihletődött és itt járva még inkább értem a humorát, amik többnyire a skandináv élet nehézségeiből adódnak. Visszafelé utunkon Ibsen darabokról beszélgettünk a kocsiban, amikor már elaludtak a gyerekek, pont ezekről a nehézségekről, a hidegről, a távolságokról, a sötétségről, hiszen télen alig néhány órára kel fel a nap, de nyáron sem tudnám megszokni, hogy éjfélkor még világos van. Meg is álltunk és a tengerparton megnéztünk egy éjféli naplementét. Gyönyörű volt, mégis volt benne valami émelyítő. Sokkal lassabb a naplemente, és sokkal tovább tart az a szűrt fény, ami a félig eltakart napból érkezik, már pihenni vágyna a szem… Nagyon fáradtak voltunk.
Ha már mesék, Koppenhágában megnéztük az egyik leghíresebb látványosságot, A kis hableány szobrát. Ez volt az első helyszín, Edvard Eriksen szobra, ahol egy kisebb csoport turista gyűlt össze. Hiába, a mesékre mindenkinek szüksége van… A szobor egyébként azért készült, mert Hans Christian Andersen nemzeti büszkeségük. Hirtelen egy név, Andersen, amit már gyerekkoromban is tudtam, a helyére kerül. Meséltünk Juliskának a kis hableány történetéről, ahogy később Nils Holgerssonról is, amikor egy nemzeti parkban vadludakat kergetett. Ebbe a Koppenhága melletti kastélyparkba egyébként a szarvasok miatt mennek az emberek. Régi lovashintókkal vittek minket körbe és még albínó szarvasokat is láttunk először életünkben. Ahogy József először látott ugyanazon a napon hidroplánt Koppenhágában, pedig amikor Gatsbyként azt mondja a Vígszínház nagyszínpadán: „Tegnap vettem egy hidroplánt.” Nos, könnyű azt mondani…
A kép jobb oldalán az Operaház látható, ami egy szigeten van, 14(!) szintes és ebből 5 szint a tenger alatt van. A világ legmodernebb operaházai közé tartozik, tényleg elképesztő méretekkel. Itt a képen előtte épp egy vízi színpad volt felépítve, ahol táncfesztivált tartottak, az Operaház pedig nyár lévén jazz fesztiválnak adott helyet, ahogy a vele szemben lévő szintén elképesztő modern épületben lévő színház is. Ezek „királyi” épületek és sok kulturális és muzeális érték van mintegy levédve a dán korona szimbólumával. Koppenhága belvárosában a sok modern épület közül talán a „Fekete Gyémánt” a leghíresebb, ami a szintén királyi könyvtár bővítése. Időutazást lehet tenni, ha átmegyünk a modern olvasótermekből a régi épület romantikus olvasótermeibe, mindenhol tilos a telefon bármilyen jellegű használata és szigorúan csendet tartanak. Több Koppenhágában élő magyar egyetemistától is kaptunk tanácsot, azzal kapcsolatban, hogy hova menjünk a városban. Volt egy vendéglátóhely, amit nagyon ajánlottak, mert oda mennek az egyetemisták, ha bezár a könyvtár. Nos, ez a hely úgy nézett ki, hogy körben a falakon mindenhol könyvespolcok voltak és kölcsönözhető könyvek… Az egyik leghíresebb szórakozóhelyen több ezer társasjátékot lehet kölcsönözni és a vendégek saját maguk viszik vissza a poharaikat és dobják ki szelektíven a szemetet. A jólét egyébként ilyen apró praktikus dolgokban mutatkozik meg az egész városban.
Meglátogattuk a világ legdrágább koncerttermét, büszkék voltunk, amikor megláttuk Fischer Ádám képét a falon és arra is, hogy Bartók folyamatosan repertoáron van. Minden porcikáját megnézhettük az épületnek, ami hihetetlen méretekkel rendelkezik és nem volt messze a szállásunktól. Még a királyi páholyt és a mögötte levő lakrészt is megnézhettük, ahol a királyi család szórakozni vágyó tagjai pihenhetnek a szünetben és természetesen külön bejáraton érkezhetnek meg az épületbe és a nézőtérre is.
A legnagyobb élmény nekem személy szerint azonban mégis csak: a Tivoli, ami a „nép” szórakozóhelye volt már száz évvel ezelőtt is. Tulajdonképpen a Városligethez hasonlíthatott, de mára valami egészen különleges vidámparkot csináltak belőle. Mint Alice csodaországban, úgy éreztem magam. Egy-egy területnek külön stílust csináltak, mintha az ember bejárná az egész világot, a hullámvasút egy kínai sárkány, és körülötte minden épület Kína ősi építészetét idézi, de van arab világ Ali babával és balettelőadást nézhettünk egy japán színházban. Mindez végtelenül ízlésesen és szellemesen megoldva. Főleg a növényvilág volt számomra lenyűgöző, orchideák lógtak az égből, különleges méretű és formájú virágok voltak mindenhova ültetve, úgy nézett ki, mintha valami botanikus kert lett volna. Koppenhágában egyébként még a macskakövet is felszedik, hogy virágzó növényeket ültessenek és nagy kultúrája van az üvegházaknak. A Királyi Botanikus Kert üvegházainak hőmérséklete kifejezetten jól esett az állandó szél után és a Glyptotek múzeum is gyakorlatilag egy üvegház is egyben. Ez lett a másik kedvenc helyem, a műtárgyak a Carlsberg Sörgyár alapítójának, Carl Jacobsen fiának magángyűjteményéből valóak.
Ahogy az utolsó napunk helyszínén is, az Amager Strandpark nevű helyen, amit Koppenhága egyik tengerparti szabadidő központjának hívnék. A háttérben az Øresund híd és végre láttuk milyen, amikor egy hajó elmegy a híd alagútja felett. 27 fokot kaptunk erre a napra, utazásunk csúcshőmérsékletét, és így még a szél is jól esett. Különböző vízi sportokat űztek itt a város lakói, köztük egy olyat, amit még sosem láttunk és leginkább úgy tudnám leírni, hogy „kosarazás kajakokkal”, vagy „kajak-kosár”. Egy igazán különleges tengerparti strandépület pedig egy szauna…
Jóleső érzés volt sváb lelkünknek az a rendezettség, strukturáltság, tisztaság, amit egész utunk során mindenütt tapasztaltunk. Koppenhága művészeti egyeteme például olyan volt, mint egy jól szervezett, gyönyörű kis falu, ahol minden művészeti ág diákja együtt tanul, így már az egyetem körülményei között egymásra találhatnak az alkotótársak.
